Szentpéter gyógyuló tájsebei

Tahitótfalutól északra, a középkori Szentpéter falu Duna-partján hat évtizedes légifelvételeken kotrók által megrágott zátonyok tanúskodnak egy azóta szerencsére megszüntetett foglalatosságról. A táj azóta alaposan átalakult, erdő takarta el a klasszikus mederformákat elcsúfító tájsebeket, ezek kialakulását, múltját, jelenét és jövőjét mutatjuk be ebben az írásban, illetve arra is kitérünk milyen folyamatok alakítják mostanában a szentpéteri meder morfológiáját.

Szentpéter megrágott zátonyai 1972-ben, ÉNY-ra tájolva (fentrol.hu)

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a magyarországi Duna-szakasz úgy ahogy azt ma látjuk, ha lesétálunk a partra, elengedhetetlen, hogy értsük az utóbbi két évszázadban elvégzett beavatkozásokat, aminek részét képezi a jégzajlás jelentette fenyegetés kiküszöbölésére és a hajózás biztosítása érdekében elvégzett folyószabályozás, ugyanakkor a XX. századból nagyon fontos megemlíteni egy jobbára dokumentálatlan, központilag nem teljesen szabályozott és ellenőrzött—sajnos nincs rá jobb szó—rablógazdálkodást, ami máig nyomozható tájsebeket okozott a dunai szigeteken, és zátonyokon. Ez pedig nem más, mint a légifotókon jól látható, a blogon már több alkalommal tárgyalt kavicsbányászat.

Az 1960-as évek tájseb-peremei a mai helyzetre illesztve.

Tájseb alatt definíció szerint a természeti környezet jelentős mértékű változását értik, azonban hozzá kell tenni, hogy ez a változás jellemzően romlást jelent, a táj esztétikai értékének komoly károsodását. Szempont az is, hogy mindez a szélesebb közönség számára is érzékelhető legyen, egy zárt telken ásott gödör tipikusan nem tartozik a tájseb kategóriába. Tájseb lehet negatív (bányagödör) vagy pozitív (meddőhányó, szemétlerakó) forma, vagy éppen egy erdő helyére épített 120 hektáros akkumulátorgyár. Legtipikusabb dunai példája a szétbányászott Naszály, melynek fehér bányagödrei több tíz kilométeres körön belül határozzák meg a tájképet, de hasonlóan negatív példa a délegyházi kavicsbányák vidéke, ez a több négyzetkilométerre kiterjedő, sivár tó- és bányagödör-vidék. Utóbbival mutatnak párhuzamot a szentpéteri zátonyok, ahol valószínűleg ad hoc módon termelték ki a folyami kavicsot, homokot és sódert az 1960-as években. 

A szentpéteri Duna-part, 1961. május 25. (fentrol.hu)

Szentpéternél érdemes egy bekezdés erejéig röviden kitérni (készül erről egy hosszabb írás is, az "Adalékok CIRPI vízrajzához" folytatásaként) az itteni Duna metamorfózisára, ugyanis az elmúlt hat évtizedben a Szentendrei-Dunán sehol máshol nem alakult át ennyire a part képe, bár ennek nem sok köze van a tájsebekhez. (Sőt...) 

1961-nél nem is kell messzebbre menni az időben vissza, ezen a szép nadrájszíjtelek-mintás légifelvételen középvíz idején látjuk azt a kanyarulatot, ahol a Szentendrei-Duna derékszögben ráfordul a tahitótfalusi hídra. A meder szélén, a két parton mindössze egy sornyi fa alkotja az ártéri "erdőt", ami viszonylag keskeny átmenetet biztosít a víz és a megművelt földek között. Nagymarosnál mért 299 centiméteres vízállásnál a folyó kitölti a fél kilométeres szélességet elérő középvízi medrét, elrejtve szemünk elől a mélyben fekvő formakincset, a domború part mentén kialakuló kavicszátonyokat, közülük négy nagyobb egy 1964-es légifotón már előbukkan, alig egy méterrel alacsonyabb vízállásánál (Nagymaros 212 cm). A zátonyok Tahitótfaluhoz közelebb eső végén már ekkor félkaréjos, mesterséges mélyedések jelennek meg, egyértelműen bizonyítva, hogy a kavics kitermelése ekkor már zajlott. 

Alig öt évvel később, 1969. október 15-én, Nagymarosnál mért 79 centiméteres, viszonylag alacsony vízállásnál a zátonyok teljes terjedelmükben felszínre bukkannak, azonban a sodrás által kialakított, szabályosan ívelt, lekerekített formákat hiába keresnénk, a terület a már említett délegyházi környékre emlékeztet. A zátonyok főági oldalából jelentős darabok hiányoznak, de a legnagyobb anyaghiány mutatkozik a kialakuló szigetmagok közötti nyílt zátonyfelszínt is, ezek közül van ami kapcsolatban van a folyóval, és van olyan is, ami leginkább egy bányatóra emlékeztet, Az egyikhez mintha egy keskeny, a mederre merőleges csatorna is vezetne, amit azért alakítottak ki, hogy a kotróhajó bejuthasson az ifjú szigetek közé. Ezek a formák arra engednek következtetni, hogy a kitermelés nagyobb része kotróhajókról zajlott, bár a zátony felszínére több földút nyomvonal is vezet, keréknyomokat látni a kavicson is, de mivel október 15-e előtt magasabb volt a vízállás, az is előfordulhat, hogy a kavicsot elszállító tehergépjárművek nyomait elmosta, elhalványította a sodrás. Összevetve a három évvel későbbi állapottal (lásd: kezdőképen), megállapítható, hogy nemrégiben felhagyhattak a kavicskotrással, hiszen 1969-1972 nem alakultak ki újabb bányagödrök, illetve a partvonalba sem martak bele újabb helyeken. Szembeötlő a növényzet térhódítása, mely a meder mélyülésére vezethető vissza, amely viszonylag gyorsan eltüntette a tájsebeket a tájat odafentről fényképező repülőgépek kamerája elől. De vajon mi maradt meg mindebből a terepen, nagyjából hatvan évvel a kitermelés után?  

A szentpéteri Duna-part, 1969. október 15. (fentrol.hu) 

2025. január 19-én, vasárnap, Nagymarosnál mért 62 centiméteres apadó vízállásnál készültek az alábbi fényképek, amelyek arra hivatottak, hogy részben általuk megfogjuk azt az elementáris jelenséget, ami ezeket a tájsebeket az elmúlt hatvan évben erejét megfeszítve arra törekedett, hogy mindörökre elmossa, betemesse, eltiporja, röviden összefoglalva ezt a jelenséget; a külső erők munkáját, ami kifejezetten nagy hatással képes véghezvinni az akaratát egy folyami ártéren. 

Kavicsbánya helyén létrejött tavacska

Az első és legfontosabb fejlemény, hogy 1961 óta a középvízi meder ebben a szelvényben 300 méternyit szűkült a zátonyokon felnövekedett erők miatt, így már van olyan hely ahol a korábbi fél kilométer helyett már csak 180 méter széles a Szentendrei-Duna. Az 1969-ben még csak szigetmagként jellemezhető fás területek az elmúlt évtizedek során fokozatosan terjeszkedtek a mederben lévő kavicszátonyok rovására, mígnem szinte 90%-ban benőttek minden rendelkezésre álló felületet. 

Ez a feltehetően ásott meder biztosítja a Szentpéteri-mellékág vízutánpótlását felülről.

A maradék 10 százaléknyi terület pedig nagyjából megegyezik az 1960-as években kibányászott kavicsgödrökkel, ahol a mély fekvés miatt a növényzet nem tudott megtelepedni, annak ellenére, hogy a szövetséges Duna mindent megtett annak érdekében, hogy ezeket betemesse, és itt is meg tudjon telepedni a növényzet. A bányagödrök helyén ugyanis manapság nyílt vízfelület található; morfológiailag két kategóriába sorolta ezeket a Duna, vannak olyan területek, amiket inkább lezárt mellékágként, vagy ártéri kubikosgödörben kialakult tóként lehetne jellemezni, a másik kategóriába pedig az a terület tartozik, ahol a kotrások miatt egy mellékág alakult ki, ami a Szentpéteri-sziget autonómiáját garantálja, legalábbis70 centiméter feletti nagymarosi vízállás esetén. 

A kotrás által kialakított perem és a mederbe lógó "félsziget".

Összesen két tómedret találni a Szentpéteri-sziget környékén, amelyek bányagödrökből alakultak ki, közülük az egyik a szigettől keletre található egy jól elkülöníthető mélyedésben, amit egy keskeny árok köt össze a mellékággal. Itt a mélyedés nagyjából embermagasságú, partjai meredeken szakadnak le, de például az eredetileg bányászott anyag, a sóder nem látszik már ki az ártéri iszapos üledék alól. A másik tómeder ennél sekélyebb, bár ugyancsak egy vékonyka köldökzsinór köti össze a mellékággal, de ez annak az alsó szakaszából nyílik, a kisebbik ágról tulajdonképpen a növényzet térhódítása választotta le, fokozatosan szűkítve a két víztest kapcsolatát. 

A meredek partél a déli oldalon.

Nagyon úgy tűnik, hogy a kavicskotrásnak jelentős szerepe volt abban, hogy a Szentpéteri-sziget az év nagyobbik részében valódi szigetként viselkedik, és minden oldalról a Szentendrei-Duna vízteste veszi körül. Az 1969-es kotrások nyomai korrelálnak a medrek mai nyomvonalával, legyen szó a sziget külső vagy belső oldaláról. A mellékág 2025. január 19-én lefűződő helyzetben volt, azaz a kapcsolat éppen megszakadt a főággal (a küszöbszint nagyjából 70-75 cm a nagymarosi vízmércén), a mellékág vize mindkét irányban a főág felé szivárgott keskeny ereken, ennek köszönhetően nedves iszapréteg borította a mélyebben fekvő térszíneket, miközben a 2024. szeptemberi Borisz-árvíz szürke lenyomata még mindig beszintezte az ártéri erdő fáit. 

Tavacska egy, a mellékágból kiágazó öblözetben

A Szentpéteri-sziget mellékága ma is nyomát viseli a bányászatnak, a víz kénytelen mesterséges félszigetek és egyéb bányászatból visszamaradt pozitív formák között kanyarogni, miközben a gödrök pereme rajzolja ki ma is a meder peremét. Ebben a meredek peremben napjainkban hódkolóniák élnek, járataik behálózzák a bányagödrök oldalát, meglehetősen jó életkörülményeket biztosítva számukra. 

Tó-mellékág köldökzsinór

Azonban ne számítsunk arra, hogy a bányászat és a kotrás éles formáira bukkanunk a helyszínen. Kifejezetten nehéz volt olyan pontot fényképezni, mely által illusztrálni lehetne a hatvan évvel ezelőtti légifotón látható állapotokat. A külső erők hatásai tompították a formákat, ami magasabb volt alacsonyabb lett, ami mélyebb volt feltöltődött, a kavicsot többnyire vastag iszap borítja a domború part helyzetéből kifolyólag. A növényzet térhódítása, az ártéri erdők kaotikus talajszintje megnehezíti a táj megtapasztalását, egyúttal jelzi, hogy a természet újra kézbe vette a táj átalakítását, és ha lassan is, de biztosan halad vele a Szentendrei-Dunának ezen a szakaszán.  

Kanyarulat, hódok és kilátás Dunabogdányra

Ugyanúgy, ahogy a folyószabályozási munkálatok után hátramaradt kubikosgödrökben, ezekben a kotrásból visszamaradt mélyedésekben is változatos élővilág alakulhatott ki, az egyhangú terepű (természetes) ártéri erdőkkel szemben itt különféle szintek figyelhetők meg, és mindegyik szinten más és más életközösség verhetett tanyát. Ebből a szempontból talán pozitívnak ítélhetnénk meg a hatvan évvel ezelőtti kavicskotrást, de ezen a zátonyos szakaszon ugyanennyire változatos élőhely—igaz más formában—de magától is létrejöhetett volna.