Marasztalt folyó

A Soroksári-Duna 1872 óta hatalmas változáson ment keresztül. A folyószakasz egykor a Duna vízhozamának körülbelül harmadát vezette le, de a gubacsi zárás megépülése után átalakult egy hosszú állóvízzé. Ezen a Kvassay-zsilip megépülése és a kevéske friss víz beeresztése sem változtatott érdemben. A feszített víztükrű meder mellett rohamléptekben épültek fel a nyaralók az 1960-as évektől kezdődően, de a természet alkalmazkodóképessége is alkotott csodákat a folyón. Erről a kettősségről mesél Szendőfi Balázs legújabb természetfilmje, A marasztalt folyó. 

A film talán legfontosabb kérdése az, hogy beszélhetünk-e mindezek ellenére természetes tájról a Soroksári-Duna kapcsán?  Talán már csak megszokásból nevezzük ezt a szakaszt Dunának. Megdermedt már ez a folyó, ritka kivételektől eltekintve pár deciméteres intervallumban mozog a vízjátéka, megszűnt a kanyarulatfejlődés és a kiürülő meder miatt északon lassan alaposan leszűkült a meder szélessége. Ember alkotta táj a Marasztalt folyó, és az ember akarva akaratlanul is feltűnik a természetfilm kockáin, főszerepet kapva az urbanizált táj mentén élő halak, madarak, emlősök, és más, parányi élőlények mellett. Szendőfi Balázs filmjének talán az a legfőbbe erénye, hogy ezt az együttélést mutatja be nekünk, benne a természet élni akarását, de a kapcsolat legnagyobb problémáit sem véka alá rejtve. Erről a kapcsolatrendszerről beszélgettünk Balázzsal, érintve a legfontosabb természetvédelmi kérdéseket is, természetesen a Duna szempontjából.

-------

Dunai Szigetek (Pásztor Balázs és Szávoszt-Vass Dániel): A vizeket, vízpartokat mindenki szereti, a vízi élővilágot már nem feltétlenül (elég csak a szúnyogokra gondolni). A te életed, munkád szorosan össze van fonódva a vizekkel, vízi élővilággal, hogyan kezdődött ez a kapcsolat?

Szendőfi Balázs: Talán a balatoni SZOT üdülőkben a nyolcvanas évek elején, amikor kisgyerek voltam, és a nyaralás fénypontja az volt, amikor apámmal kimentünk „hálózni” a vízhez. Egy ma is használatos csalihalfogó hálóval szórakoztunk, és küszökön kívül ritkán fogtunk mást, ám egyszer egy ismeretlen faj két példánya volt a hálóban. Semmilyen határozókönyvben nem találtuk meg őket, és évek múlva is talány volt, milyen halak lehettek. Ma már tudom: folyami gébek voltak, melyek idegen fajként az akkori határozókban még nem szerepeltek. Ennek az esetnek az izgalma ugrott újra képbe bennem, amikor 2007 táján autodidakta madármentőként egy nevelt szalakótafiókának fogtam apró naphalakat egy bányatóban. Ez az érzés azóta sem múlt el, ott és akkor ráállított engem a halkutató pályájára.

D.Sz.: A halkutatáshoz van-e szükség kamerára? Hogyan került képbe nálad a filmezés?

Sz.B.: A kutatási célú víz alatti filmezést még a kutatói engedélyem kézhez kapása előtt kezdtem, és éppen azért, mert akkoriban általában a kutatással járó halfogási tevékenységhez számos engedély és helyi hozzájárulás beszerzése volt szükséges, de egy kamera vízbe rakása nem járt halfogással, így azt egyszerű kirándulóként is megtehette bárki. Kisvizek, főleg patakok halfaunájának feltérképezésében hathatós segítség lehet néhány órányi statikus, víz alatti felvétel, de hamar rákaptam ezeknek az esztétikájára, és első filmtémám is adta magát: lakóhelyem, Budapest vizeinek és halainak bemutatása. Ez lett a Budapest halai című első filmem, de az akkor ugyanezzel a címmel elindított Facebook-oldal ma már jóval több ennél: egyfajta saját felület, melyen rendszeresen hírt adok a kutatással és a filmezéssel kapcsolatos eseményekről, vagy épp vizekkel, halakkal, ökológiával kapcsolatos problémákat vetek fel.

D.Sz.: Van-e természetfilmes "példaképed"? Ha van, mit szeretsz az ő filmjeiben, és meg tudod-e valósítani azt a te filmjeidben?

Sz.B.: Van, de nem természetfilmeseket sorolnék ide. A filmek készítésének módjában – furcsán hangzik, de – egyik inspirálóm Moldova György. Ahogyan ő a riportjait készítette, én is úgy indulok neki egy-egy táj természetfilmes felfedezésének. Ő egy üres jegyzetfüzettel, én néhány feltöltött kamerával, de előzetesen erőltetett forgatókönyv nélkül, azzal a módszerrel, amit klasszikusan anyaggyűjtésnek neveznek. Aztán mint dramaturg és vágó: Genndy Tartakovsky, többek közt a Samurai Jack atyja, vagy David Lynch. Ők sem szokványos természetfilmes-példaképek, úgy gondolom, de a jelenetek összerakása és a vágás, zenei aláfestés terén sok hatást tettek rám.

D.Sz.: A filmben a Velencei-tóhoz hasonlítod a tájat, de a Tisza-tó talán megfelelőbb lenne. Tekinthetünk természetes tájként a "Marasztalt folyóra"? Teremthet-e értéket egy olyan műtárgy mint a Gubacsi-zárás, vagy éppen a Kiskörei duzzasztó?

Sz.B.: Hogy ez a táj a Velencei-tóra emlékeztet, azt először épp a Dunai Szigetek blogon olvastam. Azért tetszett meg ez az összevetés, mert a mesterségesen formált tájat egy természeteshez hasonlítja. Ha a Tisza-tóhoz hasonlítanám, azzal egyrészt mesterségest hasonlítanék mesterségeshez, másrészt túl direkt utalást tennék az előző filmemre, ami a Tisza-tóról szólt. Ha létrejön egy élőhely, amely otthont ad számos védett fajnak és az egyik legsebezhetőbb ökológiai közösségnek (ami mondjuk egy láp), az mindenképpen értékes, különösen annak fényében, hogy az ember mennyi élőhelyet elpusztított már. Ha belegondolunk, itt lápok jöttek létre az emberi beavatkozás nyomán. Ez igen ritka, hiszen az elmúlt kétszáz évben inkább az volt a trend, hogy az ember a lápokat szisztematikusan felszámolta. Persze azt is tudni kell, hogy ezek a beavatkozások először elpusztítottak egy már meglévő ökológiai rendszert: a Tisza azon szakasza, amit a Tisza-tóval felduzzasztottak, azelőtt élő folyó volt, akárcsak az RSD. Itt romba dőlt az áramláskedvelő halak élőhelye, és csak azután sok évtizeddel kreált a természet (mely mindig feltalálja magát, ha hagyják) néhány új értéket ugyanitt.

D.Sz.: Miben látod a folyóparti urbanizáció legjelentősebb káros hatásait az élővilágra? Meg lehet-e győzni a parton élőket, hogy egy sekély, feliszapolódott mellékág, vagy egy szúnyogkeltető úszóláp igenis lehet érték?

Sz.B.: Évek óta próbálom erről meggyőzni az embereket, eddig nem sikerült. A törvény elméletben az „én oldalamon” áll, hiszen az ilyen élőhelyeket ökológiailag értékesnek ítéli meg és sok esetben természetvédelmi oltalom alá is helyezi. Odáig azonban el kell jutni. Sok élőhely a rendszeres „kezelés”, „takarítás” miatt nem jutott még el oda, hogy megfeleljen egy természetvédelmi terület kritériumainak, pedig magától már ott tartana. Számtalan helyen, legutóbb épp a Tápió-Hajta-vidéket járva jött szembe olyan lakos, aki éppen a bedőlt fákat, a hínárt, a nádat „takarította ki” egy természetes vízből úgy, mintha szemét lenne. Ez a lakossági szemlélet, ami „rendezett” környezetet akar maga köré, és a vezetőségi szándék, ami a szavazatok reményében ezt ki is szolgálja – szerintem ez a vizek körüli lakosok legjelentősebb káros hatása az élővilágra. Sok esetben pedig nincs is gyakorlati haszna, csak félreértelmezett esztétikai célokat szolgál egy-egy ilyen területrendezés. Csepelen például tavaly év végén a Kisduna-öböl teljes nádanyagát tövig levágták. Amikor ezt megemlítettem néhány helyi „potentátnak”, ők csak néztek nagy szemekkel, hogy de hát ez a nádnak is jó, azt néhány évente le kell vágni. Igen, ez a szemlélet a nádtermelőktől ered, akik a hasznosítandó nád elöregedését előzték meg ezzel, de ökológiai szempontból a nádnak semmi szüksége erre, sőt: az elöregedett száraz, avas nád számos védett vízimadárnak nélkülözhetetlen fészekanyaga.

Természetesen a nagyberuházások, beépítések, szennyvízbevezetések, kotrások is veszélyeztetik a vízi élővilágot, és sok esetben maga a túl sűrű emberi jelenlét – strandok, horgászok, motorcsónakázók, víziszínpadok és minden hasonló, amikor az ember „nem hagyja békén” a vizet és a vízpartot. Épp nemrég hallottam, hogy a Nagy-Britanniában bevezetett tavaszi általános horgászati tilalom (tehát amikor az emberek a vízpartra sem mehetnek) először nem is a halakra, hanem a vízparti növényzetre gyakorolt jótékony hatást, a megszűnt taposással nagyon szépen fel tudott nőni a parti sás és egyéb árnyékoló növényzet, és már ez is nagyon jót tett a halaknak és minden vízi élőlénynek.

D.Sz.: A természetfilmesek tényleg hidegvérrel végignézik, ahogy a madárfiókák belefulladnak a vízbe?

SzB.: A kakukk általi fiókakilökések során nem volt a közelben ember, én sem. A kint hagyott kamerák rögzítették az eseményeket. Egynél mégis ott voltunk operatőrök ketten is, amikor a kakukk egy másik kakukkot lökött ki. Bár nem vagyok híve a beavatkozásnak, azt utána kiszedtük, és mivel madármentéssel is foglalkoztam régebben, egy-két napig én neveltem. Aztán jelentkezett nálam egy madármentő (egyre több van belőlük az idők során), hogy hadd vegye magához, és ott a fiókának egy nap alatt sikerült elpusztulnia a nem megfelelő táplálás miatt.

D.Sz.: A film nézése közben sokat gondolkoztam azon, honnan kerülhettek a mocsárban élő lápi pócok és széles kárászok az egykor a Szentendrei-Dunához hasonló paraméterekkel rendelkező, (de később lezárt és elmocsarasodott) Soroksári-Duna úszólápjainak időablakaiba?

Sz.B: Az 1800-as évek végén, amikor például a csupics-szigeti úszóláp kezdett kialakulni és az ottani zárványok bezáródtak, a lápi póc még igen gyakori és közönséges hal volt a Duna mentén, a szélvizekben és öblökben, árkokban, kubikgödrökben mindenütt előfordult. Így lehetséges, hogy az akkor elszigetelődő élőhelyeken fennmaradt, míg a „főáramban maradó” helyekről kipusztult az emberi környezetváltoztatás hatására. Budapesten is van egy élőhelye, melyet Kőbányán a Rákos-patak mellett az 1800-as évek közepe táján ásott ki a Dreher sörgyár jogelődje jégtermelő tónak: az a hely akkor elszigetelődött, és emberi akarattól függetlenül is egy refúgiumot hozott létre a lápi póc számára, amely nemsokára a környékről is eltűnt.

D.Sz.: Ha rajtad múlna hogyan változna a Soroksári-Duna halainak fajösszetétele?

Sz.B.: Sajnos ez immár nem rajtam és nem is az emberen múlik, mert a legveszélyesebb idegenhonos halfajok már kiirthatatlanul itt vannak. A halgazdálkodási kezelés szerencsére néhány éve már értő kezekben van, így ezeket az idegen fajokat legalább már nem telepítik. Hasznos lenne intenzív gyérítési programot indítani ezüstkárászra, amurra, busára, razbórára, pisztrángsügérre, törpeharcsára, ugyanakkor fajmegőrzési (szaporítási és élőhely-megóvási, sőt, -létrehozási) programokat kezdeni az őshonos lápi póc, réticsík, széles kárász állományainak erősítésére. És nemcsak az RSD, hanem az egész ország vizeiben jó lenne egy kicsit ökológiaibb szemléletű halgazdálkodást folytatni, nemcsak a horgászok kedvenc halait telepíteni megatonnaszámra, hanem természetközelibb élőhelyeket létrehozni vagy revitalizálni a túlszabályozott folyószakaszokat. Ehhez azonban a vízgazdálkodást és a mezőgazdaságot is meg kellene reformálni – illetve re-reformálni –, úgyhogy ez a téma messzire vezet.

D.Sz.: Tapasztalható olyan jelenség a természetfilmek kapcsán, hogy ha népszerűvé válik és sokan megnézik, akkor az adott tájat veszélybe sodorhatja a megnövekedett népszerűség, akár a fellendülő idegenforgalom, felbukkanó influenszerek, egyéb természetfilmesek stb. szempontjából?

Sz.B.: Egyértelműen. Nemcsak a filmek hordozzák ezt a veszélyt, sőt, leginkább nem azok, hanem egy-egy, a közösségi oldalakra kiposztolt kép, amihez helyadat is társul. Így üldözték el a hobbifotósok a csepeli vidrát, mely egy aránylag forgalmas sétány mellett halászgatott reggelente hónapokon át. De híre ment, és amikor a hétvégi reggeleken már a természetben teljesen idegenül mozgó, harsány „fotósok” seregei várták a vidrát, az sok volt neki, és eltűnt a környékről. Ezért én soha nem szolgáltatok a kitett képeimhez helyadatot, és az sem tud elég korán felkelni, aki a film alapján szeretné megkeresni egy-egy közelről felvett állatfaj lelőhelyét.

D.Sz.: A forgatási helyszínek kiválasztása alapján úgy tűnik, hogy alaposan ismered Soroksári-ágat. Hogyan zajlott a helyszínek kiválasztása? Milyen előzetes helyismereted volt a Duna-ággal kapcsolatban?

Sz.B.: Halkutatóként Ráckevén és környékén már 2008 óta rendszeresen jártam, és a csepeli-soroksári szakaszon is sokszor megfordultam, de a többi részt a forgatás során ismertem meg. Ebben nagy segítséget nyújtottak az RDHSZ halőrei és helyi lakosok is. A helyszínek kiválasztása az eseményekhez köthető keresés alapján történt, a csukaívást például hetekig kerestem, mire elcsíptem a Balabánban. Máskor a találomra kihelyezett kamerákon utólag látszott, hogy legközelebb hová érdemes őket rakni.

D.Sz.: Van kedvenc szakaszod, kedvenc szigeted a Soroksári-Dunán?

Sz.B.: Mindenképpen az ökológiailag egyedi részek a kedvenceim, ahol a mocsarasodás elérte azt a mértéket, hogy megfelelő legyen a rá jellemző különleges fajok számára. Ezeknek a helyeknek egy része viszonylag zavartalan (mint az úszólápok belső részei), más része meglepően sűrűn lakott (mint a Balabán). A déli, makádi rész a nagy tereivel, az élő Duna közelségével a szívem csücske, a dömsödi oldalon kifutó csatornák megint csak egy külön világba, a Felső-Kiskunság pusztáira vezetnek. A soroksári csónakházak környéke pedig áraszt egy utánozhatatlan nyaralóhangulatot, amit megmagyarázni nem, csak érezni tudok, mert ennek az érzésnek gyökere a balatoni SZOT üdülős gyermekkorom tudattalanjára tekeredik. Szerintem sokan vagyunk még ezzel így.

A szigetek közül egyértelműen a Senki-sziget a kedvencem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem épült be. De a már említett úszólápos szigeteket, a Czuczort és a Csupicsot is ide sorolnám.

D.Sz.: Hogyan fog szerinted kinézni 100 év múlva a Soroksári-Duna, mint folyó és mint élőhely?

Sz.B.: Kétesélyes kérdés. Ha az ember nem fékezi meg a folyamatos kényelem- és pénzhajhászást (és miért tenné?), akkor még sűrűbben beépített, kikotort, ökológiailag értéktelen, felfuttatott agglomerációs zóna lesz belőle. Ha valami csoda folytán ellenkező irányú lenne a kezelés személete, akkor válhatna még burjánzóbbá, még élettelibbé. Vagy maradhat ilyen is, mint épp most: ne feledjük, hogy a benne megmaradt természet hosszú évtizedek óta változatlan a sűrű emberi lakosság mellett is. Ha a sokasodás itt már nem folytatódna, akkor lenne esély megtartani a jelenlegi állapotot. 

D.Sz.: Egy hónappal a bemutató után milyen jellemző (pozitív, ill. negatív) visszajelzéseket kaptál a filmmel kapcsolatban? Vannak-e visszatérő kommentek?

Sz.B.: A pozitív visszajelzések eddig általam soha nem tapasztalt mértékben érkeznek. Sokaknál „betalált” ez a film, aminek nagyon örülök. Különösen örvendetes számomra, hogy a szöveget, a zenét és a vágást is kiemelik sokan, mert szerintem ezek egy természetfilm legfontosabb pillérei. Negatív jelzéseket csak az erős természetvédelmi felhangokat sokalló, a természetet a saját szolgájukként tekintő emberektől kapok.

D.Sz.: Nagyon sok gyönyörű víz, érdekes vízi élőlény, életközösség van hazánkban - és határainkon kívül is. Melyiket gondolnád megörökítésre érdemesnek, melyiket tervezed filmezni, és miért választottad a Soroksári-Dunát? Miről szólnak majd a következő filmjeid?

Sz.B.: Egyrészt az ember által szabályozott, igába fogott vizeket kerestem mindenhol, még a Tátrában is megtaláltam magamnak a vízerőművek témáját. A szépség bemutatása önmagában szerintem kevés, és napjainkra már hazug dolog is, mert minden, ami érintetlen és szép, az mára haldoklik ezen a Földön. A témaválasztásaimba a felkérések is beleszólnak, melyek közül azokat vállalom el, ahová a legtöbb örömmel mennék. Ilyen volt az RSD is, amit már az első filmem forgatása során is kinéztem magamnak, de hamar kiderült, hogy külön filmet kíván meg.

Rövidebb távon most lekötött három új film vállalása. A következő filmem, amit nemsokára befejezek, a Közlegények címet viseli, és a halgazdálkodók, horgászok által éppen aktuális közellenségnek kikiáltott kárókatonákról fog szólni. Ez egy dokumentumfilm lesz, melyben narrátor helyett a megszólaló szakértők és érintettek fognak beszélni. A legnagyobb kihívás a sallangmentesség, az objektivitás és a valóság megragadása ebben a rengeteg babonával, túlzással, tévedéssel, kettős mércével, túlfűtött érzelmekkel terhelt, kényes témában.

Ezután két újabb felkérésnek teszek eleget ugyanarról a tájról: a Körös-vidékről fogok két filmet forgatni. Ami ebben kihívást jelent, az az, hogy talán az eddigi legnagyobb területen fekvő, országhatáron túlra nyúló táj a téma, amiben egyébként a folyószabályozások során a legdrasztikusabban avatkozott bele az ember.

Hosszabb távra vannak olyan saját terveim, mint egy általános film a kisvizekről, vagyis az ország patakjairól, csatornáiról; a Budapest halai című filmem folytatása; egy film a felelőtlenül tartott kutyák és macskák elképzelhetetlen természetpusztításáról; s még jó pár, amiket korainak tartanék megemlíteni is. Szóval ötlethiányban nem szenvedek.

D.Sz.: Van-e olyan társadalmi változás a természetvédelemmel kapcsolatban, amelyet szívesen látnál a filmjeid hatására?

Sz.B.: Már volt is ilyen, ugyanis az első filmem hozzájárult Budapesten két új természetvédelmi terület létrehozásához. A Szilas-tó a XV. kerületben és Felsőrákosi-tó a X. kerületben kaptak helyi védettséget 2019. július 1-jétől. De alapvetően minden olyan kisebb-nagyobb változásnak örülnék, ami teret enged az ember mellett a természetnek is ezen a bolygón.

D.Sz.: Köszönjük szépen az interjút!

-------

Ajánló:

Budapest halai: https://www.youtube.com/watch?v=FR3IJFsOGiM

Budapest halai facebook: https://www.facebook.com/budapesthalai

A szőke tó: https://www.youtube.com/watch?v=pKm9dy47hJw

Hegyek-völgyek halai: https://www.youtube.com/watch?v=GVC04zYgVBs&t=358s

Szendőfi Balázs Youtube csatornája: https://www.youtube.com/channel/UCRiR50AlWmFGhOkjmaSO30w

Új film Gemencről

Annak idején a Vad Magyarország film foglalkozott már Gemenccel, ám idén decemberben önálló film jelenik meg a tájegységről. A címe Gemenc, árterek világa lesz, egy kis ízelítő már most elérhető a youtube-on. 

Az előzetes alapján elsősorban az élővilág van a fókuszban, reménykedünk, hogy a földrajzi témákról, pl. a Duna mederváltozásairól is lesz majd szó benne. Kíváncsian várjuk a dunás drónfelvételeket. Aranysakálok, vadmalacok, szarvasok, békák, madarak és halak mellett az ember is felbukkan majd, az alkotók szerint 2015-ben lefilmezték az utolsó gemenci halászokat. Ez a mesterség sajnios a Parlament döntésének következtében Gemencen is megszűnik. A forgatás már évek ótat tart és ha minden jól megy a bemutató idén decemberben lesz.  

Érdemes nyomon követni a film facebook oldalát, ahol időről időre remek felvételek bukkannak fel Gemencről és a forgatásról!

Vad Szigetköz

IN ENGLISH

A Szigetköz meglehetősen mostoha területe a Dunai Szigetek blognak, éppen ezért nagyon megörültem, hogy elkészült majd Mosonyi Szabolcs Vad Szigetköz című természetfilmje. Aki már látta a Vad Magyarországot (van aki még nem???) nem fog csalódni az egykori társrendező és operatőr 52 perces saját új filmjében sem. A főszereplő vízi állat- és növényvilág mellett sajnos nem lehet elmenni az ember tájformáló szerepe mellett sem. Lesz szó a bősi erőműről és az utóbbi 20 évben bekövetkezett változások élővilágra gyakorolt hatásairól. Őszintén remélem, hogy a Vad Szigetköz éppolyan pozitív fogadtatásban részesül, mint a 2 éve elkészült Vad Magyarország! A bemutatók mindenesetre ezt vetítik elő! A díszbemutató az Uránia Nemzeti Filmszínházban lesz, október 3-án 19 órakor.

További jó hír, hogy Török Zoltán készíti már a második Vad Magyarország filmet!

Éltető Víz Filmszemle programfüzet: http://www.urania-nf.hu/dokumentumok/elteto-viz-filmszemle-katalogus.pdf

Folyamatosan frissülő információk a Vad Szigetköz facebook oldalán és Mosonyi Szabolcs honlapján.
 

Élet a kismarosi ártéren

IN ENGLISH

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen alkotóműhely létezik Kismaroson. Történt ugyanis, hogy a Mátyásfa Környezetvédő Egyesület a Kisduna újsággal és a Vidékfejlesztési Minisztérium támogatásával egy 20 perces természetfilmet készített a kismarosi ártérről és annak élővilágáról. A forgatás februártól májusig tartott így az ártér több aszpektusát is lencsevégre kapták. Külön öröm számomra, hogy néhány régi légifotó és térkép révén a blogból átvett anyag is helyet kapott a filmben, így a néző talán jobban el tud igazodni merre is járunk pontosan.

Napjaink kedvenc time-lapse hangulatát árasztja a film, találkozhatunk benne napozó teknősökkel, felszín alatt cikázó halakkal, tekergőző siklókkal, párzó békákkal, bukdácsoló kacsákkal, szárítkozó gémekkel. Előre szólok: a Dunakanyar felett sodródó felhőket elnézve gyakran lesz majd libabőrös a karunk. Órákig el lehetne nézni, hogyan rezeg a víz a kismarosi mellékágban, melyet hol eső ver, hol nap süt. A kedvenc részem a hatodik percnél van, de nem árulnám el mi az.

A végén egy kis kritika, érdemesebb lett volna talán az aláfestő zene rovására egy kicsivel több békakuruttyolást, madárhangot, csobbanás, loccsanást, szélzúgást szerkeszteni, de néha a csendnek is jobban örültem volna. Ám ezek az apróságok eltörpülnek a film kedves hangulata mellett. Nagyon jó tudni, hogy ilyen alkotások is készülnek jelenleg Magyarországon a Dunáról!

A filmben szereplő utolsó mozdulatot pedig tanítani kellene!

A Dunai Szigeteken is volt már szó a kismarosi Duna-partról:

• Májusi látogatás a Kismarosi-szigeten
• Szigetek Kismaroson - Térképek és légifotók
• Tavaszi virágözön a kismarosi Duna Rét-szigeten

Letűnt világok - dokumentumfilmek vízparti fejlesztések romjairól

Minden dunai embernek megvan a maga kedves zugja a folyó mentén, ahová szívesen elvonul a város zaja, a tömeg elől. Kikapcsolódni, egyedül lenni, bámulni a fodrozódó vízen csillámló napfényt, figyelni a madarakat, halakat. Lehet ez a hely egy csinos hétvégi ház, horgásztanya, apró sziget, régi csónakház, omló vakolatú vendéglő, ártéri erdők ölelésében megbúvó kicsiny föveny. A dunai ember kifejezetten konzervatív, amikor ezekről a kedves helyeiről van szó. Ragaszkodik hozzá, védi azt és gyanakszik ha valamilyen beruházás készül a közvetlen környezetében. Hiszen ezek a helyek pont azért kedvesek számára mert az állandóságot képviselik ebben az egyre gyorsabban változó világban. Aki minden fát névről ismer az ártéren, az egyetlen fa elpusztítása láttán is keserűséget érez. Aki végignézi, hogy egy markoló lerombolja fél évszázadig látogatott csónakházát egy "tucat" lakópark számára, bizalmatlanná válik minden új beruházással szemben. Aki azt látja, hogy mások lassan lebontják körülötte életének féltve őrzött díszleteit tehetetlen dühöt érez. 

A Római-partra tervezett árvízvédelmi töltés kapcsán mindössze egy videót szerettem volna föltenni, de végül három lett. (Maradhat?) Két befejezett vízparti fejlesztés "eredményével" egészítettem ki a bejegyzést. Vajon elkerülhetetlenül mindenhová utánunk kúszik a "fejlődés" vagy létezik előle menekülés? Erre keressük a választ.

A Kopaszi

A Lágymányosi-öböl és tó 1870-ben jött létre a Kopaszi párhuzammű megépítésével. Az összekötő hídtól délre eső részében egy téli kikötő árnyékában jött létre egy sajátos vízi világ a két világháború közötti időszakban. Kedvelt horgász, strandoló, vízisport telepe volt ez a környék lakóinak. Az 1950-es évektől kezdve állapota fokozatosan romlott. Az ezredfordulón Nemes Gyula filmrendező töltött el éveket kamerájával az itteni úszóházakon lakó emberek életének megörökítésével. Zenei aláfestésként a Dunakeszi MÁV zenekar próbálja eljátszani az Egmont-nyitányt Beethoventől, ami kifejezetten groteszk hangulatot kölcsönöz a filmnek. Az elkészült dokumentumfilm két részben jelent meg: A Mulandóság Gátja (13 p.) 2004-ben, míg második része, a Letűnt Világok (20 p.) 2009-ben. Utóbbi elhódította a legjobb dokumentum filmért járó díjat a Karlovy Vary filmfesztiválon.

2003-ban a XI. kerületi Önkormányzat három portugál cég magántőkéje segítségével létrehozta az Öböl XI. Kft-t. A tájrendezés során ez a cég ledózeroltatta a Lágymányosi-öböl partján éppenhogy pislákoló vízi világot és létrehozta az új, rendezett, ma is látható Kopaszi-gátat.

(Amennyiben a fenti videó nem működik érdemes ezen a linken megkeresni (letöltés is lehetséges): http://dafilms.de. A Mulandóság gátja második része: a Letűnt Világ ezen a linken (http://www.filmskillet.com/films/90-letunt-vilag-lost-world-) nézhető meg. Érdemes, ugyanis ez a film mutatja be a Kopaszi-gát építését és elkészültét, mely az első részről lemaradt. A felvétel 1998-2007 között készült.

A Római

A Requiem a Római-partért most különösen aktuális film. Lakók beszélnek a Rómain leélt életükről, gyermekkorukról, anekdotáznak az eltűnő vízivilágról, a csónakházakról, hajóikról. Szóban elevenedik meg a két világháború közti aranykor, majd az ezt követő ezüstkor. Vágóképeken pedig bekúszik a jelen.
    

Requiem a Római partért from forgachg on Vimeo.

Ada Kaleh

A elsüllyesztett Ada Kaleh lakóinak sorsáról Ismet Arasan rendező forgatott 52 perces dokumentumfilmet, miután 18 évébe telt felkutatni az embereket, akiknek megadatott, hogy ezen az örökre elveszett darabka földön élhessenek. Szétszóródtak a kataklizma után, mint az űrhajósok Ray Bradbury Kaleidoszkópjában. Ki Törökországba, ki Konstancába, ki Brassóba, ki pedig messze nyugatra. Angol nyelven csupán a film bemutatója érhető el.

Az eredeti film török nyelven is élvezhető, a számtalan archív felvétel miatt: http://www.youtube.com/watch?v=R2XiAIJc9nY

 

Az egyik lakó szavai különösen megrázóak voltak: a világon minden embernek megvan a szülőföldje, ahová bármikor hazatérhet, csak az adakáléiaknak nincsen. Emlékezzünk erre a mondatra!

Az utolsó pákász

1977-ben a ráckevei Angyali-szigeten már álltak a vízparti horgásztanyák. Felépültek a stégek, nyaralóktól, horgászoktól nyüzsgött a nyári Duna. Az új tulajdonosok révén lassan benépesült a Ráckevei-Duna egész partja. Bodrossy Félix kamerájával utolsó előtti pillanatban örökítette meg egy letűnt mesterség utolsó képviselőjét, Mikét a pákászt.

A film ugyan nem egy Vad Magyarország, de a hangulata utánozhatatlan. Aki az Angyali-szigeten jár mindenképpen keresse fel a 91-es számot, ahol a legenda szerint az utolsó pákász régi tanyája állt. Emlékét ma is számon tartják. Sok hozzá hasonló híres vízi ember élt a környéken, mint például Rafás Máté, akiről a szigetszentmártoni Rafás-szigetet nevezték el.

  

A pákász mesterség sokkal inkább kapcsolódik mocsarakhoz, lápokhoz, mintsem a Dunához. Ez a régi, lenézett mesterség elsősorban a Sárréten, az Ecsedi-lápon, a Bodrogközben virágzott. A lenézés oka prózai, a pákász nem végez termelő munkát, csupán összegyűjti mindazt, amit a lápban talál. Gyógynövényt, pákát (a gyékény bugája), piócát, csigát, rákot, halat, tojást, mézet, madarat, vadat. Eszközei a hurok, háló, csapda, varsa, szigony. A piócát például saját lábán gyűjtötte. Nem véletlen tehát, hogy a filmben a pákász szinte szinonimája az orvhorgásznak. Szinte egész életüket sárkunyhóban töltötték családjukkal, kint a lápvidéken. Nagyobb vásárok idején a városokban tették pénzzé, vagy cserélték el a lápban gyűjtött portékát. A XIX. század végi nagy lecsapolásokkal ennek a mesterségnek bealkonyult. A pákászat a tájjal együtt pusztult el. Belegondolni is rossz, mennyi tudás, szakértelem és ismeretanyag tűnt el ezzel a mesterséggel!

Sokat elmond a Ráckevei-Duna állapotáról, hogy az utolsó pákászt éppen az Angyali-szigetnél filmezték le...

Isten veled, kis sziget!

IN ENGLISH

A minap a facebookon ajánlották figyelmembe ezt a rövidke animációs filmet. Rögtön végignéztem, és az utána bekövetkező néhány perc teljes csöndben gondoltam, hogy ezt másoknak is látniuk kell! Idén van ugyanis 40 éve, hogy a Ada Kaleh szigete hullámsírba merült az Al-Dunán. 

Reisenbüchler Sándor filmje egyfelől a kis török szigetnek állít emléket, azonban a készítés időpontja, 1986-1987 kapcsán más események is eszünkbe juthatnak. Elsősorban Bözödújfalu. Az erdélyi falurombolás jelképének számító udvarhelyszéki település kitelepítése nem sokkal ezelőtt, 1985-ben kezdődött. A filmben feltűnő házak, emberek és azok viselete egyértelmű utalás erre az erélyi településre, melynek szimbóluma a romos templomtorony. 

Másodsorban érezhető az utalás a Bős-nagymarosi építkezésre, és arra, hogy ami 1972-ben már megtörtént a Vaskapuban, megtörténhet még egyszer a Dunakanyarban. Eltűnhet végleg a Zebegényi-, a Helembai-, a Fogarasi-, és a Törpe-sziget is. A rendszerváltozás hajnalán kibontakozó tiltakozási hullám végül megakadályozta a nagymarosi duzzasztómű felépülését.

Talán az Isten veled, kis szigetnek is köszönhetően.

Isten veled kis sziget/Adiós, pequeña isla (1986) from E. A. Albedo (N+2) on Vimeo.

Köszönet Szabó Pálnak a linkért! Jó lenne, ha minél több mai, Duna-parti "vállalkozó"-hoz is eljutna az üzenet!

2011 az erdők éve

 
2011-ben, ha ártéri erdőkben járunk a Duna, vagy más vízfolyás partján, gondoljunk arra, hogy az ENSZ az idei évet az Erdők Évének szentelte. Yann Arthus-Bertrand-t kérték fel, hogy készítsen egy átfogó ismereteket nyújtó reklámfilmet. (A film forrása: index.hu)
Ebben az évben a  Dunai Szigetek blog a földrajzos tartalom mellett igyekszik minél több ismeretet és átfogó képet nyújtani a Duna mentén húzódó erdőkről. Tervek szerint több lesz a növényzettel kapcsolatos bejegyzés. Hiszen egy dunai szigetet az különböztet meg egy dunai zátonytól, hogy már megtelepedett rajta a növényzet.
 

Gyöngyvirágtól lombhullásig

 
Egészen véletlenül hallottam egy Homoki Nagy István rendezésében 1953-ban készült természetfilmről. Szerencsére a GloriaTV-n ingyenesen megtekinthető, de ide is beillesztettem. Ajánlanám mindenkinek. Különösen abban az esetben, ha a Vad Magyarországot még nem láttuk. 

A Gyöngyvirágtól lombhullásig a Duna mentén elterülő Gemenc ártéri erdeinek életét mutatja be egy erdőjáró szemével. Tavasztól őszig tartó utazás ez, a magyar természetfilmezés korai időszakából. Mai szemmel még talán véresnek is mondható naturalizmus az ami a szemünk elé tárul. Kígyászölyvek tépik le áldozatuk fejét, sasok csapnak össze a mezőn, róka fojotgatja áldozatát, kóbor kutyák hajszolnak őzgidákat. Néha felbukkan a Duna is, vaddisznók dagonyáznak a holtágakban, fekete gólyák sétálnak az iszapban békákra lesve. Hajnal hasad a folyó fölött, olyan szép színnel, hogy az ember karja lúdbőrös lesz. Ez a  csodálatos ártéri világ annak a döntésnek köszönheti létezését, hogy a kalocsai érsek nem járult hozzá pénzzel a birtokára tervezett ártéri töltésre, így az kilométerekkel beljebb, a terület nyugati határán valósult meg. Ha az eredeti tervek szerint épül meg a töltés, Homoki Nagy István csak szántóföldeket talált volna 1953-ra Gemenc rengeteg erdőinek helyén.

A 82 perces játékidő alatt számtalan olyan állat-, és növényfajjal találkozhatunk, amelyet még hírből sem ismertünk azelőtt. Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljen a film helyettem:

Vad Magyarország

IN ENGLISH

Végre egy nekem való film. A főszerepben egy rétisas család, egy vidra és egy öreg szürkeharcsa. Török Zoltán rendező a Vad Magyarországban a vizes élőhelyeket mutatja be, ennek apropóján én sem mehetek el az alkotás mellett. Itt minden megelevenedik, ami a Dunai Szigeteken csak betű formájában található.

A bemutató áprilisban az Urániában lesz majd. A filmről először itt hallottam, de itt is olvashatunk róla, bár tavalyi anyag. Nyomon követhetjük a filmet a facebook-on és a rendező blogján is. Két részletet találtam belőle, az egyik az előzetes, a második videó a balatoni balinokról szól.

Akinek tetszik adja tovább a hírt!