"A Korzóról külön kell szólni"

Vác Duna-partja alig három évtized alatt szinte teljesen átalakult. A folyószabályozás révén kialakult állapot sokáig borzolta a kedélyeket a városban, mígnem az áldatlan állapotok a Rendszerváltozás környékén rendeződtek. A bejegyzés apropóját a postaládámban landoló Váci eltűnő szigetek c. kötet inspirálta, amiért ezúton szeretnék köszönetet mondani.

A váci párhuzammű a Korzó előtti mederben (1953)

A szerzőt, dr. Gánti Tibort a blog olvasói már ismerhetik, hiszen sokat írt a váci Dunáról és a szigetekről, mindezt féltő aggodalommal a természet és a múlt értékei iránt. Éppen emiatt borzasztotta el az a folyószabályozási beavatkozás és az az állapot, ami miatta a váci Duna mentén kialakult. Az alábbi szöveget a part állapotából visszakövetkeztetve 1975 körül írhatta, amikor a parkosítás már folyamatban volt: 

"A Korzóról külön kell szólni. Lassan száz éve lesz, hogy megépítették függőleges támfalát, tetején öntöttvas korláttal. A fal tégla alakú, faragott kövekből készült, ma is hibátlan. A Korzó az ország legszebb városi Duna-partja volt, a váciak kedvelt sétahelye. Ez elé építették a párhuzamművet, óriási területet zárva el a Dunából. Ez az elzárt terület negyed évszázad alatt pocsolyává és szemétdombbá vált. Felső részét napjainkra ugyan nagy költséggel feltöltötték és parkosították, így ma már az arra sétálóknak ismét kellemes látvány, de magától a Korzótól óriási összegekért elvették a vizet. És a vízpart immár visszataszító kőszórás, a létező parttípusok közül a legkevésbé esztétikus.

E párhuzammű megépítésével az alsó strand is tönkrement. Ahová negyven évvel ezelőtt mélyfejeseket ugráltak, ott most szeméten nőtt bokrok láthatók. Meghalt a Tímár-sziget, nyilván azért, mert a Chinoin Gyógyszergyár hírhedt (és nemrég megszüntetett) hulladék égetője a sziget közelében volt. De tönkrement a „sződi” strand is, és Vác környékének csodálatos strandjai ezzel megszűntek. És megszűntek másfelé is, szinte a Duna teljes hosszában. Ahol még maradt némi plázs, zátony vagy lagúna, ott a folyó szennye teszi azt használhatatlanná. (Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Chinoin égetőtelepéről 50 000 m3 mérgezett földet kellett eltávolítani abban a reményben, hogy így egyszer talán ismét használhatóvá válik a Vác alatti megmérgezett vízmű.)"

Néhány évvel korábban már a hivatalos szervek is érdemben foglalkoztak a kérdéssel, amelyet az ipari méretű szennyvízbevezetés tovább tetézett. Az alábbi szöveg Vác csatornázásáról 1967-ből röviden összefoglalja a helyzetet, egyben ígéretet is tettek a rendezésre. Ekkoriban előfordult halpusztulás is a váci Dunán, elsősorban ipari szennyezés következtében. 

"A csapadékcsatornákon tisztítás nélkül a Dunába jutó szennyvizek a városi partszakaszt végig szennyezik. Súlyosbítja a helyzetet az, hogy folyamszabályozási szempontból a város déli része előtt párhuzammű épült, amely a part mentén a víz folyását lassítja. Alacsony vízálláskor ennek következtében a szennyvíz pang a part mentén. Gyermekek fürdenek itt, horgászás címén is bemennek a vízbe, csónakkikötésre is használják e partszakaszt. Alacsony vízállás és kedvezőtlen időjárás esetén a parti sétányon erős a bűz." 

A még feltöltetlen Duna-part a Ferences templom alatti keresztgátnál (Fortepan, Magyar Rendőr 1966)

Ha manapság sétálunk, vagy kerékpározunk a váci Dunaparton, esetleg az ártéri tanösvény pallóin egyensúlyozunk mindebből szerencsére már semmit sem tapasztalunk. A táj átalakult már és semmi sem utal arra, hogy a Duna korábban jóval szélesebb volt és végig a váci házak tövében, közvetlenül a Korzó mellett folyt. Ebben a bejegyzésben eloszlik a feledés homálya erről a több mint 2,5 kilométer hosszú szakaszról, és az időben visszamenve georeferált légifotók mesélnek a bekövetkezett változásokról. 

1947 őszén rendkívül alacsony volt a magyar Duna vízállása. Sorra dőltek meg a negatív rekordok, amit csak jóval később, 2018-ban sikerült egy újabb kisvízzel alulmúlni. A hajózás leállt, főként az elégtelen vízmélységű gázlók miatt. Hogy a hasonló helyzeteket megelőzhessék 1947 és 1949 között terveket készítettek a váci Duna-ág kisvízi szabályozására. Ez alatt elsősorban mederszűkítést kell érteni. 1940-et megelőzően is voltak ezen a szakaszon folyószabályozási beavatkozások, de jellemzően lokálisan történtek, mint például a váci vízműnek helyt adó Buki-sziget parthoz kapcsolása, vagy a kompkikötő áthelyezése a szemközti Révész-szigetre. A munkálatok viszonylag gyorsan megkezdődtek és 1950-1958 között meg többnyire megvalósultak. Ehhez kapcsolódóan épült fel az íves váci párhuzammű a mai révállomás és a Szent Kereszt ferences templom között, ahol egy keresztgát által kapcsolódott a jobb parthoz. A kellő hajózási mélység elérése érdekében kotrásokat végeztek. Egy 1951-es légifotón a viszonylag magas vízállás ellenére már látható. Eszerint ez a létesítmény prioritást élvezett a váci gázló rendezése miatt. A beavatkozás révén a hajózás rövidesen biztonságosabbá vált kisvíz idején, annak ellenére is, hogy a a Váci-ág csak a Duna nagymarosi vízhozamának kétharmadát-háromnegyedét vezeti le. 

A váci korzó alatti bal part feltöltődése 1956-2015 között (nyugatra tájolva)

Vác vára és városa közvetlenül a Duna partjára települt. Ez a magaspart közvetlenül a Duna fölé magasodik, de a Ferences templom környékén az ártér kitágul a Gombás-patak mentén és a Burgundia nevű városrész már a Duna Mappáció térképei szerint is árvizek által fenyegetett terület volt. Az árvízjárta terület a Hétkápolnánál ismét összeszűkül, majd folyamatosan újra kitágul Sződliget felé, ahol a kettes út mentén a magas vízállás elhagyott Duna medreket tesz újra láthatóvá. A most vizsgált terület a váci révtől az Égető-sziget északi csúcsáig terjed, azaz a 1676,8-1679 folyamkilométerek közti szakasz. 

A párhuzammű egy ferde "L" betűvel jellemezhető, melynek alsó szára a József Attila sétány (=Korzó) Várlépcső és Tímár utcák közötti szakaszán érintkezett a parttal, míg a felső szára felnyúlt a révig, de nem érintkezett a parttal. Annak ellenére, hogy általában a folyó domború partéle mosódik inkább alá, Vácott valószínűleg a Gombás-patak torkolati része egy sekély meder volt, ahol kisvíznél zátonyok bukkantak a felszínre. Ez a sekélyebb rész jól látható egy kisvízi időszakban készült 1953-as légifelvételen. Feltehetően már ilyen volt a párhuzammű megépülése előtt is, hiszen azóta alig 2-3 év telt el.

Sekély mederszakasz Váctól délre, a Gombás-patak torkolatánál (1953.)

A párhuzammű célja az volt, hogy szűkítse a medret, de ezáltal a sodorvonal is közelebb került a Szentendrei-szigethez. Az alatta elterülő szakaszon jelentős hordalékkiülepedés indult meg, melyet tetézett a mederkotrás miatt jelentkező relatív kiemelkedés is. 1962-ig jellemzően két színtéren volt jellemző a hordalék-kiülepedés. Egyrészt a párhuzammű belső, pangóvizes részén, valamint a Ferences templom és a Hétkápolna közötti szakaszin. Ekkor még a fent leírt "vad" állapotok uralkodtak a városi részen. Igen lassan indult meg a pangóvizes terület szanálása, 1979-ben már nagyrészt feltöltötték a pangóvizes részt (sittel, hulladékkal, sőt a szóbeszéd szerint még a deákvári temető sírköveivel is), de a parkosítás csak a Zenepavilonig volt kész. 

1962 és 1979 között a hordalékfelhalmozódásnak egy második, jelentősebb periódusa is lezajlott. Ekkor a keresztgát és az Égető-sziget közötti medertágulatban is zátonyok jelentek meg, sőt a terület 1979-ig birtokba is vette az ártéri erdő növényzete. Ez a második periódus pecsételte meg az Égető-sziget sorsát, ugyanis az ártéri erdő terjeszkedése északról lezárta a mellékágát. A két üledékfelhalmozódási periódus elkülönülése ma is szembeötlő. A váci ártéri tanösvényen dél felé sétálva bal kéz felé láthatjuk az idősebb erdőt, jobb kéz felé pedig a második zátonyképződési periódust. A kettő között fokozatosan záródó vízfelület van, melyet a Gombás-patak táplál. 

Látható tehát, hogy a Duna medre alig három évtized alatt 42 hektárral csökkent, azaz ennyi területet nyert a város a folyótól. Volt olyan szakasz a Gombás-patak torkolatánál, ahol a meder szélessége 230 méterrel lett kisebb. A létrejött területnek két egymástól jelentősen eltérő arculata van, melyet nagyjából a Gombás-patak oszt két részre (egy kisebb erdőcsoport tőle északra is megvan még). A mesterségesen feltöltött északi részt a város közelsége miatt fokozatosan parkosították, északról dél felé haladva. Eközben az alsó rész megmaradhatott természetközeli területnek, ahol mindössze a már említett (és lassan az enyészetté váló) tanösvényt alakítottak ki. 

Az emberi beavatkozás alaposan átalakította itt a tájat, ahol a Duna évezredek óta nagyjából azonos mederben folyt a stabilizáló hatású kavicsos hordalék miatt. Vác városa új dunai panorámát kapott, de szerencsére a Gánti Tibor által joggal kritizált állapotokat is sikerült megszüntetni. Délen pedig létrejött egy jókora ártéri erdő, amelyről a Tisza-tóhoz hasonlóan csak keveseknek jut az eszébe, hogy emberkéz alkotta tájat lát. 

Így búcsúzott az évszázad tele Váctól

75 éve már javában zajlott a tavaszi enyhülés a Dunán. Felszakadozott a jégpáncél és vígan csobogó patakok igyekeztek a havas tájon keresztül a Duna irányába. Megteltek az árkok, tavak csillogtak a szántóföldön és a nagy folyó medre egyre jobban megemelte a rajta úszó fél méter vastag jégtáblákat. Az olyan homorú kanyarulatokban, mint például a váci, a sodrás miatt több ember magasságig feltorlódhattak, ilyenkor semmi nem állhatott az útjukba. Még az Országház díszes vaskerítése sem...

Gánti Tibor szemtanúként így számolt be a rendkívül ritka jelenségről: "...1940. március 19-én a tavaszi meleg leszedte rólunk a kabátot. Gyönyörű napsütéses idő volt. Kellett is a meleg, mert kegyetlenül kemény, havas volt a tél. A -30 °C nem volt ritkaság, a januári átlaghőmérséklet is megközelítette a -10 °C-ot. Súlyos, vastag hótakaró borított télen mindent. A háztetőnkről is le kellett hányni a havat, hogy össze ne roskadjon, s így az udvarban majdnem két méter magasan állt a hó. Nagyszerű várrendszert vágtunk bele, s a hócsaták nekünk, gyerekeknek rendkívüli élményt jelentettek.

A felnőttek már kevésbé örültek a kemény télnek, a főváros másfél millió pengőt fizetett ki hómunkára. Óriási összeg volt ez akkoriban. A kemény hideg és a nagy hó a vadállományt is megtizedelte: fogoly- és fürjállományunk lényegében azóta sem tudott magához térni. A Duna már decemberben befagyott. Örültek is a tahitótfalusiak, mert nem kellett a révért fizetniük; a lovas szánokkal közvetlenül, a Duna jegén hordták át az árut a váci piacra.

A március azonban már a tavaszt hozta, a meteorológiai tavaszt, s ez megindította az olvadást. Nem egyszerre, lassacskán olvadt el a hótakaró. Tizenötödike táján azonban nagyon melegre fordult az idő, az olvadás a hegyekben is megindult. Tizenkilencedikére a Duna vize megemelkedett.

-...a Korzóra!...mint a vajat! Megindult a Duna! Zajlik a Duna! Kijött a jég a Korzóra! Úgy nyírja a vaskorlátot, mint a vajat!... Rohantunk a Duna-partra. A látvány félelmetes volt. A jégtáblák vastagsága megközelítette a fél métert. Óriási recsegéssel-ropogással torlódott a jég, helyenként a magasba emelkedett, majd bukott alá, s közben úgy mellékesen, szinte észrevétlenül elnyírta a Duna-korzó vastag öntöttvas korlátját, iskolánk majd fél méter vastag téglakerítését.

A képek régi tulajdonosa Kloosterhuis Margaretha (Sidelszky Béláné) volt.
Vácott régen minden könyvtárjáró ismerte Gréte nénit, a könyvtárost. Gyerekként láttam először: idős, magas, nyugodt hölgy volt, a régi polgári világ tiszteletet keltő, és tiszteletet nyújtó világát éreztem benne. Sok évvel később magam is könyvtárosként lettem a munkatársa, ő semmit sem változott: ugyanaz az idős, magas, nyugodt, tiszteletet keltő és nyújtó polgári hölgy. Elmondta, hogy a harmincas években, lánykorában került Magyarországra Hollandiából. Egyik első itteni élménye egy éjjeli szerenád volt, amit a város úri ifjai adtak tiszteletükre, ő és testvére az ablakban könyökölve hallgatták a meleg éjszakában a cigányzenés muzsikát, és egészen odavoltak a magyarok romantikus országától. Hollandiára szeretettel emlékezett vissza, figyelmembe ajánlotta kedves festőjét, bizonyos Fanhochot, akit én sajnos nem ismertem, ezen meglepődött. Mondta, eléggé híres, múzeuma is van. Csak később jöttem rá, hogy bizonyos Vangógról van szó, csak épp hollandusul. 1986-ban igen erős tél volt, nagy hóval. A régi időket idézve néhány fotót hozott a családi fényképes dobozból: 1940. március 17-én fotózta talán apja, vagy valamely családtag a váci korzóra feltoluló jeget. A képeket nekem adta, őrizzem tovább én.

A bejegyzés képeiért és utolsó bekezdéséért köszönet Szabó L. Róbertnek!

Gödön eközben így nézett ki a Duna-part.

Frissítés: előkerült még néhány váci kép 1940-ből:

Az új képek közül négy kilóg a sorból kissé, elsősorban a dátum és a helyszín miatt, de a kép stílusa alapján a fényképész is más lehetett. Váctól délre járunk, 1940. március 25-én, méghozzá a háttérben felbukkanó, bokros Égető-sziget mentén. A 2. és 4. képen felbukkan a sziget is, miközben az 1. és a 3. kép a jégtorlasz egészen elképesztő magasságáról ad jó közelítést. 

A képek közül néhányat őriz a váci Tragor Ignác Múzeum, de közkézen, hagyatékokban még sok más felvétel rejtőzhet. Reméljük, hogy azok is előkerülnek idővel!

A következő négy kép szervesen illeszkedik a Vác városából készült korábbi képek közé. Ugyanaz a helyszín, a dátum és a fényképész is. Kidőlt lámpaoszlopok, szétnyírt vaskorlát tanúskodik a jeges árvizek iszonyatos erejéről. Ez azonban már örökre a múlté. Igen kicsi a valószínűsége, hogy a mi generációnk hasonló jelenséget láthat. 

Az utolsó jeges árvíz 1956 tavaszán vonult le a Duna magyarországi szakaszán.

A Váci Korzó egykor és most

 
A váci Duna-part első rendezése Migazzi Kristóf váci püspöksége idején zajlott. 1764-ben Mária Terézia királynő látogatása kapcsán rendbe szedette a várost, a parton faragott kövekből falat épített és fákat telepített. Halála után alkotásainak nagy része igencsak megromlott. 1818-ban a Tudományos Gyűjtemény már múlt időben beszél ezekről. 

Vácott a Mária Teréziáról elnevezett rakodópart, más néven a Váci Korzó 1889-ben készült el. A rendezetlen, akácfákkal szegélyezett Duna-partot kőfallal erősítették meg, és nemes fákkal, platánnal és vadgesztenyével ültették be. Létrejött az ország legszebb Duna parti sétánya. Gajáry Géza polgármester révén sikerült a budapesti Országház bontásra ítélt kerítését Vácra szállítani. Az öntöttvas korlát ma is megtekinthető a parton, bár jeges árvizek többször megrongálták. Gánti Tibor leírásából ismerjük az 1940. márciusi jégzajlás történetét.

"...a Korzóra!...mint a vajat! Megindult a Duna! Zajlik a Duna! Kijött a jég a Korzóra! Úgy nyírja a vaskorlátot, mint a vajat!... Rohantunk a Duna-partra. A látvány félelmetes volt. A jégtáblák vastagsága megközelítette a fél métert. Óriási recsegéssel-ropogással torlódott a jég, helyenként a magasba emelkedett, majd bukott alá, s közben úgy mellékesen, szinte észrevétlenül elnyírta a Duna-korzó vastag öntöttvas korlátját, iskolánk majd fél méter vastag téglakerítését."

A II. világháború után meginduló folyószabályozási munkálatok a váci gázló felszámolását tűzték ki célnak. Ennek érdekében párhuzammű épült a jelenlegi kompkikötő és a Barátok temploma közötti mederben, a Korzó előterében. Ezt a területet fokozatosan feltöltötték sittel és egyéb törmelékkel. Így történhetett, hogy a Korzó már nem a vízparton fut, hanem a révátkeléstől nézve egyre messzebb. Aki ma kerékpárral érkezik ide nem is gondolná, mennyire másképp festett a táj száz évvel ezelőtt.

Hogyan is nézett ki egykor a vízparti Korzó? A választ régi képeslapok adják meg, összehasonlításképp melléjük tettem a jelenlegi állapotot. A kezdő kép a Barátok temploma tövében készült, ott, ahol a középkori város magja, az I. Géza korában épült vár állt. Az utolsó kép pedig a vár északi elvégződése, a Hegyes torony előtti partszakaszt ábrázolja.

Az épülő Tímár utca és a József Attila sétány kereszteződése a 80-as évek elején. Balra  látható a feltöltés,  melynek rendezése éppen elkezdődött. A területen napjainkra ligetes erdő növekedett, elzárva a kilátást a folyóra.

A párhuzammű a Barátok templomának tövében gáttal kapcsolódott a parthoz (kb. a merőleges sétány vonalában). Itt húzódik a tulajdonképpeni Liget határa. A kilátást mára feltöltött Duna-mederben felcseperedett fák akadályozzák.

A püspöki palota kerítése előtt álló hajóállomásról készült ez a kép. Balra a Görög templom tornya, jobbra a piaristák kéttornyú temploma, köztük a tűztorony magasodik. Még a Fehérek templomának tornyát is felfedezhetjük. A parton kőfal tetején fut az Országház régi kerítése. Ebből a régi kőfalból ma mindössze fél méter emelkedik a talajszint fölé. A hajóállomás helyét mára feltöltötték, a sétányt szegélyező fák eltakarják a kilátást.

A két tiszt ma nyakig állna az aszfaltban a József Attila sétányon. Balra a Dunán fürdőházak és hajómalmok ringatóznak, jobbra a püspöki palota kőkerítése áll. Háttérben a Zenepavilon. A pavilon melletti Szent István szobor helyén ma a Petróczy utcára lehet kanyarodni.

A Petróczy utcai kereszteződés és a Zenepavilon leendő helye a Dunáról nézve. Ma már nem kell hajóra szállni egy ilyen kép kedvéért, elég lesétálni a ligetbe. A felnövő fák miatt azonban még a piarista templom tornyát is bajos észrevenni.

Szent István király szobra zárta egykor a Korzót. ma a szobor a püspöki palota kertjében áll a főbejárathoz közel. A támfal tetején ott áll teljes szépségében az Országház vaskerítése, a még nem létező Zenepavilon helyén. Az asszonyok magassága mutatja a feltöltés mértékét.

Nem voltam biztos a dolgomban, amikor ezt a képet készítettem. Vajon az 1990-es évek stílusában álló saroképület a kompnál megegyezik-e ezzel a gyönyörű szecessziós épülettel. Mindenesetre elkészítettem a képet és reménykedem, hogy ez a két épület nem ugyanaz és ezt a szecessziós épületet egyszer még megtalálom. 

Nepomuki Szent János a hajósok, halászok, vízimolnárok, hidak, folyók védőszentje. Itt a váci révnél állva figyeli az átkelőket már több száz éve. Régen itt lehetett lejutni a partra, ma alig látni a kompra várakozó autóktól.

Téli naplementével búcsúzunk a váci Duna-parttól, visszatekintve a kompra és a Korzóra.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Panoráma 1982.
• Gánti Tibor: Eltűnő szigetek. Natura, 1983
• Karcsú András: Vác város története.
• Tragor Ignác: Vác város és képei.