2017. február 28., kedd

Római hídfő az erdőben


Mielőtt a 12-es úton beérnénk Verőcére, a dunai oldalon egy vízmű épület mellett haladunk el. A vízmű telkén alig száz méterrel a sárga épület után derékig érő romokat látni a folyóparton. Méretes andezittömbökből épült öles falak rajzolnak ki egy négyzet alakú tornyot, melyből oldalt mint karok nyúlnak ki a Dunához lefutó falak. Ezek a karok egy kikötőt öleltek át 1600 évvel ezelőtt. 

Kikötőerőd Verőcén

1600 éve ez a terület a nem tartozott a Római Birodalomhoz. Ellenséges kvád területen épült a Barbaricumban, a folyó "rossz" oldalán. Az ide küldött katonák az ismert világ határán egyensúlyoztak. Elhagyatottságukat tovább erősítette, hogy Pannoniától még egy sziget is elválasztotta őket. A Szentendrei-sziget kezdetben nem is tartozott a Birodalomhoz, csak a III. századtól kezdődtek meg errefelé a római katonai építkezések. Kisorosziban kiserőd, Dunakeszivel és Váccal szemben hídfő épült ki, amely a dunai hajóhadat volt hivatott kiszolgálni, valamint a két part közötti forgalmat csatornázták be. Egy ilyen kikötőerőd mindennapi életében könnyen bepillantást nyerhetünk pl. Dunakeszin, a révnél egy családi ház pincéjében nyílt múzeumban

Egy váci példán ezt már részletesen bemutattuk, hogy a római mérnökök felkészültségét bizonyítja az, hogy mindegyik kikötőerőd ma is a Duna partján található, azaz olyan pontokra építkeztek, ahol a folyó oldalazó eróziója elhanyagolható. 

Ez a dunakeszi erőd ugyancsak barbár területen épült, ráadásul párban. A párja odaát található a horányi oldalon az erdőben. De vajon volt-e párja a verőcei erődnek? 

Kellett, hogy legyen és szerencsére a mapire.eu honlapra folyamatosan felkerülő kataszteri térképeknek hála, meg is találtuk. Kuriózum, hogy ez az erőd első és eddig egyetlen általunk ismert térképi ábrázolása.


Pontosan a verőcei kikötőerőddel szemben található, közel a kisoroszi határhoz. Sajnos Verőce kataszteri térképe még nem került fel a honlapra, így csak a tahitótfalusi erődet jelölik a Kőgesztélyi réten. A név ismerős lehet a dunai szigetek olvasói számára, hasonló nevű Kőgeszteri-sziget létezett egykor a hídfőtől nyugatra ugyanezen a parton. Érdekes módon ennek a szigetnek a pusztulása összefüggésbe hozható azzal, hogy a tahitótfalusi kikötőerőd eltűnt a szem elől. Pontosabban a Duna partjáról. 

Az 1885-ös kataszteri térkép még nyílt vizet jelöl az erődfalak lábánál. Ha összevetjük ezt a jelenlegi helyzettel, meglepve konstatálhatjuk, hogy az elmúlt száz év alatt a Duna igencsak visszahúzódott, medrét széles sávban ártéri erdő foglalta el. Mi okozhatta ezt a változást?


Könnyű kitalálni a választ; a folyószabályozás és a Szentendrei-sziget felső csúcsa alatti szigetek felszámolása. Ezek a szigetek viszonylag bizonytalan képződmények voltak, méretük gyorsan változott a vízállás függvényében ezen a zátonyos szakaszon. Elnevezésük sem egyértelmű, hol ezt, hol azt a szigetet nevezik a térképek Kőgeszteri-, Tanya-, Szúnyog-, vagy éppen Verőczei-sziget néven. 1930 és 1941 között felépült a Kőgeszteri-szigeteknél egy mellékágelzáró kőszórás, amely megpecsételte a szigetek és az erőd dunai panorámájának sorsát. A két iker-erőd 1500 éven keresztül nézhette egymást a folyó két partján, mígnem ártéri erdőt nem növesztett közéjük a folyószabályozás.

FRISSÍTÉS! 

Insula Atony Controver és a római híd nyomvonala

A Hungaricana térképei közül előkerült egy újabb térkép a romokról. A Mappa individualis insulanae cameralis Kiss. Oroszi possessionis nevű szép kivitelű térkép 1770-ben készült, Kisoroszi település urbéri viszonyait ábrázolja, valamint egy érdekes szigetet a folyó középvonalában. Amely mintha nem tartozna sem Kisoroszihoz, sem pedig Verőcéhez közigazgatásilag. 
Az erődök között hútott vonal latin felirata (Vestigia Antiqui Pontis) alapján a térkép rajzolója azt feltételezhette, hogy a két parton található romok egy ókori híd maradványai. Ez egy meglehetősen közkeletű elmélet volt, sokfelé még ma is hídfőerődként utalnak a közvetlenül a Duna partján található romokra. Másik nevük az aranyos, de nagyon kifejező "Bolhavár" ill. "Leányvár". 
Köszönet a találatért Kovács-Deme Tihamérnak!

2017. február 21., kedd

Újjáéledt a Csiliz-patak


Többnyire a Duna magyarországi szakaszára koncentrál a blog, ennek főként nyelvi okai vannak. Néha azonban előfordul, hogy a szomszédos magyar nyelvű sajtó hírei sem jutnak át a határon. Pedig érdemes kitekinteni, hogy mi történik a Duna más szakaszain. Most éppen a Csallóközből érkezett jó hír, a Duna egyik régi mellékágát, a Csiliz-patakot revitalizálták részben európai uniós támogatásból. 


A Csiliz-patakról később külön cikkben is megemlékezünk majd, elöljáróban talán annyit, hogy ez a vízfolyás jelenleg 33,5 kilométer hosszú és a Csallóköz déli részét kanyarogja be Bős és Csicsó között. A Vámosszabadi-Medve határátkelő híd alatt, Nagybajcs és Vének között torkollik vissza a Duna lefűződött kanyarulataiba, majd a Dunába. Egykor vármegyei határ is volt Győr, Pozsony és Komárom vármegyék között. A Csiliz-patak és a Duna főága által bezárt területet Csilizköznek nevezték, mint ilyen Győr vármegye egyik járásának névadója is volt. Az utóbbi 30 évben nem végeztek rajta komolyabb tisztítási munkálatot, ezért feliszapolódott, hosszának 2/3-a ki is száradt, valamint illegális szemétlerakóként működött. 

Szerencsére a Pozsonyi Regionális Természetvédelmi Egyesület (Bratislavské regionálne ochranárske združenie, BROZ) 2010-ben EU-s forrásokra pályázott, hogy megmentsék a Natura 2000-es területet és a rajta élő északi pocok veszélyeztetett alfaját, a Microtus oeconomus mehelyi-t. A munkálatok 2013-ban kezdődtek meg, melyben a Comenius Egyetem Természettudományi kara és a Szlovák Vízügyi Kutatóintézet is részt vett. 


A Csiliz egykor széles medrű, kanyargós mellékága volt a Dunának. A folyószabályozás következtében azonban a Csiliz egyre kevesebb vizet kapott, hiszen a töltések leválasztották a Dunáról, ahonnan még a XVII. században is rendszeresen kapott vizet. A XIX. században a további ármentesítés során két csatornát (Határ-csatorna és a Füzespuszta-Gellér csatorna) vezettek keresztül a medrén, melyek elvezették vizeinek többségét. Ezen ugyan voltak bújtató csatornák, de a tisztítás elmaradása miatt megteltek, eltömődtek és nem biztosították a vízmozgást a két mederszakasz között. A 2016-ig tartó munkálatok fő eleme volt ezen bújtatóknak az átépítése és megtisztítása. Emellett kotorni és szélesíteni is kellett a Csiliz medrét, ugyanis az előrehaladott feliszapolódás és a növényzet térhódítása is akadályozta a vízmozgást. Alsó 5 kilométeres szakaszán pedig gyakorlatilag új medret kellett kialakítani a Kulcsodi-kanyarulatig, ezen a részen ráadásul 300 tonna illegális hulladék került a patak medrébe, vagy annak közelébe.  


2016 november végén a szlovák környezetvédelmi miniszter, Solymos László részvételével zárták le a projektet, melynek 800 ezer eurós költségvetéséből 75%-ot az EU, 25%-ot pedig a szlovák környezetvédelmi minisztérium finanszírozott. 536 hektár láp, 103 hektár nedves rét és kaszáló, valamint 155 hektár nádas újult meg a Csiliz-patakkal együtt. Így talán újra növekedésnek indulhat a védett északi pocok populáció, mely csupán egy csilizpatasi nádasban és egy csilizradványi zsombékosban maradt fenn Szlovákia területén. Amúgy Észak-Amerikában is előfordul ez a jégkori reliktum faj. 


Jó hír, hogy a Csallóközi patakrevitalizáció a jövőben folytatódni fog, a miniszter a Vásárúti Tőkés-ág felújítására is ígéretet tett.

A Dunai Szigetek blog pedig arra tesz ígéretet, hogy nem hanyagoljuk el a külföldi Duna-szakaszokat sem és a Csiliz-patakhoz is visszatérünk még egy cikk erejéig.

Cikkek a Csilizköz revitalizációjáról:
Natura 2000-es területek Szlovákiában:
A Tósziget-Csilizközi járás története:

2017. február 17., péntek

Épül a sztálinvárosi kikötő


1954. nyarára készült el Dunaújváros — akkoriban Sztálinváros, azelőtt Dunapentele — kikötője. A Szalki-sziget lezárt mellékágában azonban nem ment zökkenőmentesen az építkezés. A laza talaj, az árvizek és az emberi hanyagság is hátráltatta a munkát. 

A munkálatok megkezdődnek 1950. körül.

Az 2016. év dunai szigete versenyt a dunaújvárosi Szalki-sziget nyerte, ennek kapcsán több cikk (pl. ez és ez) is megjelent, sőt TV-adás is foglalkozott a győzelemmel járó felelősséggel. Sok levelet, megkeresést kaptunk olvasóinktól, akik közül néhányan még képeket is csatoltak. Jiling Krisztián András több képet is küldött a Szalki-sziget 1950-es éveiből, amikor a sziget déli csúcsán megkezdődött a város képét a mai napig meghatározó kikötő építése. A Duna fölé emelkedő Mezőföld meredek, löszös magaspartja remek kilátó volt a fényképészek számára. 

1941-ben a Szalki-sziget csúcsa már "készen állt". Forrás: mapire.eu

1903-ban ért el a Duna-szabályozás Pentele faluhoz, ekkor robbantották fel a hajózás érdekében Szt. Pantaleon római romokra és azokból épült kolostorát, mely a település nevét is adta (Érdekes módon a sziget a szemközti településről kapta nevét). A szabályozás apropóját az adta, hogy 1890-ben és a rákövetkező évben is feltorlódott Pentelénél a jég, melynek visszaduzzasztó hatása akár Budapestet is érinthette.

A szabályozás során a Szalki-szigetet az árvízszint feletti magasságú keresztgáttal a parthoz kapcsolták, hogy magas vízállás esetén is megközelíthető legyen a Szalkszentmárton felé közlekedő rév. Az 1941-es térképen a rév Há. jelöléssel látható. A térképen már látható az első képen is megfigyelhető "nyúlvány" a sziget déli részén, amely nem más mint egy párhuzammű, mely ekkor még csak a középvízi medret szorította össze. Már ekkoriban is téli kikötőként volt nyilvántartva a Szalki-sziget öble, habár a kezdeti időszakban még csak a környékbeli hajómalmokat vontatták be ide a jég elől.

Épül a ruhagyár a szigeten (Fortepan Nr. 91081.)

A kikötő építéséről 1950-ben döntöttek. Két másik helyszín versenyzett a Szalki-szigettel; a Kisapostagi-sziget, valamint még délebbre a Kisapostag alatti folyószakasz. Mivel a kikötő a Dunai Vasmű igényeit szolgálta, célszerű volt hozzá minél közelebb felépíteni. A kapcsolattartást azonban nagyon megnehezítette a meredek löszfal szintkülönbsége. További gondot okozott a keresztgát alatt feliszapolódott öböl, hiszen 50 éve nem volt vízmozgás a mellékágban. 
Az építkezés még Dunapentelén kezdődött, de Sztálinvárosban ért véget. 1951. november hetedikén, a vasmű első csapolása után nevezték át a várost az 1961-ig viselt nevére; Sztálinvárosra.  

A kikötő vasbeton szekrényeinek lerakása (Fortepan Nr. 91581.)

Éppen ezért a munkálatokat a mellékág kotrásával kellett kezdeni. Először a kikötő bejárati csatornáját készítették el, majd a II. ütemben a kikötőmedencét mélyítették ki, hogy az építésben részt vevő hajók gond nélkül ki-be közlekedhessenek. Szükség is volt a kellő mélységű mederre, ugyanis 53 darab hatalmas vasbeton szekrényt kellett ide szállítani vízi úton. Közülük 51 darab 10*10*10 méter, azaz 1000 köbméter méretű volt kettő pedig 10*10*22,69 méteres. 

Vasbeton szekrények és a jeges Duna (forrás: Kisely Tamás)

A vasbeton szekrényeket egy vezérárokba letett fél méter vastag kőszórásra alapozták. A lerakott szekrények 562,5 méter hosszú kikötő partfalat alkottak. Ezen a hosszon összesen 6 uszály tudott egy időben horgonyozni. 1952 nyarára került az összes szekrény a helyére, ez után kezdődhetett a mögöttes terület feltöltése. Ide iszapmentes homokot s kavicsot töltöttek be, majd tömörítették az anyagot, hiszen el kellett bírnia a kirakodott anyagot, a vasúti kocsikat, a sínpályát és a kikötői darut is. A közel két méteres feltöltés során a Szalki-sziget déli része ármentes területté vált.

1952. Épül a ruhagyár, déli irányban épül ki a kikötői partfal.

A feltöltést azonban szakszerűtlenül végezték, így a 40-53. szekrény elcsúszott, vízszintes irányba majdnem 6 métert, míg függőlegesen 60 centimétert. Ezért ki kellett szedni a szekrénybe már betöltött homokos kavicsot, majd újból ki kellett kotorni a vezérárkot és letenni az alapozást. 
1954 júliusában készült el a kikötő. Ugyanebben az évben, ugyanebben a hónapban a Dunán levonuló árvíz a partfal süllyedését okozta; a tömörödés következtében elmozduló szekrények között a feltöltött laza üledék kifolyt a mellékágba, szabályos hordalékkúpokat alkotva. 

Az elkészült kikötő

1957 nyarán akkora mennyiségű ércet halmoztak fel a kikötőben, hogy a partfalat alkotó szekrények újból elmozdultak. A rakpart átlagosan 20 centimétert süllyedt, a legnagyobb elmozdulás közel egy méteres volt, míg a vízszintes elmozdulás 63 centiméter volt. Ha a partfal élét ma megnézzük, ez a kidudorodás még ma is jól látszik. Az elmozdulás következtében a vasúti pálya és a darupályát is ki kellett javítani. 
1957-re készült el a kikötő emblematikus épülete, a Vörös Október Ruhagyár, ahol a fénykorban 700 munkás dolgozott. A gyárat 1993-ban privatizálták, 2005-ben, a megszűnés évében is 300 alkalmazottnak adott megélhetést. 

A vízisportolók is birtokba vették a kikötőt 1965.

A kikötő partfalának stabilitását az 1960-as években sikrült biztosítani végül, a kikötő azóta is Magyarország legforgalmasabbjai közé tartozik. 2013-ban évi 1,4 millió tonna árut rakodtak ki- és be, de a teljes kapacitás elérheti a 3,2 millió tonnát.

Amikor az uszályok végre birtokba vehették az öblöt, a helybéli vízisport élet is fellendült. Jól megfér itt egymás mellett a kajak és a szén-, vagy ércszállító uszály. Azóta is ez a kettősség jellemzi a Szalki-sziget öböllé alakított mellékágát. 



Ajánlott és felhasznált irodalom:


2017. február 6., hétfő

Miléna és Dömötör


Ahol a Duna lassacskán összeszűkül a hegyek között, áll egy szikla; a Babakáj. Kevés olyan hely van még egy a Duna mentén, amely ennyire megragadná az emberi képzeletet. A helybéliek, a hajósok, akik csak egyszer erre hajóztak, az átvonuló seregek és népek mind hozzáköltöttek valamit a Dunából ujjként kimeredő sziklához. A legendák nagy része elveszett a történelem során, de szerencsére maradt néhány, amely a mai napig velünk él. 

A Babakáj-szikla és Lászlóvára település (forrás)

A Duna vizében sok szikla van, hiszen az út hosszú a Fekete-erdő hegyeitől a tengerig. Legenda is olyan sok van, mint amennyi homokszem, de a Babakájénál szebb és szomorúbb kevés.
Ez az ősrégi török uralomra emlékeztet, azokra a viszonyokra, tiltásokra, amelyek az embereket akkor úgy kínozták, mint most az örök bűnök.

Úgy hatszáz évvel ezelőtt Galambóc a szerb parton, a szorosba való belépéskor szembetűnő dunai sziklákra építette erős várát. Az ezeken a területeken uralkodóvá vált törökök a Vicus Cuppae-nek nevezett római erőd romjain kezdték el az építkezést. A vár ura az anatóliai Mehmed pasa volt. Ha nem lett volna komoly harcos, Ilderim szultán nem hagyta volna rá a vár őrizetét; ha azonban nem lett volna Allah híve, nem harcolt volna azért, hogy a törvényt a jatagán hegyével terjessze; és ha nem lett volna jó mohamedán és gazdag, mint bármelyik más pasa, nem lehettek volna vele a hét torony valamelyikében elbújtatott háremhölgyek. Mivel a próféta törvénye szerint a nő csakis a férfi gyönyörködtetésére van szánva, és egy fiatal férfinak mind több és több gyönyörre van szüksége, a háremhölgyek is sokan voltak. De, ahogyan minden embernek, a pasának is megvolt a kedvence: mutatós, magasabb, teltebb lány, kinek bársonyos bőre és bal szeme alatt az anyajegy tűnt fel leginkább.

De ahol gyengeség, ott engedékenység is van. A vár falai szürkék, azok kövei hidegek voltak. Hiába adták a legnapfényesebb termet a háremnek. Az asszonyok csak keseregtek, s akkor a pasa kiadta a parancsot: a vár mellett, zárt kerttel szeráj épüljön fel, ahol a fiatal lányoknak ne kelljen majd levegő és napfény után sóvárogniuk. Milena, a kis szerb lány azonban tovább kesergett, és szép szemei sokszor teltek meg könnyel.
Mivel a pasa őt sokkal jobban szerette, mint a többit, elsőként neki hozta a legszebb és a legvékonyabb selyemből készült ruhákat. De Milena szemei továbbra is szomorúak maradtak.

Majd gyémánt berakásokkal díszített ládát ajándékozott neki, melynek belsejében aranygyűrűk, karkötők, láncok és büszkébbnél büszkébb nyakékek voltak. Más hármhölgy helyében boldog lett volna, hogy így el van kényeztetve. Milena arcára azonban eltávolíthatatlan felhő telepedett rá.

- Mit szeretnél, szívem gyönyörűsége? - kérdezte akkor a pasa. Mondjad, mert annyi örömet akarok neked szerezni, mint amennyit tőled kaptam, amióta melletted vagyok, amióta vagy nekem.

- Pasa, azt szeretném, hogy ne tűnjön szemtelennek kérésem, de ne feledd, hogy engem másképp neveltek, mint a többi háremhölgyet. Amíg embereid el nem raboltak, szabad voltam. Most, mintha aranyozott rácsú ketrecbe csuktál volna. Meghalok, ha továbbra is zárva tartasz.

A pasa megsimogatta sűrű szakállát, hosszasan gondolkodott, nézegetve a mellette lévő kis teremtményt, majd azt mondta:

- Mivel a szemem világa vagy, meg fogom engedni neked azt, amit eddig senkinek sem engedtem meg. Esténként a Duna közepén levő elhagyott sziklához fogsz kicsónakázni, addig sétálsz ott, amíg jólesik. Milena, előbb felhívom a muftit, hogy bekerülj az igazi törvénybe, és népedből senki se merjen hozzád érni, még csak gondolatban sem. Ne legyen se anyád, se apád, csak én legyek neked. Félj tőlem, és szeress engem, mert Allahon kívül ennyi maradt neked a föld kerekségén. És a pasa áhítozó, telhetetlen kezeivel fogtaa kis szerb lányt, aki nagy szemével, mint kalitkába zárt madár nézett rá, hasztalanul verdesve szárnyaival. Fehér és simogató, illatozó szárnyak, mint messzi falujából jövő szél illata.


A testét ellepő piros hullámok hasonlóak voltak a hegyek lejtőjén található, "a vitéz vérének" nevezett virághoz. Mohamed pedig mint egy csokor mirrhavirágot vette karjaiba, s mint kiszáradt föld szívta be erejét és szépségét.

Milena az ígéret betartását várta.

Egyik este a Duna partján letakart csónak várta, a vár őrzői közül egy evezőssel. Egy öregasszony kapucnis sötét köpenyt húzott Milena piros ruhájára, mely elfedte a lány arcát, és így felszerelkezve beült a szeráj mellett elrejtett csónakba.

Estefelé volt, és az alkonyat leereszkedett, hogy aranyló villódzással ölelje át a víztükröt. A víz ringatása közben Milena könnyűnek érezte magát, hiszen egyetlen fal sem zárta el előle a határt, és a szél ruháját cibálta, könnyűnek, mint az őt körüllengő illat, s mivel az evezőstől csak egy vastag kötél választotta el, hagyta leesni sötét köpenyét, mely mint a gyolcs körültekerte, s így a szél simogatta fedetlen arcát, meztelen karjait, amelyeken halk lánccsilingelésként szóltak karkötői; kisimult arcát a vizet és földet széles sávokban rózsaszínnel befestő, vöröslő nap felé fordította.


Hosszan, boldogan sóhajtott, és mozdulatlanul maradt, mint a folyó kis istensége, mely egy időre életre kelt. Az őt kísérő öreg háremhölgy némán ült, mint mindig. Évekkel ezelőtt fogták el őt is, amikor a törökökkel való heves harc közepette testvére megölte az uralkodó szultánt. Testvére meghalt, ő pedig az anatóliai öreg pasának, Mehmed apjának hatalma alá került, és a mostani pasa, akit az anyja halála után ő szoptatott, magánál tartotta, hogy éber szemmel őrködjön a háremhölgyek fölött. Az öregasszonyt "Hegyi gyopárnak" hívták, most azonban régi szépségéből csak kerek szemeinek éles nézése és a hegyi nők frissességének nyoma maradt meg. Az öreg pasának három leányt szült, mind a hárman a bölcsőben haltak meg. Nem sírt, mint más anya, hanem titkos kegyetlenséggel a földnek adta őket, úgy tett, mintha örvendett volna elvesztésüknek, és minden alkalommal, ahelyett hogy a fájdalomtól összeroppant volna, még többet felszedett magára és a hegyi gyopárhoz hasonló szépségűvé vált.

A csónak a Duna vizének csillogásán lebegett, mint Milena lélegzetvétele a nap és az éjjel megvasalt kapui között. Ellebegtek a puszta, ötven lépés hosszú szigetig, melyen kis, messzire illatozó hársfacsoport volt. És esténként Mehmed kedvenc háremhölgye erőt és életet merített e sétából: arca visszakapta színét, szemei a ragyogást és teste a virág és víz illatát.


Amikor őre megtudta, hogy Milena szerb lány, már nem mint fekete árnyék állt mellette, hanem bölcsességet sugárzó, régi fájdalom szelídségeként: nem korholta, nem szidta, nem árulta el. Nézte ő is, hogy a Duna másik szabad partján, a Coronini fennsíkon hogyan emelkedik a keresztények öttornyos vára, melyen néha Szent László keresztjét, vagy Szent György lova lába által eltaposott sárkányt ábrázoló zászló lebegett. Mivel azokon a helyeken a Duna nagyon keskeny volt, annyira közel mentek ahhoz, hogy már szinte látni lehetett az őrök arcát. S mind gyakrabban és gyakrabban adta ki parancsba az öreg háremhölgy a csónakosnak, hogy közeledjen a keresztény parthoz. És benne is felejthetetlen emlékeket ébresztett föl. A bükk- és fenyőerdők hasonlóak voltak azokhoz, ahol régebb...de mire jó, hogy eszébe jusson? Övéi mind holtak voltak: szülők és fiútestvérek, s a lánytestvérek közül, ki tudja, élte-e túl valaki, s hol található? És hogyan? Csengett-e fülébe valamikor a templom harangja? Mindez rég volt. Elfeledte, vagy el akarta feledni. Csupán gyerekeinek arca - csakhogy ne adjon életet török gyereknek - kínozta néha. Most, amikor lobogni látta a zászló keresztjét, bocsánatért imádkozott, ha még létezik számára bocsánat. Nap mint nap melegebb lett, a séták pedig mind hosszabbakká váltak. Naplementekor, amikor éppen bekanyarodtak a puszta sziget mögé, vitorláshajóval találkoztak. A fedélzeten csillogó páncélingbe öltözött ifjú állt. Ő volt a Coronini fennsík várának új kapitánya. Vékonyka és szemrevaló, hosszú útra éhes, várakozástól türelmetlen, azzal a gondolattal, hogy a világ olyan helyeire megy, ahol a veszély minden lépésnél fenyeget. Látta a matrózok által az Ördög várának keresztelt Golumbac vár fenyegető tornyait. Sikeresen átjutott a Szoros legveszélyesebb helyein, Techtálián és Grébenen. Nagyon meglepte a csónak váratlan felbukkanása, s vele együtt a napnyugta fényében megjelenő friss és csodásan vonzó nő, mely olyan volt, mint a Duna hulláma; olyan nő, akinek bő ruháit az esti szél zöld - szidefes csillanásban lobogtatta. Göndör haja befedte vállait és nyakát, melyen a rubinfüzér piros kövei hívogatóan csillogtak. Előbb azt látta, hogy egyenesen ül, elbújva egy vászon menedékébe, mely a csónakot kettéválasztotta.

Másodjára kerek, gyerekszerű arcát pillantotta meg, melyből két szeme, mint a könnycsepp csillogott. Félelmében rászegeződött tekintettel maradt annyi ideig, mint egy villámlás, majd gyorsan hamuszínű lepedővel fedte be arcát, melyet annak csuklyája teljes egészében beborított. Háta mögött újabb megkövült árnyalak, és az evezős ember, aki hajnaltól húzta. Aztán minden úgy eltűnt a sziget másik felén, mintha csak látomás lett volna. A törökök azt mondják: "Ami meg van írva, az a homlokodon van, és a legerősebb ökrök által húzott húsz szekérrel sem tudsz kitérni sorsod elől."



Úgy tűnik, velük kettőjükkel is így történt. A fiatal kapitány gondjaival a Szent László várhoz ment. Sokat járt-kelt a világban, hiszen katona volt, ugyanakkor fiatal is, akinek vére forrt, mint az őszi must, s egy dolog az, hogy belekóstolj az élet gyönyöreibe, s más az, hogy a szerelemmel találkozzál. Meg lehet számolni, hány hódító gondolat suhan át egy harcos agyán, de végtelen azoknak száma, melyek a kedves nő elérését sugallják.

Így történt a fiatal kapitánnyal is. Talán Demeter-nek hívták, és mindenkinél bátrabb volt, mert másképp nem lehetett annyi bátorsága, hogy megértse: az útjában megjelenő csodaasszony a túlparton élő törökökhöz tartozik.

A Szent László vár őreitől megtudta, hogy a csónak az est leszálltával jelenik meg, és megáll a Duna közepén lévő szigeten. S azt is, hogy néhány őrizet nélküli árnyalak száll ki belőle, a fák árnyékában sétálnak, visszaülnek a csónakba és eltűnnek megint. Az őrök arra gondoltak, hogy azon a helyen egy hodzsa lehet, s az idős török nők imádkozni mennek, ezért békében hagyták őket. Demeter lova a várnál útra készen állt, és ő megparancsolta embereinek, hogy szerezzenek neki bárkát, mert, amint mondta, ő meleg országból jön, ahol vízen nőtt fel; aztán elkezdte kutatni a Duna vizét azon a helyen.

Hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson útjának, először egy őrt és egy evezőst is vitt magával: találkozott Milena csónakjával, de úgy tűnt, a lány rá se néz.

Majd egyedül indult útnak, megállt a sziget mögött, majd megjelent előtte. Nézése szelíd volt, rövid köpenye lobogott széles vállain, kardjának nyele keresztformájú volt, türkizzel kiverve, szeme színéhez hasonlóan. E keresztforma bizakodóvá tette Milenát. Többé nem fedte el arcát a szomorú lepedővel. Olyan volt ezekben a pillanatokban, mint egy vadborostyán: félénken, de arcán halvány pírral nézte a férfit. Megzördültek kezén és lábán ékszerei, amikor akaratlanul egy lépést tett felé. És mivel a helyet magas jázmin- és babérbokrok vették körül, az öreg háremhölgyön kívül csak az ég és az aludni térő madarak látták őket. Egymás felé közeledtek, mint két tűzláng, hasonlóan azokhoz, melyek utat mutatnak az éjben a kincskeresésre indulóknak. És az őrködni rendelt idős nő megértette: felesleges szólni még akkor is, ha élete csak egy lépésre lenne a végétől. De élete elveszett és hasztalan volt. Ha neki nem volt semmi öröme, ha ő már nem remélt, legalább ne legyen ott akadály, ahol reményének élhet valaki. És visszahúzódott a fűzfák és bokrok árnyékába; ugyanaz a vér hajtotta, mint Milenát, akinek legalább meg kellene ismernie a boldogságot. És a fiatalok úgy voltak egymásnak, mint a szél a rekkenő hőségnek, és mint a víz a szárazságtól felégett földnek, mint amikor az annyit inna be, hogy nem lehetne megállítani. Aztán elváltak, és nehezükre esett elviselni ezt. Demeter elment, és úgy tűnt, mintha vissza akarna jönni. Előjött az öreg háremhölgy a bokrok mögül, és megértette, hogy a szigetet a boldogság érintette meg szárnyaival. És szó nélkül visszatértek a csónakhoz, mely a szerájba vitte őket. Szerencséjükre akkoriban Mehmed pasának épp a szultán parancsát kellett teljesítenie. Utazása menet-jövet két hónapot tartott.


Ez idő alatt Milena és Demeter a kihalt szigeten találkozgattak: fiatalságuk, szerelmük félelme és bizonytalansága azt sugallta, hogy soha ne unják meg egymást. Csak meglátták egymást, és Milena máris sírni kezdett. Most örömmel viselhette a Mehmed által hozott csodálatos ékszereket, amelyeket addig soha nem használt.

Zöldes taftából készült suhogó ruhái sötétebb csillogást adtak hajának, csakúgy, mint a mellét befedő smaragdláncok. Máskor a rózsafátylak suhanó szitakötőhöz hasonlóvá tették, hogy aztán boldogan és a holnapra nem gondolva Demeter keblére hulljon. Tudott dolog, a ruha nem azért van, hogy sokáig a szerelmesek útjába álljon, de az biztos, hogy szépsége kiegészíti a nőt. És Milena szépsége úgy fejlődött, mint virágos rét a nap sugarainak simogatása alatt.

Demeter kék tunikáján is a Nap ragyogott, hiszen házának címerére a Nap volt rárajzolva. Ilyennek látták őt katonái is, akik örvendtek szerencséjüknek, hogy ennyire szelíd kapitány a parancsnokuk, akinek ajkáról csak jó szavak fakadnak. És megértették azt is, hogy fiatal, a határok őrzésére szakadt férfinak nem hiába vidám a szeme, és piros, nőéhez hasonlóan dús ajkú szája szögletében nem hiába nyájas a mosoly. Ennek titkát azonban senki sem fejtette meg. A Milenát szállító csónakos néma volt; a szerb öregasszonyból pedig senki nem húzhatott volna ki egy szót sem. A fiatalok szerelmének tanúja, a puszta sziget saját nyelvén beszélt, a madarak csicsergésével és a babérbokrok susogásával csókjaikról és ölelkezéseikről, melyek földön és égben egynek számítottak. Elolthatatlan tűzről dalolt a Duna, mely mind élőbbnek akart látszani, de a közelgő vihar zúgásáról a nyílként szálló fecskék nem csicseregtek semmit, ahogyan a hangoskodó pintyőkék sem.

Nehéz zacskó pénzek révén feledtették el a néma csónakossal az idő múlását, és néha, amikor hajnaltájban tért vissza a partra, ha nem látta volna a hét torony mögött felívelő piros csíkot, azt hitte volna, hogy csupán egy órácskára koppant el a szeme. Tudjátok, mit jelent egy éjszakát a Duna partján tölteni?

A Duna az elvarázsolt, ezüstpallosú Făt Frumos képét vette fel, akibe abban az időben a hold is szerelmes volt, így elvarázsolta kettejük eszét is. Két teljes hónap boldogság nem létezett a királyok életében sem. A Spanyolországra erejét kiterjesztő arab sejk révén fennmaradt felirat világosan kimondja, hogy ötvenéves uralkodása és egész élete alatt 14 boldog napot tudott összegyűjteni. Előbb a szerb öregasszony halt meg egyik éjjel, álmában. Szája tátva volt, amikor rátaláltak, mintha utolsót kiáltott volna, mintha örömkurjantás lett volna, hogy megszabadult ettől az élettől. Az országát leigázó és arcát megkeményítő törökök elleni gyűlölet eltűnt arcáról. A párnán szétterült fehér haja, arca megnyugvást sugárzott, mint aki megszabadult a már elviselhetetlen tehertől. Szorosan fogta köpenyének szélét.


Milena gondoskodott az öregasszony temetéséről: a temető széléhez helyeztette, hogy holtában is hallhassa a víz csobogását. Ezennel a séták befejeződtek. Közben visszatért Mehmed is a legtávolabbi területekről, teljesített paranccsal. Vágyakozva jött a pasa, de nem a várra és a szerájra áhítozott, hanem Milenára. A kis szerb lány alávetette magát a pasa kívánságának, hisz mást nem tehetett.

Azonban Demeter is értesült a pasa visszajöveteléről, és maga elé képzelte, miként igázza le Milenát a pasa, akár a többi háremhölgyet. Fiatal és tüzes ember lévén, eszét veszítette, és a második éjjelen csónakba ugrott, átért a partra, bement a szerájba és elrabolta a lányt.

Mint vihartól megijedt gyerekek, úgy szaladtak. Azonban a szerelmes álma olyan, mint a nyúlé, s a pasa, észrevéve az üres fészket, magához vett egy sor katonát, fölszálltak a vitorlásra, s addig üldözték a fiatalokat, amíg elfogták őket. Demeter ellenállt, amíg meg nem ölték. Vére összekeveredett Milena ruhájának piros szélével. A pasa levágta Demeter fejét, majd erősen Milena nyakékéhez kötözte, a lányt pedig egy magányosan álló sziklához vezette, majd annak egyik fokához láncolta, és otthagyta, hogy Milena - belebolondulva a fájdalomba, a félelembe, szomjúságba és éhségbe, a vadmadarak prédájává válva - elpusztuljon, csak azért, mert egy kis boldogságot lopott saját számára.

Azóta e magányos sziklát Babakájnak nevezik - ami szerb nyelven annyit jelent: "Asszony, vezekelj!".

Két bokor a sziklán (forrás)

...Most is ott bújt meg egy kuckóban és nézte azt a magános sziklát, mely úgy meredt ki a Duna közepéből, mint egy óriási nagy fog.
-Miféle szikla az ott, ni? - kérdezte a matróztól.
-Az a Babakáj-szikla. Az a szokás, hogy mikor a hajó ahhoz a sziklához ér, az olyan utasokat, akik még nem jártak erre, leöntik egy csöbör vízzel. Talán maga sem hajókázott még erre?
-Én már többször is utaztam erre, - bizonykodott Hörpika, - de ebédel lenn egy utas, éppen olyan nagyfogú és nagykörmű, amilyen magam vagyok, la! Az még álmában sem utazott erre. 
-Hehe, jó ezt tudni! - nevetett a matróz.
Az utasok, mikor a Babakáj-szikla feltűnt, föltolongtak a födélzetre. Velük tartott Dörmögő úr is és mögötte kullogtak a bocsok. A nadrágszíját ezúttal szerencsésen elkerülték, mert a bácsijuk amióta a hasonmás újra fölmerült, megfeledkezett az ígéretéről.
A hajó éppen a Babakáj-szikla mellett csobogott el. A tekintetes úr egyszerre felordított, mert váratlanul egy nagy csöbör vízzel orron öntötték. Ugyanakkor a bocsok is nagy sivítozásban törtek ki: őket is megkeresztelték ilyen módon.
-Micsoda dolog ez? - méltatlankodott a híres utas. - Miért öntöttél le te madárfejű? - vicsorgott a matrózra.
-Mert ez a regula. Aki először hajózik el a Babakáj-szikla mellett, leöntjük.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...