Utazás Weißkirchenbe

1767. április negyedikén Andreas Weiss mindenét elárverezte a breisgau-i Simonswald faluban. A Freiburgtól északnyugatra fekvő Gutach völgyben álló házát Andreas Dorner vette meg 4305 guldenért, ez a ház a mai napig Dorerhof néven ismert. Másnap felkerekedett családjával Ulm felé, hogy ott barátaival együtt az államtól kapott 60 gulden útiköltséggel hajóra szálljanak Magyarország felé. Velük tartott az ugyancsak simonswaldi Martin Gehring is, akinek az unokája később feleségül fogja venni Andreas Weiss egyik dédunokáját. Részben ebből a frigyből is nőtt ki a Dunai Szigetek blog, amelyik ezzel a személyesebb írással ünnepli 13. születésnapját.

Fehértemplomi svábok (forrás: belacrkva.de)

Létezik-e olyan, hogy dunai ember? Lehet-e otthon lenni olyan helyeken, ahol sohasem éltünk? Öröklődhet-e generációkon keresztül a táj szeretete? Köszönhető-e a sváb ősöknek a Dunai Szigetek blog? Kérdések, melyekre talán nincs is (jó) válasz. 

Simonswald Breisgau térképén (forrás)

A Fekete-erdő rajnai, azaz a mi szempontunkból túlsó oldalán fekvő Simonswald mindössze 8 kilométerre található a Breg forrásától. 1767-ben ez a terület még Ausztria része volt Vorderösterreich, azaz Elő-Ausztria néven. A középkorias autonómiákkal rendelkező, területileg széttagolt birtokok közül Simonswald kincstári birtok volt, azaz nem véletlen, hogy az állam elsősorban innen toborzott telepeseket Magyarországra. A Weiss és Gehring és sok más család költözködése csak egy apró részlete volt a második nagy "Schwabenzug"-nak Mária Terézia királynő uralkodása alatt. A telepeseket földdel, adómentességgel, útiköltségmegtérítéssel és házépítési segéllyel csábították elsősorban új hazájukba. A fő útvonal pedig nem más, mint a Duna volt. Ulmtól rendszeres hajójárat indult Magyarországra az egyszer használatos, a végcélon faanyagként hasznosított "ulmi skatulyákon". A második nagy betelepítési hullám kibocsátási területe Baden-Württemberg, Elzász és Lotaringia volt, de érkeztek katolikus családok Csehországból is. Lotaringiából pedig francia anyanyelvű családok is érkeztek a Bánságba, tovább tarkítva a tartomány etnikai térképét. Hasonló származású lehetett a fehértemplomi Philippon család, akik már 1788-ban beházasodtak Gehringékhez.

Elő-Ausztria közigazgatása, pirossal a kincstári birtokok (forrás)

A toborzás és az utazás-szervezés központja ekkoriban Ulm volt, nem véletlenül található itt a Donauschwabische Museum. A hajóra szálló Weiss család élőben láthatta az I. katonai felmérés korabeli Dunát, amely szinte semmiben sem hasonlított a mostanihoz. Valószínűleg jóval nagyobb utat tettek meg a Néra torkolatában fekvő Palánkáig, mint a szabályozás utáni folyamkilométerben mért 1500 kilométeres távolság. A telepesek úti célja ugyanis a Bánság volt, azon belül is Fehértemplom, melyet alig 50 évvel korábban alapítottak újra az első német telepesek. Fehértemplom ugyan nem dunaparti város, de távolságban ugyanannyira van a folyótól, mint Simonswald a Breg forrásától. A városi anyakönyvek egészen 1723-ig mennek vissza, és sokat mesélnek az egyénekből közösséggé szerveződő város műltjáról. Több bejegyzésben azt is feltüntették, hogy az illető telepes honnan származott. 

A "Heimat" emlékezete csak lassan enyészett el az új lakóhelyen. A földrajzi emlékezet sajátos helyi ápolása volt, hogy a szőlőművesek a távolban kanyargó Dunára néző dűlőiket régi szülőföldjük legjobb dűlőiről nevezték el, pl. Kreuzberg", "Heuweg", "Hammelmaus", "Sieglberg" és a "Pfaffenspitz". 

Kilátás Fehértemplomra a szőlőhegyekről (forrás: belacrkva.de)

Dunai svábok persze ma már nincsenek. Fehértemplomban a német világ 1944. október első napjaiban ért véget. A front és a jugoszláv partizánok közeledésének hírére a hajón érkezett svábok közúton kezdtek menekülni. Akik maradtak, jugoszláv koncentrációs táborba kerültek, és ha esetleg túlélték és szabadultak, már nekik sem volt maradásuk. Különösen szomorú a Gehring családba később beházasodott Schubert család története, akik annak idején Csehországból, Grottau-ból (Hradek nad Nisou) érkeztek. A második világháború után, ha maradtak is ott Schubertek, onnan is kitelepítették őket. 

Mindennek nyoma veszett. 

Utódaik szétszóródtak a világban.

Ulmi skatulyák

AUF DEUTSCH


"Die ersten fanden den Tod,

die zweiten hatten die Not,

und die dritten erst das Brot."

Ulmi skatulya útban Visegrád felé, tetején a fekete-fehér ulmi zászló

1946. január 15-én, Nagy Imre kommunista belügyminiszter terjesztette elő a magyarországi németek kitelepítést szabályozó 70.010 / 1946. BM. számú rendeletet, melynek révén 1948-ig 185000 embert fosztottak meg a kollektív bűnösség alapján állampolgárságuktól és vagyonuktól. Internálótáborokból kerültek marhavagonokba férfiak, nők, gyerekek és idősek, gyakran még az ingóságaikat sem vihették magukkal. Az alábbi propaganda-film-híradóba a svábok helyére tetszés szerint behelyettesíthetnénk zsidókat, magyarokat, szlovákokat, esetleg más kisebbségeket.
 

Az első marhavagon transzport Budaörsről indult még 1946 januárjában majd ezután két éven keresztül tartott a kitelepítés. Hivatalosan 10%-ban állapították meg az "ártatlanok" arányát, akik maradhattak. A belügyi szervek előtt az ártatlanságot leggyakrabban egyetlen irat bizonyíthatta: a kommunista tagsági könyv. A kiürülő sváb házakba, falvakba új lakók érkeztek, a hasonló módon elűzött felvidéki magyarok.

De mikor és hogyan érkeztek a svábok Magyarországra?

Természetesen a Dunán! Ulm városában a mai napig Donauschwabenufer-nek nevezik azt a rakpartot, ahol annak idején a svábok ősei hajóra szálltak, hogy egy jobb élet reményében kelet felé vándoroljanak. Ulm mellett Günzburg és Regensburg volt a két másik dunamenti gyülekezőhelyük, ahol a német nyelvterület minden szegletéből érkező emberek vártak arra, hogy feljussanak egy a messzi Magyarországra induló hajóra.

A három fő sváb telepítési hullámot németül Schwabenzugnak nevezik, annak ellenére, hogy a telepeseknek csupán egy kis része volt valóban sváb. Rajtuk kívül érkeztek elzásziak, svájciak, frankok, bádeniek, jöttek németek Bambergből, Würzburgból, Mainzból, Speyerből, Trierből és Freiburgból, sőt Stájerországból, Lotharingiából és Tirolból is. 1693-ban Pilisvörösvárt már sváb faluként említik, de a nagyobb betelepülés a XVIII. században zajlott (I. hullám 1722-26 - III. Károly, II. 1763-73 Mária Terézia, III. 1782-1787 II. József). Nem csupán a Bécsi Udvar által szervezett telepítésekről van itt szó, magyar nemesek ugyanúgy toboroztak embereket nyugaton elnéptelenedett birtokaikra. Németek mellett érkeztek spanyolok, katalánok (Nagybecskerek = Új-Barcelona), és franciák (Mercyfalva) is. A magyar főurak közül gróf Károlyi Sándor volt úttörő a német telepes-toborzásban.

Kelheimi óriástutaj

Ulmi skatulya

Lássuk, hogyan zajlott ez a "drang nach osten". Ami az amerikai telepeseknek az ekhós szekér, az a sváboknak az ulmi skatulya (Ulmer Schachtel) és a kelheimi óriástutaj (Kelheimer riesen Plätten) volt. Ez a két középkori eredetű hajó uralta akoriban a hajóforgalmat a Felső-Dunán. Közülük az ulmi skatulya a híresebb. Hossza 60 láb (~18 m), szélessége 15 láb (~4 m), merülése 3 láb (~1 m) maximális teherbírása 20 tonna volt. 6-8 fős legénység irányította hosszú, főként kormányzásra használt lapátjait. Felépítménye durván megmunkált fából készült, ahol a telepesek töltötték a hosszú utat. A hossszú menetidőt az okozta, hogy a skatulya csak nappal tudott haladni, nehogy az ismeretlen vizeken zátonyra fusson, kockáztatva az jó üzletet.  Egy ilyen hajó körülbelül 200 guldent ért, egy utazás ára pedig 20 gulden volt. Ezt általában a telepesek a Magyar Királyság határáig fizették, innen a toborzó nemesúr költségén utaztak tovább. De mi történt a hajóval, melyet nem hajtott sem emberi, sem állati, sem gépi erő, csupán a folyó akkoriban meglehetősen lassú sordása. 

 

A két hajótípus egy regensburgi emléktáblán

Az ulmi skatulyákat a célállomáson egyszerűen szétszedték és eladták anyag áron. Ez egyfelől jó volt a fakereskedőknek, mert képtelenség lett volna egy ekkora szerkezetet sodrással szemben, kiépített vontatóutak hiányában visszavonszolni Regensburgig, másfelől jó volt a telepeseknek. Ekkoriban az Alföld - maradva az amerikai hasonlatnál - leginkább úgy nézett ki, mint a préri. Békés megyében például csak fából maradt kevesebb, mint ember. Így a legelső telepesek házai szétszedett ulmi skatulyákból épültek fel.

A kelheimi óriástutajokból pedig azért nem, mert ezek mindössze 2 tonna súlyúak voltak, így lehetséges volt a parti vontatásuk folyásiránnyal szemben. Ezeken a tutajokon jóval kevesebb ember tudott helyet kapni, de ezen is állt egy skatulya, védelmül az időjárási viszontagságok ellen. A kelheimi tutajokat rakománytól függően akár 60 ló is vontathatta.

Az ulmi skatulyák már a XVIII. században menetrend szerint jártak, egészen le Iszmailig. Eltűnésüket a vasút okozta, az utolsó hajójárat 1897-ben ment Bécsbe. 

Ulmi skatulya Hőgyészen

A svábokat szállító hajók nagyon gyakran szerepelnek emlékműveken. Az utókor így örökítette meg a Dunán érkező telepesek emlékét. Ulmban, a városháza homlokzatán látható egy hatalmas festményen ulmi skatulya, Regensburgban a dunaparti emlékművön mindkét hajótípus helyet kapott. Magyarországon is készültek hasonló mementók, például az első képen látható visegrádi (Plintenburg) freskó, egy hajómakett a tolna megyei Hőgyészen (fent) és egy stilizált kecses kőszobor Kismaroson (lent), a Dunakanyarban.
 

Ulmi skatulya Kismaroson

 
Kétszáz éve a svábok reménnyel teli érkeztek Magyarországra miután dunamenti német városokban szabad akaratukból összegyülekeztek. Később, a születő "demokratikus köztársaság" internálótáborokban gyűjtötte össze őket és vasúti csomópontokon rakta fel őket a modernkori skatulyákba, a marhavagonokba.

"A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen [...]" -  

Kovács Imre, Nemzeti Parasztpárt