2021. december 27., hétfő

Víkendsziget


Ezzel a címmel jelent meg 1965-ben Bodrossy Félix rövidfilmje egy dunai szigetről és annak lakóiról. A film 1971-ben a Nemzetközi Természettudományos Filmfesztivál különdíját is megkapta, azonban nem tipikus természetfilmről van szó, hanem sokkal inkább egy pillanatfelvétel a magyarországi üdülőterületek terjeszkedésének korai szakaszából. A film fanyar humorral mutatja be a sziget "szocialista" társadalmát, építészetét, valamint a jellemzően hétvégente zajló hétköznapjait. 

Az Angyali-sziget 1968-ban. (fentrol.hu) 

Ugyan az egész filmben egyszer sem hangzik el melyik szigetről van szó, de viszonylag könnyen kitalálható a filmben szereplő légifelvételről. A szigetet körülölelő nádas is beszédes, ilyen dunai táj csak a Soroksári-Dunán létezett ekkoriban. A HÉV végállomáson készült képek is egyértelműek, így könnyen kitalálható, hogy Ráckevén készültek. A víkendsziget pedig nem más, mint a ráckevei Angyali-sziget.

Mielőtt rátérnénk a filmre, illik bemutatni a helyszínt. Az Angyali-sziget tulajdonképpen két sziget összeolvadásával jött létre a Soroksári-Duna lezárása után bekövetkező vízszintsüllyedés miatt. Északon a Vesszőzátony-sziget forrt hozzá a jóval nagyobb területű és idősebb Angyali-szigethez, melynek névadásáról helyi legendák mesélnek:

"Ugy tartja erről a' rege, hogy mostani „angyalisziget" nevezetét Angelino , vagy Bell Mátyás szerint Angelino nevü aszonytól vette, ki némellyek beszéde után a' hajdani királyaink egyikének kedvese lévén, e szigetben fogadta annak látogatásait, utóbb gyermekének ugyan ott vízbe fulladtát gyakran siratván a' partokon, róla maradt volna az Angelino elneveztetés. Többen úgy tartják hogy az említett személy ráczkevi görög asszony volt, ki a' leírt sziget mellett Dunába esett gyermekét sokáig siratván, ez által a' lakosoknak eszmét adott e' szigetnek róla való elneveztetésére. De ez mind vélemény, és rege, ámbár mások a' felhozott történetet igaznak állítják. Annyi bizonyos, hogy a' lakosok már emlékezetet felülmúló időktől fogva csak angyali szigetnek nevezik, — kiről? 's micsoda oknál, vagy esetnél fogva? ezekről a' régi írások halgatnak. Egyébiránt e' keskeny és nem igen hosszú szigetecske szép gyümölcsöket termeszt, és hajdan a' ráczkeveieknek — kik azt mind ekkorig bírják — menedékül szogált, midőn napjaik bátorságtalanok valának, mint ezt alább fogjuk látni, ama' gyászos időktől több sírdombokat szinte máig mutogatnak benne az emberek, néha pedig még régi pénzdarabokat is ásnak fel." [1]

Egészen 1928-ig, amikor felépült a Tassi-zsilip az Angyali-sziget ki volt téve az árvizeknek. Ezt nem befolyásolta a Soroksári-Duna lezárása Gubacsnál, ugyanis a meder dél felől továbbra is élő kapcsolatban maradt a főággal, annak ellenére, hogy a vízmozgás gyakorlatilag megszűnt. Pusztított itt az 1876-os árvíz. Miután Tökölnél átszakadt a töltés a főág jégtorlasza mögül a felduzzadt Duna a Csepel-szigeten keresztültörve Ráckeve mellett talált lefolyást. 

Az árvízi kitettség alapvetően meghatározta a sziget hasznosítását. Kezdetben legelő, illetve gyümölcsös volt a szigeten, ám miután a Tassi-zsilip délről is lezárta a Soroksári-Dunát, az Angyali-sziget alkalmassá vált az állandó emberi megtelepedésre. Ennek a megtelepedésnek egy jól körülhatárolható szakasza a második világháborút követően kezdődött. A szocialista rendszerben a magánüdülők tűrt, de mindenképpen meghaladandó polgári maradványnak tekintették. A nagyobb üdülők nem kerülhették el az államosítást, de a kisebb telkeken, zártkertekben lévő ingatlanok magántulajdonban maradhattak, sőt újabb parcellázások felett is szemet hunytak a hatóságok, és ezeken a telkeken újabb ingatlanok épülhettek - többnyire illegálisan vagy fél-legálisan [2]. Ezt a korszakot és kitelepülést mutatja be a Víkendsziget c. film. 


A film két idősíkon játszódik; az első két percben archív, 1940 körüli felvételeket látunk, amely viszonyítási alapként szolgál, mint a betelepülés előtti "ősállapot". Sajnos nem közlik melyik korábbi filmből származik ez a bevágás. A második idősík a forgatás ideje: 1965. A felvételt ez év nyarán forgatták, míg maga a film 1966-ban készült, április elején már vetítette a televízió. 

Ezután megismerkedhetünk a sziget valódi hétköznapjaival, amely a sziget régi mindennapjainak mintegy reliktumaként maradt meg és osztozott még egy ideig a lassan túlsúlyba kerülő hétvégi életformával. Láthatunk olyan régi foglalkozást is, mint a kagylógereblyézőké, akik ellátták a patyolatboltokat inggombokkal. Vagy éppen "szelektáló" halászokat, akiket a szocialista öntudatukon kívül az állami ellenőrök is rákényszerítenek, hogy visszaeresszenek bizonyos halfajokat. 

Velük szemben állnak a "hétvégi" horgászok, akik a városból nyaranta kiutazva lassan benépesítették nem csak az Angyali-szigetet, de szinte az egész Soroksári-Duna ágat mindkét partján. Ezek a kitelepülők otthonossá alakították a telküket a saját lehetőségeikhez (jövedelem és munkahely) képest. A narrátor társadalomkritikus nézőpontja bemutatja, hogyan oldották meg a szocializmusban "okosba" a nyaralóépítést. Újrahasznosított és a gyárból hazavitt nyersanyagokból épült nyaralókkal sokfelé találkozhatunk még ma is végig a Duna mentén. 

Mindenféle társadalmi réteg képviseltette magát a szigeten; a szocializmusban a KSH 7-10% közé tette azokat a családokat, akiknek a birtokában valamiféle üdülő volt. Azonban ennek eloszlása a társadalmi rétegek között már ekkor sem volt egyenlő, míg a budapesti "értelmiség" közel harmada büszkélkedett üdülővel, addig a falusi fizikai munkások között alig valaki engedhette meg azt a luxust ami akár csak egy összetákolt vízparti cölöpvityilló volt. 

Vannak a filmben meghökkentő dolgok, például az államosított révész bácsi, aki a nyaralókat szállítja a szigetre államilag biztosított tányérsapkájában, vagy a működésképtelen motor, melyről a narrátor kissé cinikusan megemlíti, hogy magyar gyártmány. És vannak meredek dolgok is, mint például a békacomb, vagy rák, mint előétel. Ezek az állatok manapság már természetvédelmi oltalom alatt állnak. 

A tizenhat perces filmben szinte teljes képet kaphatunk az 1965-os Angyali-szigetről és annak idillinek is tekinthető természetközeliségébe és a kialakuló közösségébe, melynek mint kiderült a film alkotója is részese/szeretne részese lenni. 

Befejezésül érdemes kitérni a sziget és tágabb értelemben az egész Soroksári-Duna további történetére. A sziget egyre sűrűbben épül be, melynek komoly lökést adott az ingatlantulajdon korlátozásáról szóló 1031/1969. sz. MT rendelet. E szerint minden háztartásnak a lakásán kívül legitim módon lehetett még egy üdülője, amelyet a lakosság szinte felszólításként értékelt és hozzájárult a magánüdülők számának gyors növekedéséhez [2]. Ezzel indult meg az üdülők extenzív terjeszkedése; a Soroksári-Duna partjának parcellázása és beépítése. A magánszemélyek által épített üdülőállomány túlnyomó többsége 1965-1980 között épült. A gombamód szaporodó üdülők lassan körbeölelték a folyóágat és egyre többen választották—főleg a nyugdíjba vonulók révén—állandó lakóhelyként az üdülőket. A 2000-es évektől kezdődően új trend indult meg az intenzív beépítés korszaka; egyre több állandó családi ház épült fel a régi nyaralók helyén. Ez összefüggésben van az agglomeráció terjeszkedésével, a viszonylag alacsony ingatlanárakkal, és az utóbbi években a távmunka rohamos elterjedésével. Ez újabb kihívások elé állítja a Soroksári-Duna menti településeket, hiszen a szükséges infrastruktúra kiépítése az üdülőszigeteken viszonylag nehézkes. 

A víkendsziget mindenképpen fontos kordokumentum a dunai üdülőszigetek történetéről. Fanyar humora és nézőpontja pedig különleges ízt ad a felvételnek!


Irodalom:

[1] Bognár József: Csepel. 1843. Luczenbacher János (szerk.): Tudománytár 1843. 14. k. 7. füz. 50-62 p.

[2] Hegedűs József—Manchin Róbert: Az üdülőterületek expanziója (1965-1975)

2021. december 20., hétfő

Az 1809. évi jeges árvíz levonulása a források tükrében

1809-ben egy jeges árvíz vonult le a Dunán. A jégdugók mögött feltorlódó víztömeg több helyen kilépett a mederből és jelentős károkat okozott a part menti településeken Linztől Sükösdig. A XVIII. és XIX. század fordulóján majdnem évente jelentkező pusztító árvizek közül nem tűnik ki a tetőzés szintjével, azonban az 1823-ban kezdődő Duna mappáció során gyakran hivatkoztak rá referenciaként. Mostani bejegyzésünkben a rendelkezésre álló szétaprózott források alapján rekonstruáljuk az eddig feldolgozatlan 1809. évi jeges árvíz lefolyását és pusztítását. 

1. ábra A Razumovszky-hídfő Stadlauban (1821) (forrás)

Történetünk fonalát Bécs harmadik kerületében vesszük fel, amikor a Bécsi-Duna (Donaukanal) partja még jobbára beépítetlen volt a Landstraße területén. A terjeszkedő külvárost választotta palotája helyéül Andrej Kirillovics Razumovszij gróf (később herceg), aki 1792 óta volt Oroszország meghatalmazott követe Bécsben, ami különlegesen fontos pozíció volt a napóleoni háborúk idején. A kastély 1806-ban készült el és egy jókora park tartozott hozzá a Donaukanal partján. A parkból egy 1797-ben épült fahíd ívelt át a Prater Au-ba, ahonnan egy kapcsolódó út vezetett észak felé, a Leopoldstadt városrészbe. 

Bécs kataszteri térképe egy különös hidrológiai helyzetet ábrázol ezen a ponton, ez pedig összefüggésben van az 1809. évi jeges árvízzel. Stadlau városrész felmérése az 1820/21-es állapotot ábrázolja, ezzel szemben nyugatra, Bécs belső területei 8 évvel későbbi helyzetet tükröznek (1829). A Razumovszky-híd éppen az illesztéshez esik, mindössze a hídfőjét látjuk Stadlauban, miközben a bécsi oldalon 100 méternyire északra egy másik hídfőt látunk a mai Razumovszkij utca vonalában. Ez utóbbi hídfő egy manapság is létező létező hídhoz tartozik, amit a Stadlaui szelvényhez tartozó Duna kitakar. Mi történhetett itt?

2. ábra A Práterbe vezető Razumovszky-féle fahíd 1797-ben. (forrás)

1809-ben az alig 10 éve épült Razumovszky-féle fahidat összetörte és elvitte a jégzajlás. A korabeli bécsi magyar nyelvű sajtó így számolt be az eseményről:
A’ múlt Januárius hólnap utólsó hetében a’ nagy Dunában vólt jégnek egy réfze meg indúlván a' Tábor nevezetű hidnak egy nagy réfzét mindjárt el rontotta, a’ Leopoldstadti Dunában lévő jeget is meg inditotta, mellynek ereje a’ Rozumovfzki hidjának felső réfzét fel emelte és a’ Prater erdő fzelire vitte. [1]

Razumovszky híd összeomlása egy Közép-Európára kiterjedő időjárási jelenségre vezethető vissza. 1809 januárjában Walestől Magyarországig áradtak a folyók. Angliában ekkor vonult le a Temze valaha mért második legnagyobb árvize, ugyanakkor kiáradt a Severn, Trent, Axe és az Eden folyó. Nijmegenben, a Waal-on mért második legnagyobb (jeges)árvíz 200 halálos áldozattal járt, de kiáradt a Rajna is. Az Alsó-Rajna menti pusztításról Simon Speyert von der Eyk latin nyelvű verset írt In tristissimam inundationem anni 1809 címmel. Míg a Brit-szigeten a téli esőzésekre vezethető vissza az árvíz, Közép-Európában a hirtelen beköszöntő olvadás okozta, az Elba, a Moldva és a Duna jeges árvizét [2] [3].

Éghajlati viszonyok

Hogy megértsük a Duna különleges helyzetét a kontinentális Európa jeges árvizei között, érdemes röviden áttekinteni a hátteret, azaz a terület időjárási és a folyó földrajzi helyzetét. A Kárpát-medence területére telente jellemzően keletről, kisebb részben északról érkezik hideg levegő. Ezzel szemben a tavaszi enyhülést hozó légtömegek az esetek 75%-ban nyugatról, a maradékban pedig délnyugatról érkeznek. Mivel a Duna egészen a Dunakanyarig nyugatról keleti irányba folyik, ez azzal jár, hogy az olvadás először rendszerint a Duna felső vízgyűjtőjén következik be. Az olvadásból és a csapadékból származó többlet vízhozam feltöri a beállt jégpáncélt, azonban továbbhaladni nem tud, ugyanis folyásirányban lefelé még álló jéggel találkozik és feltorlódik. Ezek a torlaszok gyakorlatilag duzzasztógátként funkcionálnak, csakhogy nincs mellettük töltés ami benn tartaná a mederben a felduzzasztott víztömeget. Amennyiben délnyugat felől érkezik az enyhülés, úgy az olvadás először az alsó szakaszon jelentkezik, így a jég akadálytalanul, jégtorlaszok kialakulása nélkül levonulhat [4]. Ebből a rövid áttekintésből kiderülhet, hogy 1809-ben az enyhülés nyugati irányból érkezett a Duna vízgyűjtőjére. 

A XVIII.-XIX. század fordulóján bekövetkező viszonylag hideg időjárást két okra szokás visszavezetni, az egyik az izlandi Laki vulkán kitörése 1783-ban, amely vulkanikus telet okozott egész Európában, amellett, hogy Izland lakosságának negyedét megölte. A légkörbe kerülő vulkáni por és a kén-dioxid következtében az átlaghőmérséklet egy fokot csökkent, és hatással volt a Duna jégviszonyaira is. Sőt, számos Duna-menti települést költöztetett biztonságosabb helyre. A vulkáni működés ezen kívül egybe esett a Dalton-minimumnak nevezett alacsony napfoltszámú, alacsony naptevékenységet jelző időszakkal, amely körülbelül 1790 és 1830 vagy 1796 és 1820 között tartott és feltételezések szerint ugyancsak a hőmérséklet csökkenését okozhatta.

3. ábra Dunai árvizek előfordulása Bécsben 1500-2000 között, évtizedes bontásban.
Világoskék: összes árvíz, sötétkék: közepes, ill. nagyárvíz. (forrás)

Árvízi monográfia híján...

Annak ellenére, hogy az 1809-es jeges árvízről eddig nem született összefoglaló monográfia, különféle források alapján képet alkothatunk az árvíz lefolyásáról. Elsősorban a Duna mappáció leírását érdemes megemlíteni, mely a Morva folyótól a Dráva torkolatáig áll rendelkezésre. A térképszelvényekhez fűzött kommentárokban elő-előfordul hivatkozási alapként. Kissé nehezíti a helyzetet, hogy 791 különféle leírást kell átolvasni, melyek három nyelven, latinul, németül és magyarul íródtak. Szerencsés esetben megvan a leírás a hozzá tartozó térképlappal, de előfordul, hogy valamelyik hiányzik, így nehezebb beazonosítani a helyszíneket. Mivel a szerzők elsősorban hidrológiai szempontból vizsgálták a folyót, sokszor tűpontos szinteket határoztak meg a levonuló árvíznek. A leírásokban gyakran előfordul, hogy falusi tanítók ablakpárkányához, templomküszöbhöz, malom falához viszonyítják a tetőző árvíz szintjét. A probléma mindössze annyi, hogy ezek az épületek javarészt elpusztultak már, vagy ha meg is vannak azonosításuk nagyon bizonytalan. Jellemzően egy kisebb területet, falut, vagy határrészletet írnak le, ezért az árvíz történetének mozaikdarabjait egyenként kell összeilleszteni.

A Duna mappáció leírásain kívül rendelkezünk néhány korabeli tudósítással, visszaemlékezéssel, későbbi árvizek kapcsán tett visszautalásokkal. Ezek kiegészítik ismereteinket, de ezek is a lokális eeseményekre fókuszálnak, tehát gyakorlatilag egyenként kell végigkutatni a part menti települések történetét releváns információk után. Bizonyos Duna-szakaszokról, úgymint a bécsi, pozsonyi, felső-szigetközi és felső-csallóközi több ismeretünk van, míg a Pest-Buda alatti, vagy a Bécs feletti szakaszról jóval kevesebb. Ez utalhat a forráshiányra, de arra is, hogy a jeges árvíz itt nagyobb károkozás nélkül levonult. Természetesen előfordulhat, hogy a későbbiekben újabb források kerülhetnek elő: Ebben az esetben a blog formátum teszi lehetővé, hogy beillesszük az új ismereteket a meglévő szerkezetbe.

Az árvíz szintje

Mint a források ismertetéséből kiderül nagyon nehéz dolog meghatározni az árvíz szintjét. Ahol ugyanis megemlítik ezt az adatot, jobbára évekkel, évtizedekkel későbbi visszatekintésről beszélhetünk, még akkor is, ha igen pontos, de relatív leírást adtak a tetőzés szintjéről. Ilyen relatív adat például az, amikor  a legmagasabb vízállást egy adott konkrét ponthoz (templomküszöb, ablakkeret, fal) viszonyítják, amelyek az eltelt két évszázad alatt többnyire megsemmisültek, eltűntek, vagy megváltoztak, de mindenképpen azonosíthatatlanná váltak. 

Egyetlen konkrét adatról van tudomásunk, ez pedig a budai vízmércéről leolvasott 21' (láb) 5" (hüvelyk) 9'" (vonal), azaz 678,9 cm [5] [6]. Másodlagos forrásokban előfordul a 641 centiméter [7], 688 centiméter [8] ill. a 788 centiméter [9] is. Ez az érték 2,5 méterrel maradt el az 1838. évi jeges árvíz szintjétől. És 74 centiméterrel az 1775. évi árvíztől, melynek jelentőségéhez még visszatérünk. Amennyiben a budai vízmérce 1834-es 0 szintjét állandóként vetítjük vissza 1809-be, akkor az árvíz valamikor február elején, a mai vízmércén 778 centiméterrel tetőzött, ami 102,75 méter tengerszint feletti magasságnak felel meg a budai vízmérce szelvényében. Mivel a jégtorlaszok különböző szelvényekben más és más vízállásokat eredményeztek, előfordulhatott például az a hidrológiai helyzet, hogy miközben Linzben és Bécsben hidakat és parti épületeket rongált meg a jégzajlás és a medréből kilépő folyó, a két város között az árvíz hiányzik a helyi árvíztáblákról, mert nem ért el említésre méltó szintet, és károkozás nélkül levonult.

További adatunk van Esztergomból, ahol Helischer József leírása alapján az 1838-as árvíz 
"egész március 13-áig úgy dagadna, hogy minden eddigi árvizek közül a tett jelek szerint és ember emlékezetére a legnagyobbat, az 1809-eit is, még öt lábbal meghaladván az egész belső várost elöntötte..." [10]
Saját számítás alapján Esztergomban 110 méter körüli tengerszint feletti magasságon tetőzött minden idők legnagyobb árvize 1838-ban. Ebből az öt lábat, azaz 1,6 métert kivonva megkapjuk a 108,4 méteres abszolút szintet, ami a mai esztergomi vízmércén (0 pont 100,92 m.B.f.) 748 centiméteres vízállásnak felelne meg. Ez az érték 65 centiméterrel marad el a 2013-as árvíz szintjétől, ami Esztergomban az eddig mért legnagyobb jégmentes árvíz.  

A Duna mappáció leírásai, igaz más árvizek említése mellett, de legkevesebb 15 év távlatából, 1826-tól kezdve rendszerint beszámolnak az 1809-es árvízről. A térképlapokon kék vonallal szerepel egy elöntési határt, amelyről egy forrás azt állítja, hogy az 1775-ös árvíz szintje szerepel rajta [11]. Mivel feljebb olvashattuk, hogy ez mindössze 74 centiméterrel haladta meg Budán az 1809-es szintet, nagyon nehéz meghatározni melyiket ábrázolták ténylegesen. Ahol a forrásokat össze lehet vetni a térképlapokkal, ott az egyes helyszínek ismertetésekor részletesen kitérek erre (pl. Komáromnál). 

Az 1809-es árvíz levonulása Kelheim és Pest-Buda között.

Az alábbiakban a Duna folyásiránya alapján tekintjük át azokat a helyszíneket, ahol az 1809-es jeges árvízről. Azokat is említve, ahol akár csak közvetett módon említik, vagy egy mondatnyi leírás született. 

A bajorországi Kelheim az első állomásunk, ahol a Ludwigsplatz-on a mai napig létezik egy 1809-es árvíztábla. Ezen a leírások szerint 2,7 méter magas vízszintet jelöltek be. Mivel a tábláról nem találtam jó minőségű képet, a magasságot és az árvíz dátumát nem lehet igazolni egyelőre. Egyelőre az sem biztos, hogy Kelheim városába a Dunán, vagy az Altmühl folyón érkezett a rekord méretű áradás. Más források is említik ezt az árvizet, ugyanis egy kimosódás nagy méretű, feltehetően római korú építmény falát hozta napvilágra [12] [13] [14].

Linz városában feljegyezték, hogy az 1809-es háborús év egy jeges árvízzel kezdődött. Itt már konkrét dátumokat is említenek. Az egyik szerint január 26-án annyi jég érkezett a városba, hogy a Duna kiáradt a mederből, és több hídpillért leszakított. Egy 1837-es forrás ugyancsak említi a rombolást és egészen pontosan kettőre teszi az elpusztult hídpillérek számát, de az eseményt január 27-ről január 28-ra virradóra datálja. Ezek az időpontok nagyjából egybecsengenek a folyásirányban lejjebb jelentkező tetőzésekkel és jégtorlaszokkal [15] [16]. 

Linz és Bécs között, elsősorban a Wachau régióból több árvíztábla ismert; kettő Dürnsteinből, kettő Spitz an der Donauból és egy Kremsből. Egészen 1730-tól kezdve jegyezték fel a legnagyobb vízállásokat [17]. Azonban ezek közül egyiken sem szerepel az 1809-es szint. A linzi beszámolók miatt elképzelhetetlen, hogy 1809. január végén ezen a szakaszon ne lett volna jégzajlás, de a jégdugó valószínűleg nagyobb károkozás nélkül vonulhatott le egészen Bécsig, ahol a folyó ekkor még nem folyt egységes főmederben, hanem több ágra szakadt, ami potenciális hely a jégtáblák feltorlódására. 

Bécs városából maradt fenn a legrészletesebb beszámoló az árvíz pusztításáról. 1809. február 11-én jelent meg egy négy oldalas magyar nyelvű tudósítás a Bécsben kiadott Magyar Kurirban. A szerző, aki saját bevallása szerint Leopoldstadt városrészben élt, a Donaukanal mellett szemtanúja volt a jeges áradat pusztításának, azaz beszámolója elsődleges forrásnak számít. A leírás "8 nappal korábbi" árvizet említ, de ez feltehetően nem az írás megjelenéséhez képest 8 nap, hanem a szöveg papírra vetéséhez képest értendő. 1809. február 3-án ugyanis a jeges ár már Komáromban pusztított. A szerző ugyancsak szemtanúja volt az 1799. évi árvíznek, így saját személyes tapasztalatai alapján írhatta, hogy az 1809. évi áradás egy lábbal (~31 cm) haladta meg a 10 évvel korábbit.

Január utolsó hetében indult meg Bécsnél a jég és rögtön lerombolta a Florisdorfba vezető, fából készült Tábor híd nagy részét. Ekkor indult meg először a jég a Donaukanalban is, amely a Razumovszky híd pusztulásához vezetett. A jégnek olyan ereje volt, hogy ez utóbbi hidat a Praterben tette le. Ezután a jég megrekedt a mai Schwedenplatz-nál lévő Vörös torony tövében, de nem lépett ki a mederből. A nyugati szél által hozott enyhülés és olvadás azonban "nyolc nappal korábban" déli 11-12 óra körül újra megemelte a vízszintet és a Nagy-Dunából elkezdett a Donaukanalba ömleni a meginduló jég elöntve a Leopoldstadt városrészt. Délután 3-4 óra között újra emelkedett a vízszint, ekkor már csak csónakkal lehetett az utcákon közlekedni; a lakók az első emeletre vagy a padlásra menekültek ingóságaikkal. 

Nußdorfnál, ahol a Donaukanal kiágazott a főágból a jeges ár átlépett a töltéseken és elöntötte Brigittenau-t. A szigetcsúcson élő császári vadász a padlásra menekült és puskalövésekkel jelezte, hogy az ő és háza népe élete veszélyben forog. Egy szigeti molnárnak elvitte a hajómalmát a jég, mire Florisdorf egyik kávéházába menekült, ami aztán ismeretlen okból leégett. Családjával ezután fákra másztak a jég elől, ahonnan szerencsére megmentették őket. Brigittenau élővilága, őzek szarvasok, vaddisznók mind odavesztek, az áradat hatalmas fákat csavart ki tövestül, és mindenféle épületet nyári lakot lerombolt. 

Január utolsó napján a Schwedenplatz-nál álló hídon fennakadt egy nagy és hosszú hajó, ami mögött elkezdett felgyűlni az uszadékfa. Ez a torlasz jobbára a kidöntött ártéri fákból, a bécsiek elpusztult házaiból származó tető faanyagából és bútor-törmelékéből állt összet. Egy óra múlva a hatalmas nyomás összetörte a hajót, és az uszadékkal együtt átpréselte a híd alatt. Ez a jéggel vegyes uszadék aztán a Ferenc hídnál (Franzensbrücke) környékén ismét megakadt, ahol a medréből kilépő Duna elpusztította a kerteket és épületeket. A korabeli leírás jobban visszaadja a jeges árvíz iszonyatos, mai fejjel szinte elképzelhetetlen erejét: 
"Leg vefzedelmesebb vólt ez az özön azon napnak, tudniillik Januarius utólsó napján este­li 7 és 8 óra közt, a’ midőn a’ nagy Dunábol a’ Leopoldstadti kis Dunába rohanván a’ sok jég, 's annál fogva az árviz is nagyon fel emelkedvén mindent, a’ mit elöutól ért magával el ragadott. — Szememláttára egy új, nagy és hoffzú fedeletlen hajó a veres toronynál lévő hidba keréfztül akadván minden fát, gerendát, defzkát, bútort, a’ mellyeket az árviz az alsó házakból, a’ fa piatzról, ’s masunnan el ragadott, úfzasokban meg akadályoztatta, ’s an­nyira öfzve gyüjtotte, hogy azon hidnak épségben leendő meg maradásához senkinek sem vólt reménysége. Egy óránál tovább tartott ez a’ fenyegető vefedelem. Azomban a’ sebes árviz mind jobban jobban nevekedvén, a’ sok rakásra gyűlt gerendák és fák a' hajót öfzve nyomták, kétfelé törték, ’s olly nagy tsikorgáfsal ronhantak a’ hid alatt által, mintha az egéfz hid öfzve omlott vólna. Ezt az oda gyült sok fát és vastag jeget a’ víznek ereje a’ Ferentz hidja felett és alatt lévő Duna partjára vetette ki és az ott lévő épületeknek, veteményes kerteknek, és az azokban lévő gyümöltstermő fáknak ki mondhatatlan kárt okozott." [1]
Az árvíz Bécsben lerombolta a Schwarze Lacke sziget mentén a töltést, 16 pillért elpusztított egy Dunán átvezető hídból (feltehetően a Tábor hídból), és néhány helyen olyan erős kimosódás jelentkezett, hogy ezt a hidat több mint 21 méter hosszú cölöpökkel lehetett helyrehozni [18]. A szerző befejezésül említ egy epizódot a Bécs feletti Tullnból (a szövegben Tolm-ként szerepel), ahol az árvíz elől hajón menekülő lakosságot utolérte a jég és összeroppantotta a hajóikat. Körülbelül négyszáz lélek veszett bele az áradó, jeges Dunába [1].
 
Bécsben nem ismeretes 1809-es árvizet ábrázoló árvíztábla, azonban már majdhogynem a magyar határon, Hainburgnál találni egyet. A parton álló Arany Horgonyhoz (zum goldenen Anker - Hainburg Donaulände 27.) címzett fogadó kapujának bal pillérén körülbelül mellmagasságban látható egy bevésett 1809-es jel. Valószínűleg a januári árvizet jelöli, de fontos tudni, hogy Bécs környékén 1809. májusban is levonult egy árvíz, ami nehezítette az ausztriai francia hadműveleteket. A májusi árvizet már nem a hóolvadás, hanem a tavaszi esők okozták. 

4. ábra Hainburg árvízi jelei az Arany Horgonyhoz címzett fogadó bejáratánál (forrás)

Már a Magyar Királyság területén, Pozsony szabad királyi városban egy Lodná utcai árvíztábla szerint január 29-én délelőtt fél tizenegykor indult meg a jég zajlása. Ebben a Dunához közeli utcában az árvíz embermagasságban tetőzött; egy azóta elbontott épületen lévő, árvíztáblától szokatlan részletességű leírást tartalmazó táblán szereplő 70 coll relatív magasság nagyjából 178 centiméternek felel meg. 1809-ben Pozsony Dunához közel eső részei szenvedték a legnagyobb kárt, a folyóparton horgonyzó hajók, hajómalmok megsemmisültek, a parti házak földszintjét elöntötte a víz. Ahol lehetett a lakosság az emeletre menekült. A jeges ár elöntötte a vár alatti Zuckermandel városrészt, a Vödricz utcát (Vydrica), a Lőrinckapu utca (Laurinska) és a Duna közötti területet a Grössling mezővel egészen a Kereszt utca alsó szakaszáig. A vár alatt kiszélesedő ártér egésze víz alá került egészen Pozsonyszőlősig (Vajnory) [19]. A városból 2 halálos áldozatot jelentettek.

5. ábra A Pozsony Lodná utcai árvíztábla. [19]

J. Brousseaud francia hadmérnök és zászlóaljparancsnok 1809 nyarán, a francia seregek Pozsony környéki felderítése részeként írta le a környéket. Írásában külön kitért az árvízi helyzetre. Szerinte az 1809-es árvíz 18 lábbal (5,6 méterrel) haladta meg a közepes vízállást, és hat-hét lábnyi magasságban árasztotta el a szigeteket [20]. Peter Pišút kutatása szerint az árvíz 10 méterrel tetőzött a folyó 0 szintje fölött [21]. A Duna Mappáció vonatkozó térképlapjain Pozsony városközpontjába nem rajzolták be az elöntési szinteket, azonban a várostól keletre eső szelvényen felbukkan az árvíz szintjét jelölő kék vonal, és követi a leírásban szereplő földrajzi neveket. Ebből arra lehet következtetni, hogy a térkép rajzolói Pozsony környékén az 1809-es árvíz szintjét tüntették fel a térképlapokon. Emellett a Duna visszaduzzasztó hatása érvényesült a Morva folyó alsó szakaszán is, ahol a Pozsony vármegyei Zohor és Magasfalu településeken több tucat ház dőlt össze [19] [22] [23].

1809-ben a baj nem járt egyedül Pozsonyban, az árvíz levonulása után, nyár elején a francia hadsereg vette ostrom alá a várost és az ágyúzással jelentős tűzvészt és épületkárokat okoztak. Ez annyiban kapcsolódik az árvíz történetéhez, hogy a pozsonyiak az őket télen ért árvízkárokat, a városhoz, illetve az uralkodóhoz kárpótlásért benyújtott beadványokban majd minden esetben összekötötték a franciák által okozottakkal [24]. Fontos megemlíteni, hogy Pozsony sokkal nagyobb károkat is szenvedhetett volna; ettől egy másik katasztrófa mentette meg a városlakókat.

6. ábra A pozsonyi és a ligetfalui árvízi emlékek [19]

Pozsony városával szemközt, a túlsó parton feküdt a vármegye dunántúli hídfője, Pozsonyligetfalu (Engerau, Petržalka). Ekkoriban egy német falu volt, amely különösen sokat szenvedett az árvizektől, ugyanis amint a német elnevezése is mutatja a Duna fattyúágai között elterülő szigeten épült fel. Házait összehordott földhalmokra emelték, de legtöbbször ez is kevés volt az árvizek ellen. 

A pozsonyi szakaszon a zátonyok által ágakra szabdalt, ekkoriban még nagyrészt szabályozatlan Duna megnehezítette a hajózást és igencsak kedvezett a jégtorlaszok és a jeges árvizek kialakulásának. Ezek az árvizek pedig jellemzően a mélyebb fekvésű, jobb parti területeket veszélyeztették. A gyakori jeges árvizek miatt a kormányzó hatóság már a XVIII. században intézkedéseket tett a helyzet normalizálására. A század közepétől több folyószabályozási munkálatot végeztek Pozsonyligetfalu mellett; 1776-ban, az előző évi árvizet követően terméskövekből épült gáttal lezárták a településtől keletre lévő Oroszvári-Duna-ágat, valamint nyugati irányban egy magasított töltésutat építettek Bécs felé, egy ugyancsak lezárt mellékágon keresztül. Ezek a zárások nem voltak tökéletesek, a kövek között valamennyi víz átszivárgott [25] [26]. 

Az Oroszvári-ág lezárása végső soron azt eredményezte, hogy az innen kiszorult víz egy része a Csallóközi-Dunán folyt le,. A vízhozam növekedése helyenként jelentős eróziós partpusztulást okozott még középvíznél is. Ez ellen a csallóközi lakosság kitartóan, de eredménytelenül tiltakozott. Egészen 1809-ig, amikor a probléma "magától" megoldódott [27].  

7. ábra A Pozsonyligetfalut ért pusztítás:
1. Az Oroszvári-ág megnyílása 2. A bécsi töltésút átszakadása (forrás)

1809. január végén Pozsonyligetfalunál a feltorlódott jégtáblák mögött visszaduzzasztott folyó a legkisebb ellenállás, azaz a laposabb jobb part felé lépett ki a medréből, és miután letarolta az egész települést, széltében-hosszában elöntötte a környező földeket.  
De leg­rettenetesebb volt Engerau helységének állapotja, mert az árvíz elszaggatván a’ töltést az egész falut elborította, ’s mindeneket elseprett, úgy hogy csupán magok a’ lakosok szabadulhattak meg a’ posonyi bátor hajósok segedelmével (két embert kivévén) ’s itten több nagy lelkű mágnásoktól, ’s emberbarátoktól jóltévőleg ápolgattattak [22].
A jég lerombolta a bécs felé vezető töltésutat egy olyan ponton, ahol egy feltöltött Duna medren vezették keresztül. A károk olyan súlyosak voltak, hogy csak 16 évvel később sikerült újjáépíteni, addig az utazóknak egy kerülőt kellett tenni dél felé, a Zigeuner Lächen ága körül (8. ábra). Ugyancsak felnyílt a három évtizeddel ezelőtt töltéssel lezárt Oroszvári-Duna (9. ábra). A víz lerombolta ezt a töltést, sőt még az alapjait is kimosta. A bezúduló víztömeg kisöpörte a már leülepedett hordalékot és oldalazó erózióval jelentősen szélesítette is a visszahódított medret.

8. ábra A bécsi töltésút elpusztult szakasza (forrás)

Az árvíz következtében Pozsonyligetfalutól nyugatra kanyargó Kapitel-Duna ág olyannyira feliszapolódott, hogy az itteni hajómalmokat át kellett telepíteni. Ezzel párhuzamosan keletre, az újból felnyílt Oroszvári-ágban több hajómalmot is feltüntettek a térképeken 1826-ban. A lerombolt töltés következtében meginduló vízáramlás tette ezt lehetővé, ami 5-10 ölnyi (kb. 10-20 méter) elmosódást okozott mindkét partján [28] [29].

9. ábra Az Oroszvári-ág megnyílása. (forrás)

Miután az árvíz levonult, Pozsonyligetfalutól délkeletre az Ó-liget (Alte Bürger Au) nevű szigeten egy vadászház mellett egy fából készült feszületre bukkantak, amit valószínűleg az áradat hozott magával. Mivel a keresztért senki nem jelentkezett, a megtalálás helyén ünnepélyesen felállították, mintegy árvízi emlékként. Ez a kereszt lassacskán elkorhadt, de a pozsonyiak 1869-ben kőkereszttel pótolták, rajta egy felirattal: "Zur Errinerung an 1809 von den Burgern Pressburgs 1869". A vadászházon mind a mai napig megtalálható az 1809-es árvíz szintjét jelölő vonal, mellette pedig a "talált kereszt" (lásd: 6. ábra) [19]. 

Köpcsény határában az árvíz egészen a Fácánkert faláig ért. A vadaskert falát az egy ölnyi magas áradat több helyen ledöntötte, a Dunát végül az oroszvári út mentén fekvő magasabb dombvonulat állította meg [30] [31]. 

Pozsonyligetfaluhoz hasonlóan Dunacsúnt is lerombolta az árvíz. Szinte az összes ház összedőlt a településen, és egy jelentés kihangsúlyozta, hogy az árvíz levonulása után a települést immár harmadszor kellett újjáépíteni. 
"Im Jahr 1809. sind nach der großen Ueberschwemmung zur Zeit des Eisganges wieder fast alle Häuser eingestürzt, und der Ort zum drittenmahl nun auferbaut worden." [32]  
Gutor és Szemet közt a Duna több ágra szakadt, és ezek számos zátonyt és szigetet fogtak közre. Ezekben a csatornákban, valamint a gutori hajtűkanyarnál összetorlódott jégtől visszaduzzasztott víz elvitte az 1804-ben épített új, észak-déli irányú töltéseket, s ezeken kívül is a régiekből egy jó szakaszt. Hat szakaszon együttvéve 654 öl (~1243 méter) töltést szakított el. A töltésszakadás után a jeges áradat elöntötte a Felső-Csallóközt: Gutor, Somorja, Tejfalu, Csölösztő, Doborgaz, Vajka, Bácsfa, Keszölcés, Szarva, Sárosfa településeket, valamint Gelleszélt és Karcsaszélt [33]. 

Doborgaz mellett kitartott a töltés, de a falutól északra elterülő alacsonyabb fekvésű földeket elárasztotta az árvíz. A Gutornál átszakadt töltésen a Duna árja keresztülsodort egy hajómalmot, amit végül a Doborgaz melletti földeken rakott le. A Doborgazban pusztító árvizeket Nagy Albert házának déli ablakpárkányánál jelölték, de ezek között nem említik az 1809. évit. 1787-ben 2 láb 7 hüvelykkel (78 cm), 1821-ben pedig 3 láb 7 hüvelykkel (110 cm) tetőzött e szint alatt az árvíz [34].

Vajkán az 1809. évi az 1787-es árvíz után a második legmagasabb volt, amely a vajkai iskolamester házának ablakpárkánya alatt 2 láb 10 hüvelykkel (85 centiméterrel) tetőzött.
"Das höchste Wasser war hier im Jahr 1787 um 1’ niedriger im Jahr 1809 um 2’ 10” niedriger im Jahr 1821 um 3’ 6” niedriger als die Fenster Sohle des Vajkaer Schulmeister Hauses." [35]
Azt nem tudni, hogy ez az épület áll-e manapság. Ha igen nagyszerű kiindulópont lenne az árvíz abszolút szintjének meghatározásához. 

A bősi üzemvíz csatorna mellé került Sülyt ekkoriban még több holtág és egy sziget választotta el a főágtól, ennek ellenére 1809-ben az árvíz betört a településre és a katolikus templom előtti utcáig hatolt, és alig negyven centiméter kellett volna, hogy a templom küszöbén is átlépjen. Ugyancsak feljegyezték a faluról, hogy az 1821. évi nyári árvíz szintje 2 lábnyival (kb. 62 centiméter) maradt el az 1809. évitől [36]. 

A Szigetközbe rendszeresen kiöntöttek a szinte évenként jelentkező árvizek, ezért már 1800-tól elkezdődtek a töltés építési munkálatok. Azonban az 1807-ben elkészült töltéseket két évvel később az árvíz meghaladta és tönkretette.

A Mosoni-Duna mentén, Mosonmagyaróvártól délkeletre található Horvát-Kimléről feljegyezték, hogy csak az 1799. és az 1809. évihez hasonlatos legnagyobb árvizek öntik el a falut és a környékén is csak a mélyebb fekvésű területekre árad ki a folyó [37] [38].

A Mosoni-Duna torkolatánál fekvő, szigetközi Vének település plébániatemplomában is feljegyezték az 1809. évi árvizet, több más árvíz mellett, amely a falut pusztította [39]. 

Magyarországon Pozsony térsége mellett Komárom városa szenvedte meg leginkább a jeges árvizet. A források szerint február első napjaiban ért ide a zajlás. A pontos dátum bizonytalan, február 2. és február 3-6. is előfordul a forrásokban, az előbbi többször. A pusztítás mértékében is van némi eltérés; a lerombolt házak száma 319-400 között lehetett. Mivel nyolc évtizeddel később, 1891-ben a városban 1425 lakott házat számoltak össze, ennek fényében a pusztítás valóban rendkívüli lehetett:  

"A Duna 1809. február 3—6. napjaiban hirtelen olvadás következtében partjait egy ölnyire meghaladva kiöntött. Az emberi emlékezet óta eddig legnagyobb vízáradás Komáromban mintegy 400 bázat rombolt össze; a város hídjait magával vitte; az eddig elkészített vársánczokban pedig oly pusztítást végzett, hogy a helyreállítás több munkába került, mint az újraépítés." [40]

"1809 február 2-án virradóra jeges árvíz öntötte el, leginkább a vágmelléki utczákat. A nép a legmagasabb helyre, a mai Kossuth-térre menekült. Ez árvíz alkalmával 319 ház omlott össze, vagy vált lakhatatlanná, és az amúgy is igen szegény lakosság 288.383 forint kárt szenvedett." [41]

Ugyanakkor fontos kihangsúlyozni, hogy Komárom pusztulását részben emberi hiba okozta. A napóleoni háborúk alatt Komárom erődjét alaposan megerősítették. A munkálatok során a kivitelező, báró Wimmer ezredes a Vág-Duna mentén lévő, jobb parti töltésekből elbontott, hosszában és magasságában is. Ez a meggyöngített töltés adta meg magát a víznyomásnak február 2-án. Báró Wimmer ellen életében nem indult eljárás, de egy 1827-es vizsgálat végül elismerte, hogy Komáromot az ő hibájából öntötte el az áradás [42].

A Duna mappáció komáromi szelvényein berajzolt árvízi elöntés nincsen összhangban az 1809. évi árvíz pusztításával. A határvonal mindössze a vár környékén, lakatlan területen mutat kisebb elöntéseket, valamint a várostól északra elterülő mélyebben fekvő földeken jeleznek vízzel borított területet. Ezért feltételezhető, hogy Komárom környékén nem az 1809. évi árvizet tüntették fel, hanem egy valamivel alacsonyabb szinten tetőző másikat.

A túlsó parton, Ószőnynél is kilépett a medréből a folyó, méghozzá egy régi meder mentén, amely a mai Selye János kórháznál lévő hídnál ágazott ki a főágból, és kanyarodott élesen dél felé, majd megkerülte a Dunára merőleges főutcájú, ármentes magaslatra épült Ószőnyt. A református templom környéke az Ófalu egy részével szárazon maradt, nagyjából a 111 méteres szintvonal mentén. Komárommal ellentétben Ószőny esetében az 1809-es árvíz elöntésének leírása, valamint a hozzá kapcsolódó térképlapon berajzolt szint összhangban van [43]. 

10. ábra Ószőny árvízi elöntése (forrás)

A Komárom és Esztergom közötti szakasz viszonylag jelentős károkat szenvedett, ugyanis a jég ezen a szakaszon többször megállt, összetorlódott és a felduzzadó víz elöntötte a partmenti településeket; elsősorban a laposabb balparton. Arra is volt példa, hogy a lakosok számára ez az árvíz adta meg a végső lökést a költözéshez.

Folyásirányban Ószőny alatt, a balparti (Duna)Mocs környékét általában teljesen elönti a megduzzadt Duna; de sokkal nagyobb kárt okoz a tavaszi jégfelhalmozódás, mint ahogy 1809-ben is történt. Ebben az évben egy jégtorlasz alakult ki a közeli Süttői-sziget homokpadján, ami a víz szabad folyását eltorlaszolta. Ennek következtében a felduzzasztott Duna a "felvízen" kilépett a medréből, és elöntötte a közeli Mocs települést. Mivel a parton épült házak nem tudtak ellenállni a víz erős rohamának, összedőltek és teljesen lakhatatlanná váltak. A lakosok kétharmada az árvíz levonulása után magasabb, és a Dunától néhány száz ölnyire fekvő magasabb területen építették újjá házaikat (Új-Mocs), ahol nagyobb biztonságban voltak az árvizektől és a jégtorlaszoktól. Mocson emberemlékezet óta az 1809. évi jeges árvíz volt a legmagasabb [44].
"Bei Süttöer Mühlen ist eine kleine Insel mit großen Sandbank umgegeben, von der Insel die Bewohner sprechen dieses: daß sie im obennannten Jahre als 1809 dem Eisgange sehr widerstand, und das Wasser wuchs so hoch, daß die meisten Häußer der Ortschaft Mots zusammenstürtzten welche nun aufzubauen die Einwohner sich nicht unterstunden; sondern 2/3 Theile der Einwohner auf einige hundert Klafter von der Donau entfernter Gegend machten sich sitzhaft; den Einwohnern aber, die auf ihren alten Gründen noch wohnen, bei größeren Überschwemmungen werden ihnen allezeit Schaden zugefügt." [45]
11. ábra Az 1809. évi árvíz pusztítása után felépített Új-Mocs település
és a pusztulást előidéző süttői homokzátony (jobb oldalon). (forrás)

Az ugyancsak balparti Karva településen az árvíz a templom környéke, valamint a falu alsó vége kivételével mindent elárasztott. Feljegyezték, hogy egészen a Condé fogadó küszöbéig ért a víz, azonban a pontos azonosítást nehezíti, hogy éppen a falu ármentes részeit ábrázoló részt szakadt le a vonatkozó térképlapról. Az itteni óholocén ártéri öblözet magasabb részei ármentesek maradtak, például a mai Karvai-csatornán túli Szőlők-alja dűlő, ahová a karvaiak csónakon vitték legeltetni a marháikat [46].

Nyergesújfaluról feljegyezték, hogy a jégmentes árvizek jellemzően Caspar Neusiedl háza alatti kerítés lábáig ér, azonban 1809-ben a jeges árvíz szintje elérte Caspar Neusiedl házának alsó küszöbét. 
"Das gewöhnliche Hochwasser ohne durch gedrängtes Eis erhöht, reichte bis an den Fuß des Zaunes unter den Hause von Caspar Neusiedl. Das außenordentliche durch Anhäufung des Eises verursachte Hochwasser reichte im Jahr 1809 bis an die untere Fläche der Haus Eingangs Thürschwelle desselben Hauses des Caspar Neusiedl." [47]
Ebednél 1809-ben az árvíz elárasztotta a magasparton épült falu alatti szigetet, amely manapság mentett ártér, és egészen az Istenhegyen épült párkányi papírgyárig húzódik. Az árvíz levonulása után a falubeliek egy nagyobb hajót találtak az ebedi legelőn [48].

Esztergomból meglehetősen kevés forrás áll rendelkezésünkre, többnyire csak egy-egy mondatban említik az árvizet, valamely más témával összefüggésben. Mint azt az árvíz szintjéről szóló fejezetben már említettem 1838 előtt az 1809. évi árvíz számított a legnagyobbnak. 1809. február 3-10. között csapott le a szabad királyi városra. Az elöntött terület nagyságáról egy utalást találtam: a kenyérmezei öblözetben a városi bolgárkerteket tápláló vízlevezető csatornáig terjedt [49]. Esztergom városában összesen 172 970 Ft kár keletkezett [50]. 

Vácról 1809-ben az alábbi rövid mondatot jegyezte fel Karcsú Arzén, Vácz város történetének 3. kötetében:
"1809. évben mi nevezetes esemény sem fordúlt elő." [51]
Ezzel némiképpen ellentmond a Duna mappáció leírása, miszerint valami mégiscsak történt; az árvíz megjelent Vácnál is, és szintjét az 1775-ös árvízhez hasonlóan feljegyezték a Nagyhídon, illetve a dunaparti Ferences templomnál [52]. Míg az 1775-ös tábla megvan a Duna partján az uszoda támfalán, az 1809-es feltehetően eltűnt a történelem viharaiban. Az egykor a gróf Esterházy utca végében álló Nagyhíd nincs már meg, a Ferences templom falán pedig nem találni árvízi jelet.

Budakalásztól keletre a Duna elöntötte a mélyebben fekvő területeket, ám ezek jellemzően nem a parton voltak, ott ugyanis egy ármentes folyóhát húzódott. Ezen állt az ekkoriban már romos, ún. békásmegyeri Pusztatemplom is. Az áradat a Csillaghegyi-árkon át lépett ki a mederből, majd öntötte el az árteret északi és déli irányban.
"Az ugynevezett Moraszt kiömlésnél bényomúlt 1809 jégindúláskor a nagy árvíz ’s elborította a Herrschaft’s Bründl Acker főldeket, mellyekről a rétbe, ’s a Kalázi Luki felé húzódván az ide való Csajirszkára ’s egy részére a’ Szlatina földnek is kiterjedt. Azon kívül a Dunánszki dűlőt a Granarium megett való vőlgyesebb helyével együtt elöntötte." [53]
Békásmegyeren a falu legszélső házainak kertjébe tört be az árvíz, miközben a Csillaghegy homokdombokkal megemelt térszínei túlnyomórészt szárazon maradtak. Víz alatt volt a Szentendrei-sziget déli csúcsa, valamint a jobb parti Káposztásmegyer a Sas kocsmáig (Megyeri csárda):
A Káposztás Megyeri Kortsmának Duna felől való részét a viz elérte, ’s a dombormókon kívül mindent elöntött; általis tsapott a későbben készűlt Pesti Orszagútnak azon tájján, melly a’ Csőszházon alól vagyon most ezen Pusztának belső térségibe tódult az árviz a patak kiömlésénél; a Köhid magosságánál fellyebb haladván annyira, hogy rohanásával egy rendbéli forspontot is levert, ’s ezentúl a lapályokat széltire a homokdombok allyáig ellepte. [54]

Budapest térségében ismerjük a tetőzés pontos szintjét, azonban a tetőzés időpontját nem. Ahol említik a vízállást, ott legfeljebb annyit tesznek hozzá, hogy 1809. február. Egy tudósítás február 11-én már apadó vízállást említ, de a hármas város egyes részei ekkor még vízben állhattak: 

Február 11. Azon fzörnyü áradás, melly az egéfz Duna mentében nagy romlást és pufztítást okozott, még most is károsan áztatja Budán és Pesten fok házaknak falait. Apadott ugyan a’víz közel négy lábnyira: de előbbi ágyába még viffza nem tért. Tegnap és harmad napja, az idö megkeménykedvén megint fagyni kezdett, és ezen változás az, mellynek köfzönhetjük, hogy az árvíz nem tartott egyaránt. A’ hirtelen va­ló, ’s tartós olvadás újabb vefzedelmekkel fenyegetne. [55]
12. ábra A pesti rondella képe egy 1790-ben készült metszeten
(forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könytár Budapest Gyűjtemény) 

Elöntéseket elsősorban Óbudáról, Újlakról, a Vízivárosból, valamint a Tabánból jelentettek. Pest városát ekkor megvédték a kelleténél még mindig alacsonyabb töltések, de később, az alig magasabb 1830-as árvíz már átcsapott rajta [56]. 1809-ben, Wesselényi Miklós levelezésében megemlítette, hogy a Pest északi várfalának dunai találkozásánál álló Rondella bástyában helyet kapó magyar színház alsóbb helységeibe február elején betört az árvíz. A Rondellát alig hat évvel később lebontották [57] [58].  

Buda és Pest alatt alaposan megritkulnak a beszámolók. Az első valamirevaló leírás a Pakssal szemben fekvő Ordasról származik, ahol 1826-ban feljegyezték, hogy: 

"Emlékezetessebb áradások voltak: egy 45 Esztendők előtt (1783), és annál nagyobbra az emberek nem emlékeznek; másik 18. Esztendő előtt az előbbenyinél kissebb, és mégis egész Ordasi Helység viz alatt vólt, úgy hogy háztúl házhoz tsak tsónakkal jutni lehetett." [59]
Ez az adatközlés azonban más konkrétumot nem tartalmaz, viszont az árvíz megjelenését bizonyosabbá teszi, hogy a közeli Dunaszentbenedekről és Uszódról ugyancsak feljegyezték, hogy egy töltésszakadás után az árvíz mindkét települést romba döntötte, és a lakosság 1809-ben és 1815-ben majdhogynem éhen halt (fast Hungers starben) [60]. 

A közeli Kalocsa ugyancsak megszenvedte az árvizet (gyakorlatilag az összeset 1862-vel bezárólag, ami a Dunán érkezett), mely 1838 előtt a legnagyobbnak számított. Azt is feljegyezték, hogy a két árvíz közül az 1838-as az 1809-es szint felett 3 lábbal (93 cm) tetőzött [61]. 

Kalocsától délre az utolsó árvízi adat Sükösdről származik, ami összefüggésben lehet a Duna 1809. évi árvizével. A települést 1809 során távolabb költöztették a Duna árteréről, a magas partra. Sükösd lakói feltehetően már korábbi árvizek pusztítása miatt tervezhették a költözést, azonban úgy tűnik az 1809. január-februári árvíz adhatta meg az utolsó lökést. A bizonytalanságot az okozza, hogy konkrét leírást nem találtam az árvíz Sükösdi pusztításáról. A szomszédos Érsekcsanád már 1806-ban elköltözött az ártérről, ahová a lakosság feltehetően a török elől menekült be annak idején [62] [63] [64]. 

13. ábra Sükösd 1783-ban még az ártéren, a leendő település helyét három kereszt jelzi
(forrás: mapire.eu)


Összefoglalás

Magyarországon utoljára 1956 tavaszán vonult le jeges árvíz, így manapság csak a legidősebbek emlékezhetnek az embermagasságba feltorlódó jégtáblák által végzett pusztító erőre. A XVIII.-XIX. század fordulóján a Duna mentén élő emberek számára ez szinte évente jelentkező fenyegetés volt. A jégzajlás közvetlen hatásai közé tartozott a közvetlen pusztítás. Mint láttuk, épületek, hajómalmok, hidak és minden más parti létesítmény kártyavárként roppant össze a jég mozgásának hatására. Ezen felül a jég pusztította a partot is. Letarolta az ártéri erdőket, feltépte a talajtakarót, áthalmozta az üledékeket, valamint oldalazó eróziójával mederszakaszokat késztethetett vándorlásra. Szétzúzta a gyenge folyóparti árvízvédelmi töltéseket, helyenként új folyóágakat alakított ki, vagy régebbieket vett újra birtokba. Sőt településeket költöztethetett el végleg a partról. 

Az 1809-es árvíz vízhozama jégmentes formában jóval kevesebb kárt okozott volna. A vízoszlop magassága ugyan több településen kiemelkedően magas volt; ami azt jelenti, hogy az 1838-as rekord szintű árvíz előtt a legmagasabb értéknek számított, de nem mindenütt. Valójában ezek a magas vízállások lokális csúcsok lehettek, olyan helyeken, ahol jégdugó duzzasztotta vissza a Dunát. 

Igazán érdekessé a Duna mappáció révén vált ez az árvíz, hiszen rendszeresen hivatkoztak rá, így indirekt módon megőrizték vele kapcsolatban a "néphagyományt". A részletes, de többnyire rövid beszámolók révén pedig lehetővé vált, hogy rekonstruáljuk az egyik kora XIX. századi Dunai jeges árvíz lefolyását. 

Epilógus

A sors iróniája, hogy Razumovszky gróf hiába építette újjá a kastélykertben lévő hídját immár kőből az árvíz levonulása után, 1810-1811 között. Az új híd még annyi ideig sem állt, mint a fahíd-elődje. Az 1819-es jeges árvíz helyrehozhatatlanul megrongálta. Ennek szomorú mementója a kezdő képen látható hídfő-rom. A gróf többé nem próbálkozott, Bécs városa azonban a régi hídtól északabbra, 1824-1825 között megépítette a Sophiebrückét, a császárváros első lánchídját. Később ezt is többször átépítették, de jeges árvíz többé nem tett benne kárt. 1937 óta Rotundenbrücke a neve [65]. Razumovszky gróf egykori hídjának nem maradt látható nyoma Bécsben.


Felhasznált irodalom:

[1] Magyar Kurir, Bécs 1809-02-07 / 11. szám
[2] Hermann Krüssel: Tristissimae Inundationes Eine Elegie Speyert van der Eyks auf das Rheinhochwasser von 1809. http://www.pro-lingua-latina.de/index_htm_files/Hochwasserkatastrophen.pdf
[3] Rudolf Brázdil, Zbigniew W. Kundzewicz, Gerardo Benito, Gaston Demarée, Neil MacDonald, Lars A. Roald: Historical Floods in Europe in the Past Millennium. In.: Changes in Flood Risk in Europe. Wallingford (UK): Zbigniew W. Kundzewicz, 2012. p. 121-166.
[4] Tőry Kálmán: A Duna és szabályozása. Akadémiai 1952. 
[5] Galgóczy Károly: Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája I. (Budapest, 1876.)
[6] Jelenkor, 1838-06-30 / 52. szám
[7] Duna. A Pallas nagy lexikona, 5. kötet: Dammara-Elektromos gép (1893) 586. p.
[8] Nagy László: Az 1876. évi árvizek. (Források a vízügy múltjából 11. Budapest, 2007)
[9] Rácz Tibor: A Budapesti árvízvédelmi rendszer kialakulása és fejlődése az 1838-as árvizet követően. https://www.researchgate.net/publication/340607439_A_BUDAPESTI_ARVIZVEDELMI_RENDSZER_KIALAKULASA_ES_FEJLODESE_AZ_1838-AS_ARVIZET_KOVETOEN
[10] Helischer József: Rövid tudósítás az 1838. árvízről.
[11] Lászlóffy Woldemár: Az árvíz műszaki leírása. in.: Némethy Károly: A Pest-Budai árvíz 1838-ban 173p. 
[12] http://www.urlaub-im-altmuehltal.de/stadt-kelheim/hochwasser.htm
[13] http://real-planet.eu/hochwasser.htm
[14] Johann Auer: Befestigungen und Burgen im Landkreis Kelheim vom Neolithikum bis zum Spätmittelalter. 2008. https://www.arlan.de/assets/files/Befestigungen-und-Burgen-im-Lkr-Kelheim--Johann-Auer--19-MB-.pdf
[15] Benedikt Pillwein:  Neuester Wegweiser durch Linz und seine nächste Umgebung. 1837. 
[16] http://www.aulehrpfad.at/lebensraeume/hochwasserschutz/
[17] Hochwasserschutz in Krems/D. und Stein 2016. https://docplayer.org/51771331-Hochwasserschutzausstellung-krems-stein-ebr-walter-strasser.html
[18] Severin Hohensinner: Historische Hochwässer der Wiener Donau und ihrer Zubringer. 2015. https://boku.ac.at/fileadmin/data/themen/Zentrum_fuer_Umweltgeschichte/ZUG_Materialien/MUOe_01_Hohensinner.pdf 
[19] Pavla Pekárova, Pavol Miklánek, Marián Melo, Dana Halmová, Ján Pekár, Veronika Bačová Mitková: Flood marks along the Danube River between Passau and Bratislava. Bratislava 2014.
[20] Szlávik Lajos: Kisvizek nagy vizei - a 2010. évi árvizek és belvizek krónikája (OVH, Budapest, 2013) 201. p.
[21] Peter Pišút: Cartographic evidence of the disastrous ice flood of 1809 and its aftermath (Danube River, Slovakia) Geophysical Research Abstracts, Vol. 11, 2009.
[22] Fényes Elek: Magyar országnak, 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 2. Poson vármegye (Pest, 1837)
[23] Duna Mappáció §058 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[24] Az 1809. év pozsonyi eseményeinek különös emléke https://pozsonyikifli.sk/az-1809-ev-pozsonyi-esemenyeinek-kulonos-emleke/ 
[25] Mindszenthy Antal: Kisétálás Posonból az austriai határra. Sas. Vegyes tárgyu iratok az olvasni és tudni méltó minden ágaiból 7. (Pest, 1831)
[26] Gonda Béla: A magyar Duna. In.: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben/Dunántúl
[27] Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973) 
[28] Duna Mappáció §072 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[29] Duna Mappáció §089 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[30] Duna Mappáció §094 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[31] Duna Mappáció §100 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[32] Duna Mappáció §118 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[33] Gúthori Földes Gyula: Felső-Csallóköz árvédekezésének története. Felső-Csallóközi Ármentesítő Társulat, Pozsony 1896.
[34] Duna Mappáció §138 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[35] Duna Mappáció §149 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[36] Duna Mappáció §160 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[37] Duna Mappáció II_§180 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[38] Duna Mappáció II_§218 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[39] https://www.venek.hu/index.php/multunk 
[40] Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium értesítője, Komárom, 1894.
[41] Rovács Albin: A XIX. század árvizei. In.: Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai Komárom vármegye és Komárom (Magyarország vármegyéi és városai, 1907)
[42] Nagy László: Szándékos károkozás árvízvédelmi gátaknál. Hidrológiai Közlöny 2011. 91. évfolyam 2. szám
[43] Duna Mappáció II_§328 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[44] Duna Mappáció II_§299 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[45] Duna Mappáció II_§300 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[46] Duna Mappáció II_§305 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[47] Duna Mappáció II_§306 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[47] Duna Mappáció II_§267 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[49] Kubovich Ignác: Adatok Esztergom szanálásához - Kapcsolatban a helyi gazdasági viszonyokkal (1931) 84. oldal
[50] Pifkó Péter [et al.]: Esztergom helytörténeti kronológiája a kezdetektől 1950-ig 14. oldal
[51] Karcsú Antal Arzén: Vácz város története 3. Báró Splényi Ferenctől a szabadság-harcig (1787-1848) Vác, 1881. 61. p.
[52] Duna Mappáció II_§253 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[53] Duna Mappáció II_§366 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[54] Duna Mappáció II_§368 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[55] Hazai és Külföldi Túdósítások, 1809-02-11 / 12. szám
[56] Budapestnek árvíz ellen megóvásáról Pest 1845. 115. p. 
[57] Enyedi Sándor szerk.: Id. Wesselényi Miklós színházi levelezése. Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 14., Budapest, 1983.
[58] https://bpromantikaja.blog.hu/2020/02/22/a_rondella_szinhaz_szomoru_tortenete
[59] Duna Mappáció §178 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[60] Duna Mappáció §180 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[61] Hazai 's Külföldi Tudósítások, 1838-03-31 / 26. szám
[62] Néptanítók lapja 4. évfolyam, 1871-03-09 / 10. szám 166. p. 
[63] Fényes Elek: Magyar országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja. Pest 1843. 
[64] Mindszenthy Antal: Egy fordulás az Alföldön. Tudományos Gyűjtemény 15. évfolyam, 1831. 9. szám
[65] https://www.payne.cz/3xS43787/MSophienbrucke.htm

2021. december 13., hétfő

Kikötőfejlesztési tervek Baján 1946-1948


A II. világháború után nagyszabású tervek készültek a bajai kikötő fejlesztésére. Létrejött volna egy új, közúti Duna híd, kikötők a Türr István híd tövében és a Sugovica északi partján, városi park a Petőfi-szigeten, valamint kihasítottak volna egy új, mesterséges szigetet a Pandúr-szigetből. 

Baja1948
A víz és város. Baja város rendezési terve 1948. (forrás)

Miközben Baja város térképeket kerestem a Sugovica új torkolata c. íráshoz, ráakadtam egy szépen kidolgozott képre, amely egy sohasem létezett Baját ábrázolt. Térképnek nem nevezhető, mert nincs rajta tájolás és méretarány, valamint feliratok sem szerepelnek rajta. És éppen ez az információhiány az, ami felkelti az ember érdeklődését. A kereten kívüli szöveg mindössze a kiadó vállalatot tartalmazza, valamint a rajz címét: 

A VÍZ ÉS VÁROS • RENDEZÉSI TERVEK • MADÁRTÁVLATI KÉPE • BAJA 1948. 

Az 1948 nyarán átszervezett és átnevezett Bajai Folyammérnöki Hivatal 1946-ban vázlatos, majd 1948-ban részletesebb tervet készített a Baját ért, jelentős háborús károk helyreállítása érdekében. Ezek közül a madártávlati rajz a szélesebb nagyközönség számára elérhető a Hungaricana térképek felületén, míg a részletes tervek az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság bajai tervtárában található — egy 1971-es cikk szerint [1].  

Nézzük, mit tartalmazott ez a grandiózus újjáépítési és fejlesztési terv!

Az összevetés megkönnyítése érdekében álljon itt egy 1941-ben készült légifotó Bajáról. Az eltérés mindössze 5-7 év, ezért a beépítetlen területeken vezető dűlőutak alapján pontosan be lehet azonosítani a terven szereplő létesítményeket.

A kiindulási helyzet: Baja város légifelvételen 1941.

Korábban Baja város nyugati közigazgatási határa nem a Duna főága volt, hanem annak egyik fattyúága, a Vajas. Baja térségében azonban a Duna keleti irányban ható oldalazó eróziója miatt a város főágtól való távolsága folyamatosan csökkent. A folyószabályozások idején a bal partot végül sikerült stabilizálni a mai partvonalon, de ekkor a Vajastól nyugatra már csak egy igen vékony földnyelv maradt, ahol a kikötő épületei állnak manapság. Baja később megszerezte ezt a területet. Sőt, közigazgatásilag már a Duna jobb partja is a városhoz tartozott a tervek elkészítésének idején. Ezért fordulhatott elő az, hogy a Türr István hídtól délre található egykori Kerekzátony is tervezési területként jelenik meg a rajzon. 

Kikotorták volna az eliszapolódott holtágat, magán a Kerekzátonyon pedig új létesítményeket terveztek valószínűleg a jobbparti kikötő számára. A Kerekzátony déli csúcsánál épült volna meg Baja második, pusztán közúti hídja, amely a Bajcsy-Zsilinszky út folytatásaként három mederpillérrel ívelte volna át a Dunát. A terv abból a szempontból is érdekes, hogy ekkoriban egyetlen használható híd sem volt, a felrobbantott Türr István hidat is csak évek múlva, 1950-ben adják át újra a forgalomnak.  A tervezett új híd tövében, a balparti Szentjános városrészben már nem látjuk a Sugovica régi torkolatát, sem pedig a Vajas medrét. Helyükön egy új vasútvonalat látunk, amely a híd alatt kanyarodik keletre, a városközpont irányába, ahol a MÁV a téli kikötő létesítményeit kapcsolta volna be a vasúti vérkeringésbe. A Bajcsy-Zsilinszky út jegenyefái mellett, délen az új kikötői épületek szerepelnek a rajzon, míg a másik oldalon feltehetően új lakóházakat látunk. 

A "D betű"-alakú Petőfi-sziget egy részét beépítették volna a tervek szerint, miközben nagy része városi parkká alakult volna. Innen egy híd ível át a Pandúr-szigetre és halad tovább nyugatra egy új, mesterséges sziget irányába. Sajnos az új sziget neve nem szerepel a rajzon. Mérete és formája is hasonló az ugyancsak a Pandúr-szigetről mesterségesen levágott Petőfi-szigethez. A derékszögben megtörő, ásott medrében lévő hajók alapján a szigetnek hajózással kapcsolatos funkciót szánhattak. Ide is terveztek egy vasúti szárnyvonalat, amely az 1972-ben megszüntetett Baja-Hercegszántó (1945 előtt Baja-Zombor) vonalhoz csatlakozott volna, a várostól délre. 

A bajai kikötő rakodója. A töltés és a kikötő épülete között húzódott a régi Vajas medre. [1]

A kikötő-fejlesztési tervek 1948 után a tervezőasztal fiókjában maradtak. Ennek elsősorban gazdasági okai voltak, a grandiózus tervekre egyrészt pénzügyi fedezet sem volt, és feltehetően a Baján átrakodott, főként mezőgazdasági árumennyiség sem indokolta a kikötő ilyen méretű bővítését. Végül a meglévő kikötőt hozták rendbe; a megrongálódott épületeket lebontották, a katonai műveletek során megrongálódott és átalakított partvédműveket kijavították. Ennek ellenére később, a szocializmusban, majd a rendszerváltás után felmerülő kikötő-bővítés, ill. fejlesztési tervekben is megemlítették és kiindulási alapként használták az 1946-1948-as elképzeléseket. 

Napjainkban Baja Magyarország harmadik legnagyobb dunai kikötője a forgalmat tekintve, csak Csepel és Dunaújváros előzi meg. Amennyiben a realitások ellenére teljes egészében megvalósul a Bajai Folyammérnöki Hivatal grandiózus terve, Baja akár az ország legnagyobb dunai kikötője is lehetett volna.


Irodalom:

[1] Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Folyami kikötők (OVH, Budapest, 1971) 28. Bajai Dunai kikötő

2021. december 5., vasárnap

Miről mesél a Barát-patak torkolata?

Két szempontból is figyelemre méltó a Budakalász és Békásmegyer határát alkotó Barát-patak torkolati szakasza. Egyrészt azért, mert manapság már többnyire nem éri el a Dunát, útközben elszivárog, másrészt azért, mert alig kétszáz éves. Mindkét szempont előbukkan Doroszlai Dénes "Hová tűnik el a Barát-patak vize?" c. írásában [1], amely a Hidrológiai Közlönyben jelent meg. Míg az előbbi témát jobban kifejti, mivel az ő megfigyelésein alapul, addig a második információt én küldtem át neki, így ebben a cikkben főként ezt a szempont kerül kifejtésre. Már csak azért is, mert emiatt valószínűleg át kell értelmezni a torkolatnál található romokról szóló régészeti szakirodalmat.

A Barát-patak torkolatánál álló Pusztatemplom beépítés előtti állapota (Garády S. alapján)

A Barát-patak 14 négyzetkilométeres vízgyűjtője a Pilis Nagy-Kevély csoportja és a Duna között terül el. Két fő forrásága közül a hosszabb északi Pomáz területén ered, Csobánkától keletre, a rövidebb Pilisborosjenőtől nyugatra, ez az ág nagyrészt Budakalász beépített részén kanyarog. A két ág a Budakalászi Műjégpálya mögött egyesül. Itt ér ki a hegy-, ill. dombvidéki területről a Duna egykori árterületére. Innen a HÉV nyomvonalával párhuzamosan halad nyílegyenes mederben déli irányba, majd Budapest északi határát elérve kelet felé fordul és felveszi a Békásmegyeren eredő Bründl-forrás vizét, és a békásmegyeri Pusztatemplom romja mellett torkollik a Dunába. Síkvidéki szakaszán töltések között fut, ugyanis a Duna legnagyobb árvizeinek visszaduzzasztó hatása egészen az Ezüst-hegy lábáig érne. 2013-ban a visszaduzzasztást egy mederben létesített földtöltéssel akadályozták meg. Tervek szerint a közeljövőben elkezdődik egy torkolati műtárgy megépítése, amely árvizek esetén védené a mentett árteret.  

A Barát-patak vízhozam, illetve vízállás-adatsora nem áll rendelkezésre, ugyanis nem található rajta felszíni vízrajzi állomás. Kovács Péter számításai szerint viszonylag nagy bizonytalansággal a Barát-patak NQ1%-os nagyvízhozama ~ 8-10 m³/s-ra tehető, míg az NQ10%-os nagyvízhozam ennek mintegy fele, ~ 4-5 m³/s körüli érték lehet [2]. A környéken élők beszámolói szerint a Barát-patak medrében régebben többször volt víz, mint manapság. Konkrét mérések híján ezt nehéz adatokkal kifejezni, de a nagyobb vízhozam eredhetett abból is, hogy sokáig Budakalász kommunális szennyvizét ez az árok vezette le, valamint a Lenfonó és Szövőgyár ipari szennyvize is ide folyt tisztítás nélkül [3] [4]. Nem véletlenül gúnyolták régebben az erős bűzt árasztó patakot Büdös-ároknak.

Napjainkra a Barát-patak vízhozamát tekintve időszakos vízfolyássá változott, a helyzetet tovább bonyolítja, hogy tartós esőzések idején hiába figyelhetünk meg vízmozgást benne Budakalász belterületén, a torkolati szakasza ekkor is száraz. A síkságra érkező víz a torkolattól 500-600 méterre elszivárog a mederben. Erre a helyzetre figyelt fel Doroszlai Dénes [1]. Kutatása szerint az elszivárgás oka a torkolati szakasz üledékviszonyaiban rejtőzik. A Duna árterét alkotó korábbi mederanyag, a homokos kavics szivacsként szívja el a Barát-patak vizét, amely ezután a talajvizet táplálja. 

Hol a patak? (A Barát-patak torkolata 2021. november 26-án, esőben)

Ezt a saját megfigyeléseim is megerősítették. 2021. november 26-án egy egész napos eső idején ugyancsak megfigyelhető volt ez a jelenség. A torkolattól légvonalban 600, folyás szerint 620 méterre a Barát-patak vize eltűnt a nyakig érő kanadai aranyvessző kórók között. A kibetonozott torkolati szakaszt csak a lehullott eső nedvesítette.


A Barát-patak elszivárgási végpontja 2021. november 26-án.

Ez az elszivárgás nem egy új jelenség. Mondhatni a kalászi Barát-patak mindig is ilyen vízfolyás volt. Az első katonai felmérésen ugyancsak ezt látjuk. 1783-ban, a térkép elkészítésének az idején egy Budakalásztól délkeletre található, Luki nevű mocsárban veszett el. Ugyanezt a mocsarat táplálta a Bründl-forrás vize is, azonban e kettő együtt sem volt elegendő ahhoz, hogy alapesetben a Dunáig eljussanak a felszínen. Alapeset alatt itt az árvízmentes időszakot kell érteni.

De maradjunk egy pillanatig az első katonai felmérésnél. Mint látjuk, a Barát-patak elszivárog valahol az Ezüst-hegy tövében. Ugyanakkor az elszivárgás helyétől nem vezet meder a Duna partján látható Pusztatemplomhoz, csak egy barnával jelzett út. Délebbre ott látjuk a Csillaghegyi-árokban folyó vízeret kékkel. Amennyiben tehát azt feltételeznénk, hogy a Barát-patak medre eleve a Pusztatemplom felé tartott, azt jelölni kellett volna a térképészeknek. De nem tették, ami azt jelenti, hogy a Barát-patak medre csak később került át erre a nyomvonalra. 

Szerencsére ez az időpont egy előkerült forrás révén meghatározható.

A Barát-patak hegylábi mocsarat táplál 1783-ban. (mapire.eu)

1825-ben már ott látjuk a Barát-patak mai torkolatát egy hajómalmos térképen. Tévedés kizárva, hiszen ott látjuk mellette a Pusztatemplom romját jelző feliratot. Azaz a torkolati szakaszt alkotó árkot valamikor 1783 és 1825 között hozták létre. Szerencsére a létesítés módjára és időpontjáról konkrét forrásunk is van, amivel kizárható, hogy a Barát-patak torkolati szakasza természetes képződmény lenne. 

A Barát-patak és a Csillaghegyi-árok torkolata 1825-ben (forrás)

1826. június 30-án Keller Ignác térképész írta és rajzolta le a Duna térképezése kapcsán a Budakalászhoz tartozó Duna-szakasz  — több szempontból is figyelemre méltó — hidrológiai viszonyait: 

Az ugynevezett Moraszt kiömlésnél bényomúlt 1809 jégindúláskor a nagy árvíz ’s elborította a Herrschaft’s Bründl Acker főldeket, mellyekről a rétbe, ’s a Kalázi Luki felé húzódván az ide való Csajirszkára ’s egy részére a’ Szlatina földnek is kiterjedt. Azon kívül a Dunánszki dűlőt a Granarium megett való vőlgyesebb helyével együtt elöntötte. Egy 3° széleségű Tsatorna, melly a rétekröl a Dunába szivárogtatná a forrási, motsári és esső vizeket, más mellékes árkok által, készült ezelőtt 9 esztendövel. Az árkokat a hegyekről lerohanó esső vizek többnyire bétemették sárral, a fő ároknak nem láttzik elegendő lejtje, ’s nem tisztitódik. Fundamentomát egy Köhidnak, melly szintén akkor épült a templom omladékja mellet a fö Canalison egy esztendőnek lefolyása után az áradás kimosta ’s épületjét ledöntötte. (Duna Mappáció §366 Keller Ignác 1826. június 30.)

A szövegből öt következtetést lehet levonni:

  1. A Barát-patak torkolata mesterséges, 1817-ben ásták ki.
  2. A Pusztatemplom már ekkor romos volt.
  3. A Barát-patak vízhozama szélsőséges; csapadékos időben a nagyvize hidakat képes rombolni (valószínűleg alámosódás történhetett a laza üledékben).
  4. A Duna árvizei nem északról, Szentendre felől, hanem Békásmegyer felől, azaz déli irányból öntötték el a budakalászi földeket.  
  5. A Barát-pataknak nem volt megfelelő esése a Duna irányába.

Bár a Duna Mappáció térképszelvényeinek jelentős része elveszett vagy lappang, a kérdéses terület Budakalásztól keletre szerencsére megvan. Ráadásul a térképészek az árvízi elöntést is bejelölték rajta. Hogy melyiket, az viszont kérdéses. A leírásban az 1809. évi februári jeges árvíz szerepel (tetőzés Budán 21' 5" 9'"), azonban Lászlóffy Woldemár, az 1838-as árvíz műszaki leírásában az 1775-ös árvizet említi (tetőzés Budán 23' 9" 9'") [5]:

"Pedig az 1775-ös árvizet mint egészen rendkívülit tartották nyilván és az országos építési főigazgatóság által 1823-ban elkezdett "dunai mappáció" lapjain mint addig észlelt legmagasabb vizet tüntették fel."

A két árvíz budai szintje között kb. 74 centiméter volt a különbség, az 1775-ös ennyivel magasabban tetőzött. Bizonytalan azonban, hogy a budai vízmérce semponjának (0 pont) szintje azonos volt-e 34 év távlatában, illetve az is bizonytalan, hogy volt-e jégtorlasz, ami befolyásolhatta volna a tetőzést Budakalásznál. Néhány dolog azonban bizonyos. Amennyiben az 1809-es árvíz elöntötte a Budakalásztól keletre fekvő földeket, akkor az 1775-ös is. Ugyanakkor az is valószínű, hogy 1775-ben is szárazon maradt a Pusztatemplom és a környező magasártéri terület. 

A Duna Mappáción ábrázolt árvízi elöntés kiterjedése (forrás)

A Csillaghegyi-árok volt az a pont, ahol a Duna ezen a szakaszon először kilépett a medréből. Azonban az árvíz utat talált észak felé is, és átlépve a Bründl-forrás vizét északra térítő lokális magaslatot, elárasztotta azt a mocsaras területet, ahol a Barát-patak alapesetben elszivárog. Egyúttal elárasztotta azokat a területeket is (Csájerszka, Szaltina), amelyek eleve nedves rétek voltak, és főként legelőként hasznosítottak. Tehát 1817 előtt csak árvíz idején beszélhetünk a Barát-patak dunai torkolatáról. Apadásnál a víz ugyanabban az irányban hagyta el a területet, azonban egy részét az "Uraság Földjénél" látható küszöb visszatartotta, így a vízborítás esetleg az árvíz után is kitarthatott. A Barát-patak új torkolatának kiásása véleményem szerint ezt az állapotot volt hivatva rendezni. 

Összevetve az 1826-ban lerajzolt árvízi elöntést a modern szintvonalas térképekkel viszonylag bizonytalan közelítéssel (a szintvonalak nem követik pontosan az elöntés kék vonalát) a 103-104 méteres tengerszint feletti magasság intervallumában határozható meg az árvíz szintje. Mint látható, a Duna partján húzódó folyóhát magassága meghaladja a 104 métert és néhány helyen megközelíti a 105 méteres szintet, azaz majdhogynem ármentes magaslatnak tekinthető. Ilyen magasártéri terület a Pusztatemplom környezete is, amely innen dél felé egészen a Csillaghegyi árokig tart, északi irányban, a Dera-patak torkolata felé pedig ráadásul még ki is szélesedik. 

Alulról töltődik. Árvízi elöntés iránya a Barát-patak-torkolat kiásása előtt.

Amikor 1817-ben kiásták a Barát-patak új medrét abból a célból, hogy lecsapolják a belvizes, mocsaras területet, a jobbágyoknak le kellett küzdeniük körülbelül két méteres szintkülönbséget, amikor kettévágták a 104,5 méter tengerszint feletti magasságú folyóhátat a Pusztatemplomtól északra. Ezért fordulhatott elő, hogy 1826-ban az új árok rossz esésviszonyairól írtak. És ebből következik az elszivárgás is, hiszen a patak új medrét egy laza, sóderes üledékű területen ásták ki. De miért nem a lefolyás irányába, azaz a Csillaghegyi-árokba vezették a patakot? Ez jóval nagyobb munka lett volna, ráadásul a belvizes problémát nem oldotta volna meg csak "lejjebb" tolta volna Békásmegyer területére. 1817-ben a legegyszerűbb, legolcsóbb megoldást választották; a legrövidebb úton ásták ki a csatornát a Duna irányába.

A mesterséges nyomvonalról árulkodik az is, hogy a patak metszi a torkolatnál a szintvonalakat. Természetes állapotban azoknak körülbelül párhuzamosan kellene futniuk a vízfolyással, így kizárható az a feltételezés, hogy egy korábbi vízfolyás medrét használták fel, vagy egy feltöltődött Duna-medret bővítettek volna ki. Ugyancsak érdekesség, hogy a mesterséges nyomvonalból az is következik, hogy Békásmegyer-Budakalász közigazgatási határa nem a patak vonalát követte, hanem éppen ellenkezőleg, a patak új nyomvonalát ásták ki a két település határán. 

Patak hegymenetben, keresztül a szintvonalakon. (pirossal a Pusztatemplom, 1965. körül)

Akkoriban még nem volt szempont, de ez azzal is járt, hogy szétbányásztak egy régészeti lelőhelyet, ahol az emberi megtelepedés szinte folyamatos volt. Csakhogy ezzel nem csak a lelőhelyet bolygatták meg, de a régészek tájról alkotott fogalmát is. A régészet Pusztatemplomra vonatkozó, általam átnézett szakirodalma egyöntetűen úgy veszi, mintha a Barát-patak torkolata fontos telepítő tényezőként eleve itt lett volna, azaz a jelen állapotokat vetítették vissza a régmúltba. És ez számos tévedéshez, képzavarhoz vezetett:

"Kisméretű őrtoronynak kellett állani a békásmegyeri „pusztatemplom“ területén, amely mellett, mint legtöbb esetben, szintén patak torkollik a Dunába. Ezt az itt talált római téglák és vakolattöredékek teszik kézzelfoghatóvá." [6]

"Amint látjuk, ennek az ásatásnak és a róla szóló ismertetésnek során érintettük a neolithikumot (késői vonaldíszes kerámia), az átmeneti korba (aeneohthikum) tartozó harangidomú serlegek kultúráját, a bronzkort, a hallstatti (illir) és La Téne (kelta) kultúrát, a római kort, majd a középkort nevezetesen az Árpádok korát s evvel a gótikán és a reneszánszon át az újkort is, jeléül annak, hogy ez a hely az őskortól kezdve napjainkig mindig lakott volt. Ezt főleg kimagasló helyzetének és a Dunához és egy patakhoz közel eső voltának lehet tulajdonítani." [7]

"Itt két adata között némi ellentmondást érzünk. Mert ha a pusztatemplomot a patak északi partján állott őrtorony anyagából építették volna fel, akkor helyben nyilván nem találtak építőanyagot. Ha viszont valóban állott a déli parton is őrtorony, akkor nem volt szükség arra, hogy a patak túloldaláról szállítsanak ide az építkezéshez anyagot. A magunk részéről valószínűnek tartjuk azt, hogy a patak mindkét partján állhatott egy-egy kisebb burgus — és hogy a patak déli partján állott őrtorony — legalábbis részben — azonos a pusztatemplom szentélytornyával." [8]

"A római korban a Barát-patak északi oldalán burgus létesült, melynek maradványait Nagy Lajos még látta." [9]


Azzal hogy Keller Ignác két évszázaddal ezelőtt lelkiismeretesen dokumentálta a Budakalász mellett tapasztalt jelenségeket, nagy szolgálatot tett a régészet és a geomorfológia számára. Tisztázta, hogy a Csillaghegyi-ároktól nagyjából a Dera-patak torkolatáig egy egybefüggő, emberi megtelepedésre alkalmas folyóhát húzódott. A békásmegyeri Pusztatemplom környékén pedig egy egységes régészeti lelőhelyről beszélhetünk, amelyet 1817 előtt nem vágott még ketté a megbontott dunai hordalékban elszivárgó Barát-patak. 


Felhasznált irodalom:

[1] Doroszlai Dénes: Hová tűnik el a Barát-patak vize? Hidrológiai Közlöny 2021/4.
[2] Kovács Péter: A Római-part kisvízfolyásainak (Aranyhegyi-patak, Barát-patak) hidrológiai vizsgálata. 2016. http://www.hidrologia.hu/vandorgyules/34/dolgozatok/word/1107_kovacs_peter.pdf
[3] https://www.budakalasz.hu/talajviz-es-talajszennyezes-az-egykori-lenfono-es-szovogyar-teruleten/
[4] https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarNemzet_1983_07/?query=%22bar%C3%A1t-patak%22&pg=50&layout=s
[5] Lászlóffy Woldemár: Az árvíz műszaki leírása. in.: Némethy Károly: A Pest-Budai árvíz 1838-ban 173p.
[6] Nagy L.: Aquincum és a későrómai védőrendszer. In : Szendy K. (szerk.) Budapest Története 1.2, Budapest 1942.
[7] Garády Sándor: Ásatások a békásmegyeri ú.n. Puszta-templomban és mellékén. Budapest Régiségei 15. (1950)
[8] Lócsy Erzsébet: Alhévíz és Békásmegyer középkori templomai. Archaeologiai Értesítő 94. évf. (1967/2)
[9] Budai Balogh Tibor: A kissingi Pusztatemplom környékén végzett megelőző feltárásról. Aquincumi Füzetek 12. Budapest, 2006.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...