Miről mesél a Csillaghegyi-árok torkolata?

Kertek hátuljában, mellékutcák hídjai alatt kell keresgélnie annak aki Csillaghegy hatalmas óholocén Duna-medre nyomába szeretne eredni. A legfrissebb kutatások szerint mintegy 6000 éve lefűződött Duna-ág manapság egy esővíz, hóolvadék és kommunális szennyvíz-elvezető csatorna, a hírekbe is legfeljebb ennek kapcsán kerül be. Újkori története során fokozatosan számolta fel és kényszerítette részben föld alá a csillaghegyi parcellázás és a békásmegyeri lakótelep építése. Mostani írásunkban bemutatjuk hogyan tűnik el egy egykor jelentős Duna-ág — városi környezetben.

A Csillaghegyi-árok északi, "mezei" szakasza, 1963. szeptember 4-én (fentrol.hu)

"Miről mesél?" sorozatunkban a fővárosi, Duna-jobbparti mellékvízfolyásokat mutatjuk be. A Csillaghegyi-árok a korábban bemutatott két patak, az Aranyhegyi-patak és a Barát-patak között helyezkedik el a III. kerület történelmileg Békásmegyerhez tartozó részén. A Csillaghegyi-árok már a nevében is különbözik tőlük, az "árok" utal a vízfolyás időszakos jellegére, egyben jelzi azt is, hogy markáns mederrel rendelkezik, ahol a lehulló csapadék összegyülekezik és lefolyást talál a Duna irányába. Időszakossága a kisméretű vízgyűjtő területének következménye, jobbára a Pilis Békásmegyer fölé magasodó keleti lejtői tartoznak hozzá, miközben a tőle északra és délre elterülő lapályos, mocsaras térszínektől csak a legújabb korok beavatkozásai, pl. az Óbuda-Budakalász út, Szentendrei HÉV nyomvonala választotta le végérvényesen. Korábban a Duna árvizei több beszámoló szerint átléphették a síksági vízválasztókat mindkét irányba. Annak ellenére, hogy alsó szakasza sík területen éri el a Szentendrei-Dunát, markáns, mély, árokszerű völgye az összes térképen megjelenik, íves nyomvonala ma is alapvetően határozza meg Csillaghegy utcahálózatának alaprajzát.  

A Csillaghegyi-árok a csillaghegyi villák mögött. Képeslap 1910 körül.

A Budapest környéki földtani kutatások révén kialakulásának története jól dokumentálható egészen onnan, hogy a pleisztocénben megkezdődött a Budai-hegység és a Pilis kiemelkedése. Ezzel párhuzamosan formálódott a völgyhálózat is. 

A hegységek kiemelkedésének üteméről leginkább az édesvízi mészkőtelepek mesélnek, ezek a forrásokból, forrástavakból az erózióbázis szintjén kialakuló mészkőlerakódások minél magasabban helyezkednek el, jellemzően annál idősebbek. A budai termális vonalhoz kapcsolódó hévizes forrástevékenység (esetünkben pl. a csillaghegyi Árpád-forrás) során mésszel bekéregzett növényi és állati maradványok alapján viszonylag könnyen meg lehet határozni a Duna ártere fölé magasodó kőzetek képződési idejét. Csillaghegy térségében a Pilis legkeletibb nyúlványainak kiemelkedése kb. 0,36-0,38 centiméteres éves ütemmel zajlott, miközben a korábbi forráskilépési pontok az emelkedés miatt inaktívvá váltak. 

Ezek a tudományos kutatások a Csillaghegyi-árok holocén kori fejlődését is vizsgálták, régészek és geográfusok 2023-ban közös tanulmányban rekonstruálták annak az Óbudai-Duna-ágnak a fejlődéstörténetét, melynek felső szakaszát "megörökölte" a Csillaghegy és az Ezüst-hegy közötti területről érkező vízfolyás. Érdekes módon az alsó szakaszon ugyanez játszódott le, itt az Aranyhegyi-patak örökölte meg az egykori Duna-medret, de követte az eredeti esésviszonyokat. Ez a mintegy 6000 évvel ezelőtt lefűződött tekintélyes méretű ős-Duna-meder a Királyok útja 291-295. telkek környékén ágazott ki a mai Duna-főágból, közvetlenül a Csillaghegyi strandfürdőnél délre kanyarodott, érintette a Mocsáros területét, végül az Aranyhegyi-patak régi torkolatánál, az Óbudai-szigetre vezető K-híd alatt tért vissza a mai Duna-mederbe. Szilas Gábor – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Rekeczki Kinga: "A folyóvízi környezet változásának hatása az őskori megtelepedésre a Duna mentén: interdiszciplináris környezeti rekonstrukció Óbuda területén" című tanulmányt érdemes figyelmesen elolvasni, a földrajzi táj rekonstrukciója szorosan kapcsolódik benne a régészeti leletek alapján megfigyelt emberi megtelepedéshez mind a parton, mind pedig az óholocén Óbudai-sziget északi csúcsán, a különböző ártéri szintek fokozatosan kiemelkedő és szárazodó felszínein. 

Az óholocén Óbudai-Duna-ág lefűződési szakaszai (forrás)

A holocén kor csapadékos atlanti fázisában (8000–5000 évvel ezelőtt) a megnövekedő vízhozam miatt bevágódó főmederről természetes okokból lefűződő Óbudai-Duna-ág egészen a XIX. sz. végéig egy fokozatosan szűkülő és feltöltődő, elmocsarasodó völgy képét mutatta. Hat ezer év sem volt elég idő, hogy ezt a mederszakaszt teljesen elegyengesse az ártéri üledékképződés, a mezőgazdasági művelés, pl. szántás, és ebben jelentős szerepet játszott a tény, hogy a későbbi korokban is víz közlekedett benne, ráadásul mindkét irányban. Normál esetben az Árpád-forrás vizei, a hegyvidék csapadék- és olvadékvizek a Csillaghegyi-árkon keresztül jutottak el a Dunába, miközben a Duna nagyobb árvizei rajta keresztül tudtak kilépni az ártérre, ebből a szempontból hasonló volt a helyzet, mint az Aranyhegyi-pataknál. Egy olyan tölcsértorkolathoz hasonló állapotot kell elképzelni, ahol hosszú távon nem az árapály jelenség öblíti ki a torkolati szakaszt, hanem a Duna visszatérő árvizei mozgatják a Duna irányába a hordalékot. A Barát-patakról szóló írásban volt róla szó, hogy az itt kilépő árvizek észak felé még Budakalász mélyebben fekvő rétjeit is elérték, de a Duna mappáció térképészei feljegyezték, hogy Békásmegyer házait is fenyegették:

"Az 1809 esztendő beli jéginduláskor elborította az árvíz a Donau Acker, Morast Acker, és Strassen Acker nevő főldek lapossabb részeit, tudniillik a Moraszt-Buzgojanal bétoldúlván; a Bildstock és Garten Acker-be úgy a falunak végső kertjeibe, ’s telkeibe pedig a Morasztnak alsó tájjábol kidagadó vizek nyomúltak." Keller Ignác, §II_368, 1826. június 30.

A Csillaghegyi-árok torkolati szakasza 1830 körül (forrás)

Legjelentősebb hegyvidéki völgye ugyancsak Békásmegyerhez kapcsolódik, a Kőbánya utcai vízmosás vezette le a Pilis keleti nyúlványainak csapadék- és olvadékvizeit a lapályra, ahol eleinte szabályozatlan formában ömlött szét a Márton úti edzőpálya környékén, ahonnan vagy a Csillaghegyi-árokban, vagy a Mocsáros irányába szivárgott el, attól függően merre talált könnyebb lefolyást. Ennek az állapotnak a csillaghegyi parcellázások, és a HÉV megépítése vetett véget, vélhetően ekkoriban terelték csatornázott mederbe a Békásmegyer és Csillaghegy közé eső vízfolyásokat. Először a békásmegyeri felső szakasz került sorra a Dózsa György u., az edzőpálya és a Kert utca nyomvonalán, majd 1882 után sorra került a csillaghegyi Czetz János köztől a torkolatig tartó lapos völgy is. 

A Csillaghegyi-árok jobbára már csatornázott medre 1930-ban

Az árok kiásása során a természetes torkolatot megszüntették és egy újat alakítottak ki kb. száz méterrel délebbre, nagyjából a mai Királyok útja 289. telken. Az út alatti áteresz dunai oldalán 1920 körül egy zsilipet építettek, ami az Aranyhegyi-patak zsilipjéhez hasonlóan a Duna hívatlan látogatásait volt hivatott egyszer és mindenkorra kiküszöbölni, inkább kevesebb mint több sikerrel. A Pünkösdfürdő utcáig terjedő szakaszt két oldalt töltés is kísérte. Korabeli leírások szerint az árok viszonylag rossz lefolyású volt, vélhetően nem is rendelkezett megfelelő eséssel, ezért a nagyobb esők után a mélyebben fekvő részeken kiöntöttek az árvizek, például a Szent István és Árpád utca közötti területen, ahol a beépítés előtti légifotókon is megfigyelhető a sötétebb árnyalatú, vizenyős terület, éppen ott, ahol a szigetecske látható az árokban a Duna mappáció szelvényén. A külvárosi árok elégtelen kialakítása és elhanyagoltsága, feltehetően a lakossági szemétlerakással párosulva többször is okozott gondot, volt, hogy a Pünkösdfürdő utcától északra szétterülő belvizeket csak a Királyok útja átvágása árán sikerült levezetni a Dunába. Sőt, az 1965-ös árvíz idején a Királyok útja régi gázvezetéken keresztül áttört az árvíz a mentett ártérre. 

A Csillaghegyi-árok torkolatának új helye mai térképre vetítve (mapire.eu)

Hiába csatornázták a Csillaghegyi-árok mocsaras alsó szakaszát, a város fejlődése, a lakossági szempontok, a területéhség oda vezetett, hogy az időszakos vízfolyás az utóbbi száz évben hosszú szakaszokon eltűnt a szem elől, beépítették, föld alá vezették, illetve a dunai torkolatát kétszer is áthelyezték. A felszámolás két szakaszon volt leginkább szembetűnő, a legdélebbi szakaszon, a Mátyás király úttól délre, illetve a Pünkösdfürdő (pontosabban az Ipartelep) utca északi oldalán, miközben a középső szakasza egy megszakítással úgy-ahogy fennmaradt.

1944-ben a lebombázott főváros kárait felmérő légifényképezés érintette Csillaghegy déli részét is, és a fotós akaratán kívül egy településföldrajzi átalakulást is megörökített. A Szentendrei út és az Attila utca között gyéren beépített területen sötét vonal jelzi a Csillaghegyi-árok legdélebbi szakaszát. Legdélebbi azonosítható pontja körülbelül a mai Toldalagi Pál utca magasságában jelenik meg és halad pontosan a Karácsony Sándor utca mai nyomvonalán északnyugati irányba. Ekkor már zajlott a keresztutcák kialakítása, különösen jól látható a vadonatúj Kurszán utca. Ez a légifotó az utolsó kép az utcává váló Csillaghegyi-árok legdélebbi szakaszáról, amit a II. világháború után befedték, csatornázták, az új csatornafedelek fel is bukkannak egy 1963-as légifotón.

A Csillaghegyi-árok legdélebbi szakasza 1944-ben (forrás: mapire.eu)

A Mátyás király úttól északra a Karácsony Sándor utca nem folytatódik. Az Árpád u. Szentendrei út és a Batthyány utca közötti területen a Csillaghegyi-árok mégis megfigyelhető, elsősorban légifelvételeken, de az utcafrontról is néhány helyen, ahol be lehet látni a magántelkekre. Az Árpád utca felől megfigyelhető, hogy ezen a területen minden telek szemmel láthatóan befelé lejt, a legalacsonyabb pontokat összekötő vonal pedig a valóságban is megjelenik, méghozzá a telekhatáron. Ez a határ is íves vonalat rajzol ki, a telkek a Szentendrei út felőli részen rövidebbek, de ez a távolság észak felé növekedik az Árpád utcai telkek rovására. 

A Csillaghegyi-árok a Rövid utca feletti szakaszon

Csatornák találkozása a Katasztrófavédelmi Örs mellett

Hordalékfogó béka-tanya az Ipartelep utcánál

Az ív a Batthyány utca alatt megszűnik, itt az árok a föld alatt fordul északkeleti irányba, ahol az Árpád utcai telkek mögött fut kövezett, nyílt mederben egészen az Ipartelep utcáig. Ez az eredeti árok legmélyebb szakasza, szabadon bejárható, de célszerű száraz időben felkeresni. Kis mellékutcáknál hidak ívelnek át felette, felszíni ereszcsatornák, beásott eternitcsövek torkollanak bele, jelezve az árok eredeti funkcióját. Az Ipartelep utcánál egy szikkasztóban végződik, ahol a száraz időszakban is marad víz, benne néhány béka vegetál. Ennek a szakasznak relatív mélységéről van némi támpontunk, néhány Árpád utcai ház falán kis alumínium táblák jelzik az 1945. február 9-i árvíz szintjét. Ezt a lokális árvizet a felrobbantott Újpesti vasúti hídon feltorlódott jégtáblák okozták. Az árvíztáblák Csillaghegynek ezen a részén vannak a legmagasabban a házak falán 1,6 és 2,5 méteres relatív szint között váltakozva.  

1945-ös csillaghegyi árvíztáblák felszíntől való távolsága egy 1940-es légifelvételen

Egészen az 1970-es évekig a Pünkösdfürdő utcától északra elterülő árok egy külvárosi szántóföldön keresztül vezetett. Ez a szakasz őrizte a legtovább az eredeti állapotokat, és ez a szakasz tűnt el teljes egészében a Békásmegyeri lakótelep pünkösdfürdői részének felépítésével. Viszonylag félreeső terület volt ez, bár a Királyok útja mentén, ahol az árok megtört és nyugat felé fordult, parti üdülőterületek húzódtak. A torkolati zsilip a Fővárosi Vízművek Üdülőközpontjának mai telkén állt és a telek végében lévő kerítésnél torkollt a Szentendrei-Dunába. Ezt azért fontos hozzátenni, mert a part itt kissé átalakult, a lakótelepi beruházáshoz szorosan kapcsolódó árvízvédelmi töltést például a Duna medrében húzták fel, hetven méterrel szűkítve a folyó medrét. A lakótelep építése idején az árkot betemették és feltöltötték, a mellette húzódó töltést is elegyengették, így nyoma sem maradt, még olyan területen sem, amit nem érintett az építkezés. Az alábbi, 1978-as légifelvétel jelentőségét éppen az adja, hogy a régi és az új viszonyok egyszerre tanulmányozhatók. 

A Csillaghegyi-árok torkolati munkálatai 1978. augusztus 19-én (forrás)

A lakótelep és árvízvédelem főprojektje mellett mellékprojektként föld alá kényszerítették a Csillaghegyi-árkot, és a lehető legrövidebb nyomvonalon vezették a Dunába, a Pünkösdfürdő utcai hajóállomás mellett egy felszíni kifolyón és egy mederbe vezetett csövön keresztül. Ez a szakasz megkapta az új lakótelep teljes szennyvizét, melyet "szűrés és ülepítés" után vezették a folyóba, közvetlenül a Római-part fölött. Ebből mind a mai napig adódnak környezeti problémák, annak ellenére, hogy 2006-2007-ben a III. kerület északi részének szennyvizét elvezették dél felé, ahol a Pók utcai lakótelepnél egy szivattyútelep átnyomja az egészet a palotai-szigeti Észak-pesti Szennyvíztisztító Telepre. Ez a mozzanat jelzi a Csillaghegyi-árok vizeinek harmadik elterelését, még úgy is, hogy az extrém csapadékeseményekből származó esővíz a szennyvízzel keveredve továbbra is Pünkösdfürdőnél jut a Dunába. 

Az óholocén Óbudai-sziget csúcsán állva, ahol az Óbudai-Duna-ág egykor kiágazott a főágból.

Ha össze kellene foglalni a Csillaghegyi-árok történetét, eljutunk hatezer év alatt egy tekintélyes méretű Duna-ágtól, amely a Duna egyik tekintélyes óholocén szigetét ölelte körül, egy időszakos, fokozatosan elmocsarasodó patakvölgyön, majd egy rövid, csatornázott esővízelvezető árkon keresztül a mai szennyvízcsatornáig. Ez a hanyatlás elsősorban a terjeszkedő főváros urbanizációs igényeinek rovására írható, ebben a korban, városi környezetben jellemzően nem volt szokás természetes állapotában meghagyni az ilyen ár- és belvízveszélyes vízfolyásokat. A torkolati szakasz áthelyezései lekövették ezeket a folyamatokat, az ős-Duna kilépési pontját megőrző természetes torkolat két lépésben mind délebbre került, végül a pünkösdfürdői árvízvédelmi töltés megépítése teljesen felülírta az egykori parti viszonyokat. Az épített környezet alatt azonban mindmáig ott lapulnak azok a folyóvízi üledékek, amelyből rekonstruálható volt a Csillaghegyi-árok története.  

Óholocén dunai sziget a III. kerület alatt

 IN ENGLISH

Őskoros régészek és geográfusok közös kutatómunkája nyomán egyre több részletet ismerünk meg a Budapest III. kerülete alatt elterülő ősi dunai szigetről és annak első lakóiról. Ez a hatalmas sziget egykor a Csillaghegytől a Hajógyári-szigetig húzódott, de a mellékága klimatikus és tektonikai okokból mintegy 6000 évvel ezelőtt végleg lefűződött főágról. Az óholocén Duna-medret a környező vízfolyások vették birtokba, ennek köszönhetően a meder nyomai a mai napig felismerhetők a Mocsárosdűlőn és Csillaghegy utcahálózatában. 

Az Óbudai-öblözet vízrajza az óholocén korszakban. Viczián I. [2]

A 2019. április 10–12. között megrendezett XI. MΩMOΣ őskoros kutatók összejövetelének tanulmánykötete a környezet és az ember kapcsolatát helyezi a középpontba. Óbuda területe eddig is kiemelt kutatási területe volt a táj- és környezetrekonstrukciós kutatásoknak, elsősorban Aquincum római kori múltja kapcsán. Az Ősrégészeti Tanulmányok III. köteteként 2023-ban megjelent kiadványban összesen három írás foglalkozik az őskori Óbudai-Duna-meder környezeti rekonstrukciójával, három különböző ásatási terület kapcsán. A Királyok útja 291-295. számú telken a kutatók megtalálták a Csillaghegyi-árok dunai torkolatát, azaz az őskori sziget északi csúcsát [1]. A Pusztakúti út mentén feltárt őskori lelőhelyek kapcsán a Mocsárosdűlőn végeztek sekélyfúrásokat [2], ezen kívül a Nánási út 75-77. számú telken feltárt neolitikus telepen a sziget korai benépesülését tanulmányozták [3]. A Csillaghegyi-árokban és a Mocsárosdűlőn végzett ásatás során vizsgált üledékminták közel azonos eredményt hoztak a Duna-ág lefűződésének időpontjával kapcsolatban, annak ellenére, hogy az ezt követő feltöltődés során különböző jellegű vízrajzi helyzet alakult ki az egykori Duna-mederben. 

A negyedidőszak végi klímatörténet összefoglaló árbája, melyen a folyórajzolatra vonatkozó részt az Óbuda térségében végzett legfrissebb kutatások aktualizáltak.

Az óholocén korszakban a Békásmegyer és Újlak között kiszélesedő Óbudai-öblözet tájképileg jelentősen eltért a mai helyzethez képest. A Duna medre közel sem volt ennyire csatornázva, mellékágai szabadon bejárták az árteret mindkét oldalon. Az óholocén során Óbuda térségében már kialakult a Duna domináns főága, de ekkor még nagyobb méretű fattyúágak is kerülgették a viszonylag nagy számú és nagy kiterjedésű szigeteket (pl. Óceán-árok). Az óholocén Óbudai-Duna-ágat térképre vetítve viszonylag könnyen azonosítani lehet, ugyanis az utcahálózat nagyban megőrizte a régi medrek vonalát. Csillaghegy utcahálózata a mai napig kirajzolja az Árpád utcával párhuzamos Csillaghegyi-árkot, amely a csillaghegyi strandnál dél felé fordult. Itt további szigeteket formálhatott a Mocsárosdűlő térségében kiszélesedő mederben. Az óholocén Óbudai-sziget hosszúsága meghaladta az 5 kilométert, a területe körülbelül 600 hektár lehetett.

Korábban két elképzelés versengett arról, hol térhetett vissza az Óbudai-Duna a főágba. Schweitzer Ferencék [4] szerint eredetileg a Margit-sziget északi csúcsánál, Újlaktól északra lehetett a torkolat. Ezt a feltételezett Duna-ágat a kiscelli hegylábfelszín tövében, vízelvezető árok formájában azonosították régészek, Azonban római kori Duna medret kizárja a régészeti tény, hogy Aquincum katonavárosa, azaz a beépített terület a Dunától egészen a hegylábfelszín tövéig terjedt ki. Ha voltak is patakvizek az őskorban a Kiscelli-domb alatt, azokat legkésőbb a római korban kiszorították a területről és a katonavárostól északra terelték egy új, rövidebb mederbe. 

A másik lehetőség szerint Óbuda legutoljára a pleisztocénben volt utoljára sziget. Az Óbudai-Duna az óholocénben már eredetileg is az Aranyhegyi-patak régi medrének alsó szakaszán folyt, és a Hajógyári-szigettől északra volt a torkolata. Ezt az elképzelést támasztja alá az Óbuda területén feltárt teraszfelszín kora, és a Duna szintjéhez viszonyított magassága. 

Az óholocén Óbudai-sziget legmagasabb térszíneit a II/a terasz szintje jelöli ki, ennek szintjét a holocén során a kopár nyugati hegyekből, a dunántúli teraszfelszínről, valamint a mederből kifújt homokrétegek emelték [4]. Fontos leszögezni, hogy amikor az óholocén Óbudai-sziget még szigetként létezett, a II/a terasz még nem volt ármentes helyzetben. Az I. számú terasz, vagy magasártér ekkor már kialakult (a pleisztocén-holocén határán — lásd Gábris-Nádor ábra 2007.), de az alacsonyártéri szinteket a Duna csak később, a szubboreális idején véste ki. Ez azt jelenti, hogy minden teraszszint "eggyel lejjebb" helyezkedett el a számozás szerint: a mostani I. sz. terasz (magasártér) akkor még alacsony ártéri szintben létezett, miközben a manapság ármentes II/a terasz az óholocénben I. terasz (magasártér) lehetett. (A dunai teraszokról bővebben itt) 

A régészet és a földtudományok ugyanazokat a rétegeket vizsgálják a feltárásokban, de a módszerük , megközelítésük és az alapvető célok is mások. Időnként azonban a közös halmazok gyümölcsöző együttműködéseket teremtenek az egyes tudományágak képviselői között, így komplexebb és átfogóbb képet kaphatunk a múlt emberének és egykori környezetének egymásra hatásáról. A régészek elsősorban az emberi tényező, például leletek alapján kategorizálják az eltemetett talajrétegeket, míg a földtudomány az adott réteg geokémiájából, szemcseméretéből, színeiből, ásványianyag-összetételéből vonnak le következtetéseket. A munkafolyamatok, kormeghatározások módszerei és a felhasznált műszerek egy külön bejegyzést érdemelnének, de szerencsére erre a kötet tanulmányai egy-egy bekezdésben kitérnek. Röviden összefoglalva, minden ősföldrajzi környezetet más és más üledékképződés jellemez. Ha egy rosszul osztályozott, szerves anyagokban szegény, sóderes, kavicsos homokos réteget találunk, abból egy aktív folyóág mederüledékére következtethetünk. Ez a negyedidőszak végi folyóvízi üledék az Óbudai-öblözetben összesen 10-15 méter vastagságú. Ebbe a teraszkavicsba vágódtak be a medrek. Szerves anyagban gazdag, jellemzően finomszemcsés, sötét színű üledékek pedig jellemzően mocsaras környezetben ülepednek le. Tehát az üledékek milyensége, egymásutánisága, vastagsága alapján alapvetően meg lehet határozni egy üledékképződési környezetet, benne egy eltemetett folyómeder életciklusaival. 

A Csillaghegyi-árok dunai torkolatánál (Királyok útja 291-295. sz.) az Optikailag Stimulált Lumineszcencia (OSL) kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 6500: Duna-meder üledékek, kavics, sóder. (nyílt meder)

Kr. e. 6000-5500: Duna sekélyvízi, ártéri üledékei (feltöltődés, lefűződés, csökkenő vízhozam)

Kr. e. 5000-3000: üledékhiány. Feltehetően a Duna-mellékágban kialakuló patakvölgy ellentétes irányú vízáramlása elhordta az üledékeket. 

Kr. u 1-1000: mocsaras üledékek lerakódása a csökkenő vízhozam miatt, melynek oka a római kori vízrendezés lehet, ami főleg dél felé vezette le a Mocsáros és a Rómaifürdő vizeit.

Kr. u. 1500: egyre gyorsuló feltöltődés, mocsaras üledékek.

Mederrekonstrukció a Csillaghegyi-árok egykori torkolatánál vett üledékminták alapján (Sipos Gy.) [1]

Az újkőkori települések alapján a kutatók azt feltételezik, hogy Csillaghegy térségében a lefűződés a középső neolitikumra már végbe ment. A lefűződéssel radikálisan átalakult a vízhálózat, ugyanis az egykori déli irányban folyó dunai fattyúág helyét átörökölte a Csillaghegyi-árok, ami a hegyvidék és a források vizét vezette a Dunába, de éppen az ellenkező irányba, észak felé. Az Óbudai-Duna-ág lefűződésben szerepet játszott az atlanti klímafázis csapadékossá váló éghajlata. A mederüledékekből következtetve a lefűződéssel és a bevágódással párhuzamosan a Duna medre csekély mértékben kelet felé vándorolt, miközben a Csillaghegyi-árokban kialakuló patak torkolatát déli irányba elvonszolta. Ez utóbbi egy általánosan megfigyelhető jelenség a Dunába ömlő síksági patakoknál. 

Az ásatás során feltárt két különböző ártéri szint üldékei,
"B" szelvény magasabb ártér, "A" szelvény alacsonyabb ártér. (Viczián I.)

A Királyok útja 295. szám alatti feltárás ugyanakkor rávilágított az őskor különböző ártéri szintjein lezajló eltérő folyamatokra. Az emberi megtelepedésre alkalmas magasabb szinteken a középső neolitikumtól a késő vaskorig mindössze 30-60 centiméter leleteket is tartalmazó üledék képződött, miközben az alacsonyabb ártéren ugyanezen időszak alatt lerakódott leletes üledék vastagsága 250 centiméter volt. Itt arról van szó, hogy a magasabb térszínen ekkoriban már jellemzően szárazföldi környezetben zajlott az üledékfelhalmozódás. Ebbe beletartozik az emberi kultúrréteg, a szálló por, a növényzetből származó szerves anyag és a Duna nagyobb árvizei által lerakott iszap. Mindeközben az alacsonyabb szinten jóval gyakoribb volt az elöntés, azaz a két ártéri szint közötti különbségeket fokozatosan eltüntette a dunai eredetű hordalék, így a kezdetben alacsonyabb ártéri szint is egyre inkább alkalmassá vált az emberi megtelepedésre. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy Aquincum polgárvárosának közel ármentes térszínen fekvő romjait helyenként alig 25 centiméter üledék fedi.

A Mocsárosdűlő sekélyföldtani fúrásokkal feltárt keresztmetszete és a makroszkopikus jellemzők alapján azonosított réteghatárok (Sipos Gy.) [2]

A Mocsárosdűlő területén az OSL kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 5930-4910 Homok és kavics üledék, aktív folyóvízi formálás, szigetekkel tagolt, több ágra bomló folyóhálózat. Erre a rétegre finomszemcsés agyagos, iszapos réteg ülepedett, ami már előjelezte a lefűződést. 

Kr. e. 5410-4610 Az iszapos rétegre még egy kavicsréteg került, ami felújuló folyóvízi aktivitást jelez. A Mocsáros területe ebben az időszakban volt utoljára a Duna középvízi medre. 

Kr. e. 4610-2800 Ezt követően végleg megszűnik a folyóvízi üledék jelenléte a Mocsáros területén. Az üledékképződési ráta csökkenése arra utal, hogy az idő előrehaladtával az árvizek egyre ritkábban érték el a területet. Az ekkor még nyílt, tószerű vízfelülettel rendelkező Mocsáros vízutánpótlását a talajvíz és a környező völgyek patakjai biztosították, ezzel párhuzamosan azonban az Aranyhegyi-patak épülő hordalékkúpja a nyílt vízfelület rovására terjeszkedett.

Kr. e 2800-Kr. u. XIV. sz. Sekélytavi, eutróf, mocsaras környezet, egyre sötétebb, szerves anyagban gazdag üledékek. Az alacsony ártér kivésése, majd a római kori vízrendezés tovább apasztotta a terület talajvizét, ezáltal a Mocsáros nyílt vizeit is. 

A középkortól napjainkig tovább zajlott a feltöltődés, egyre jobban szűkülő mocsaras felszínnel. 

A 4. sz. fúrás üledékein végzett OSL és 14C kormeghatározások eredményei (Sipos Gy.) [2]

A lefűződést követően az Óbudai-Duna medrében komplex folyamatok zajlottak, de általánosságban elmondható, hogy a környező vízfolyások felszínformáló hatása jelentősen felerősödött, miközben a dunai hatás fokozatosan csökkent. Az árvizek egyre ritkábban léptek be a régi mellékágba, az ott lerakott hordalékot a kisebb, a Dunába tartó vízfolyások csak részben tudták elhordani. Ezek a vízfolyások ugyancsak jelentős mennyiségű (lejtő)hordalékot szállítottak a mederbe a nyugatról lefutó völgyekből. Ezáltal a legfeljebb 200 méter szélesre becsült meder folyamatosan szűkült. Ennek az óholocén medernek az egyik érdekessége, hogy a meder alsó és felső torkolata természetes úton nem záródott le, a patakok tovább "használták" a medret. Végül csak a XIX.-XX. századi antropogén beavatkozások szüntették meg az egykori torkolatokat (zsilipek, patakmeder-áthelyezések).

Az Óbudai-öblözet vízrajza a középső neolitikumtól a középkorig. Viczián I. [2]

A dunai hatás továbbra is érvényesült a talajvízen keresztül, az áradások idején a laza, sóderes hordalékon keresztül közlekedett a holtág és a Duna között. Áradáskor a legmélyebben fekvő területek, mint pl. a Mocsárosdűlő vízzel telítődtek, miközben kisvizes időszakokban a folyó ezt a pangó vizet leszívta. Később az emberi beavatkozás, csatornaépítés, lecsapolás tovább erősítette ezt a leszívó hatást. A Mocsáros felszíni vizei ezen kívül táplálkoztak forrásokból, felszíni vízfolyásokból és direkt csapadékhullásból. Ezek együttes vízhozama valószínűleg nem haladta meg a másodpercenkénti 2 köbmétert. Az Ókori város, ókori táj kötetben [4] a környék összes forrásának vízhozamát 42000 köbméter/nap értékben határozták meg. Ez másodpercenként mintegy fél köbméternek felel meg, amihez hozzá kell számítani az Aranyhegyi-patak 0,3 köbméteres másodpercenkénti átlagos vízhozamát, valamint a további kisebb patakok hozamát. Az elmúlt évezredek alatt a vízfolyások egy részét a város eltemette, és a klimatikus hatások is módosíthatták a vízhozamot, így pontos értéket ezekre ma már nem tudunk meghatározni. Összehasonlításképpen ez a vízmennyiség a Zala folyó torkolati vízhozamának legfeljebb harmada. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a holtág vizei az Óbudai-Duna medrében kialakuló völgyi vízválasztó hatására két irányba folytak le. A késő neolitikumtól a Mocsáros vízfeleslege, a Rómaifürdő forrásai, az Árpád-forrás és a Békásmegyer felől a Kert soron érkező vízfolyás vizei északi irányban, a Csillaghegyi-árkon keresztül érték el a Dunát, miközben az Aranyhegyi-patak és a Rádl-árok egyesült vizei déli irányba tartottak. Elképzelhető azonban, hogy az Aranyhegyi-patak a korai időszakban változtathatta a lefolyási irányát a mederben újonnan kialakuló hordalékkúpjáról. Az emberi hatás a római kortól kezdve alaposan átrajzolta a táj vízrajzát. 

A 6000 éve lefűződött Óbudai-Duna (Mocsáros) környezeti rekonstrukciója és a régészeti kultúrák kapcsolata. (Sipos Gy.) [2]

Ahogy a régészeti kutatások egyre nagyobb részét tárják fel az óholocén Óbudai-szigetnek, úgy az őskori tájról és környezetről alkotott elképzeléseink is bővülnek, finomodnak. Sőt, a kötetben arra is fény derül, hogy mikor telepedett meg az ember ezen a földdarabon. 

Az őskori ember és a folyó kapcsolatáról mesélnek a partmenti lelőhelyek, amelyek egyes korokban közelítettek, míg más korszakokban távolodtak a folyótól. Ez a periodikusság már régóta ismert a klímakutatók előtt, mivel összefüggésbe hozható az éghajlat változásaival. Csapadékosabb időszakokban, amikor az árvízi kockázat nőtt, az emberi települések eltávolodtak a folyótól, míg a szárazabb periódusokban akár az alacsony árteret is birtokba vehették időszakos jelleggel. 

A középső neolitikum idejére lefűződött Óbudai-Duna egyrészt megkönnyítette a bejárást a területre, másrészt a főág medermélyülése megteremtette a lehetőséget a Vonaldíszes Kerámia kultúráját hordozó közösségek letelepedésére. Az óholocénben megszűnt Óbudai-sziget Duna-menti területeinek birtokbavétele a kottafejes kerámiastílus idején (Kr. e. 5300-5200 éve) kezdődhetett meg. Majd fokozatosan több új település alakult ki, amikor már csupán holtág volt a Mocsáros helyén. Az M. Virág Zsuzsanna által a Nánási út 75-77. szám alatt feltárt faluhely egészen a Zselíz időszak végéig (Kb. Kr. e. 4900) lakott volt. A Zselíz időszakban korábban lakatlan szigetek is benépesültek, például a mai Óbudai-sziget északi csúcsa is. Ami azt jelenti, hogy a mai Óbudai-sziget és hozzá hasonló ártéri szintekkel rendelkező Margit-sziget is létezhetett már az óholocén végén. A Nánási úton feltárt település egy kelet, azaz a Duna felé süllyedő térszínen alakult ki, és két részből állt. A magasabb (103,6 m.B.f járószint) és a mélyebb (102 m.B.f) térszínt egy két méter mély árok választotta el egymástól. Az alacsonyabb térszínen csak időszakos lehetett a megtelepedés, amelyet a Duna emelkedő vízállása szakíthatott meg a késő neolitikumban (Kr. e. 4950-4400) [3].  

Az Óbudai-öblözet mai vízrajzi viszonyai. Viczián I. [2]

Az emberi megtelepedés végső soron gyorsította a folyóág lefűződés természetes módon is végbemenő folyamatait. A települések számára biztosítani kellett a bejárást a feltöltődő holtágakon keresztül. A gazdálkodásnak pedig érdeke volt a mélyebb területek feltöltése és a vizek szabályozott levezetése a Dunába. A tavakból fertő, a fertőből mocsár, a mocsárból láp lett, miközben a vizes élőhelyek kiterjedése folyamatosan zsugorodott. A klimatikus és tektonikai okból bevágódó Duna-meder a Mocsáros utolsó kavicsrétege után már többé nem jelent meg a területen. Árvizei még sokáig bejárták a területét és tekintélyes mennyiségű iszapot halmoztak fel. Budapest egyik legnagyobb szigete mintegy hatezer évvel ezelőtt végleg megszűnt létezni, és ezen az a tény sem változtat, hogy a rekordárvizek esetenként még nyílt víztükröt képezhetnek a lefűződött meder legmélyebb részein, a Mocsárosban.

MΩMOΣ XI. ŐSKOROS KUTATÓK ÖSSZEJÖVETELE Környezet és ember

A BTM Aquincumi Múzeumban 2019. április 10–12-én megrendezett konferencia tanulmánykötete

Link: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/85856?key=%C5%91sr%C3%A9g%C3%A9szeti%20tanulm%C3%A1nyok

[1] Szilas Gábor – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Rekeczki Kinga: A folyóvízi környezet változásának hatása az őskori megtelepedésre a Duna mentén: interdiszciplináris környezeti rekonstrukció Óbuda területén

[2] Tóth Farkas Márton – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Szilas Gábor – Kraus Dávid: Környezeti változások a Duna egykori mellékága mentén – Interdiszciplináris kutatás Budapest III. kerület, Mocsárosdűlőn

[3] M. Virág Zsuzsanna: Az újkőkori ember és a Duna folyam. A környezetrekonstrukció lehetőségei városi körülmények között. Esettanulmány (Budapest III. Nánási út 75–77.)

[4] H. Kérdő, Katalin, Schweitzer, Ferenc, (2010) Aquincum : ókori táj, ókori város. http://real-eod.mtak.hu/4508/