Adalékok Szentpéter vízrajzához

Tahitótfalu és Dunabogdány között a Szentendrei-Duna két nagyobb kanyart ír le, mielőtt Szentendre felé fordulna. A Szentendrei-szigetet és a dunántúli partot egyaránt alámosó kanyarulatok fejlődésének korábbi szakaszait mindkét partvonal domború oldalán kirajzolják a Duna árvizei, a terepi formák, de nyomozhatók légifelvételeken és szintvonalas térképeken CIRPI római erődjétől keletre, illetve annak szemközti párjától, az egykori Szentpéter falutól délre eső szakaszon.

Mostani írásunk szerves folytatása az 'Adalékok CIRPI vízrajzához' című 2021-es cikknek, melyben egy 1988-as légifelvétel alapján következtettünk a jobb partot formáló folyamatokra és volt szó a terület felszínalaktanáról is, benne a Visegrádi-hegység patakjainak tájformáló szerepéről, melyek a Szentendrei-szigeti oldalon hiányoznak, ugyanis sem a Duna, sem más folyó nem érthető meg csupán az egyik partot vizsgálva. 

Folyóhát mögött megbúvó Tahitótfalu 2025. január 19-én.

1988. március 30-án egy árhullám vonult le a Dunán, a nagymarosi vízmércén ezen a napon 554 centiméteres vízállást mértek, ez az árhullám másnap tetőzött 562 centiméterrel, ami megközelítette a jelenleg érvényes második árvízvédelmi készültségi fokozatot. Nagymaros alatt az árhullám két ágra bomlott, mi most a Szentendrei-Dunán követjük az árvizet egészen a tahitótfalusi  ̶A̶l̶m̶á̶s̶s̶y̶ Tildy Zoltán hídig, folyamkilométer szerint a 20-as tábláig. Az emelkedő Szentendrei-Duna vize néhány geomorfológiailag előrejelzett szakaszon kilépett a középvízi medréből és birtokba vette az alacsonyabban fekvő ártéri szinteket. Ilyen szakasz volt a jobb parton a CIRPI castellumától keletre fekvő terület, miközben a bal parton víz alá került a Kecske-sziget tágabb környezete, egészen a magasabb térszínt jelentő homokdombok lábáig, ez az ív a 23-as folyamkilométer táblánál összeszűkült, itt, Szentpéternél az ártér alaposan beszűkült, hogy aztán folyásirányban egy kilométerrel lejjebb ismét kitáguljon Tahitótfalutól ÉNY-ra, ahol körülbelül két kilométernyi szakaszon az árhullám ugyanúgy kirajzolta egy ősi Duna medrét, ahogy azt CIRPI-től ÉK-re megfigyelhettük. Az árvíz peremét kijelölő parti hát ívesen fut a szántóföldeken, az előzetes feltételezés szerint kirajzolva egy korábbi, még fejletlen kanyarulat keleti partját. Ez az ártéri sáv aztán pár száz méterrel a Tildy híd felett ismét összeszűkül, és egyben elhagyja a vizsgált területet. 

Folyóhátakon heverő tájidegen terméskövek és kerámiák

Tahitótfaluban, a hídtól északra található folyóhátat a szántóföldön jelenleg is meg lehet figyelni, annak ellenére, hogy a folyamatos művelés egyre jobban elegyengeti a korábban markánsabb folyóvízi formakincset, de még mindig 1-1,5 méterrel emelkednek ki a hátak közötti hosszanti mélyedésesekhez képest. A folyóhát domborulata a hídól északra fokozatosan távolodik a Duna jelenlegi partjától, halad nagyjából északi irányba, ahol aztán a kanyarulat ívéből kifolyólag újra eléri a Dunát. Méghozzá azon a ponton, ahol az egykori Szentpéter falu feküdt, szinte pontosan szemközt CIRPI római castellumával, illetve a romokon újratelepült Várad(ok) faluval. Mindkét településterület a 105 méteres szintvonal fölött helyezkedik el, ami a magasártér felső határa, legfeljebb csak a legnagyobb árvizek önthették el.  

A két szomszédos régészeti lelőhelyben sok a közös vonás, közülük talán a legfontosabb a szakszerű feltárások hiánya. CIRPI katonai táborában utoljára 1930-ban zajlott ásatás Szalay Ákos vezetésével — először és utoljára. Szentpéter területén még ennyi sem történt, az itteni ismereteinket több terepbejárásból lehet összeszedni, bár ezek egy része bizonytalan, illetve hivatkozás nélküli beszámoló. Szentpéter területéről több bronzkori kultúra kerámiatöredékei kerültek elő, míg a római korban feltehetően I. Valentinianus császár korában emelt őrtorony állt a határvédelem szolgálatában néhány évtizeden keresztül, a római uralom vége felé, erre téglatörmelékek és habarcsmaradványok utalnak. Az őrtorony jelenléte valamilyen folyami átkelőhelyet feltételez a két part között, CIRPI - 4 burgus feltehetően összeköttetést is biztosított a Váccal szemben fekvő Bolhavár kikötőerődhöz. CIRPI - 4 burgus nem mellesleg az utolsó ismert őrtorony, ami a Szentendrei-sziget nyugati partján állt. 

A magaslaton emelt őrtorony környezetében az Árpád-kor vége felé templomos falu telepedett meg, a templom névadó szentjétől kapta a falu is a nevét, sőt vélhetően a templom kövei részben az őrtoronyból, részben a szemközti castellumból származtak, ahol ugyancsak falu telepedett meg a romok között. A szemközti Várad és Szentpéter sorsát egyaránt a török hódítás pecsételte meg, üszkös, elnéptelenedett romjaikon Bogdány és Tótfalu perlekedett sokáig. Szentpéter azóta részben újratelepült, az itteni szőlőskertek parcelláin néhány ház épült, ahol állandó lakók is akadnak, de Váradok, annak ellenére, hogy a térképek még sokáig említették Pusztatemplom néven, ma templomtalan pusztaság. 

Cirpi/Várad és Szentpéter elhelyezkedése (a ? a feltárás hiányát jelzi)

Ahhoz, hogy megértsük hogyan változott a folyókanyarulat futása az elmúlt évezredekben, az alábbi remek elméleti ábra nyújt segítséget, ahol a megfelelő fázishoz csak oda kellett írni a jelenlegi földrajzi neveket. Jelenleg Dunabogdány és Tahitótfalu között egy fejlett kanyarulatot látunk a Dunán, ahol két, nagyjából derékszögű irányváltást tesz a folyó. Dunabogdányt elhagyva a Szentendrei-Duna a Pankuti-dombok tövéig délkeleti irányban folyik, majd eltérül délnyugat felé, majd a CIRPI és Szentpéter közötti inflexiós pontnál átfordulva egy íves kanyart tesz újra délkeletre, a Tildy híd irányában. Ez az inflexiós pont viszonylag fontos pontját alkotja az írásnak, ugyanis egyrészt itt találkozik a sodorvonal a folyó középvonalával és itt fordul át a kanyarulat íve jobbról balra. 

Az inflexiós pontok környezetében a folyóparti erózió mindkét oldalon csekély, különösen ha összevetjük a kanyarulat két homorú ívével, a Pankuti-dombbal és a Tahitól északra található partszakasszal. Ezeken a szakaszokon a folyó sodorvonala a parthoz közelít, azaz folyamatosan alámossa, omlasztja és bontja a meredek partot. Közben a domború oldalon a lassabb vízmozgás miatt üledékfelhalmozódás zajlik, zátonyok, szigetek keletkeznek, esetünkben név szerint a Harmincéves-szigetek Dunabogdány alatt, és a Szentpéteri-szigetek. Az inflexiós pontok kedveznek a megtelepedésnek, hiszen a lakóknak nem kell attól félniük, hogy a házaikat elviszi a víz, sem attól, hogy évről-évre távolabb kerülnek a folyótól. Éppen ezért az átkelőhelyeket is előszeretettel létesítettek ilyen környezetben (például Vácott), és ha az inflexiós pont esetleg mozgott, a révátkelés követhette ezt a mozgást.

A szentpéteri kanyarulat elméleti ábrára vetítve 

Szentpéternél azonban ilyenről valószínűleg nem volt szó, annak ellenére, hogy északabbra a Kecske-szigetnél nem ilyen tankönyvszerű a folyókanyarulat fejlődése, a szentpéteri inflexiós pont itt viszonylag mozdulatlan volt az utóbbi néhány évezredben. Erre a megállapításra a mindkét oldali folyóhátak elhelyezkedéséből lehet következtetni. A többesszám nem véletlen, Szentpéternél ugyanis CIRPI-vel ellentétben több, egészen pontosan három folyóhát-generációról lehet beszélni, ezek sorrendje a jelen felé haladva:

1. Temetői-hát. 108-110 m szint. Viszonylag egyenes térszín, amely Tahitótfalu központjából, a templomoknak helyt adó magas vonulatból tart észak felé a Kisorosziba vezető úttól keletre, a temető vonalában, majd az utat elhagyva tart Szentpéter és a Duna felé. Jelentőségét kidomborítja, hogy a Tahitótfalut északon övező új árvízvédelmi töltés ebbe a folyóhátba köt be északon.
2. Klapka utcai-hát. 105 m szint. Ez a folyóhát a Tildy hídtól északra válik markánsabbá, halad a Klapka utca nyomvonalán az új árvízvédelmi töltés belső oldalán, majd enyhe ívvel Szentpéter felé fordulva éri el a Dunát. 
3. Az "1988-as" folyóhát. 105 m szint. A légifotón megfigyelhető legfiatalabb folyóhát, melyet az 1988-as árvíz szintje rajzolt ki. Követve a táguló folyókanyarulatot, ez a hát az előbbi kettőtől nyugatra, nagyobb ívben kanyarodik Szentpéter felé a szántóföldeken keresztül. 

Látható tehát, hogy mindhárom vonulat egy pontban, Szentpéternél találkozik, ahol a Duna kanyarulata mindhármuk északi folytatását oldalazó eróziójával elpusztította. Megmaradt viszont a hát a Duna túlsó oldalán, ahol annak magassági viszonyaiból és ívéből arra lehet következtetni, hogy leginkább a 3. számú "1988-as" folyóháttal mutat rokonságot. Ugyan mindkét folyóhát jellemzője, hogy intenzív mezőgazdasági művelés formálta, abszolút szintjük alapján azonban be lehet illeszteni a folyami teraszképződés szakaszaiba, és ez ráadásul segíthet a kialakulásuk korának meghatározásában is. Valószínűleg a bogdányi oldalon is megtalálhatók az 1. és 2. számú idősebb vonulatok, ezeket azonban minden valószínűség szerint a Kalicsa-patak legyező formában szétterülő törmelékkúpja eltemette. 

Parti hátak alapján rekonstruált Ó-Duna kanyarulat

Pécsi Márton szerint Tahitótfalu térségében az alacsony ártér szintje 3-5, a magasártér szintje 6-7 méterrel magasodik a Duna 0 szintje felé. Mivel ez utóbbi egy viszonylagos szint, Pécsi Márton táblázatban meg is adja a pontos értékét, 98,8 méter, de még az Adriai alapszinthez viszonyítva. Tehát a magasártér szintje nagyjából megfelel a 105 méteres szintvonalnak, a két alacsonyabb balparti hát magasságának. Mivel Magyarországon a magasártér kivésődése az óholocén idejére tehető, az Ó-Duna körülbelül 6000-8000 évvel ezelőtt alakíthatta ki ezt a medrét. Ennyi idő alatt a kavicsos meder az inflexiós pont felett kb. fél kilométernyit vándorolt kelet felé, alatta ennél valamivel kevesebbet nyugat felé, ugyanis a kiemelkedő hegyvidék és a patakok hordalékszállítása ellensúlyozta ezt a mozgást. Természetesen ez csak egy nagyvonalú becslés, a szentpéteri folyókanyarulat korának pontos meghatározásához komoly kutatások szükségesek, például olyanok, melyek az óbudai óholocén medrek fejlődését tisztázták. Talán, ha egyszer CIRPI táborát sikerül régészetileg feltárni, a természetföldrajzi környezet rekonstrukciója is megtörténik.

Folyóhát-generációk Tahitótfalu és Dunabogdány között.

A szentpéteri kanyarulatban az emberi beavatkozás hatására 1970-ben lezárult a természetes kanyarulatfejlődés. Ebben az évben készült el egy vezetőmű és T-sarkantyú a Kecske-sziget alsó részén, közel az alámosott Pankuti-dombhoz, abból a célból, hogy a szűkítsék a medret és megakadályozzák a további partelmosódást. A folyószabályozás, valamint a Szentpéteri-szigetek környezetében zajló illegális kavicsbányászat miatt a kanyarulat képe alaposan átformálódott, a főmeder bevágódott, a mederből előbukkanó zátonyok rendkívül gyorsan alakultak át szigetté, sőt forrtak szorosan a parthoz, létrehozva a parti hátak legfiatalabb, negyedik generációját. Érdekesség, hogy a környék legmagasabb pontját jelentő Pankuti-domb (112 m) végül nem menekült meg a pusztulástól, bár ezt nem a Duna, hanem a homokbányászat okozta. 

Az utóbbi hat évtized változásai számokban

Az emberi beavatkozás eredménye miatt bekövetkező medermélyülés, és -szűkülés ezen a szakaszon, hasonlóan a Szentendrei-Duna más szakaszaihoz kifejezetten drasztikus volt, alig hat évtized távlatában a nyílt meder szélessége felére, harmadára csökkent, a szentpéteri partról már sokat kell gyalogolni, hogy elérjük a Dunát. A kanyarulat domború ívén felnőtt körülbelül 30 hektárnyi ártéri erdő, ami az természet szempontjából pozitív változás, azonban koránt sem természetes folyamat. Idővel aztán a Szentpéteri-sziget gerince is hasonló folyóháttá alakul, mint a Tahitótfalutól északra található három másik vonulat.

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2021/01/harminceves-sziget.html (2021)
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2021/02/adalekok-cirpi-vizrajzahoz.html (2021)
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2025/01/szentpeter-gyogyulo-tajsebei.html (2025)
• Varga Gábor: A Szentendrei-Sziget római kori erődítettségéről (Adatközlés)
• Rokfalusy Balázs: A római-kori Cirpi és a középkori Várad falu nyomában
• Visy Zsolt: The Ripa Pannonica in Hungary 2003.
• Visy Zsolt: A római limes Magyarországon 1989.
• Dr. Pécsi Márton: A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana 1959.
• Soproni Sándor: Der spätrömische limes zwischen Esztergom und Szentendre 1978.
• Góczán László: A Szentendrei-sziget geomorfológiai fejlődéstörténete 1955.
• Laczay István: A folyamszabályozás és az ipari kotrás hatása a Nagymaros-Budapest közötti Duna-szakasz mederviszonyaira 1988.

Szentpéter gyógyuló tájsebei

Tahitótfalutól északra, a középkori Szentpéter falu Duna-partján hat évtizedes légifelvételeken kotrók által megrágott zátonyok tanúskodnak egy azóta szerencsére megszüntetett foglalatosságról. A táj azóta alaposan átalakult, erdő takarta el a klasszikus mederformákat elcsúfító tájsebeket, ezek kialakulását, múltját, jelenét és jövőjét mutatjuk be ebben az írásban, illetve arra is kitérünk milyen folyamatok alakítják mostanában a szentpéteri meder morfológiáját.

Szentpéter megrágott zátonyai 1972-ben, ÉNY-ra tájolva (fentrol.hu)

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a magyarországi Duna-szakasz úgy ahogy azt ma látjuk, ha lesétálunk a partra, elengedhetetlen, hogy értsük az utóbbi két évszázadban elvégzett beavatkozásokat, aminek részét képezi a jégzajlás jelentette fenyegetés kiküszöbölésére és a hajózás biztosítása érdekében elvégzett folyószabályozás, ugyanakkor a XX. századból nagyon fontos megemlíteni egy jobbára dokumentálatlan, központilag nem teljesen szabályozott és ellenőrzött—sajnos nincs rá jobb szó—rablógazdálkodást, ami máig nyomozható tájsebeket okozott a dunai szigeteken, és zátonyokon. Ez pedig nem más, mint a légifotókon jól látható, a blogon már több alkalommal tárgyalt kavicsbányászat.

Az 1960-as évek tájseb-peremei a mai helyzetre illesztve.

Tájseb alatt definíció szerint a természeti környezet jelentős mértékű változását értik, azonban hozzá kell tenni, hogy ez a változás jellemzően romlást jelent, a táj esztétikai értékének komoly károsodását. Szempont az is, hogy mindez a szélesebb közönség számára is érzékelhető legyen, egy zárt telken ásott gödör tipikusan nem tartozik a tájseb kategóriába. Tájseb lehet negatív (bányagödör) vagy pozitív (meddőhányó, szemétlerakó) forma, vagy éppen egy erdő helyére épített 120 hektáros akkumulátorgyár. Legtipikusabb dunai példája a szétbányászott Naszály, melynek fehér bányagödrei több tíz kilométeres körön belül határozzák meg a tájképet, de hasonlóan negatív példa a délegyházi kavicsbányák vidéke, ez a több négyzetkilométerre kiterjedő, sivár tó- és bányagödör-vidék. Utóbbival mutatnak párhuzamot a szentpéteri zátonyok, ahol valószínűleg ad hoc módon termelték ki a folyami kavicsot, homokot és sódert az 1960-as években. 

A szentpéteri Duna-part, 1961. május 25. (fentrol.hu)

Szentpéternél érdemes egy bekezdés erejéig röviden kitérni (készül erről egy hosszabb írás is, az "Adalékok CIRPI vízrajzához" folytatásaként) az itteni Duna metamorfózisára, ugyanis az elmúlt hat évtizedben a Szentendrei-Dunán sehol máshol nem alakult át ennyire a part képe, bár ennek nem sok köze van a tájsebekhez. (Sőt...) 

1961-nél nem is kell messzebbre menni az időben vissza, ezen a szép nadrájszíjtelek-mintás légifelvételen középvíz idején látjuk azt a kanyarulatot, ahol a Szentendrei-Duna derékszögben ráfordul a tahitótfalusi hídra. A meder szélén, a két parton mindössze egy sornyi fa alkotja az ártéri "erdőt", ami viszonylag keskeny átmenetet biztosít a víz és a megművelt földek között. Nagymarosnál mért 299 centiméteres vízállásnál a folyó kitölti a fél kilométeres szélességet elérő középvízi medrét, elrejtve szemünk elől a mélyben fekvő formakincset, a domború part mentén kialakuló kavicszátonyokat, közülük négy nagyobb egy 1964-es légifotón már előbukkan, alig egy méterrel alacsonyabb vízállásánál (Nagymaros 212 cm). A zátonyok Tahitótfaluhoz közelebb eső végén már ekkor félkaréjos, mesterséges mélyedések jelennek meg, egyértelműen bizonyítva, hogy a kavics kitermelése ekkor már zajlott. 

Alig öt évvel később, 1969. október 15-én, Nagymarosnál mért 79 centiméteres, viszonylag alacsony vízállásnál a zátonyok teljes terjedelmükben felszínre bukkannak, azonban a sodrás által kialakított, szabályosan ívelt, lekerekített formákat hiába keresnénk, a terület a már említett délegyházi környékre emlékeztet. A zátonyok főági oldalából jelentős darabok hiányoznak, de a legnagyobb anyaghiány mutatkozik a kialakuló szigetmagok közötti nyílt zátonyfelszínt is, ezek közül van ami kapcsolatban van a folyóval, és van olyan is, ami leginkább egy bányatóra emlékeztet, Az egyikhez mintha egy keskeny, a mederre merőleges csatorna is vezetne, amit azért alakítottak ki, hogy a kotróhajó bejuthasson az ifjú szigetek közé. Ezek a formák arra engednek következtetni, hogy a kitermelés nagyobb része kotróhajókról zajlott, bár a zátony felszínére több földút nyomvonal is vezet, keréknyomokat látni a kavicson is, de mivel október 15-e előtt magasabb volt a vízállás, az is előfordulhat, hogy a kavicsot elszállító tehergépjárművek nyomait elmosta, elhalványította a sodrás. Összevetve a három évvel későbbi állapottal (lásd: kezdőképen), megállapítható, hogy nemrégiben felhagyhattak a kavicskotrással, hiszen 1969-1972 nem alakultak ki újabb bányagödrök, illetve a partvonalba sem martak bele újabb helyeken. Szembeötlő a növényzet térhódítása, mely a meder mélyülésére vezethető vissza, amely viszonylag gyorsan eltüntette a tájsebeket a tájat odafentről fényképező repülőgépek kamerája elől. De vajon mi maradt meg mindebből a terepen, nagyjából hatvan évvel a kitermelés után?  

A szentpéteri Duna-part, 1969. október 15. (fentrol.hu) 

2025. január 19-én, vasárnap, Nagymarosnál mért 62 centiméteres apadó vízállásnál készültek az alábbi fényképek, amelyek arra hivatottak, hogy részben általuk megfogjuk azt az elementáris jelenséget, ami ezeket a tájsebeket az elmúlt hatvan évben erejét megfeszítve arra törekedett, hogy mindörökre elmossa, betemesse, eltiporja, röviden összefoglalva ezt a jelenséget; a külső erők munkáját, ami kifejezetten nagy hatással képes véghezvinni az akaratát egy folyami ártéren. 

Kavicsbánya helyén létrejött tavacska

Az első és legfontosabb fejlemény, hogy 1961 óta a középvízi meder ebben a szelvényben 300 méternyit szűkült a zátonyokon felnövekedett erők miatt, így már van olyan hely ahol a korábbi fél kilométer helyett már csak 180 méter széles a Szentendrei-Duna. Az 1969-ben még csak szigetmagként jellemezhető fás területek az elmúlt évtizedek során fokozatosan terjeszkedtek a mederben lévő kavicszátonyok rovására, mígnem szinte 90%-ban benőttek minden rendelkezésre álló felületet. 

Ez a feltehetően ásott meder biztosítja a Szentpéteri-mellékág vízutánpótlását felülről.

A maradék 10 százaléknyi terület pedig nagyjából megegyezik az 1960-as években kibányászott kavicsgödrökkel, ahol a mély fekvés miatt a növényzet nem tudott megtelepedni, annak ellenére, hogy a szövetséges Duna mindent megtett annak érdekében, hogy ezeket betemesse, és itt is meg tudjon telepedni a növényzet. A bányagödrök helyén ugyanis manapság nyílt vízfelület található; morfológiailag két kategóriába sorolta ezeket a Duna, vannak olyan területek, amiket inkább lezárt mellékágként, vagy ártéri kubikosgödörben kialakult tóként lehetne jellemezni, a másik kategóriába pedig az a terület tartozik, ahol a kotrások miatt egy mellékág alakult ki, ami a Szentpéteri-sziget autonómiáját garantálja, legalábbis70 centiméter feletti nagymarosi vízállás esetén. 

A kotrás által kialakított perem és a mederbe lógó "félsziget".

Összesen két tómedret találni a Szentpéteri-sziget környékén, amelyek bányagödrökből alakultak ki, közülük az egyik a szigettől keletre található egy jól elkülöníthető mélyedésben, amit egy keskeny árok köt össze a mellékággal. Itt a mélyedés nagyjából embermagasságú, partjai meredeken szakadnak le, de például az eredetileg bányászott anyag, a sóder nem látszik már ki az ártéri iszapos üledék alól. A másik tómeder ennél sekélyebb, bár ugyancsak egy vékonyka köldökzsinór köti össze a mellékággal, de ez annak az alsó szakaszából nyílik, a kisebbik ágról tulajdonképpen a növényzet térhódítása választotta le, fokozatosan szűkítve a két víztest kapcsolatát. 

A meredek partél a déli oldalon.

Nagyon úgy tűnik, hogy a kavicskotrásnak jelentős szerepe volt abban, hogy a Szentpéteri-sziget az év nagyobbik részében valódi szigetként viselkedik, és minden oldalról a Szentendrei-Duna vízteste veszi körül. Az 1969-es kotrások nyomai korrelálnak a medrek mai nyomvonalával, legyen szó a sziget külső vagy belső oldaláról. A mellékág 2025. január 19-én lefűződő helyzetben volt, azaz a kapcsolat éppen megszakadt a főággal (a küszöbszint nagyjából 70-75 cm a nagymarosi vízmércén), a mellékág vize mindkét irányban a főág felé szivárgott keskeny ereken, ennek köszönhetően nedves iszapréteg borította a mélyebben fekvő térszíneket, miközben a 2024. szeptemberi Borisz-árvíz szürke lenyomata még mindig beszintezte az ártéri erdő fáit. 

Tavacska egy, a mellékágból kiágazó öblözetben

A Szentpéteri-sziget mellékága ma is nyomát viseli a bányászatnak, a víz kénytelen mesterséges félszigetek és egyéb bányászatból visszamaradt pozitív formák között kanyarogni, miközben a gödrök pereme rajzolja ki ma is a meder peremét. Ebben a meredek peremben napjainkban hódkolóniák élnek, járataik behálózzák a bányagödrök oldalát, meglehetősen jó életkörülményeket biztosítva számukra. 

Tó-mellékág köldökzsinór

Azonban ne számítsunk arra, hogy a bányászat és a kotrás éles formáira bukkanunk a helyszínen. Kifejezetten nehéz volt olyan pontot fényképezni, mely által illusztrálni lehetne a hatvan évvel ezelőtti légifotón látható állapotokat. A külső erők hatásai tompították a formákat, ami magasabb volt alacsonyabb lett, ami mélyebb volt feltöltődött, a kavicsot többnyire vastag iszap borítja a domború part helyzetéből kifolyólag. A növényzet térhódítása, az ártéri erdők kaotikus talajszintje megnehezíti a táj megtapasztalását, egyúttal jelzi, hogy a természet újra kézbe vette a táj átalakítását, és ha lassan is, de biztosan halad vele a Szentendrei-Dunának ezen a szakaszán.  

Kanyarulat, hódok és kilátás Dunabogdányra

Ugyanúgy, ahogy a folyószabályozási munkálatok után hátramaradt kubikosgödrökben, ezekben a kotrásból visszamaradt mélyedésekben is változatos élővilág alakulhatott ki, az egyhangú terepű (természetes) ártéri erdőkkel szemben itt különféle szintek figyelhetők meg, és mindegyik szinten más és más életközösség verhetett tanyát. Ebből a szempontból talán pozitívnak ítélhetnénk meg a hatvan évvel ezelőtti kavicskotrást, de ezen a zátonyos szakaszon ugyanennyire változatos élőhely—igaz más formában—de magától is létrejöhetett volna.