Domariba Fatelep

Ha valakinek esetleg az az őrült ötlete támadna, hogy elindul az újpesti Palotai-sziget alsó csúcsától déli irányban, hogy egy csendes, lakatlan, lepusztult ipartelepektől mentes dunai partszakaszt keressen, összesen harminchat kilométert kell gyalogolnia, keresztül Budapesten, Soroksáron, Dunaharasztin és Taksonyon, egészen a dunavarsányi Domariba-sziget északi részéig, ahol egy sorompó mellett elhaladva az elhaló motorcsónakzúgás mellett végre csak fák és madárfütty legyen társasága a Pilisi Parkerdő fatelepén.

Majosházi szigetbejáró

A fatelep kifejezés talán túlzás, de a parkerdő is az, csak éppen a másik megközelítésből. Tény, hogy a Majosháza és Dunavarsány által közösen birtokolt sziget arculatát régóta és jelentős mértékben az ipari jellegű erdészet határozza meg, ahol nem búzát vagy kukoricát, hanem különféle fafajokat termelnek, gondoznak, majd aratnak le, jellemzően a kevésbé esztétikus, de annál hatékonyabb tarvágás formájában. Hiába "halak otthona" a Domariba nevének tükörfordítása, az erdészet a legkorábbi idők óta jelen van a szigeten, már 1850-ben, a Soroksári-Duna lezárása előtt, újsághirdetésekben tájékoztatták a lakosságot a ráckevei császári és királyi uradalom által szervezett lábon álló szálfa vásárokról. 

Nyiladék viszonylag természetes erdőrészek között

A szigetfejlődés aktív szakaszában keletkezett árok nyomvonala

Erdőirtás a folyóparton

Tarvágás a Domariba közepén található őrház romjai közelében

A fában rendkívül szegény vidéken a Domaribához hasonló erdőterületek nagy becsben álltak, innen látták el a környéket az építkezéshez, asztalosmunkához, hordókészítéshez, kocsikészítéshez, stb. szükséges faanyaggal, de ezekből az erdőkből fedezte a lakosság a tűzifaszükségletét is, a levágott gallyakat rőzseként értékesítették. 

Mivel a Domariba meglehetősen keskeny sziget, a magasfeszültségű vezetékek alatt meghagyott nyiladékokon keresztül egyik partjáról átlátni a másikra, a vízjáték sem okoz problémát, így az erdőművelés egészen a folyópartokig terjeszkedhet, meglehetősen keskeny sávra szorítva össze a partmenti természetes galériaerdőket. Ráadásul ezekben lépten-nyomon megjelennek a telepített fák, a mellékág partján például egy valószínűleg korábbi ültetvényből származó, túlélő platánfákkal és diófákkal is találkozni. 

Úgy kell elképzelni ezt a Domabriba-szántóföldet, hogy a különféle parcellákon különféle növényfajokat termesztenek, és mivel nem egynyári növényekről beszélünk, a különféle parcellákon különféle életkorban járó terményeket figyelhetünk meg. Vannak mérnöki pontossággal kialakított vetemények, ahol az akácfák sűrű sorokban nőnek egymás mellett, várva arra, hogy kiegyeljék őket, máshol egymástól szabályos távolságra ültetett, szálfaegyenes nyárfák közelítik a vágásra érett méretet. Egyes parcellákat tavaly learattak, a keréknyomokat, felgyújtott gallyak hamuját éppenhogy elkezdték elegyengetni a külső erők. Vannak olyan részek, ahol az erdő úgy néz ki, mintha természetes lenne, a tölgyes, juharos erdőrészek szinte természetes, keményfás ligeterdő külalakot öltenek, különösen szembeötlő a lombkorona szép záródása, a cserjeszint félhomálya, de az ilyen területeken is van erdőművelés, a vágásérett példányokat egyenként, szálaló favágással termelik ki. 

Volt az erdőművelésnek a tudomány, például a talajtan és hidrológia számára is pozitív hozadéka, az Agrártudományi Közleményekben rendszeresen írtak a szigetről (más tudományos folyóiratokban sajnos nem szerepelt a Domariba), vizsgálták a meszes öntéstalaj rétegződéseit, ásványos összetételét, a talajvíz szintjét, a korábbi szinteket jelölő glejes nyomokat. 

A holtág nyílt vízfelülete

Galériaerdő-boltozat a holtág felett

Vöröses avarszőnyeg a sekély vízben

Az egész szakaszra jellemző vízi holtfák.

Nádas a főág mentén

A sziget morfológiájáról, fejlődéséről még nem írt senki, vélhatően ennek az a racionális oka, hogy (durván általánosítva) folyószabályozás ide-vagy-oda a Domariba-szigettel nem sok minden történt az elmúlt negyed évezred alatt. Kicsit növekedett a területe, elsősorban a mellékág rovására, de a formája, pozíciója nem, ennek talán az lehetett az oka, hogy a Soroksári-Duna középső szakaszán sem az alsó szakaszra jellemző duzzasztás, sem a felső szakaszra jellemző leszívás nem érvényesült itt, azaz 1873 óta nagyjából minden maradt a régiben, a vízállás a középvízhez igazodva "merevedett meg" a feszített víztükrű Soroksári-Dunán.

Még a mellékágban is maradt némi összefüggő víztükör, hol mélyebb, hol sekélyebb, vízinövényes szakaszok váltakoznak, ahol a vízbe dőlt fákon különféle hüllők, kétéltűek, madarak napozhattak az április végi verőfényben. Szépségét tekintve ez az ág vetekszik a Somlyó-szigetével és az ottani reflxiókkal. A mellékág feliszapolódását, lefűződését főként az állandó emberi jelenlét megjelenése gyorsította fel. Már az erdészetnek is szüksége volt szigeti bejárókra hidakra, melyeken keresztül a faanyagot el lehetett szállítani, de a bejárók építése a sziget északi parcellázása idején gyorsult fel, amikor a vadnyugat betelepüléséhez hasonló, de viszonylag jól dokumentált folyamatok indultak meg az 1970-es évek elején. Korabeli újságcikkek és légifelvételek alapján rekonstruálható, hogy sok más dunaparti és szigeti üdülőtelephez képest itt jobb esetben fél-legális vagy illegális megoldások történtek. 

1971-ben az állami erdészet engedélyezett egy üdülőtelep létesítését a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói számára, akik jellemzően nem újságírók voltak, hanem a hírlapkiadást végző adminisztratív munkát végző emberek, akik pénzügyekkel, terjesztéssel, kiadással, hirdetésszervezéssel, technikai dolgokkal foglalkoztak. Azonban nem csak vállalati üdülő létesült, hanem a szomszédságában további harminchárom nyaralóépület, melyre az erdészet ugyan rábólintott, valamint egy járási vezető beosztású tisztviselő szóban engedélyezett, de hivatalos engedélyük nem volt az építkezésre. Ennek ellenére az ingatlanok fennmaradhattak, sőt bírságot sem kellett fizetniük. A Domariba teljes parcellázása Majosháza község szorgalmazta ugyan, de a megyei tanács elutasította. 1973-ban a Magyar Közlönyben az állam Parkerdővé alakította a sziget be nem épített részét, így a további építkezések egyszer s mindenkorra lekerültek a napirendről. A beköltözők azonban önszorgalomból töltéseket építettek a kisebbik Duna-ágon keresztül az ingatlanjaikhoz, ekezet később elbontották a víz poshadása miatt, és két hidat építettek az északi csúcsnál kellő nagyságú áteresszel. 

Dunavarsányi szigetbejáró, a korlátnál található átfolyóval

Ennek ellenére a sziget két csúcsa megközelíthetetlen, délen egy magántelek kerítése zárja le, melyet a kiságon keresztül vezettek, az északi részen pedig mind a part, mind pedig a szigetcsúcs be van épülve. A Domariba-sziget többi része azonban kényelmesen bejárható, az erdészeti utakon kívül a parti ösvény is vezet a Soroksári-Duna mentén, ahol számos stég sorakozik, különféle állapotban és valószínűleg különféle jogállásban a legálistól illegálisig bezárólag.

A csépi rév vándorlásának hidrológiai okai

Miért, volt rév Szigetcsépen? - kérdezhetnék az elmúlt negyven évben születettek, akiknek esélyük sem volt már átkelni hazánk első villamosított kompátkelésén Majosháza és Szigetcsép között.

A Majosháza-Csép révátkelés 1856 körül. (forrás)

A Szigetcsép és Majosháza közötti rév nyilvánvalóan nem tartozott a (Soroksári-)Duna legfontosabb átkelőhelyei közé. Egészen biztosan nem volt olyan fontos, mint a váci rév, melynek vándorlásáról már 2011-ben írtunk, de annak ellenére, hogy már évtizedek óta nem működik, több szempontból is érdekesen alakult a sorsa. Mindkét település, Csép és Majosháza a XVIII. század során települt újra a török hódoltság után, ebben az írásban csak a rév újkori történetét tárgyaljuk, amikortól már térképes ábrázolások is fennmaradtak a helyéről. 

Csép és Majosháza között a Soroksári-Dunában két nagyobb sziget alakult ki, és nehezítette meg az átkelést; a Domariba északon, és a Csépi-, vagy régiesebb nevén a Csupics-sziget közvetlenül a két falu között. Utóbbi Cséppel párhuzamosan szinte a teljes medret elfoglalta 1,2 kilométer hosszúságban. Mindenkinek, aki át akart jutni az egyik partról a másikra meg kellett kerülnie ezt a szigetet. Korabeli térképek tanúsága szerint a révátkelő eredetileg a sziget déli csúcsát kerülte meg. 1856-ban a révátkelés vonalát alaposan megtörte a sziget, a révészeknek a kisebbik ágban először folyásirányban kellett haladniuk, majd miután megkerülték a Csépi-szigetet, folyásiránnyal szemben a majosházi part irányába. Mivel a rév két végpontja jellemzően fix pontként viselkedik hosszú időn keresztül, feltételezhetjük, hogy a sziget déli irányú növekedése egyre inkább megnehezítette a révészek dolgát, hosszabb útra kényszerítve őket, de annyira nem, hogy áthelyezzék délebbre az átkelést. 

A régi révátkelő nyomvonala mai légifotóra vetítve (mapire.eu)

A két végpont beazonosítása csak térkép alapján lehetséges, ugyanis itt már nagyjából másfél évszázaddal ezelőtt megszűnt az átkelő egy kataklizma miatt. A csépi révállomás a Dunasor végétől 100-150 méterre északra állhatott, a majosházi parton pedig nagyjából a Széchenyi sétány 170-es házszámai fedik le a kikötő helyét. A régi révátkelés sorsát végső soron a Csépi-sziget további déli irányú terjeszkedése okozta, ez hidrológiai szempontból azonban meglehetősen drasztikus folyamat eredményeképpen ment végbe.

1872-ben lezárták a Soroksári-Dunát, ami azzal járt, hogy megszűnt a sodrás, és a holtággá váló Duna északi rész leürült, a meder alaposan leszűkült. A sodrás megszűnésével a folyóág sokkal gyorsabban és gyakrabban fagyott be, ami télen ellehetetlenítette a komp működését, ilyenkor az átkelők egyszerűen átgyalogoltak a befagyott folyón. Szigetcsép térségében a leürüléssel járó folyamatok ha le is játszódtak viszonylag kevés változással jártak, a Gubacsi-zárástól való viszonylagos nagy távolság miatt. Azonban a Budafoki-ágba kényszerített vízhozam eleinte nem nagyon fért el a mederben, és az első lehetséges alkalommal, 1876 télutóján még egyszer visszatért. Tököl térségében a jeges árvíz átszakította az árvízvédelmi töltést és a Csepel-szigetet elárasztó víztömeg Szigetcséptől északra, feltehetően egy régi Duna-meder egy szakaszán talált utat magának a Soroksári-ágba. A víztömeg hatalmas energiája Magyarország legnagyobb vízmosását alakította ki, a Bobonkov-szakadékot, a kimosott termőföldet pedig a Csépi-sziget két oldalán rakta le, a mederben. 

Az 1880-ban készült kataszteri térkép egyszerre örökítette meg a múltat és a jövőt. Még látjuk az árvíz előtti parcellákat, és a kékkel jelölt vízmosást, amely néhány birtokos minden földjét elpusztította. Ez a hatalmas özönvíz ugyancsak elpusztította a Tökölre vezető utat, és áthelyezte a majosházi révet az új helyére, a már száraz lábbal megközelíthető, és a keleti oldalán alaposan megnövekedett Csépi-szigetre. Az mederben képződött laza üledékes posványt feltehetően a rajta megtelepedett nádasról, füzesről "Új vesszősnek" nevezték. Az alaposan leszűkült mederben a révészeknek már könnyebb dolguk volt a vízen, azonban az átkelésre váróknak jóval nagyobb távot kellett megtenniük a szigeten keresztül, ezzel szemben már Majosháza központjához jóval közelebb, a mai Jókai utca végében érhettek partot. Ettől kezdve itt működött a Szigetcsép-Majosháza komp, egészen a megszűnéséig. 

Szigetcsép-Majosháza új révátkelője 1880-ban. (mapire.eu)

A kompot 1975 körül a majosházi Kucsera család üzemeltette, akik eredetileg halászatból éltek. Eredetileg köteles komp működött itt, amit át kellett húzni az egyik oldalról a másikra, de csak akkor használták, ha szekeret, vagy autót kellett átvinni, kerékpárost motorost és kerékpárost csónakkal szállítottak. A révészeknek különösen sok dolguk volt a csépi Teréz-napi búcsú idején, misék, istentiszteletek idején, amikor a református csépiek Majosházára mentek, a katolikus majosházaiak pedig Csépre, misére, de rendszeresen használták a kompot a Majosházáról Budapestre, vagy Ráckevére igyekvők, akiknek több mint négy kilométert kellett gyalogolniuk a HÉV-ig. 

A Majosházi komplejárat a hajókikötő mólójáról fényképezve (Pahocsa Márta képe)

Kirándulókat szállító hajó érkezik a hajóállomásra a kompállomás mellett (Pahocsa Márta képe)

Kilátás a nádasba vágott nyiladékból a csépi oldalon (Pahocsa Márta képe)

A révész Pahocsa család, háttérben a majosházi Csepegő csárda épülete (Pahocsa Márta képe)

Sokszor előfordult, hogy az átkelésre várók egyszerűen átkiáltottak a túlsó partra és már jött is a révész, és volt, hogy az utasok maguk is húzták a köteles kompot. Azonban egy ötletes újítás révén történelmet sikerült írniuk, Magyarországon először itt helyeztek üzembe elektomos meghajtású kompot: 

"A Pest megyei Kishajózási Vállalat Majosháza—Szigetcsép átkelő szakaszon elsőként elektromos motorral hajtott kompotállított üzembe tavaly (1974.) szeptemberben. Ötletes újítás eredménye volt ez a komp; a vállalat egyik dolgozója, Donner László román gyártmányú akkumulátoros targoncamotorral szerelte fel az új, nagy komptestet. A villanykomp egy perc alatt átér Csépre, két üres, egy telerakott vagy teherautóval is, személygépkocsiból hat fér rá. Tizenhárom tonnát bír el" [1].

A Majosháza-Szigetcsép komp, 1978. június 2. (fentrol.hu) 

A híres komp látható az üzembe helyezés után alig négy évvel készített légifelvételen, azonban az újítás nem tartott sokáig, a komp feltehetően a következő évtizedben megszűnt. Helybéliek beszámolója szerint az eset hirtelen történt, valamikor 1979/1980 vagy 1982/1983-ban. Volt aki látta, amint elviszik a kompot, talán javításra, de többé nem hozták vissza. 1986-ban, egy tavaszi felvételen már nem találni a kompot. (Ellenben a hamisszínek remekül kirajzolják a nádasba burkolt Csépi-sziget központi részét, valahogy úgy, mint láttuk azt a soroksári Molnár-szigetnél.) A korabeli sajtó nem tudósított az eseményről, ezért csak találgatni lehetne a megszüntetés konkrét okairól, de azok nem valószínű, hogy hidrológiai okok voltak. A révhez vezető szigeti utat hamarosan benőtte az aljnövényzet, aztán az erdő, a révállomás számára kialakított horgonyzóhelyet pedig visszahódította a nádas. Vajon maradt bármi nyoma a révátkelésnek a helyszínen?

A Csépi-sziget "piros magja" és a megszűnt révátkelés egy hamisszínes felvételen,
1986. május 14-én (fentrol.hu)

A Majosi út nyílegyenesen vezet a szigetre, ahol a holtágon már töltés vezet át, északi oldalát benőtte a vízi növényzet, de a déli oldalon még látható nyílt vízfelület, bár a medret az árvíz óta itt is tovább szűkítette a két oldalról támadó nádas. A szigetre érve a révhez vezető út rögtön elveszik a bokrok és fák között. Eredetileg egyenesen a sziget közepéig tartott, majd ott élesen dél felé fordult és a sziget középvonalán haladt, majd egy balos kanyar után elérte a régi partot, ahonnan egy feltöltésen keresztül ért el egy kibetonozott placcig. Tehát a csépi révállomás a Soroksári-Duna régi medrének kellős közepén létesült. 

A révátkeléshez vezető "út" 2024. augusztus 3-án.

Ez az út manapság nemhogy járhatatlan, de nyoma sem maradt. Az egyetlen felismerhető szakaszt a régi szigetperemen találni meg, ahol a járművek egy mélyedést alakítottak ki az eredeti térszínben. A régi mederben az utat két oldalról alaposan megtépázott nyárfák kísérik, de ez az út is elveszik, ahogy közelítünk a Dunához. Miután sikerült átverekedni magunkat az utolsó bokrokon, enyhén jobbra egy néhány négyzetméteres kibetonozott terület, és a két szélén álló kikötőbak vasoszlop jelzi, hogy megérkeztünk. A betonterület nagy részét már benőtték a lágyszárúak, feltehetően a maradéka is eltűnik éveken belül. 

A révátkelés legfeltűnőbb emléke.

Tetővel fedett beállónak, vagy épített révházikónak maradványait nem találni nyomát a betonplacc környékén, ez, és a kompról írt 1975-ös Pest Megyei Hírlap riportja arra enged következtetni, hogy a révészek a majosházi oldalról dolgoztak, a kompot a lakott terület mellett horgonyozták le. 

A nádason túl Majosháza háztetői

Innen azonban nem látszik semmi a szemközti kikötőből, a nádas legalább 60 méteres mélységben nőtte be a csépi partot, ezen a helyen a révészeknek korábban is nyiladékot kellett vágniuk a csónak és a komp számára. Miután az átkelés megszűnt, a nyiladékot rövid időn belül visszahódította a természet. Érdekesség, hogy a Jókai utcai buszmegállót mind a mai napig Rév-állomásnak hívják Majosházán.

Köszönettel tartozom a kiegészítésért a szigetcsépi és majosházi olvasóknak, akik személyes történeteikkel gazdagították ezt az írást. Emlékül ajánlom a különböző korokban itt dolgozó révészeknek, ők név szerint a következők: Piróth Gyula, Bednanics János, Nagy István, Pahocsa László és a Kucsera család. 

[1] https://adt.arcanum.com/hu/view/PestMegyeiHirlap_1975_07/?query=szigetcs%C3%A9p+majosh%C3%A1za+komp&pg=151&layout=s