Képeslap őrzi az eltűnt dunaföldvári sziget emlékét

Apró sziget, háttérben zátony, szikrázó kék folyó Dunaföldváron. 

Hol járunk, mit látunk? 

Dunaföldvár, sziget részlet. Képeslap 1929. VIII. 16. keltezéssel

A fenti képeslapot közel egy évszázaddal ezelőtt adták fel Dunaföldváron, ahol a Duna olyannyira megváltozott ennyi idő alatt, hogy ezt a képet nem lehetne újra lefényképezni. Többek között azért sem, mert még az sem tudni teljes bizonyossággal megállapítani, hogy hol fényképezték, és melyik szigetecske látható rajta. Jelöltből ugyanis van/volt legalább kettő. Ugyanis Dunaföldvár térségében komoly változásokat okozott a folyószabályozás, beleértve a Magyarországon egyedülálló -2 méteres legkisebb vízállást.

Elöljáróban érdemes pár szót szólni a képeslapokról, mint elsődleges forrásokról a Duna múltjából. Bizonyos párhuzamok felfedezhetők a fényképekkel, azonban egy 100 éves képeslap fennmaradási esélye jóval nagyobb, mint egy 100 éves fényképé, a sorozatgyártás miatt. A képeslapok a Duna esetében is kiemelt esztétikai értéket hordoznak, gyengébb minőségű, érdektelen részletekkel bíró kompozíciókat jellemzően nem nyomtattak ki a kereskedelmi forgalom számára. Ritkán fordul elő, hogy dunai szigetek pusztán sziget mivoltuk miatt kerültek egy képeslap középpontjába. A fenti dunaföldvári példa ezért is egyedülálló. 

A "Dunaföldvár Sziget részlet" feliratú képeslapon bal oldalt egy alig pár tíz méter hosszú szigetet látunk, a távolban egy hasonlóan kicsit. Bal oldalt viszonylag távol van a bal part, településre utaló nyomok sehol sem láthatók. Azt sajnos ebből a szemszögből nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a jobb oldali erdő szigeten vagy a jobb parton áll, de ki lehet következtetni, ha más korabeli forrásokat, például térképeket is bevonunk a vizsgálatba. A képeslap 1929-es feladási dátuma nem jelenti azt, hogy a képeslap 1929-es állapotot tükröz, online aukciós fórumokon lehet találkozni 1928-as postai bélyegzővel lepecsételt verzióval is, de a kép valószínűleg évekkel korábban elkészülhetett. 

Dunaföldvár térképe 1912. (forrás)

Az időben legközelebbi két térkép közül az első 1912-ben került nyomtatásba. Ezen a folyószabályozási művek hatása még alig érvényesül, tekintve, hogy a földvári Felső-sziget mellékágát két ütemben zárták le, először a felső szigetcsúcson épült töltés 1885-ben, majd a mellékág felső szakaszán 1903-ban. A megnövekedő főági vízhozam eróziós hatása ellen a sziget oldalában kőszórással T-sarkantyúkat építettek, melynek az lett a következménye, hogy a Solti-Duna feliszapolódásával párhuzamosan a főmeder alaposan kimélyült. Ezen a térképen hat különálló szigetet látunk, egyet a főágban, a Beszédes József híd helyén, ötöt pedig a lezárt Solti-Dunában. Továbbá látunk egy parthoz kapcsolt szigetecskét a Felső-Öreg-hegy tövében, ahol a folyó kanyarulata alaposan belemart a jobb parti domb oldalába.  

Ehhez képest kissé elnagyolt az 1930 körül készült "Angyalos" vízisport térkép, ahol már szerepel az 1928-1930 között felépült híd is. A Solti-Duna feltöltődése már szemmel látható, több sziget egybeolvadt az eltelt körülbelül két évtized alatt. Két sziget azonban még mindig markánsan felismerhető, a Felső-Öreg-hegy tövében fekvő, illetve a Solti-Duna keresztgátja alatti. Ezek közül valamelyik az, ami szerepelhet a dunaföldvári képeslapon. 

Dunaföldvár térképe 1930 körül.

Több érv szól amellett, hogy a Solti-Duna keresztgátja alatti sziget szerepelhetett a képeslapon, annak ellenére, hogy a képen egy nagyon széles meder látható. Erre utal a képeslap címe és a fényképezés helye, hiszen a hirtelenjében általam elnevezett Felső-Öreghegyi-szigetet csak csónakból lehetett volna ilyen szögben lefényképezni. Ezen kívül nem látni a képen keresztgátat, ami a parthoz kapcsolná, és nem látni a háttérben Dunaföldvár folyóparti részeit, pl. a hajóállomást (a híd ekkoriban még nem épülhetett).

Habár a szigetet nem lehet egyértelműen azonosítani, hiszen a táj már drasztikusan átalakult, például a Solti-Duna nyílt vízfelületének legalább nyolcvan százalékán már faültetvények vannak, a Felső-Öreghegyi-szigetet pedig feslzámolta a T-sarkantyú, annyi biztosan elmondható, hogy a képeslap legfőbb értékét adó pillanatfelvétel valószínűleg egy nagyon rövid életű dunai szigetet örökített meg az utókor számára.  

Kutyavillák

Melyik? — lenne a helyes válasz arra a kérdésre, hogy hol állt az egykoron híres és hírhedt Duna-parti Kutyavilla halászcsárda. Merthogy legalább kettő volt belőle, ráadásul az újabb, budafoki alig néhány évtizeden keresztül állt fenn, ellentétben a régebbivel, ami nem is Budafokon volt. A szájhagyomány Krúdy Gyula és Bródy Sándor nevét is a budafoki Kutyavillához kapcsolja, holott majdnem biztos, hogy ők még a régi Kutyavillában vendégeskedtek, amely az újabbhoz hasonlóan ugyancsak eltűnt nyomtalanul. 

Sokszor leírtuk már, váci, horányi, káposztásmegyeri, stb. példákon, mégsem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Duna mellett, a településektől viszonylag távol fekvő magányos csárdák nem csak kultúrtörténeti szempontból érdekesek, hanem magukkal hordoznak olyan hétköznapi szemmel láthatatlan földrajzi, hidrológiai információkat, melyekből következtetéseket lehet levonni a Duna medrének évszázados, ha nem évezredes változásaira. Csárda ugyanis ritkán áll magában a Duna parton, legtöbbször szükség van valamilyen telepítő tényezőre, ezek közül pedig a legfontosabb az emberi jelenlét. Emberi jelenlét pedig jellemzően ott van, ahol rendszeresen át lehet kelni a folyón, az állandó hidak előtti korokban ezt a révátkelők biztosították. Révátkelők pedig elsősorban a folyók inflexiós pontján létesültek, ahol mindkét oldali part viszonylag stabil volt, ahol sem erózió, sem pedig zátonyképződés nem akadályozta az átkelést. Ehhez kapcsolódik egy további jelenség is, a Duna-parti csárdáknak jellemzően volt ókori római előzményük is, hiszen szabályos távolságokra, de főleg az inflexiós pontoknál római őrtornyok épültek a dunai határ védelmére. Ezek jellemzően mesterséges magaslaton álltak, amit a torony árkából nyertek. Ezeket a magaslatokat örökölték meg a csárdák is, némi védelmet biztosítva a dunai áradások ellen. Jellemzően a révátkelők és a dunai csárdák története évszázadokon át közös volt, a hidak felépülése és a hajómalmok megszűnése siettette végzetüket, de a két világháború időszakában kaptak némi haladékot a vízisportok fellendülésével. 

Nagyjából ugyanez a történet vázolható fel a Kutyavillával kapcsolatban is, pontosabban az első Kutyavillával kapcsolatban, amely eredetileg ugyan a Promontor néven ismert Budafokhoz tartozott, 1820 után azonban a Budafok területéből kiszakadó Albertfalvához került. A Kutyavilláról szóló különféle, esetenként felületes írások vagy nem említik ezt az első csárdát, vagy nem egyértelműen különítik el a másodiktól, miközben például arról írnak, hogy a Kutyavilla legalább háromszor épült újjá [1]. Éppen ezért fontos, hogy ezt a két periódust el tudjuk határolni térben és időben, mivel külön érdekessége a történetnek, hogy a régi Kutyavilla épülete feltehetően túlélte az új csárdát. 

A Budafok-Csepel révátkelés és a Sörház 1778-ban (forrás)

Ha valaki a jelen felől vizsgálja a Kutyavillák történetét meglepődve veheti észre, hogy miközben a két világháború közti Budafokon a budafoki Városháza környékén jelölik a csárdát, addig a XIX. század végi térképeken, pl. a kataszterin ugyanott csak egy üres placc látható, épületnek nyoma sincs a Duna-parton, viszont a Kutyavilla név szerepel rajta, de már Albertfalva területén, kb. 1200 méterrel északabbra, nagyjából a semmi közepén. A semmi azonban látszólagos, ez volt eredetileg a Budafok és Csepel közötti révátkelő helye, ezen kívül itt épült fel a budafoki Sörház is, melynek alapfalait régészek tárták fel a régi Kutyavillától 130 méterre, délnyugatra. A régészek találtak itt mást is, például római mérföldköveket [2], és az átkelőtől északra római falmaradványokat, ezek kapcsolatban lehettek a III. században elpusztult albertfalvai római segédcsapat táborral. Régészek szerint a Kutyavilla is egy római őrtorony helyére épülhetett [3]. 

A Dunának ez a jobb parti, a Gellért-hegy és a Tétényi-fennsík között elterülő, Lágymányosként ismert öblözete árvízjárta terület volt, így az ártéren épített házak sokat szenvedtek a magas vízállástól. A Kutyavilla és a Sörház feltehetően a 1716. körül épülhetett [1], ahogy a révátkelő is működött már ekkoriban Csepel irányába. Azonban az 1838-as árvíz Csepelt elpusztította, méghozzá olyannyira, hogy új faluhelyet voltak kénytelenek kijelölni a lakosság számára. Valószínűleg a Kutyavilla is erre a sorsra jutott, de újjáépült, a révátkelő ezután is maradt ezen a helyen. 1872-ben újabb komoly változást okozott a Soroksári-Duna lezárása, amikor az onnan átirányított vízmennyiség is a Budafoki-ágban volt kénytelen utat találni, megemelve a Duna átlagos vízszintjét. 1876-ban újabb hatalmas árvíz érkezett, ismét elárasztva a Kutyavillát.

A régi Kutyavilla helyzete 1880 körül (mapire.eu)

Ez a régi Kutyavilla volt akkoriban az egyetlen Duna-parti vendéglátóhely a környéken, romantikus hely lehetett, a szó legrosszabb, "rózsasándoros" értelmében, annak ellenére, hogy a tulajdonos maga a Habsburg-Lotaringiai család volt. 1910-ben így írt róla egy feltehetően elégedetlen vendég:

"Ez a Kutya-villa egy ocsmány, dunaparti korcsma, csúf, kietlen tájon. Csupa piszok, por, nehéz bűz és förtelem az egész. A magyar impresszionisták nagy előszeretettel látogatják, de magyar gyomruk dicséretére legyen mondva, inkább a halpaprikás, mint az impressziók miatt. [4]"

Gyakori volt itt a rablás, verekedés, a prostitúció, előfordul párbaj és gyilkosság is. A halász és molnármesterség hanyatlásával kicserélődött a törzsvendégek köre, budai ügyvédektől környékbeli cigányokig mindenki megfordult itt, mindenek előtt a hely híres halpaprikása miatt, melynek alapanyagát a csárdánál horgonyzó hajó rekeszeiből emelték ki frissen. A környékről ugyancsak szélsőséges véleményt írt a vendégkör, volt aki a nagy kertben, az erdőben sétálgatott, míg az étel főtt, virágot szedett a mezőn, vagy úszott a Dunában, míg mások a szomszédos vágóhíd, a ravatalozó, vagy éppen az albertfalvai temető miatt érezték nyomasztónak a vidéket [5]. Ez a régi Kutyavilla elevenedik meg Krúdy műveiben, aki 20 évesen (1898 körül) pont itt ismerkedett meg Bródy Sándor íróval, aki rendszerint ide hozta azokat a színinövendék hölgyeket, akiket fel akart szedni [6]. A régi Kutyavilla utolsó tulajdonosa egy bizonyos Bálóné volt.

Szia Uram, Kutyavilla érdekel? (forrás)

A régi Kutyavillát 1911-ben bérbe adásra hirdették meg, de két évre rá, 1913-ban már múlt időben írnak róla: "Amióta a Kutyavilla megszűnt, Stroblék jöttek errefelé divatba. Nagy kár a kedves kis halászcsárdáért, amely a kosztján kívül annyi különleges mulatsággal szolgált [5]." Ettől kezdve a régi Kutyavilla történetéről megszakadnak a források, az épületek későbbi hasznosításáról nincs információ, de valószínűleg túlélték a világháborúkat és csak 1968 után bontották el. 1973-ban már épült a helyén egy új irodaház, a Panel u. Árasztó u. sarkán. Mindenképpen fonos tehát leszögezni, hogy az 1910-es évekre datált kutyavillás képeslapok még ezt a régi csárdát és az itteni Duna-partot ábrázolják.

A régi Kutyavilla két épülete a parton, 1968-ban (fentrol.hu)

Egy rövid hiátus után, 1922-ben újra felbukkan a Kutyavilla név, immár az új helyén, így írnak róla: "...nemrégiben forgalmasabb helyre tették át: a budafoki alsó őrházhoz, ahol a MÁV, a Délivasút és a helyiérdekű villamos sinei összefutnak [7]." A helyválasztás hasonlóan pocsék volt, 1926-ban egy komolyabb nyári csapadék [8] elárasztotta a környékét, 1940-ben, 1941-ben, 1954-ben és végül 1965-ban a Duna volt a vendég a díszes oromzatú, lapostetős épület falai között. 1940-ben és 1941-ben a víz a földszinti ablakok tetejéig ért, a jégzajlás elpusztította a teraszt, elvitte a fürdőkabinokat, sőt a cégért is [9]. Az 1965-ös, rendkívül tartós árvíz végső soron a Kutyavilla pusztulását okozta. Ezzel szemben a vendéglátóhely minőségét és a közbiztonságot tekintve több csillaggal lehagyta az elődjét. 

Korabeli leírások szerint a Kutyavilla környékén élénk vízi élet zajlott, volt itt nyílt strand, csónakházak és más vendéglátóipari egységek is, pl. a Háros-sziget felé eső konkurencia, a Macskacsárda. A Kutyavilla szokásos megállója volt a budapesti vízitúrázók szervezett csoportjainak, akiket itt ebédeltettek, volt itt élő sramli és cigányzene, bankettek és egyesületi összejövetelek. A Kutyavilla tulajdonosa, Paul Péter országos lapokban hirdette magát és gyártatott reklámcélú képeslapokat, feltüntették minden Budafok térképen és szerepelt a vízitúrázóknak szánt Angyalos térképen is. Paul Péter halála után a Kutyavilla egy ideig eladó volt, de utána mégis az özvegye vitte tovább az üzletet. 

A II. világháború után a Kutyavilla 1947 májusában újra kinyitott [10], és valamilyen formában egy ismeretlen időpontig működött, valószínűleg az államosítás során zárta be végleg a kapuit. Az üres épületet végül a Budai Spartacus evezős szakosztálya vette birtokba. Miután 1965 nyarán közel három hónapig áztak falai a Duna legtartósabb árvizében, a lebontás mellett döntöttek az illetékes mérnökök. A döntésről szóló hírek szinte a bontással egy időben jelentek meg az augusztus 10-i Népsportban. A budai kajakosok próbálták a bontásból származó anyagot megszerezni egy új csónakház építésére, de nem jártak sikerrel [11]. 

Ez a csipkés oromzatú, lapostetős új Kutyavilla több képeslapon is szerepel, és a bejegyzés eredeti célja az lett volna, hogy hasonló szögből újra lehessen fotózni a csárda hűlt helyét. Azonban ez nem egyszerű feladat, ugyanis az utóbbi évtizedekben úgy átalakult át itt a Duna partja, hogy még pontos koordináta segítségével sem lehet a helyszínt újrafotózni, anélkül hogy el ne ütnék az ember a 6-os úton. Ugyanis jelenleg a Tétényi-fennsík és a Duna által összeszorított ártér teljes egészét elfoglalja a kétszer egy sávos Nagytétényi út, négy pár vasúti sín, a kétszer két sávos 6-os út, valamint a Duna partján haladó kerékpárút. Párhuzamot lehet vonni a budafoki és a budapesti rakpartok között, amennyiben a helyi lakosság itt is elvesztette a korábban nagyon is eleven hozzáférését a Dunához. 

Budafoki térképek tanúskodnak arról, hogy a Kutyavillát egy út választotta el a Dunától és egyúttal a Duna-parti teraszától is, nyugati oldalán pedig a vasúti töltés húzódott, azon túl pedig a város. Ez a képeslapokról nem derül ki egyértelműen, néhányon úgy látszik, mintha a Kutyavilla és terasza egyaránt az út dunai oldalán helyezkedett volna el. A térképek által meghatározott helyzete segített a légifotós azonosításban, ugyanis a Kutyavilla környezete dús lombok között rejtőzik egy 1963. szeptember 7-i légifelvételen. Az azonosítást a teteje is megnehezíti, ugyanis a légifotón olybá tűnik, mintha nyeregtetős épületről lenne szó, de mivel ez az egyetlen épület a környéken az út és a vasút között, nem lehet más, mint a Kutyavilla. 

A Kutyavilla 1963. szeptember 7-én (fentrol.hu)

Az új Kutyavilla a budafoki Városházától délkeleti irányban állt, a csárda északi része körülbelül 50 méterrel délebbre található a Városháza délkeleti sarkától, valamivel nagyobb ez a távolság, mint a Városháza 40 méter hosszú keleti oldalfala. Csakhogy az azonosítás itt újabb problémába ütközik, ami nem más, mint a régi Budafok lakóövezetének szanálása, melynek során a rossz állapotú régi lakásokat lebontották és a helyükre tízemeletes panelházak kerültek, valamikor 1973 körül. Szerencsére a Városháza megmaradt viszonyítási pontnak. Amennyiben az előző képen mért távolságokat rávetítjük egy 1990-es légifelvételre, az alábbi helyzetet kapjuk. 

A Kutyavilla hűlt helye 1990-ben. (fentrol.hu)

Csakhogy ekkor még nem valósult meg a budafoki Duna-partot alapvetően átalakító új közlekedési folyosó.  A meglévő három vágány mellé épült még egy újabb a dunai oldalon, e mellett épült meg a 6-os út négy új sávja, ami végleg felszámolta a korábbi nyaralótelkeket, csónakházakat és halászkunyhókat a part mentén. Egy 1984-ban készült fénykép még ezt az elhanyagolt állapotot örökíti meg. 

A budafoki part a Kutyavilla környékén (forrás) 

Ezzel vált véglegesen nagyvárosivá a korábban a Kutyavillával jellemezhető (kis)városszéli partszakasz. Az új Kutyavilla hűlt helyét pedig az azonossítás szerint az új 6-os út négy sávja fedi el, valószínűleg örökre. 

A Kutyavilla hűlt helye 2023-ban.

A térképek és légifotók mellett a folyamkilométer táblák alapján is be lehet azonosítani a Kutyavilla helyét. A vízisport térképen az 1638-as táblától délre, körülbelül 100 méterre látható (1637,9 fkm). Az 1638-as tábla jelenleg is megtalálható a kerékpárút alatti erdős részen, nagyjából egy vonalban a Városházzal. A régi Kutyavilla pedig feljebb, az 1639,1-es folyamkilométernél állt.

Kilátás az új Kutyavilla csárda helyére északi irányból.

A budafoki "rakpart" kiépülése előtt időről-időre felmerült a korábbi idillre emlékeztető állapot helyreállítása, kulturált szórakozási lehetőségekkel, jó megközelíthetőséggel, belevonva a Duna-parti területet a főváros részévé váló XXII. kerület vérkeringésébe. 1969-ben a XXII. kerületi Tanács halásztanya és csárda építését vette tervbe, okulva a korábbi árvizekből, egy megfelelően feltöltött területen. A betonpillérekre emelt csárda mintegy 60—80 vendég fogadására lett volna alkalmas, egy 200 fős kerthelyiséggel [12]. Ez elsősorban pénz és akarat hiányában hiúsult meg, a közlekedési folyosó kialakítása után pedig valószínűleg a lehetőség is elveszett egy harmadik Kutyavilla csárda felépítésére. 

Felhasznált irodalom:

[1] https://melyenszanto.blog.hu/2016/10/21/kutyavilla_macskacsarda_haromnyul

[2] Iskolai értesítők, Budafok - Polgári Leányiskola 1911. 
[3] Nagy Tibor: A Fővárosi Régészeti és Ásatási Intézet jelentése az 1938-1942. évek között végzett kutatásairól. Budapest Régiségei 13. (1943) 

[4] Tolnai Világlapja, 1910-02-20 / 8. szám 

[5] Az Ujság, 1913-08-05 / 185. szám 

[6] Pesti Napló, 1927-09-24 / 216. szám 

[7] Magyarság, 1922-06-11 / 131. szám 

[8] Magyarország, 1926-06-25 / 141. szám 

[9] Ujság, 1940-03-20 / 64. szám 

[10] Világ, 1947-05-25 / 595. szám 

[11] Népsport, 1965-08-10 / 158. szám 

[12] Esti Hírlap, 1969-03-31 / 75. szám

Zöld karéj az Óbudai-szigeten

Mostanában mindenféle új természetvédelmi terület létrehozásának örülni kell, még akkor is, ha az helyenként mindössze öt méter széles sáv. Különösen akkor, ha ez a terület a főváros közepén található, egy dunai szigeten, ahol a távolságokat nem folyamkilométerben, hanem fejbe kólintó gallyakra figyelmeztető táblákban mérik.

2022. január elsején hozták létre a leginkább a fesztiváljáról nevezetes Óbudai-szigeten az "Óbudai-szigeti ártéri erdő" természetvédelmi területet. A rákolló alakú, két részből összeforrasztott dunai sziget ötöde (25 ha/125 ha) került így természetvédelmi oltalom alá. A városháza döntéshozói gyakorlatilag egy zöld sapkát húztak a szigetre, ami—folytatva a hasonlatot—sok helyen igencsak vékony anyagból kötöttek, így nem is véd eléggé a hidegtől. Négy kilométer hosszúságban, a Hajógyári-szigettől kiindulva észak felől fedi be a sziget csúcsát és egy vékony nyúlványa a keleti oldalon egy megszakítással majdnem az Árpád hídig húzódik. 

A TVT alakját érdemes részletesen megvizsgálni, ugyanis mind a régi, mind a jelenlegi ártéri viszonyokra lehet belőle következtetni, sőt még a sziget régi partvonalát is kirajzolja. Elöljáróban érdemes felidézni a természetvédelem és a beruházók folytonos harcát ezért a központi fekvésű, máig többnyire beépítetlen területért. Terveztek ide "Álomsziget" néven kaszinóvárost, amit 2010. után a kormányváltással lefújták. Nem is csoda, hiszen a sziget árvízvédelme nem megoldott, a 2013-as rekordárvíz például teljesen elöntötte. 2016-ban úgy volt, hogy a Hajógyári-sziget északi részén található Hadrianus palota több más magyarországi helyszínnel együtt a Világörökség része lesz, de miután a kormány kivette ezt az értékes területet a pályázatból, az UNESCO az egész nevezés elbukott, és az UNESCO nem nyilvánította világörökségi helyszínné a dunai limes-t (pontosabban ripa-t, azaz a római folyami határt). 2020-ban egy árvízvédelmi töltés tervei borzolták a környékbeliek idegeit, az ármentesítés megnyitotta volna a terület "haszosítását" különféle ingatlanspekulánsok előtt, ráadásul több mint ezer fa kivágásával járt volna. A tiltakozásba a civilek mellett a WWF is bekapcsolódott, a terv visszavonására kényszerítve az Országos Vízügyi Hatóságot. Aztán nem valósult meg a sziget északi csúcsára tervezett kajak-kenu központ sem, ezt végül a Velencei-tóra telepítették. 

Az Óbudai-szigeten jelenleg is létezik kajak-kenu telep, a Honvéd-DOMINO telep stégjénél, a főág mentén a természetvédelmi terület folytonossága kb. 10 méteren megszakad. Ugyancsak alaposan elvékonyodik a védett terület a K-híd mentén, ahol csak a híd alatti rész került oltalom alá. A K-hídtól északra éri el legnagyobb szélességét, a sétány és a Duna között van ahol meghaladja a 180 métert. Ezen a nyugati szakaszon, a parkosított és védett terület határán haladó sétány íve egyben kirajzolja az Óbudai-sziget folyószabályozás előtti partját (ugyanez megfigyelhető a Margit-szigeten is), azaz a védett terület tulajdonképpen egy kiszáradó korábbi Duna-mederben jött létre. Ugyanez igaz a K-hídtól délre eső részre, mely alig 200 éve is nyílt vízfelület volt az Óbudai- és Hajógyári-szigetek között. 

Jelenleg az ártéri terület meglehetősen szűk, helyenként alig öt méter szélességű, ennyire közel építették meg az árvízvédelmi töltést a Duna partjához. Ez a szűk ártér szinte a teljes, 4 kilométeres szakaszra jellemző, a szigetcsúcs kivételével. Az árvízvédelmi töltés gerincén halad a látogatók számára kijelölt útvonal, a kihelyezett hét ismertető táblával. Ez a töltés választja el a valódi és mentett árteret, ezért a vízhatás nagyon eltérően érvényesülhet. A sétányon és a töltésúton kívül létezik egy ösvény is a szűk ártéren, ezeken keresztül lehet lejutni a rendkívül meredek partra, ahol éppen a meredekség miatt a vízjáték csak szűk területen képes kifejteni a hatását. Itt előfordulhat, hogy a fejünkre dől egy-egy fa, erre figyelmeztetnek a szokatlanul nagy sűrűségben (van belőlük vagy 100 db) kihelyezett táblák. Városiak számára szokatlan jelenség lehet egy kidőlő fa, még szokatlanabb az, hogy egy elvileg parkosított szigeten ezeket ott hagyják, ahová dőltek. Dunai ártéren valójában ez egy mindennapi, természetes jelenség, annak ellenére is, hogy a fák egy része éppen emberi hatás miatt dől bele a folyóba. Nem csak a hódok, vagy viharok döntik a fákat, a motorcsónakok által keltett állandó hullámzás okozta parterózió, vagy a kirándulók felelőtlen magatartása (mászás, tűzgyújtás, rongálás, stb.) szinte ugyanekkora súllyal esik latba. Az emberi terhelés nem egyenletesen éri a védett területeket, míg a keskeny parti rész, a kidőlt fákkal szinte járhatatlan, addig a sziget csúcsa kiemelten terhelt a rendkívül sok látogató miatt. 

A sétányt és a töltésutat összekötő ösvény határtáblával.

Mintha nem is Budapest kellős közepén járnánk I.

Mintha nem is Budapest kellős közepén járnánk II.

Mintha nem is Budapest kellős közepén járnánk III.

A szigetcsúcson kitaposott aljnövényzet

Ez a fok biztosítja az árvízvédelmi töltés nyugati oldalán fennmaradt mélyedések vízutánpótlását.

Természetes "zöldhulladék" a holtfa, antropogén eredetű a hűtőláda

Ugyan még csak két éve védett a zöld karéj az Óbudai-szigeten, de a növényzet térhódítása már szembeötlő. A sétány mentén már nem kaszálják az aljnövényzetet, éles a határ az ápolt gyep és a dús aljnövényzetű "susnyás" között. A partra vezető ösvények lassan benövényesednek, de a töltésút két oldalán is szembeötlő a különbség a korábbi állapothoz képest. 2013-ban, a nagy árvíz után, alig egy hónappal az Óbudai-szigeten rendbe hozták és megmagasították az árvízvédelmi töltést, jól érzékelhető a változás összevetve az ekkor készült fényképet a jelenlegi állapottal, még akkor is, ha a két kép nem pontosan ugyanott készült.

2013. július 23. Töltésmagasítás

2024. május 11. A növényzet térhódítása  

Szerencsére az Óbudai-szigeten van arra lehetőség, hogy idővel a természetvédelmi oltalom tovább bővüljön, a Hajógyárival párhuzamos déli szigetcsúcsra nem feltétlen kell újabb lakónegyed, ipartelep, vagy éppen kaszinó, a lepusztult ipartelepet akár vissza is lehetne vadítani, vagy csak hagyni, hogy a természet elvégezze ezt a munkát. Kevesebbet kellene költeni fűkaszálásra, és ettől még a sziget fesztivál is bőven elférne. 

Az írás szerkesztett formában megjelent az Élet és Tudomány 2024. június 21-i számában (LXXIX. évf 25. szám)

A bécsi szigetvilág tündöklése és bukása (200-2010)

Medrek a mélyben, Bécsben. 1726. (forrás)

2023-ban már készült egy rövid írás a bécsi szigetvilág 1529-2010 közötti változásairól, felhasználva a Wasser|Stadt|Wien kötet ábráit, külön részletezve az 1875-ös drasztikus bécsi folyószabályozási munkálatokat. Azonban a téma jóval részletesebb kifejtést is megérdemel, főként annak ismeretében, hogy létezik hozzá egy jóval pontosabb mederrekonstrukció, ami ráadásul tizenhárom évszázaddal korábbra, egészen a római korig nyúlik vissza. A mederrekonstrukcióhoz tartozó szakirodalom is tartalmaz többlet információt, melyben a szerzők kitérnek a rekonstrukció adatgyűjtési, forráskritikai műhelytikaira és az alkalmazott térinformatikai módszerekre is. 

A rekonstrukció során regresszív módszert alkalmaztak, azaz a jelen állapotból visszafelé fejtették fel a régi medrek hálózatát, mindig a következő aktuális helyzetet elkészítve. Természetesen ez azt jelenti, hogy a régmúlt felé haladva a rendelkezésre álló írott források és térképek egyre fogynak, így minél régebbi a rekonstrukció, annál bizonytalanabb. Miközben az elmúlt közel félezer évből bőséges források álltak rendelkezésre, a térképek esetében csak az 1700-as évektől beszélhetünk ugrásszerű fejlődésről a részletesség és az alkalmazott vetületek tekintetében. A rekonstrukció hitelessége nagyban függ a szerzők elhivatottságán és az általuk felkutatott források nagyságrendjén, de ezen kívül is van még egy fontos faktor, mégpedig a forráskritika, elvégre egy XVI. századi oklevél nem feltétlenül a XXI. századi mederrekonstrukció érdekében íródott, de tartalmazhat fontos, használható részleteket. Létezett például egy 1600 körüli helyszínrajz a nußdorfi Duna-szakaszról, ahol a Duna medrét egyenesként ábrázolták, azonban az összehasonlító elemzés során kiderült, hogy egy folyókanyarulatról van szó, melyet a rajzoló a könnyebb ábrázolhatóság érdekében egyszerűen kiegyenesített, hogy ráférjen a lapra.

A nagyszabású munka térinformatikai alapjait Severin Hohensinner hozta létre (aki korábban már a Machfeld és a Lobau környékére is készített mederrekonstrukciókat) egy folyószabályozási munkákat tartalmazó adatbázissal együtt. Több mint 1000 térképet, látképet, tervrajzot kellett átnézni a munka kezdete előtt, és kiválogatni közülük a kellően részletgazdag és a Duna szempontjából releváns és valós adatokat tartalmazó példányokat. Közel négyszázat szkenneltek be végül, majd további szortírozás után mintegy kétszázat georeferáltak, olyan abszolút fixpontokkal, mint pl. a Szent István dóm, városfalak, vagy a Prater-beli Lusthaus, stb. Az adott rekonstrukciós évszámok nem véletlenül feleltethetők meg a legjobban használható térképek dátumával. A térképek adatait régészeti adatokkal és írott forrásokkal is validálták, a legérdekesebb ilyen forrás a bécsi hidak lépésben számolt hossza, illetve pilléreinek száma, ez az adathalmaz már 1549-ben rendelkezésre állt, és egyértelműen következtetni lehet belőle az adott folyóág aktuális szélességére. Előfordult az is, hogy az árvíz után újjáépített dunai hidaknak már más paraméterekkel létesültek.

A mederrekonstrukció 1529-ig viszonylag pontos, de bizonyos régészeti adatok alapján a középkor derekára és a római korra is készült egy-egy ábra. A poszt gerincét adó ábra dátumai több mint 1800 évet ölel fel, ezen belül 16 kitüntetett időpontot mutatnak be: 200, 1100, 1529, 1570, 1632, 1663, 1704, 1726, 1780, 1805, 1817, 1825, 1849, 1875, 1912, 2010. 

Bécs kör alakú térképe, középen a Szent István székesegyházzal. Niclas Meldeman 1530. (wikipedia)

Niclas Medelman készítette Bécs városáról az első topográfiai térképet az 1529. évi török ostrom apropóján. Emellett a korban népszerűek voltak a birodalmi ünnepségek ábrázolásai, ezeken felbukkan a szigetekkel tarkított bécsi Duna-szakasz, de nemcsak erre szolgáltat bőséges információval, hanem a partvédő művek, hidak, utak helyzetére is. A mederrekonstrukció alapjául használt ábrázolások besorolásakor a kutatók azt is megfigyelték, miszerint minél tovább élt egy művész Bécsben, annál megbízhatóbb módon ábrázolta a város környékét. Azonban ekkoriban a látképek többnyire erősen generalizáltak voltak, ráadásul a szerzők sokszor nyilvánvalóan korábbi rajzokról másoltak át részleteket.

Folyószabályozási munkákat ábrázoló képek már a XVII. század elején felbukkantak, azonban ezek megbízhatóságát (és felhasználhatóságát) némiképpen csökkenti, hogy ezek jobbára tervek voltak és megvalósulás hiányában gyakran azok is maradtak. Sőt, az is előfordulhatott, hogy a tervek módosítva készültek el a gyakorlatban. Báró Giuseppe Priami készítette Bécsről az első valódinak tekinthető térképet 1663-ban, viszonylag pontos földrajzi viszonyokkal, erre elsősorban a hadmérnöki munkálatok érdekében volt szükség. 1700-ban jelent meg az első, kifejezetten a Donaukanal vízépítési tervezése céljából megrajzolt bécsi vízmérnöki térkép, a georeferálás szempontjából nagyfokú pontossággal és részletgazdagsággal. Külön érdekesség, hogy Hoffmann von Anckherskron térképe eddig lappangott és teljességgel hiányzott a szakirodalomból. 

A török veszély megszűnése után a hadmérnöki tervezést kezdte háttérbe szorítani a polgári várostervezés, elsősorban a folyószabályozási térképek szolgáltatnak részletes adatokat a meder változásairól. A katonai felmérések közül az első az 1780-as évben ábrázolja a császárvárost, habár a szelvényen későbbi Duna-szabályozási műtárgyakat is berajzoltak, mintegy frissítésképpen, ami kissé összezavarta a létesítmények pontos datálását. A polgári térképek közül érdemes megemlíteni a kataszteri térképeket, annak ellenére, hogy a telekhatárokat, földhasználatot nagyfokú részletességgel ábrázolták, a Duna medre viszonylag elnagyolt, sőt gyakran előfordult, hogy a szomszédos térképlapokon eltérő mederformákat ábrázoltak. A Duna térképezése az 1830-as évektől vesz nagy lendületet, de ezt a lendületet elsősorban a folyószabályozás és a hajózás érdekei hajtják. Ez a lobbi hajtotta végre az európai fővárosok esetében a legdrasztikusabb beavatkozást. 1875 nagyon éles határvonal a bécsi Duna történetében, a természetes és ember alkotta állapot között.

(forrás: Severin Hohensinner (2023) Bernhard Lager alapján (2012), BOKU Universität Wien)

Egészen addig a Duna Bécsnél évente nagyságrendileg fél millió köbméter görgetett hordalékot szállított, amihez társult további 5,6 millió tonna lebegetett hordalék, azaz volt bőven anyag a szigetek képződéséhez. A mederváltozások fő okozói főként az olvadásból, esőből származó árvizek, a télen és tavasszal feltorlódó jégtáblákból a sekély mederben, szigetcsúcsokon feltorlódó jégdugók voltak. Gyakori volt, hogy az árvíz egész ártéri erdőket döntött ki, alámosással, vagy a jégzajlás által leborotválva, miközben az apadás során a mellékágakban lerakott uszadék természetes keresztgátakat hozott létre, komplett ágakat lezárva. Állandóan, napról-napra, hónapról-hónapra és évről-évre változott az ártér, szigetek, zátonyok keletkeztek és tűntek el nyomtalanul, éppen ezért a tizenhat ábra csak szemvillanásnyi betekintést enged a rendkívül változatos szigetvilág múltjába.

E hatások ellen az ember folyamatosan védekezett, elsősorban a lakókörnyezete védelme érdekében. Eleinte cölöpsorokat vertek le, ágakból, vesszőből font partvédő műveket építettek az elmosódás ellen, de ezek a szerkezetek nagyon alacsony hatásfokúak voltak és nem voltak tartósak sem, egy-egy nagyobb jégzajlás gond nélkül elpusztította ezeket. Az utóbbi kétszáz évben megjelent a kő, eleinte vesszőfonatból készült kosarakat (ú.n. keszonokat) töltöttek meg velük, de később komolyabb kőszerkezeteket alkottak, pl. sarkantyúkat. Ezek a szerkezetek valamivel tartósabbak voltak, de állandó karbantartást igényeltek, ezért jóval költségesebb megoldás volt. A kutatók munkájuk során 1300-1950 között 1800 különféle folyószabályozási beavatkozást dokumentáltak a vizsgált szakaszon.

Felhasznált irodalom: 

Severin Hohensinner, Christoph Sonnlechner, Martin Schmid & Verena Winiwarter: Two steps back, one step forward: reconstructing the dynamic Danube riverscape under human influence in Vienna. Water History 2013.

Regensburg nyeregtetőn lovagló hídembere

Regensburg kőhídja a legidősebb átkelő a Dunán, egyben a második állandó átkelő a Dunán Traianus császár szörényvári hídja mellett. Közel kilenc évszázados viszontagságos történelméhez rengeteg legenda kapcsolódik, közülük a híd és a dóm építői közötti versengés a leghíresebb, melyet szokás a hídon található szoborhoz, a Bruckmandl-hez kötni. Valószínűleg ez a legenda csak később keletkezett, a szobor jelentése, a híd sok más figurális ábrázolásához hasonlóan, már évszázadokkal ezelőtt a múlt homályába veszett. Sőt, a ma látható szobor még csak nem is hasonlít a korábban elpusztult verzióhoz. 

Az Bruckmandl legkorábbi ismert ábrázolása Georg Hufnagel metszetén, 1594-ben (forrás)

Egészen véletlen, hogy a helyiek által több névalakban (Brücken-Männlein, Bruckmandl, Brückenmännchen) ismert szobor dacolva az évszázadokkal ma is ott áll a hídon. A többi hasonló díszítő elem már régen eltűnt, összeomlott, lekopott, lebontották, de nyeregtetőn üldögélő, lengén öltözött bodor hajó fiatalembert minden egyes alkalommal restaurálták, és ma is a turisták által legtöbbet fotózott műalkotásnak számít Regensburgban. 

A renovált szobor a díszeitől megfosztott hídon.

Csak találgatni lehet, hogy ki, mikor és miért döntött úgy, hogy felépíti ezt a szobrot. Annyi biztos, hogy a kőhíd elkészülése után került mai helyére. Regensburg már a római Castra Regina Kr. u. 179-es alapítása előtt is fontos folyami átkelő lehetett, annak ellenére, hogy egy viszonylag széles, zátonyokkal szigetekkel tarkított szakaszról van szó. Ideiglenesen hajóhíd biztosíthatta az átkelést Raetia provincia és a germán területek között, később pedig az északi és déli germán területek között. A Duna regensburgi folyómeder-változásairól már volt szó, ahol korábban leírtuk, hogy a híd felépülése idején a maitól eltérő viszonyok uralkodtak a mederben. Vélhetően komoly előkészületek, mint például a fa, kő építőanyag felhalmozása, pénz, uralkodói jóváhagyás összegyűjtése után egy rendkívül száraz, aszályos, kisvizes nyáron, az Úr 1135. évében kezdődhetett meg a munka a mederben a kőpillérek alapozásával.

Az építkezés 11 éven keresztül tartott, 1146-ban nyitották meg a forgalom előtt és már elkészülése idején is Európa egyik építészeti csodájaként méltatták. Az építés legendájában nem véletlenül bukkan fel az ördög, hiszen egyáltalán nem volt magától értetődő a középkorban száraz lábbal keresztülgyalogolni egy ekkora folyón, még a felső, német szakaszán sem. A kőhíd homokkőből épült, eredetileg tizenhat pillérrel, melyek a teljes mederkeresztmetszet 1/3-át fedik le, amely viszonylag komoly visszaduzzasztó hatással van most is a Dunára. Időközben a híd kissé rövidült, egy északi és egy déli pillért beépítettek a partba. A mederpilléreket az évszázadok folyamán folyamatosan bővítették cölöpökkel és kőszórással elsősorban a jégzajlás elleni védelem érdekében. Idővel ezek a pillérek olyan nagyra nőttek, hogy különféle műhelyeket építettek rá, melyek a híd által visszaduzzasztott Duna energiáját hasznosították.

A kőhíd tornyai (Matthäus Merian)

A regensburgi kőhíd díszítései és felépítményei hangsúlyozták a szerkezet politikai, stratégiai és gazdasági fontosságát, hiszen jóval több volt, mint egy folyami átkelő. A kőhíd nemcsak reprezentálta a birodalmi város hatalmát és gazdagságát az átutazó kereskedőknek, követeknek, hadseregeknek, de a megépülése tovább növelte a város hatalmát és gazdagságát azáltal, hogy Regensburgba fókuszálta az észak-déli tranzitforgalmat. A felépítmények közül a legmarkánsabbak kétségtelenül a kaputornyok voltak. Ezek korlátozták és ellenőrizték a városon átáramló forgalmat. Eredetileg három volt belőlük, egy északon Stadtamhofnál, egy Regensburgnál (ma is áll) és egy a folyó közepén, a két város közigazgatási határán, nagyjából ott, ahol le lehetett jutni a Regensburghoz tartozó Oberer Wöhrd szigetre. Ez a torony pusztult el először, amikor a várost sújtó legnagyobb árvíz 1784-ben összedöntötte. A stadtamhof-i Fekete-torony a Napoleoni-háborúkban sérült meg, amikor komoly harcok folytak a hídon, 1809-ben le kellett bontani. 

A középkori utazók azonban csak nehezen ismernének rá a ma ismeretes hídra. Közel kilenc évszázados történelme során a híd fokozatosan veszítette el a díszítő elemeit, tornyait és szobrait, mint egy karácsonyfa, amit Vízkereszt után szépen lassan leszednek. Azzal a különbséggel, hogy a regensburgi "karácsonyfára" végül visszatettek egy gömböt, a Brückmännchen-t. A híd díszei közül jó párat ismerünk, néhányat megmentettek a városi múzeumban, míg mások örökre elvesztek. 

III. Bruckmandl képeslapon (wikipedia)

Volt a hídon egy baziliszkusz dombormű, délről a 10. pilléren, az alvízi oldalon amely a gonosz lelkeket tartotta távol. Ez alatt nem kifejezetten démonokat kell érteni, hanem pl. az árvizeket és a jégzajlást, és hasonló kártételeket, amely a híd létét (=a város gazdagságát) fenyegette. Mellette a 9. pilléren egy menyétet ábrázoltak, ami érdekes módon éppen a baziliszkuszt tudta kordában tartani. Ez a dombormű azonban 1835-re már lekopott. A hídemberke mai szobrával átellenben létezett egy dombormű, ez két egymással harcoló kakast ábrázolt, melynek volt bibliai értelmezése is, a fény és az éberség, de volt egy világi jelentése is, mely talán jobban kifejezte Regensburg mindennapjait: a politikai harc Regensburg és a Bajor hercegség között, melyet éppen a híd választott el egymástól. A dél felől számított 10. hídboltozat felett állt egy oroszlánszobor, amely 1821-re már elvesztette a fejét. A maradék 1916/1917 körül tűnt el. Létezett egy fekvő oroszlán dombormű is a hídon, a 11. pillér felett, ez valószínűleg Hohenstaufen Konrád császár címerállata volt. A hídnak ezt a szakaszát 1945 áprilisában a német csapatok felrobbantották, de szerencsére 1952-ben búvárok kiemelték a folyóból, jelenleg a városi múzeumban található. Ezeken kívül a hídon szerepelt a város címere is, a két keresztbe tett kulcs is.

A felsorolt díszítő elemekhez képest a Bruckmandl kifejezetten új műemléknek számít, a híd közel kilenc évszázados történetéből alig 170 évet töltött a mostani helyén, a híd legmagasabb pontján, annak nyugati mellvédjébe beépítve. Maga a figura egy tömzsi oszlopon álló felépítmény nyeregtetején ül lovaglóülésben, kezét szeme elé emelve dél felé, a dóm irányába tekint, mintha a tűző napsugaraktól védené szeme világát. Ezt a szobrot a mostani helyén 1854. április 23-án állították fel, a terveket Michael Maurerer építészmérnök készítette, a tetőn üldögélő figura Anton Blank szobrász műve és nagyjából semmi köze a korábbi Bruckmandl-höz, melyhez a városi legendák kapcsolódnak.

A városi múzeum őriz egy homokkő szobor-torzót, melynek keze-lába hiányzik és a feje is csak bizonytalanul ül a nyakán. Egy lengén öltözött fiatal férfit ábrázol, fürdőruhának is beillő ágyékkötőben. Fejét vállig érő göndör fürtök borítják, félig nyitott szájában fogsort látni. Felsőteste balra fordul, miközben egy nyeregtetőn ül, a tetőn tekergő szalagra pedig gót betűs feliratot véstek: []chuk wie heiß. A felirat eleje lekopott, a kezdőbetű feltehetően egy S betű lehetett. 

Vízenergiát hasznosító műhelyek a kőhídon, a Bruckmandl balról a második mögött üldögél (forrás)

Eredetileg a 3. pillér közelében, a híd keleti oldalán egy vízerővel meghajtott köszörűműhelyhez vezető lejáró kapujának tetején (lásd kezdőkép) üldögélt egészen 1791-ig. Ekkorra már nem volt meg a deszkából épült műhelyt, és már a híd közepén álló tornyot is ledöntötte az 1784. évi árvíz. A torony helyén 1791-ben egy vámház épült, ennek is nyeregteteje lett szerencsére, így a szobor egy új tetőt kapott, amin tovább nézelődhetett. 1809-ben a harci cselekmények során elveszítette kezeit és lábait. A helyi történettudomány jellemzően hallgat arról a tényről, hogy Regensburgban a legtöbb kárt valószínűleg a Napóleonnal szövetséges bajor csapatok okozták, miközben az osztrákokat próbálták kiszorítani a városból. A csatában bizonyára instabillá váló szobrot egy tavaszi vihar a hídra döntötte 1817-ben, ekkor tört le a szobor feje. Ideiglenesen helyrepofozták a szobrot és néhány évre visszaillesztettek a vámház tetejére, ahol tovább dacolt az elemekkel egészen 1826-ig, amikor a vámházat is elbontották. A Bruckmandl torzóját először a dóm kerengőjében létrehozott régiségtárba vitték, innen a Történeti Egyesület gyűjteményébe, az Ulrich templomba, majd pedig a városi múzeumba. 1849-ben helyi kezdeményezésre teljesen új szobrot és azt egy teljesen új helyen, a kőhíd legmagasabb pontján állították fel.     

A Bruckmandl legkorábbi képi ábrázolása 1594-ból származik, Georg Hufnagel rézkarcokhoz készített vázlata Regensburg városát ábrázolja a Stadtamhof feletti dombokról, de a hídemberkének külön nagyított képet szentel a bal alsó sarokban. Egy kőből épült kaput látunk, tetején oromzatos tetővel. Mivel az építmény a híd keleti mellvédje részét képezte, a hídemberke dél felé néz, ami megegyezik a múzeumban található torzóval. Jobb lába mellett a szalagon olvasható a felirat: "Schiuck wie hais". Azonban egészen biztos, hogy ez a szobor nem eredeti. Erről a kapuház felirata tanúskodik: RENOVIERT ANNO 1579. Felette Regensburg címere látható és egy 1446-os évszám, feltehetően a kapuház építési ideje, amely a szoborral együtt az 1555-ös tűzvészben sérülhetett meg. 

Több párhuzamos elképzelés próbálta megmagyarázni a Bruckmandl jelentését. Volt aki egyszerűen egy közeli fürdőnek a reklámjának vélte. Ilyen fürdő létezett Regensburgban, azonban nem valószínű, hogy a híd fenntartója egy ilyen reklámot engedélyezett volna felállítani, legalábbis hasonló analógia nem ismert. Valamivel ésszerűbb csillagászati teória szerint a szobor egy irányjelző, egy "dél angyala", amely az öltözetével, tekintetével és az eltakart szemével egyszerre mutatja az utazóknak a déli irányt. Erre azért lehetett szükség, mert a kőhíd nem pontosan követte az észak-déli tengelyt, északi része kelet felé, déli része nyugat felé tért el a képzeletbeli vonaltól. A harmadik teória viszonylag modern, ez pedig nem más, mint a dóm és a híd építőmesterének versengéséről szól. Nem csoda, hogy a híd építtetője nyerte a versenyt, a regensburgi Szent Péter dómot a híd átadása után 127 évvel kezdték el építeni és csak 1872-ben lett kész, amikor a toronysisakokat is sikerült gótikus stílusban felépíteni.

A szobor mellett a rejtélyes felirat is sok ember fantáziáját mozgatta meg. Volt aki úgy vélte, hogy a híd építése idején pusztító hőségre és aszályra utalhat, de volt egy városi zsidó monda is, melynek végén a tűz helyett a Dunába hajított néma gyerek első szavai lennének ezek. Egy közeli kolostorból előkerült feljegyzés alapján azonban sikerült megtalálni a hozzá kapcsolódó szöveg teljes változatát, de a szöveg sem adott túl sok segítséget a kutatóknak:

Schuh wie haiß / zu Regensburg seyn dy Heuter feist

A szöveg feltehetően egy korabeli viccet örökít meg, jelentése azonban a múlt homályába vesz. Építése idején még mindenki értette, idővel azonban a jelentés elhalványult, de körülbelül a magyar "Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol" mondáshoz hasonlatos: Olyan meleg van, hogy didergek, Regensburgban a sovány lovak dúskálnak. 

A Bruckmandl harmadik verzióját utoljára 2012-2018 között restaurálták (forrás)

A szobor és a szöveg között logikai kapcsolatnak kellett fennállnia, ebből következően sokan azt gondolták, hogy a nyeregtető jelképezheti a regensburgi sovány lovakat, habár vélhetően ebben az esetben egy jóval összetettebb történet állhat a háttérben. 

Felhasznált irodalom:

• Karl Bauer: Regensburg. Kunst-Kultur- und Alltagsgeschichte. Buchverlag 2014. 6. kiadás
• https://www.regensburg.de/kultur/kulturdatenbank/eintrag/118949
• https://www.regensburger-tagebuch.de/2013/01/das-regensburger-bruckmandl-teil-2.html
• https://www.regensburger-tagebuch.de/2013/01/das-regensburger-bruckmandl.html#more
• https://www.bernd-nebel.de/bruecken/index.html?/bruecken/3_bedeutend/regensburg/regensburg.html