Egy évtized a váci ártéri tanösvényen

"...Most már mindennek vége

Tündérregénknek vége

Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág

Lelkünkben az erdők sűrűje és a lomb..."

Vajda János: Harminc év múlva [részlet]

Legutóbb egy évtizede írtunk a váci ártéri tanösvényről. 10 év elég hosszú idő, ahhoz, hogy a dunai ártéren szemmel látható változások játszódjanak le, még akkor is, ha ez a terület már nincsen közvetlenül kitéve a Duna mederváltozásainak. Laikusok számára a változás leginkább az cölöpökre ácsolt pallók romlásában jelenik meg, miközben az ártéri növényzet szukcessziója és az egykori Duna-meder feltöltődése ennél sokkal érdekesebb téma. Mostani írásunkban mindkettő állapotára kitérünk.

Magyarország egyik legelső tanösvénye 1994 őszén készült el a váci Göncöl Alapítvány és Hollandia kormányának jóvoltából. 510 méter hosszú egyirányú út ez, mely majdnem teljes hosszán a víz felett halad. Azaz 1020 méter hosszú, ha valaki nem tervez ottmaradni a vízben álló végállomáson. Csakhogy ez a víz alattunk nem a Duna vize, hanem a Gombás-pataké, amely elfoglalta a Duna egykori medrét. A Duna nem önként vonult le a terepről, hanem egy emberi beavatkozás késztette erre. Amikor a váci ferences templom alatt felépült a sarkantyú, a sodorvonal távolabb került a balparttól. A sarkantyú alatti terület kezdett feltöltődni, a Gombás-patak torkolata felett erre az ember is rásegített, gyakorlatilag sittel töltötték fel ezt a mederrészt, melybe helyi pletykák szerint felszámolt temetőből származó sírkövek is kerülhettek. 

Rövid időn belül az 1678. folyamkilométer szelvényében a meder 150-200 méterrel szűkült. A Gombás-patak pedig ennyivel lett hosszabb. Torkolata alatt egy-két évtizeden belül zátonyok képződtek, majd ezek rohamosan beerdősültek. Az egykori lapos medret szinte teljesen kitöltötte a Gombás-patak vize, kényelmesen szétterülve. Középvíz felett pedig kiegészül a visszatérő Duna víztömegével. Mondhatnánk rá, hogy ember alkotta táj ez, de senkinek nem jutna ez eszébe a tanösvény pallóin ballagva. Már csak azért sem, mert talán egyetlen bemutató tábla maradt meg az eredeti kilencből. Jelenleg a tanösvény "felújítás alatt" áll, csak saját felelősségre lehet látogatni az ácsolat állapota miatt. 

Van, ahol pallók hiányoznak, néhol a korlát görbült meg kissé, egy helyen kidőlt nyárfa okoz kellemes pillanatokat a hullámvasutak szerelmeseinek. Életveszélyről talán nem beszélhetünk, hiszen amikor járható a tanösvény legfeljebb combig érő vízbe eshetünk bele. Amikor éppen nem a lábunk elé kell nézni feltárul előttünk a vízben tocsogó ártéri erdő, amely minden évszakban más arcát mutatja. 

2020. áprilisában például a világoszöld arcát mutatta, némi szürkével megspékelve a tanösvény vége (közepe) felé. Az "elmúlttízév" legszembeötlőbb változása a nyílt vízfelszínek visszaszorulása mellett a nyílt, lágyszárúakkal benőtt területek beerdősülése volt. Ez egy természetes folyamat, szukcessziónak nevezik, ahol az egyes növénytársulások fokozatosan felváltják egymást, mígnem elérik a végleges állapotot, amelyet klimaxtársulásnak nevezünk. Hogyan kell ezt elképzelni? A Duna medrét felváltja a zátony, a zátonyt benövik a lágyszárúak, majd a csigolyafüzesek, a vízborítás csökken, megjelennek a keményebb fák (nyár majd a tölgy), terjeszkedik az erdő, eltűnnek a nyílt vízfelületek. 

A nyílt vízfelületek eltűnéséért itt a tanösvényen elsősorban a nád a felelős, amely a kilátást is elszabotálja a helyenként 3 méteres magasságával. Pedig ez a nád nem feltétlenül haszontalan itt az ártéren, segít például megszűrni azt a penetráns szagú szennyvizet, amely a közeli szennyvíztisztítóból ömlik az elméletileg nemzeti parki védettség alatt álló ártérre. Mindenesetre a nád jobb megoldás, mint a klórmész kiszórása az ártéri erdő gyanúsan bűzlő tócsáiba, mint az történt e látogatás alkalmával. 

A nádas teljesen benőtte a 10 éve még körös körül vízben álló végső kilátópontot. A távolban még csillogott egy kisebb tó, de újabb 10 év múlva ez már egészen biztosan eltűnik. Meglehet, hogy a tanösvénnyel együtt, amely felújítás nélkül egészen biztosan elveszíti az elemekkel vívott harcot. 

A Gombás-patak.

Kilátás a Duna irányába.

A napsütötte ösvény egyre ritkább látvány lesz...

Április világoszöld árnyalatai. 

Haldokló gyümölcsösök szigete Rácalmáson

Hatalmas változásokon ment keresztül a rácalmási Nagy-sziget északi csúcsa az elmúlt évszázadban. Változott a táj, változott a hasznosítás, változott a sziget kiterjedése és az ide látogatók száma is. Utóbbi összefüggésben van az itt kialakított tanösvénnyel, mely tablókból megismerhetjük a Rácalmási-szigeten lezajlott folyamatokat a honfoglalástól napjainkig.

Át a szigetre

Rácalmás a Duna jobb partján fekszik, Dunaújváros és Kulcs között éppen a Soroksári-Duna tassi zsilipjével átellenben. A település 40-50 méter magas, a Dunára meredeken leszakadó löszdombokon épült. Alatta terül el közvetlenül az ártér, a Rácalmási-Duna és azon túl a sziget, mely ilyenkor januárban is vonzó úticél lehet. Miért? Elsősorban a tanösvény miatt, mely a sziget északi hatodát járja be keresztül kasul, de a bátrabbak nagyobb felfedezőútra is indulhatnak a déli csúcs sziget-zátony-holtág labirintusába. Hosszú túrára kell felkészülni, hiszen a sziget meglehetősen terjedelmes; hossza 4,5 kilométer, legnagyobb szélessége 1 és egy negyed kilométer. Nem volt ez mindig így, a folyószabályozások hizlalták fel ekkorára, csakúgy mint oly sok más dunai szigetet. A beavatkozások előtt még "csupán" 3,6 kilométer volt legnagyobb észak-déli, és valamivel kevesebb mint 1 kilométer a kelet-nyugati kiterjedése. Szerencsére a sziget élő, azaz a mellékágban még a januári kisvíz idején is vígan csobogott a víz a rajta átívelő híd alatt. Január 3-án szombaton délben, látogatásunk idején Dunaújvárosban 19 centiméteres vízállást mértek, amely alig 73 centiméterrel haladta meg a valaha mért legalacsonyabb szintet. 

A "Tízfás"-sziget

A rácalmási mellékág egy érdekessége ez a "Tízfás"-sziget. Leginkább egy kotrásból itmaradt zátonynak tűnik, mindenesetre érdekes színfoltja a rácalmási Duna-partnak. Kissé hasonlít a Luppa-sziget melletti Egyfáshoz. Itt található a hajókikötő és egy kis forrás, ahol még januárban is sorban álltak a helyiek kannáikkal, éppen úgy, mint Zebegényben a Malom-völgyi-patak medrében. A parti sétány itt egy észak felé kiszélesedő ártéren halad a szigeti híd felé, ez a terület egykor bizonyára Duna-meder lehetett, de most már a löszfal itt távolabb fut a folyótól. 

Zátonyok a Rácalmási-Dunán kisvíz idején

A híd lábain felhalmozódó faágak, a folyóból előbukkanó zátonyok mintái kísérnek be minket a szigetre, ahol ártéri erdőben megbúvó diófák fogadnak. Ezek az egykori gyümölcsösök maradványai, melyek a tanösvény fogadóházánál állnak viharvert törzsükkel. Egy letűnt kor emlékei ők, és jobbára már csak a tanösvény első tábláján és annak környékén fordulnak elő. 

Az ártéri gazdálkodás egyik legjövedelmezőbb ágazata volt a gyümölcstermesztés. Az ártéri fajok ugyan apró gyümölcsöket teremtek, de ezek kifejezetten ízletesek voltak, a fák pedig ellenálltak a huzamosabb vízborításnak. Alkalmatlanok voltak a nagyüzemi termesztésre, ezért a XX. században gyakorlatilag eltűntek. Visszaemlékezések szerint a Rácalmási-szigeten több, mint 60 fajta termett, főleg alma, de volt itt körte, besztercei szilva és dió is. 

Még álló gyümölcsös

Nem véletlenül kapta tehát a nevét Rácalmás. Az egykor itt élt szerbek nevét ugyanúgy megőrizte ez a név, mint az eltűnt ártéri gyümölcsösök emlékét. A szigeti almafajok különleges nevűek voltak, zöldségesnél hiába keresnénk már ezeket, talán néhány génbankban maradt még belőlük mutatóba; Nyári fontos, Téli piros pogácsa, Téli arany parmen, Bőralma. Az ártéri gyümölcstermesztésnek három periódusa volt.

1. Az ártéren maguktól növő fajták szüretelése volt a kezdet, később
2. Az ártéri fajokat nemes vesszőkkel oltják be, majd
3. A tehetősebb földbirtokosok nemes facsemetéket telepítenek.

A sziget északi csúcsán, az árvíztől legjobban óvott térszínen ligeteket alkotó gyümölcsösök egészen a második világháború végéig látták el a lakosságot gyümölccsel. Akkor az országos trendekhez igazodva államosították az egész szigetet és egy új korszak köszöntött be, a szocialista baromfitelepek kora.

Pusztuló gyümölcsös

Kacsahápogás és libagágogástól volt hangos a Rácalmási mellékág mindkét partja az '50-es évek elejétől 1986-ig. Eleinte beleengedték a baromfikat a Dunába, később könnyűszerkezetes épületeket emeltek nekik, ahol az egykori gyümölcsös fái már csak olcsó tápot és némi árnyékot nyújtottak a madaraknak. A '60-as évek végére a libatartás lett a fő profil, a telep fénykorában 15000 liba gágogott a parton és 15-20000 a szigeten. Kétféle liba volt, egyiket a tolláért, másikat a májáért tartották. Nemzetközi hírneve volt ennek a vállalatnak, azonban a dunai árvizek, a helyiek és a környezetvédelmi hatóság végül sikeresen megszüntették a telepet. Az árvizek miatt gyakran ki kellett telepíteni a libákat a partra, a helyiek utálták a bűzt és a gágogást, a hatóság pedig a szennyvízért bírságolt. E három tényező miatt a vállalatot 1986-ban végleg bezárták, létesítményeit a helyiek hordták szét, a maradványokat a sziget védetté nyilvánításakor dózerolták el. A szigeten barangolva azonban még lépten-nyomon kidőlt betonoszlopokba botolhatunk. Az ólak nyomait már csak régi fényképek és térképek őrzik. Szennyvízterhelést az 1997-es mérések már nem mutatták ki. 

Madáritató a madárlesről a sziget régi északi csúcsán

Tanösvényünk össze-vissza kanyarog a sziget északi csúcsán, néha azonban hiába kutatunk egyes állomások után, vagy az árvíz vagy a kidőlő fák eltüntették ezeket. Ahol az ösvény egykori Duna-medret ível át a part mentén keletkezett zátonyokra ott pallóhídon kelhetünk át. Nagyvíz idején ezek a szakaszok persze járhatatlanok. Két helyen madárvártára kapaszkodhatunk fel, az egyik lábán (nem hivatalos!) vízmérce tanulmányozható, ahol a közelmúlt nagyobb vízállásait jelölték be. 

Tanösvény egykori Duna-meder fölött

Mivel a szigeten a védettség ellenére erdőművelés zajlik egyes helyeken tarvágáson keresztül vezet az ösvény. Ez egyfelől jó a szigetnek, melyről fokozatosan eltávolítják az idegenhonos fajokat. Egyszóval lassan eltűnik a zöldjuhar, jó lenne ha követné a nádasok helyét elfoglaló kanadai aranyvessző és lassan visszatérhetnek a magasártéri fajok. 

Szerencsére a számunkra legérdekesebb állomás a tanösvényen még megvan. A 8. számú a sziget fejlődését mutatja be alapos részletességgel. 

A Rácalmási-sziget, 1930-ban

Már a Ráckevei-Dunaág 1872-as lezárása is befolyással volt a Rácalmási-sziget fejlődésére, hiszen a Duna vizeinek 1/3-át szállító ág megszűnése miatt ez a vízmennyiség átkerült a főágba. A megemelkedett vízszint azonban nem oldotta meg a rácalmási meglehetősen rossz gázló állapotát. A Ráckevei-Duna torkolata felett 700-730, alatta 840-860 méter széles folyó meglehetősen sekély volt, ahol a hajók gyakran elakadtak. Ekkor még megvolt a Csehi-sziget és a Margit-zátony a főágban. A folyószabályozás 1884-85-ben ért el a településig. A sziget domború oldalán sarkantyúkat és párhuzamműveket létesítettek, hogy a víztömeget egy egységes 470-480 méter széles új csatornába tereljék. A parti létesítmények mellett még egy vezérárkot is ki kellett kotorni. A Kulcs alatt épült párhuzammű leszűkítette a mellékág medrét, ahol a Ráckevei Kis-sziget a Nagy-szigethez forrt. 

A sarkantyúk és párhuzamművek mintegy üledékcsapdaként kedvező teret nyújtottak a zátonyképződésnek. Szépen sorban, északról dél felé haladva az ötvenes években kialakult a Rezutsek (Rezicsek)-zátony, a Margit-zátony, a Molnár-zátony, a Gyurka-zátony majd a Bay-zátony és a Perecsenyi-sziget. A füzér egészen Dunaújvárosig tart. Ezek egyszerű homokpadokként kezdték, majd lassan beerdősültek és már nagyon nehéz elválasztani őket a Rácalmási-szigettől.

A Rácalmási-sziget fejlődése 1950-1990

Az északi részen már a mellékágak sincsenek meg, csak feltöltődött, lágyszárúakkal benőtt medrek, de délen bonyolult folyóágrendszer alakult ki, nemegyszer limányokat alkotva, ahol a víz éppen az ellenkező irányba folyik, mint kellene. Ezek a részek is fokozatosan töltődnek, a keresztgátak tekintélyes mennyiségű hordalékot és uszadékfát fognak meg. Ezen kívül irdatlan mennyiségű szemetet, a szemfüles kiránduló még injekciós tűket is találhat.
A "felhizlalt" Rácalmási-sziget 1996 óta védett, területe 382 hektár. Mivel a Rácalmási-Dunában biztosított a vízutánpótlás, valódi szigetről beszélhetünk és mint ilyen valódi ritkaság Magyarországon!

A Tőzike tanösvény Szigetbecsén

Adonyi átkelésünk és a lórévi Zichy kápolna után messzeségbe nyúló szántóföldek között nyílegyenesen futó földúton haladva értük el Szigetbecsét. A falu arculatát alaposan meghatározza egykori lakóinak, a török kiűzése után érkezett sváb telepeseknek az ízlése. Takaros porták, rendezett udvarok, híresen szép kerítések között sétálva értünk le a becsei Duna-partra. Örömmel nyugtáztuk, hogy Nepomuki Szent János itt is védelmezi a révészeket és vízenjárókat.

A szobor jelentősségét növeli, hogy talapzatán német nyelvű 1838-as árvízi emlék található. Jó egy méter magasan állt az akkor még Kis-Becsének nevezett településen a Pest városát leromboló jeges áradat. Régóta érlelődik már a gondolat, hogy össze kellene gyűjteni Magyarország összes Nepomuki Szent János szobrát, valamint az 1838-as árvízi emlékeket. A hatalmas munkát már most nehezítette, hogy a fagytól védő nejlonborítás miatt ide és Adonyba is mindenképpen vissza kell majd térni egy fénykép erejéig.

Szigetbecsén a Duna már csak holtág képében van jelen. A térképeket böngészve ezt az ágat már igen régen, a XIX. század első két évtizedében lezárhatták. Az elzáró gát először az északi betorkollásnál épült fel, később követte ezt a déli, melynek következtében kialakult a ma is látható holtág. Imponáló szélessége mutatja, hogy egykor komoly vízmennyiség folyhatott benne. Partjain csak vékony sávban él meg a nád, ami arra nézve bizonyíték, hogy a meder még mindig elég mély. Mivel a becsei holtág állóvíz, ottjártunkkor még vastag jégpáncél fedte a több napos enyhe idő ellenére is.

A Tőzike tanösvény a holtág becsei oldaláról indul, ott ahol a Kereszt utca leér a Dunához. 2007-ben avatták föl, hossza mindössze 1 kilométer. Elnevezését az árterek egyik legszebb virágáról, az errefelé is honos tavaszi és nyári tőzikéről (Leucojum vernum és aestivum) kapta. A tanösvény öt információs táblából áll, mindegyikhez könnyű terepen lehet eljutni, így elsősorban babakocsival érkező kisgyermekes családoknak és iskolás csoportoknak ajánlott.

A tanösvény első szakasza a holtágba épített, hidacskával megszakított töltésen vezet. Ezen a keskeny csatornán keresztül tudnak a halak és más vízi élőlények a két szakasz között vándorolni. Azért fontos ez, mert így ezeknek az élőlényeknek nagyobb az életterük, mintha ez két, egymástól hermetikusan elzárt víztömeg lenne. A főág irányából előrehaladó feltöltődés még így is fokozatosan hódítja el a szabad vízfelületet nádasok révén a szárazföld számára.

  

A szigeti oldalon szántóföldek és erdők mozaikja alkotja a tájat, egy keskeny parti sávval, ahol fehér nyárakból álló puhafás ligeterdő tükröződik a Duna jegén. A késő téli tájból még teljesen hiányzott a zöld szín. A kék ég alatt, barna szántóföldek mentén magasodó fehér törzsű erdők adták a tanösvény fő színeit, néhol egy-egy aranyszínű nádassal kiegészülve.

A rövidke Tőzike tanösvényen 5 kihelyezett tájékoztató táblán ismerhetjük meg a terület élővilágát. Az első amolyan bemutatkozó tábla, a második, közvetlenül a holtág partján található. Témája kapcsolódik a helyhez: vizes élőhelyek. Egy ilyen táblától nem várható el, hogy doktori disszertáció részletességével taglalja mindazt, ami egy ilyen holtágat jellemez. Csupán vázlatot biztosítanak a kísérő tanárok számára. A kiegészítő ismeretek átadása már a tanárok egyéni felkészültségén kell, hogy múljon.

A második és harmadik tábla között egy réten játszóteret és kilátóhelyet alakítottak ki. Itt megtudhatja mindenki mekkorát tud ugrani egy béka, őz, vagy bolha helyből, és a gyerekek is próbára tehetik a tudásukat. Az emeletes kilátó nagyszerű madármegfigyelőhely is egyben. 

Harmadik állomásunkon a vadászat helyi jellegzetességeivel ismerkedtünk meg.

Rövid séta után ösvényünk egy erdőbe ért. A fák törzse azonban már nem a megszokott nyárfa-fehér volt, hanem sötétbarna és a kéreg mintázata eltért a megszokottól. Mélyebb ráncok jelezték, hogy tölgyfák között járunk. A Becsei-sziget keményfás ligeterdőjében sétáltunk, ahogy arról később a 4. tábla tájékoztatott bennünket. Kisebb fa táblákat találtunk az egyes fafajok előtt a földön; vénic szil, kocsányos tölgy és fekete nyár. Az aljnövényzet java még pihent a télvíz után, de az éledő természet első hírnökei már megjelentek az avarban. A ligeti csillagvirág embrionális bimbóit sikerült is lencsevégre kapni. Kék virágát még csak sejteni lehet a zöld burokban.

Ötödik, egyben utolsó állomásunk, mely a nádasokról szólt a tölgy-kőris-szil ligeterdő mélyén várt minket. Körös körül vízben álltak a fák, nyilván a mezőgazdaság ezen oknál fogva hagyta meg ezt a részt a természet számára. Ebben a mélyedésben gyűlt össze az elolvadt hólé, kisebb lefolyástalan, belvizes foltot alkotva a Becsei-sziget kellős közepén. Mivel a Ráckevei-Duna szintje a Kvassay-zsilip miatt közel állandó, többé nem érkeznek árvizek erre a területre. Az erdők időszakos vízborítását - ezáltal fennmaradásukat is - a hóolvadás és a nagyobb esőzések biztosítják.

A tanösvény itt végződött az erdőben, a visszaút teljesen megegyezik az odaúttal. Talán egyszer, ha a szigetbecsei önkormányzat ismét megnyer egy pályázatot, kibővíti majd a tanösvényt egy helytörténetről, folyószabályozásról, ártéri gazdálkodással szóló táblával, s talán a lesz egy önálló fejezet a madárvilág számára is. Esteleg érdemes lenne ezt a bővítést egy hosszabb út mentén kivitelezni, mely hurokként ölelné körül a szigetet.

Mindent egybevetve kellemes, egyáltalán nem megerőltető kiránduláson ismerhetik meg az érdeklődők a sziget élővilágát a Tőzike tanösvényen.

Végezetül álljon itt egy találós kérdés erről a területről: vajon a Becsei-sziget északi csúcsánál húzódó árvízvédelmi töltés melyik oldalán lévő nyaralók találhatók a Duna árterén?

A Háros-sziget látogatóközpontja - A Hunyadi-szigeti Tanösvény Budafokon

A Duna-menti területeket sokféleképpen lehet bemutatni az érdeklődőknek. Mindeddig a Dunai Szigeteken az történt, hogy leírtam a személyes benyomásaimat egy adott szigetről, partszakaszról, esetleg utánanéztem néhány érdekesebb történetnek, eseménynek a könyvtárban, aztán született egy néha jobb, néha kevésbé jó bejegyzés. Ez volt eddig. A mai verőfényes napon szűkebb baráti körben kirándulást szerveztem a Budafokon található Hunyadi-szigeti Honvéd Tanösvényre, hogy szó szerint élővé tegyem mindazt amiről itt szó van.

A meghirdetett és előre lefoglalt időpontban végül 8-an csengettünk be a horgászegyesület zárt kapujánál. Meglehetősen könnyű összetéveszteni a bejáratát a háros-szigeti katonai komplexum portájával. Maga a bejárat már feltöltött Duna-medren áll. A folyószabályozások során, 1911-ben parthoz kapcsolt két sziget töltésén haladtunk a horgásztanya irányába, ahol fűzött és fóliázott ismertetőket kaptunk a gondnok úrtól.  Ez a füzetke nem csupán a látnivalókra szorítkozik, hasznos tanácsokkal és az itt élő állatokról is bőséges információval szolgál. Igény szerint még vezetőt is lehet fogadni, aki körbevezeti a látogatókat a 8 állomásból álló tanösvényen. Nézzük tehát sorban az egyes állomásokat!

  

1. A Duna vízállása

 
A horgásztanya lábazatain eltérő árnyalatú szürke festéssel örökítette meg a Duna a 2006-os árvíz szintjét. Ekkor a Hunyadi-sziget teljes egészében víz alá került, kivétel ez alól a feltöltött Duna-meder háromszög alakú területe volt. Látogatásunk alkalmával a Duna vízállása stagnált-lassan apadt. Budapesten 124 centiméteres vízállást mértek, ami 73 centiméterrel haladja meg a valaha mért legkisebb (jégmentes) vízállást. A Hárosi-öböl vize áradások esetén alvíz irányából frissül, majd ugyanebben az irányban ürül le. A Hunyadi-sziget 1911 óta ugyanúgy félsziget, mint a szomszédos Háros-sziget. Előbbi elzárt ugyan, de látogatható, a Háros-sziget partján ellenben még kikötni is tilos. A honvédség által hasznosításnak köszönhetően teljesen érintetlen az ártéri növényzet. Bejárására nincsen mód, ezért létesült a Honvéd Horgászegyesület gondozásában a Hunyadi-szigeti Honvéd Tanösvény.

  

2. Ártéri ligeterdő

  
A Hunyadi-sziget teljes területén ártéri ligeterdők találhatók. Erdeiben túlnyomórészt fehér nyárak (Populus alba), fűzfélék, szilfák találhatók. Idegenhonos fafajok közül sok díszkerti fajt az emberek hordtak be, egy helyen még fenyőfákat is láttunk. Megtalálható itt az eperfa, a zöld juhar, valamint a gyalogakác, melyek közül egyik sem őshonos ártéri erdeinkben. Elterjedésüket megkönnyítette, hogy a szigetet régebben marhalegelőként használták (egykori neve utal erre: Mészáros-sziget), így az ártéri erdő térhódításával együtt más fajok is otthonra leltek az újranépesülő szigeten. Jelenleg semmiféle erdőgazdálkodás nem folyik itt, mindössze a veszélyessé vált leszakadó ágakat távolítják el a tanösvény útvonaláról.
  

3. Függőavar

 
Puhafás, fűz-nyár ligeterdőkben gyakori látvány a magas fákra kapaszkodó kúszónövények. A parti szőlő, a komló, az erdei iszalag által benőtt törzseken még egy avarszint alakul ki, sajátos élővilágot alkotva. A kusza liánok között fennakadnak a lehulló levelek, és ebben a védettebb környezetben főleg az ízeltlábúak találnak kedvezőbb életkörülményeket. A függőavar meglehetősen ritka, de annál látványosabb jelenség.

  

4. Fejlődés és pusztulás

 
A Hunyadi-sziget a Duna egyik zátonyából alakult ki. A XVIII. században még nem ábrázolják különálló szigetként. Főként kavicsból épül fel, melyen a megtelepedő növényzet hatására nyers öntéstalaj alakult ki. Természetes fejlődése 1911-ig tartott, amikor a térségbe érkező folyószabályozási munkálatok kapcsán félsziget vált belőle. A 4. képen a mellékágat lezáró töltés látható (jobb oldalt). A mederben rendszeresen végeznek kotrásokat a horgászvíz fenntartása érdekében. Az ilyen alkalmakkor a pangó vízben kiülepedő iszapot távolítják el. A sziget fejlődése és pusztulása mellet meg kell emlékezni a növényzet életciklusairól is. A leszálló talajvíztükör eredményeként fellépő csúcsszáradás könnyen a fák pusztulásához vezet. A viharok, villámcsapások során kidőlő fák helyén hamar megjelenik az újulat. Fiatal fehér nyár csemetéket láttunk ilyen tisztásokon kibukkanni a szúrós szeder aljnövényzetből.

  

5. Egy kis statisztika

 
A Hunyadi-szigeten 75 védett állatfajt tartanak nyilván, melyek közül 54 madárfaj, 5 emlős, 5 ízeltlábú, 8 kétéltű, 3 hüllő. Madarak közül itt él a szürke gém, megtalálható itt a mocsári teknős, melyet kezd kiszorítani az megunt ékszerteknős populáció. A Hárosi-öböl élővilága nagyrészt mentes a közvetlen emberi beavatkozástól, ez alól az egyetlen kivételt a haltelepítés jelenti.

  

6. Ember a szigeten

 
A Honvéd Horgászegyesület jelenleg is folyamatosan számolja föl a szigeten álló elhagyott emberi létesítményeket. Egy-egy régi nyaraló, kidőlt kerítés, gumiból épített lépcső emlékeztet egykori lakóira. Jelenleg csupán a horgásztanya van használatban. A szigetet járva azonban belebotolhatunk az antropogén geomorfológia felszínformáiba. Ezek az 1928-tól kezdődő honvédségi időszak emlékei: lövészárkok, gödrök, oszlopok. A két szigeten ugyanis a hidász és utász alakulatoknak volt bázisa. A szomszédos Háros-sziget keleti részét a mai napig ők hasznosítják. A középkorban Csőt-szigetként ismerték. Sajnos már nem láthatóak a IV. Béla által alapított monostor romjai, melyek a török pusztításnak estek áldozatul. Maradványait valószínűleg a jeges árvizek tarolták le.

  

7. A két kisöböl

 
A szigetcsúcs felé közeledve előbukkan az egykori Duna két ága, melyek már csupán öblök. Sekélyebb részein fiatal halrajok cikáznak kéttenyérnyi, hatalmas amuri kagylók között. A part meredeken szakad le, anyaga mindenütt sóder vagy kavics. Rajtuk tőkés récék keresnek menedéket a tűző nap elől. Élesebb szeműek felfedezhetnek a vízben fialló csigákat (Viviparus hungaricus ) is, melyekre a Fekete-, és Kaszpi-tengerből behurcolt telepes vándorkagylók (Dreissena polymorpha) tapadnak (7. kép). 

 

8.  Kitekintés a Hárosi-öbölre

     
A szigetcsúcsra kiérve feltűnik a szép nevű, fiatal Szerelem-sziget. Ez a mederközépi zátony a kotrások hatására a múlt században alakult szigetté. Alámosott, fokozatosan pusztuló partját azzal is lehet védeni, hogy az erős hullámzást gerjesztő vízi járműveket kitiltják az öbölből. A Hárosi-öböl budafoki oldalán sorakozó gyárak innen vételeznek vizet és szennyvizeiket is ide ürítik. A horgászegyesület szerint a vízminőséggel ennek ellenére nincsen probléma. Rendszeresen telepítenek ide halakat, elsősorban pontyot. Különösen büszkék az ősi magyar fajtára, a nyurgapontyra, mely itt gyakran előfordul. A főágból ide nem úsznak be a gyorsabb, oxigéndúsabb vizeket kedvelő halfajok, és a csendesebb vizet kedvelő pontyok sem vágynak át a főágba. A horgászokat szeretettel várják, azonban fontos tudni, hogy egyik szigeten sem szabad kikötni. A tanösvényt látogatókat is szívesen látják, több mint ajánlott néhány köszönő sort írni a vendégkönyvbe.  Ha már a Háros-szigetről ki van tiltva az ember érdemes rászánni fél napot erre a liánok miatt esőerdőhöz hasonlatos kis Hunyadi-szigetre.

Információ, foglalás, kapcsolat:

http://www.harosiobol.hu/

Palotai-sziget - április az ártéri tanösvényen

 
2011. április elsején, Budapestnél mért 200 cm, Vácnál mért 100 cm vízállásnál meglátogattam a régóta tervbe vett újpesti Palotai-szigetet. Ez a folyó mellett hosszan elnyúló földdarab a folyószabályozás előtt teljes egészében Duna meder volt. A legnagyobb árvizek ma is elborítják ezt a szigetnek nevezett területet, az Észak-Pesti Szennyvíztisztító Telep kivételével, amelyet 1980 után az árvízszint fölé töltöttek föl. 2010-ben meglehetősen primitív módszerrel, festékszóróval festették föl fák törzsére a narancssárga T jelzésű tanösvényt. Összesen 2 darab táblával találkoztam, amely tájékoztatott arról, hogy természetvédelmi területen járok. A tanösvényt bemutató tábláról a tavalyi év árvizei minden információt lemostak.

A Rév utca mellett induló tanösvény eleinte tipikus budapesti zöldövezeti ismertető jelenségekkel bír, úgymint szemétlerakó, lepusztult gyártelep, susnyás, rozsdás roncsok stb.
 

Aztán, ahogy egyre messzebb jut az ember a lakott területtől, úgy válik egyre varázslatosabbá az ártéri erdő. Illegális szemétlerakók ugyan találhatók ezen a természetvédelmi területen, de csak ott, ahol autóutak vezetnek rá. Utam során lassan magam mögött hagytam ezeket. A narancssárga T jelzés mentén semmiféle információval nem találkoztam, ami esetleg a tanösvény céljáról, bemutatandó értékeiről adott volna bármiféle tájékoztatást. Sőt, az első üres táblát egyetlen másik sem követte. A fák törzsére festett T nyomvonala követi a terület hossztengelyét és végig erdőben halad.

A tanösvény a Palotai-sziget gerincén vezet. Ott, ahol az aljnövényzet valamelyest megtelepedett. Ezt a magasabb gerincet két oldalról alacsonyabb térszínek övezik, amelyet az árvíz legtöbbször elborít. A tanösvényt a  pesti oldalon az egykori mellékág, míg a dunai oldalon egy lealacsonyodó, beerdősült ártéri szint övezi. A narancssárga jelzés mentén nincsen olyan terület, amely a legmagasabb árvízszint fölött maradna.
A Palotai-szigetet már hiába keresnénk, az elnevezés átöröklődött arra az ártéri erdőre, amely a folyószabályozások révén alakult ki a XX. században, annak is a közepe táján. A táj ma egységes képet mutat, csak az veszi észre a finomabb formákat, egykori medreket, zátonyokat, aki tudja, hogy mit is keressen.

A Palotai-sziget döntő hányadát erdő borítja, ám a tanösvényről néhány alacsonyabb ártéri tisztás is megközelíthető. A viszonylag alacsonyabb részeken a gyakori vízborítás miatt nem tud megtelepedni a növényzet. Itt puszta iszapos, mélyedések találhatók. Április elsején a gerincen már viszonylag száraz volt az ösvény, de ezeken a réteken, ha nem figyelt az ember alaposan elsüllyedhetett.

Nem kell különösebben éles biológus szem ahhoz, hogy észrevegyünk védett fajokat. Ilyen például a sárga nőszirom, amely tipikusan nedves, ártéri területeket kedvelő faj. A magasabb gerincen éppen bimbózott a salátaboglárka. Egész virágszőnyeget alkotott üde zöld leveleivel. A fás szárú növényzet kapcsán szembetűnő a zöld juhar térhódítása. Ez az invazív faj napjainkra szinte minden ártéri területen elszaporodott. A nagy-dunai oldalon jellemzőek a füzesek, míg a központi magaslatokat a fekete nyárak hódították meg. A viszonylag fiatal térszín ellenére több méter kerületű nyárakkal is találkozhatunk. A korhadt és szél által megtépázott, kidöntött fák helyben maradnak, táplálékot nyújtva a számtalan madárfajnak és korhadéklakó lényeknek.

A IV. kerületben mára szinte szokássá vált az, hogy a védett területeken keresztül vezetik a magasfeszültségű vezetékeket (újabban már az autópályákat és hidakat is, lásd a Homoktövis Természetvédelmi Terület sorsát). Így lehetőség nyílik az erdő rendszeres irtására. Amennyiben a fák nem hajlandóak biztonságos távolságon kívül maradni, ilyen sorsra számíthatnak (lásd fenti kép). A magasfeszültség alatt nem alakulhatott ki éppen ezért fásszárú növényzet. A területet nádas borítja, amely szinte áthatolhatatlan vastagságban borította a vizenyős talajt.

Vizet kedvelő élőlények a legváratlanabb helyeken találnak maguknak nyílt vízfelületeket, amely elengedhetetlen számukra az élethez, szaporodáshoz. Ilyen rejtekhelyen szaporodhatnak az ember szempontjából "hasznos" békák és a "haszontalan" szúnyogok is. A legtöbb ilyen vizes mélyedés az egykori partvonal mellett húzódó, lassan, de biztosan feltöltődő mellékág nyomvonalában található. Április elsején, viszonylag alacsony vízállásnál is sok pocsolya és tócsa gazdagította a tájat.

Szemetet nemcsak az ember hord erre a szigetre, ebből a munkából az árvizek is kiveszik a részüket. Ha újra megemelkedik a Duna vízszintje, ez az uszadékfákkal vegyes műanyag palackokkal tarkított szemétkupac lejjebb úszik egy újabb pihenőhelyet keresve magának. Helyette természetesen újabb szemét érkezik felülről, egy másik ártéri erdőből. Eredetük bizonytalan, természetvédelemmel nem foglalkozó hajósoktól ugyanúgy származhat, mint a felvízi patakpartokra lehordott háztartási hulladékból.

Az árvizeknek maradandó emlékei ezek a fekvő törzsű füzek. Ugyanakkor az élni akarásnak is lehetnének a jelképei, hiszen hiába törte meg fiatal törzsüket a jégzajlás, a következő tavaszon újra életre keltek. Vízszintes ágaikból függőleges törzseket fejlesztettek. Így a következő zajlásnak is könnyebben ellen tudnak majd állni. Ilyen és ehhez hasonló fákat a kőszórással megerősített nagy-dunai oldalon lehet sokat látni.

Ezek a réges-régen szétmállott vízmű-romok egykor Budapest ivóvízellátásából vették ki a részüket. Miután megépült a szennyvíztisztító bezárták őket, hiszen mégsem lehet közvetlenül a város legnagyobb szennyvíz üzeme déli szomszédságában ivóvizet nyerni. Így a jég, a természet és az erre járó ember közös munkája egészen alapjáig lerombolta az egykori csápos kutak kőburkolatát. A Palotai-sziget déli részén három egykori kút-rom található.

Sittlerakó hely a Palotai-sziget déli mellékágában. Balra a Népsziget látható, jobbra a Természetvédelmi Terület déli része. A mellékágat nemrég kotorták, az ide tervezett yachtkikötő végül nem valósult meg. Helyette folytatódik a sziget és mellékága feltöltése a város építési törmelékével. A világos színű mészkő-, vagy márgahalom a Budai-hegység területén építkező ember jóvoltából kerülhetett oda. Egészen érthetetlen, hogy épeszű ember hogyan adhatott engedélyt arra, hogy a Dunába sittet rakjanak le.

     Utószó: kifejezetten jó, hogy ez a terület a kisebb hibái ellenére megmaradhatott ennyire természetközeli állapotban. A szemetet el lehet hordani, a sittet innen is el lehet szállítani, csak szándék kell hozzá. Jó szívvel ajánlanám bárkinek, hogy látogasson el ide, akár csak kutyát sétáltatni. És ha már itt van vigyen haza pár darab szemetet egy zacskóban. 

     Végezetül álljon itt egy jó tanács, egy ismeretlen jóvoltából:

Ártéri Tanösvény, Vác

Vácott, a város déli határában, ahol a Gombás-patak keresztezi a kerékpárutat érdemes letérni a Göncöl Alapítvány által létrehozott Ártéri tanösvényre. Magasabb vízállásnál nem látogatható ugyan, de ma (2010.10.09) délelőtt 148 centiméteres Váci vízállásnál a pallókból ácsolt ösvény mintegy 50-60 cm-rel emelkedett a vízszint fölé. A tanösvény első néhány száz méteren egy ártéri ligeterdőben halad, és csak fokozatosan szakadozik föl a lombkorona ahogy haladunk déli irányba. A keskeny deszkaösvény mindenütt víz fölött halad, ám ez a víz nem a Dunából származik, hanem a Gombás patak vizét duzzasztja föl az Égető-sziget északi részén épült zátony. A Duna csak magasabb vízálláskor önti el a területet, amely az 1826. évi Dunai Mappáció során készített leírások alapján még nyílt vízfelület volt. Igaz, hogy zátonyos és sekély  folyószakaszt írtak le, de állandó növényzet a területen csak a folyószabályozás és a váci Ferences-templom előtti feltöltés következtében telepedett meg a XX. század második felében.

A dunai oldalon beerdősült zátony védte meg a mellékággá fajult egykori parti oldalon található mélyebb részeket a teljes feltöltődéstől. Itt viszonylag nyílt vízfelületeket találni, elsősorban lágyszárú vízi növényekkel.

A tanösvényen haladva fokozatosan érünk el az ártéri ligeterdőn keresztül a nyílt vízfelülethez, jól megfigyelhető a fokozatos átmenet. Az ártéri erdő után vizenyős rét, majd sűrű nádas keresztezi utunkat.

A fákon elhelyezett ismeretterjesztő táblákat sajnos az árvizek nagyon megrongálták, több helyen olvashatatlanok. Mivel ártérről van szó, talán műanyaggal fedett papírlapoknál vélhető, hogy nem lesz tartós. Ezek a táblák hivatottak tájékoztatni a látogatókat a terület élővilágáról, ha jól emlékszem a legtöbbje madarakat ábrázolt. Ottjártamkor egy két halivadékon kívül csak kevés madárral találkoztam.