Jókai nem Ada Kaleh-ről mintázta a Senki-szigetét

Nem nagyon találni olyan Ada Kaleh-ről szóló beszámolót, amely meg ne említené, hogy erről a helyről mintázta Jókai Mór az Arany ember c. regény Senki-szigetét, ahol Noémi éldegélt. Kedves történet ez, jobban mondva széles körben elterjedt városi legenda. Ami már csak azért is furcsa, mert azok számára, akik esetleg vették a fáradságot, és kinyitott Al-Duna térképpel olvasták az idevágó fejezeteket nyilvánvaló, hogy semmi hasonlóság nincs sem elhelyezkedésben, sem pedig geomorfológiájában Ada Kaleh és a Senki-szigete között. 

A cikk eredetileg csak az Ada Kaleh - Senki-szigete körüli homályt szerette volna eloszlatni. Azonban tüzetesebben meg kell vizsgálnunk Jókai Mór könyvének első fejezeteit a Duna szempontjából, ugyanis valami nagyon nem stimmel a helyszínekkel.

1. Térugrások az Al-Dunán.

A történet a Vaskapu szorosban kezdődik, a szabályozás előtti félelmetes természeti viszonyok költői leírásával, a bóra és a pestis fenyegetésének árnyékában. Nem Ada Kaleh szigetével kezdődik a könyv, amely ekkor még török fennhatóság alatt állott és nem Orsovával, a nézőpont szerint legelső, vagy legutolsó magyarországi várossal. Első azonosítható pontunk a második fejezetben (A Szent Borbála és utasai) bukkan elő, a rózsaszín köntösű, fehér liliomot hordozó Szent Borbála hajóval egyetemben. Ogradena egykor két részből állt (Ó- és Új-O.) előbbi román utóbbi cseh népességű falu volt a Duna magyarországi partján, Orsovátol 10 kilométerre nyugatra. Ezt a települést ma már hiába keresnénk, Ada Kaleh szigettel együtt süllyesztették el román-szerb koprodukcióban.

Tímár Mihályék ezután a Tatalia-szorosban bukkannak fel újra a térképen, ahol egy elszabadult hajómalom rohant velük szemben a zúgókon. Ez a földrajzi név egyedül Jókai könyvében fordul elő, a hozzá megtévesztésig hasonlító Tachtalia-sziklapad az Al-Duna legdélibb kanyarulatához közel, a Grében-hegycsúcson fölül volt, melyet csak 1897-ben sikerült a hajózás számára biztonságossá tenni. 

...Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

A Tachtalia és Izlás zúgóin nem csak a folyó örvénylik veszélyesen, a regény földrajzi pontjai is elkezdenek összezavarodni:

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

A Perigrada-szirt és a Reszkivál-sziget a Vaskapu-szorosban található, már Magyarországon kívül, Orsova alatt. Semmiképpen sem lehet a Tachtalia-szorosnál, mely a Grében felett van, a Vaskaputól légvonalban 40 kilométerre, folyásirányban felfelé.

A Prigrada-szirt és a Vaskapu-csatorna

A regényben található egy újabb képzavar, ami akár lehetne a szocialista irodalomhamisítás maradványa:

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Mivel történetünk az 1820-as években játszódik, a Románia nevű államalakulat még a könyv kiadása idején (1872) is csak 10 éves volt, és még 48 évet kellett volna várnia, hogy a Krassó-Szörény vármegyében található Tachtalia bal partja hozzá tartozzon, joggal feltételezhetjük, hogy itt valami komoly tévedés lehet. 

Az összetört hajómalom a fehér cica halála árán végül segített lerázni a török ágyúnaszádot. Miután túlélték a sziklaszorost, a bórát, lerázták az üldözőiket egy érdekes térugrás után újra a Vaskapu-szorosban találjuk hőseinket, ahogy közelednek Orsova városa felé, amelyet a regény kezdete előtt már el kellett hagyniuk: 

S amint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltűnt a magasból. A bóra, amily gyorsan hozta, oly gyorsan tovakorbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány. A Duna megszűnt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret, s a nyugat felé elterülő zafírkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

A földrajzos itt vakargatja a fejét; vajon mit akarhatott ezzel a költő mondani? Elképzelhető, hogy Jókai a bevezető szakaszban leírt Ogradenát és a Tachtaliát Szvinicával együtt a Cserna-patak torkolata alá helyezte a tulajdonképpeni Vaskapu-szorosba? Néhány településnév ezzel mindenképpen ellentmond, de például Szkela Gládova falu valóban Turnu Severin mellett található:

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Szvinica azonban a Tachtalia-sziklapadtól délre található. Nagyon nehéz elképzelni, hogy Jókainak ne lett volna egy komolyabb földrajzi atlasza a dolgozószobájában. Éppen ezért kissé érthetetlen a cselekmény térbeli ugráltatása, hiszen nem feltételezhette az olvasóközönségről, hogy ennyire nem ismerik az Al-Dunát és egyikük sem jön rá a turpisságra.

A "szigetre épült" Orsova ugyancsak képzavar. Orsova település a bal parton épült, nem a szigeten, bár ezt a következő fejezetben Jókai maga pontosítja:

Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.[...] A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sáncfalakról.

Ez az Új-Orsova pedig nem más, mint Ada Kaleh, a Senki-szigetének állítólagos ihletője, melyre a szerző ezt a két mondatot vesztegette a regényben összesen.

Sziklazátony az Al-Dunán (fortepan.hu no.86894)

Aztán szereplőink Orsovát elhagyva ismét Ogradenánál járva böngészik Traianus császár tábláját a Kazán-szoros bejáratánál. 

Mikor a nagy Sterbec hegytető a szerb parton eltűnik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bércfolyosó neve a „Kaszán”. Kétháromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezerlábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüstsugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bérc, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú fehér toronnyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Dubova valóban Magyarország volt, Dunatölgyes néven, de már Orsova és Ogradena is, tehát felesleges volt hozzátenni, hogy az ott Magyarország. Hőseink a Kazán-szoros után elhagyják a Veteráni-barlangot, a Klisszura-szurdokát, a Babakáj-sziklát, majd Galambóc várát. Galambóc várát valószínűleg csak messziről láthatták, mert a Babakáj-szikla az Ómoldovai-sziget másik mellékágában található.

Az Al-Dunai térgörbületet amúgy egyszerűen ki lehetne egyenesíteni pl. ha Ogradena helyett Turnu Severin, vagy Kladovo szerepelne, ha a Tachtalia-sziklapad helyett szimplán Vaskapu-szorost ír a szerző. De most már valószínűleg örökre így marad. Lépjünk is tovább az Ada Kaleh ihlette Senki-sziget témakörhöz!


2. Miért nem Ada Kaleh?

Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, ahol a Morava a Dunába szakad. A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminchat tornyán is sokszor lobogott majd a Szűz Máriá-s, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé.

Szendrő vára alatt a szél miatt kénytelenek megállni, de kapóra jön egy dunai sziget, melynek déli mellékága szélárnyékot és továbbhaladást biztosíthat főhőseink számára:

A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú, hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant, ős vénségű fűzfákkal benőve. A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, ahol azután a Szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kíváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és „kopaszokkal”. 

A Temes-sziget a II. katonai felmérésen.

Ennél a pontnál a földrajzos ismét vakarja a fejét és bajsza alatt mormog: de hát az Osztrovó-sziget, magyar nevén a Temes-sziget mellett hőseinknek már el kellett haladnia Szendrő felé. Felső csúcsa ugyanis Szendrő és a Morava-folyó torkolata alatt található körülbelül 12 kilométerrel. Az alsó csúcsa pedig további 20 kilométerre van, visszafelé, az Al-Duna irányában. Mondjuk úgy, Jókai ennél a fejezetnél nem pillantott a térképre.

Elérkeztünk tehát a legendás Senki-szigetéhez, melyet az író egyértelműen nem a Vaskapu-szorosba, hanem a Magyarországhoz tartozó Temes-sziget és a törökök által megszállt Szerbia közé képzelt el. Ez a mellékág ma már csak nyomokban van meg. Nem is gondolnánk, de ezt is a Vaskapu I. erőmű építése számolta fel. A szigeteket általában elárasztották, de ezt a Temes-szigettel nem lehetett megtenni, mert értékes szántóföldek borították, továbbá volt rajta egy szerb lakosságú település is, mely a szigetről kapta nevét (Osztrovó, magyarul Temessziget). Így hát egy töltést építettek rajta keresztül, hogy a tározó megemelt vizétől biztonságban legyenek az immár jugoszláv javak. Jókai a sziget kialakulásának is szentel egy komolyabb részt, ezt már elemezgettük itt a blogon. A leírásból egyértelműen kiderül, hogy ezt a szigetet egy kanyarogva feltöltő, részben alsószakasz jellegű vízfolyás építette, nem pedig a Vaskapuban sziklapadok között örvénylő Duna.

A járt Duna-ágat elhagyta, ahol legalább ősromok jöttek eléje, ahol találkozott más hajókkal, ahol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s ahelyett kitért a járatlan Duna-ág öblébe, ahol jobbról elfedi egy hosszú, kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami szárazföldet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák.

Tímár Mihály élelemszerző útján rálel egy kis kunyhóra és az őslakos édesanyára és leányára, akik a sziget történetét is elmesélik neki:

Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az Osztrova-sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette - senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától.

És szóba kerül a kényes helyzet is, amely a sziget ismeretlenségéből adódik:

Nem kell tőle egyéb, mint hírüladni vagy Bécsben, vagy Sztambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja fel a Duna-ág kanyarulatát. - Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettyebokrai között. Azután sohasem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, akik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Idehoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. - Uram! - Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanócot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem, s a következő tavasszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten!

Az Arany ember könyv alapján tehát Ada Kaleh és a Senki-szigete között párhuzamot vonni nem nagyon lehet. A Senki-szigete egy tipikus alluviális sziget, lassan folydogáló ágakkal, nádassal, sűrű vegetációval, hegyeket legfeljebb a távolban lehetne látni, ha a szerző írna róluk. Lakónépesség nincs rajta, éppenhogy egy fél családot el tud tartani. Ezzel szemben Ada Kaleh egy pezsgő település, amely az egész szigetet elfoglalja, hatalmas erőddel, iparral, mezőgazdasággal, katonasággal, hajójárattal a magyar part irányába. Egyetlen jellemzőjük hasonlít, a nemzetközi jog szerint nem tartoznak semelyik parton lévő államhoz sem. Csak a regény elkészülte után (1878-ban, a berlini kongresszust követően) száll itt partra néhány osztrák-magyar rendfenntartó, de a bekebelezés csak 1913-ban történik meg.

Sokkal valószínűbb, hogy Jókai a szűkebb pátriájából vette az ihletet. Egy olyan Duna menti város, olyan dunai szigetéről, melyen maga is birtokos volt. Ez pedig nem más, mint az első olyan földdarab Magyarországon, ahol Erzsébet királyné lába először érintette a magyar földet; a komáromi Erzsébet-sziget. A gyümölcsösök és zöldségeskertek között megbúvó nyaralók sokkal inkább felidézik a senki-szigeti idillt.

3. De vajon létezett-e a valóságban a Senki-szigete?

A III. katonai felmérés 13 valódi szigetet jelöl a Temes-sziget mellékágában a szerb határ mentén. Közülük 10 Magyarországhoz, 3 pedig Szerbiához tartozott (ezeket mind a sziget alsó csúcsánál találjuk). További három egykori sziget körvonala is látszik, ezek többé-kevésbé a Temes-szigethez forrtak. Az itt felsorolt szigetek közül ötnek volt neve; Valicka, Sugavica, Mali Spil, Sredo Potniak és Perina. Jókai talán éppen a hely zegzugossága miatt választotta regénye helyszínéül ezt a tájat. Itt nyugodtan el lehetett tüntetni a világ szeme elől Noémit és édesanyját. A közeli szerb part, a később szocialista iparvárossá fejlesztett Kostolac felé egyszerűbb volt a kapcsolattartás. A magyar parton széles ártér és a hatalmas Deliblát homokbuckái akadályozták az emberi megtelepedést.

Ha ma valaki a Temes-sziget mellett keresné a Senki-szigetét és a sziklát gondban lenne. Folyóágaknak már alig maradt nyoma, egy-egy mélyebb területen felnőtt erdősáv emlékeztet a kanyarulatokra. Az iparosítás is alaposan rányomta a bélyegét a tájra, a kostolaci hőerőmű hűtővízcsatornája középen kettévágta az Osztrovót. Nemhogy mi, még Noémi sem ismerne rá arra a paradicsomra, ahol annak idején felnőtt.

A könyv: http://mek.oszk.hu/00600/00688/html/
A térkép: http://dunaiszigetek.blogspot.hu/2013/03/keziratos-helyszinrajz-az-al-dunarol.html

Egymilliós magyar város a Duna-deltában

Egymilliós magyar város a Duna-deltában? Ez utópia a javából. Ráadásul Jókai Mór tollából.

Annak idején még nagyapám tanácsolta, hogy olvassam el A jövő század regényét, ha már annyira szeretem Vernét. Elolvastam. Többször is. Talán ez volt az egyetlen olyan utópisztikus regény, melynek a végén azt kívántam bárcsak így lenne most is, ahogy a regényben, ellentétben akár Orwell-lel, akár Huxley-val.

Lehet nagyon távolról közelíteni a Dunához, ez most egy ilyen eset. 1959 táján járunk, a valóságban is nagyon hasonló vonásokat mutató Oroszország éppen ekkor mért megszégyenítő vereséget az Osztrák-Magyar Monarchiára és Habsburg Árpád királyra. A vert sereg nem térhet haza, száműzetésük helye a Duna-delta. A magyar találékonyság és Tatrangi Dávid találmánya diadalmaskodik a természeten, a mocsár helyén hét év múlva egymilliós várost találunk, amolyan 42 négyzetmérföldes kelet-európai Szingapúrt.

Jókai nyelvezete sokak számára szinte érthetetlen, hemzseg az idegen kifejezésektől. A Duna-deltára vonatkozó résznél azonban kincseket is tartalmaz a szöveg, hiszen a környező Dobrudzsa ekkor már nem török vidék, éppen az oroszok birtokolják, de az éppen létrejövő Románia is szeretne kijutni a tengerhez. Jókai éppen ezért a török névanyagot vette át. Ennek egyik szép példája a Chedrile-sziget, mely a szomszédos tengerparti településről kapta nevét. Most Szent György a település neve. Eredeti nevére már senki nem emlékszik.

Az alábbaikban teljes terjedelmében olvasható a deltára vonatkozó rész (kiemelések tőlem), mint dunai utópia. Készítettem hozzá két házilag összebarkácsolt térképet a jobb érthetőség és a látvány kedvéért.

A Duna-delta és Otthon város fantáziatérképe a regény keletkezése idején

 
 "Hét év múlva, tehát még hamarább, mint alapítója jósolá, egymillió lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy negyvenkét négyszögmérföldre kiterjedő telepet.

És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerűen beosztva, melynek önmagát továbbfejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agavé virágkoronájának növése, mikor száz év alatt egyszer virágzásnak indul.

Aki folyam mentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja, s a Szulina-folyamágon végighalad a calori-gép-hajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvencei, s a sikerült kísérlet elárasztja az európai zöldségpiacokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultúra megnemesített.

A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyemgyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnak, mikből falkái a szelíd szárnyasoknak rajzanak elő, amik nappal az olajnövények között járnak, s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottiláikra.

Ez a kertipar városa.

A független, saját tűzhelyének élő földrész kedvenc ipara ez, mely munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántásvetés.

A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajon jól míveli-e a földét a kisgazda, mit vet bele, jókor veti-e el, jön-e rá eső, nem veszi-e föl a víz árja, nem lepi-e meg a rozsda, learatják-e a termést idején, nem jön-e nyomtatásra esős idő, nem megy-e kárba az egész termés. – Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga „jó” termésére.

Az egész Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzá való földet is teremteni kellett.

Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat szivattyúzógépekkel merték ki, s ahol a föld árja járta a térséget, ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget leégették róla; gőz-rigolozógépekkel megforgatták a talajt, alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul szeldelték öntözőcsatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá. Ha túl nedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztülfűtötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő cafrangkészülékkel söpörtek végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, amit kaucsukcsövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat szitált mészpor hintésével ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el, azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénennyel fojtották meg; mesterséges trágyával, trágyalé öntözéssel sokszorozták a növény termőerejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.

Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a buja mezőkön meghonosított háziállatok, gyapjúadó nyájak, a lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fennsíkon szőlők, miknek bora a kezelés mellett a világpiac keresett árucikkévé lett. Ez a „mezőgazdászati város”.

Továbbhaladva, a kerti lakokat a Moise szigetén s a szántóföldeket és gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek, tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománcos, fénylő külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják éppen úgy összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig, s mindannyian a folyamparthoz futnak. A földipar városa átalakul gyárvárossá.

Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk, hogy füstöt, bűzt terjesszenek maguk körül, s bemérgezzék vele mérföldekre a levegőt, s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas, füstokádó minarék mind eltűntek; csak alacsony kürtők és gőzcsövek vannak. A gyárak nem fűtenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek hitt keresztülfúrását az egész földrétegnek, s megkísérlé aztán kútfúróival a föld primer alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg lemélyeszté olvadhatlan ércüveg csöveit a földkebel központi tűzhelyéig, önkénytes volkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az végtelen horderejű találmány lett. E „tűzkürtő” tetszés szerinti lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek meleget, a gépeknek éltető erőt. – A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika föltalálása volt. A gyárak gépei megszűntek kőszenet fogyasztani, mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig, s onnan vette tüzelőszerét. A föld alatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás mellett világítógázul lehetett használni. Otthon város minden házába a tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat, tűzzel minden üstöt, tropikus légkörrel a fedett díszkerteket.

Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutcái.

A gyárvároson túl kezdődik a „kereskedelmi város”.

Három roppant széles Duna-ág folyik végig rajta: a Kilia, Szulina és Szent György-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva, húszölnyi szélességben a kereskedelmi áruk rakpartjául szolgál, melyen vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az árucikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú aszfalt- és ruggyanta sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint, raktárakkal a föld alatt, árutermekkel az emeleteken, s a nagyszerű vendégfogadók.

A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három főutcája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik utca harminc öl széles és egy mérföld hosszú; a középpont, melyen összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül körüljárni. És mind ez egyenes főutcák, mind a tér maga, ichorüveg boltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz lábnyira magasodik ki a szimmetrikus palotatömegek közül, egy gloriettel a tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon, s tizmérföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett utcákban nincs soha sár és por; nincs több szél, mint amennyit mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utcák alagcsöveken át fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül; egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot párolognak ki, hasonlót a violák szagához, s ez örökké betöltve tartja a roppant boltozat tériméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés bűzeitől. Ez a tér a városház tere. A hatszögű épület hat szárnya egy egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utca bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút, s e kút körül a város hírhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának. Egy gyümölcs- és élelmiszerpiac, melyen az öt világrész és a szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, ahogy törzséről leszakíttatott, összehalmozva található: a főnixpálma datolyafürtei, a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyrapálma óriási diói, miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák, mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi gömböcei, mik csak éretlenül ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő belimbik, a szentjánoskenyér alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa pikkelypáncélos cipói, a mangifák aranyszín tojásai, a rózsaillatot és mézédességet egyesítő csirimáják, a duránci húsú guyaveszilvák, a szájban szétolvadó piriquao-barackok, a fahéjfűszeres nialéaszőlők, a kínai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye alakú gerezdes abacatok, a kemény héjú, kék zománcú mangosztánalmák, miknek belső húsa ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill paradicsomalmái, a pandanusz kenyérbélű, ananász alakú gubói az év minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas csarnokaiban, mik a múlt századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba száműzték. Itt vannak kirakva célszerű állványokon az újkor nagy tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi földrészek ínycsiklandó zöldségtermékei is, a káposztapálma hajtásai, a jávai kacsangbabok, a finom húsú szóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári dzsambuk, az olajos pisztácok s mindazok a csodálatos ehető növények, miket egy kelet-indiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat; mik közül nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya, melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a legkeményebb hús is porhanyóvá lesz anélkül, hogy tűzre tennék. – Húsneműekben is egész világtárlat van itt; s az árueladó székely menyecskék, a pirospozsgás debreceni, szegedi, komáromi kufárnők oly nyelvkészséggel tudják ajánlani árucikkeiket, mely szakképzettségükről tanúskodik: itt egy delikát elefánttalp kínálkozik, egy rózsapiros jegesmedvecomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri asztalra való jakpúp; az árusnők készek megmagyarázni a vevőnek, melyiket hogyan kell elkészíteni; a kínai salangin fecskefészekből hogyan lesz csemege, az ausztráliai csőrös állatnak minő pác kell; ajánltatnak különösen a pekári- és tajaszu-malackák; aki nagyobb állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol éppen most zsiráfborjúkat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge; ugyanott fiatal vízilovak szügye is kapható; a többi részéből „pemmikánt” csinálnak; egy Brassóból idetelepült örmény nő különösen nagyra van igen keresett szumátrai kappanjaival, amik kávén híznak; hitelesség kedvéért mindegyiknek meg van hagyva a zúzája a benne levő emésztetlen kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett „pangerang-kávé”, mely akként jön létre, hogy egy ínyenc állat, a „musang”, a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán ezt összeszedik utána, s ez az állatvilági körutat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták árulni az eredetét igazoló album graecummal, mellyel tömör koprolitokat képez: az angolok arannyal fizetik azt.

Másik boltban mindenféle italokat árulnak, ott kapható a török „sorbeth”, az amerikai „blackdrink”, az arab „bombik”, mely egyszerre szomjat és éhet csillapít; a hűsítő „kínai víz”, a kávégyümölcsből készült „kiser”, az indus „ananászital”, a tengeri szőlőből sajtolt „korzián”, a málna- és mézből párolt „malinnik”, a borassuspálma cukros nedve, a kellemesen csípős „gawral”, a four croya virágmustja és százféle neme a gyümölcsboroknak – csupán igazi bort és égetett pálinkát nem találni a boltokban. Ennek előállítása és árulása a részvényállam kizárólagos joga, aminek okait és céljait majd megtudjuk később.

És aztán az élelmi bazár valamennyi csarnokában láthatók azok a kis fürgenc lények, amik az emberek legnagyobb ellenségének hatalmas pusztítói, a kis ghekkók azok, mik a legyek ellen folytatják a folytonos harcot. Ezek a szelíd gyíkok, tapadó talpacskáikkal összevissza futkározzák a falakat, az állványokat, hosszú nyelveikkel elkapkodják a legyeket, a dongókat s tisztán tartják tőlük az élelmiszereket, vannak is ezért a kufárnők előtt nagy becsületben.

Aki azt gondolta, hogy az élelmi bazárt a város középpontjába helyezze, jól számított.

Az emberfogó csábszerek közt leghatalmasabb csalogató az, hogy „hol lehet jót enni”. Ez bele van nőve a hazáról való fogalomba, nem hiába részesül oly tiszteletben a „tűzhely”. A szakácskönyv igen nevezetes közjogi kódex. A gourmandvilág elismerte Otthon városát az ínyencség Mekkájának.

Másik előnye a világvárosnak a tisztaság. Egy olyan helyre építve, melyet ősi időktől fogva a járványok posványbölcsőjének ismert mindenki, az alapítóknak minden emberi tudományt segélyül kellett hívniok, hogy telepüket egészségessé idomítsák. A szükség kényszeríté őket a lehetetlent is valósítani. Ez sikerült. Az Otthon városában nincs szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik, mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőztethette volna, s a piszok megtér rendeltetése helyére a szántóföldre, s lesz belőle arany: a méreg a földbe vegyül, s feltámad mint kenyér.

A főtér hat oldalát hat palota képezi; egyik a bank épülete, másik a szerződések háza és tolmácsi hivatal, harmadik a börze, a többi három az igazgatóság három külön osztályáé.

Ha az utazó a keleti utcában egy légnyomatú hengervasúton az imperialéra felül, egy örök világtárlat vonul el kétfelől mellette. Ipar- és terménycikkek, divat és gyakorlati találmányok, tudomány és művészet csoportosult tárlatai váltják föl egymást panorámaszerűen; míg az utca véget ér, s akkor ott áll az utazó előtt a század legmerészebb építkezési műve: egy három mérföldnyi hosszú raktár, mely a Sulina-Duna-ágtól a Szent György-Dunáig nyúlik.

Ez az Otthon város kincstára.

Itt rakodnak le a részvényállam mindenünnen érkező légjárói, s innen indulnak ki új árukkal megterhelve. Innen hordják szét a Dunán, a tengeren járó hajók s a vasutak vonatai a felhalmozott árucikkeket Európa egyes országaiba, mert az Otthon állama az európai részletkereskedésbe nem avatkozik; ő csak a világrészek között tartja fenn a közvetítést, s a nemzetközi kereskedés hasznait engedi az egész világban szétoszolni.

A hosszú kereskedelmi raktár, melyben együtt van az öt világrész, képezi a város homlokzatát a tengerpart felől, mely összeköttetésben áll a kiépített mólókkal, amik a hajdani zátonyok helyén emelkednek, s most védett kikötőül szolgálnak a hajóknak. A Chedrile-sziget ez idő szerint mulatókertté átalakítva, kedvenc helye az idegeneknek.

A Szent György-Duna-ágon a rakpartról egy alagút visz keresztül. Általában mindenütt vasból öntött alagutak visznek át egyik partról a másikra, mik könnyebben és gyorsabban elkészíthetők, mint a hidak. Hidat nem építettek az Otthon város folyamain sehol, azért, mert mikor a Duna nagy áradásban van, a hajókat csak eléjük kötött aerodromonokkal lehet víz ellenében felvontatni, s ezeknek járását a hídjármák akadályoznák; hanem alagút minden utca nyílásából vezet át a túlpartra. A Szent György-parti fennsíkon van a Duna-delta őserdeje; most pompás népkertté átalakítva, melyet a világ minden építési ízlése szerint alkotott nyári lakok díszítenek. Ez a „fényűzés városa”.

A Porticskája-Duna-ág végre hajóépítéshez készített dokkokhoz idomítva, gabonatartó silókkal végigrakva, elvezeti a kíváncsi utazót a Razin-tóba, melynek nincs közlekedése a tengerrel; e tóban a részvényállam mesterséges haltenyésztést űz nagy sikerrel, a zátonyokon osztrigatelepek ápoltatnak, a sziklás öblökben a szivacstermesztést üzdelik, s egy kavicsos talaján az őstónak a gyöngytermő gyöngyér meghonosításával tesznek kísérletet.

Otthon a Duna-deltában (Jókai Mór regénye alapján)

Ha azután az utazó vízen, szárazon és víz alatt, gőzzel, hőléggel, légnyomással végigutazta a várost, felszáll egy aerodromonba, s megtekinti azt madárlátból, akkor látja lélekemelő képét egy új világvárosnak, melynek hatágú üvegboltozatos utcacsillaga ragyog a napfényben, mint egy óriási rendkereszt a földön, közepén a nagy Kohinoor-gyémánttal, a hexagon kupolájával; közben a szabályos házak tömegei, tető helyett világkertekké alakított teraszokkal; a kalauz megmutogatja itt és ott, ama kiváló nagy épület zöld parktól környezve, minő közintézet háza, tágas négyszögű térek lombárnyékolta útjain tarka néptömeg tolong, vasútvonatok, társaskocsik robognak végig az utcákon, sodronyhuzalokon repül át más vonat a háztetők felett, villanygépek által hajtva; a folyamóriás négy ágán hajóraj kerülgeti egymást, mindenféle tarka lobogókkal; távol kelet felé eltekintve, az esthajnal aranyegén közeledő légjárók hosszú, sötét darucsoportja tűnik fel, s a nyugati látkör ragyog a csatornahálózat tükörvonalaitól, mik átszelik a dohányzölddel, lenkékkel, málvapirossal, repcesárgával hímezett végtelen mezőket. Míg a hexagon kupolájának órája felséges döngéssel üti el a kilencet, s ekkor a világítótorony óriási kürtje bömbölve szólal meg, tudósítva róla mindenkit, hogy a napnak vége, s váltókra, szerződésekre nézve kezdődik a „holnap”, s ugyanakkor kigyullad a kupola napfényragyogású villanylámpája, s mintha csillagos ég népesülne meg az éj leszálltával, ezernyi ezer lámpa ragyog fel a szimmetrikus utcák mértani vonalain, a szökőkutak phosphorescens világítással vetik fel habjaikat, a hajókon vándor jeltüzek jelennek meg, a közelgő aerodromonraj fekete alakjai zöldes fényű lampyris-csoportként jelennek meg az égen, a gyárak tűzkürtői veres fénysugarakat lövellnek az égbe, s a mezőkön villanyvilágítás mellett foly tovább az aratási munka. Az Otthon városában nincsen éj soha!"

A jövő század regénye: http://mek.oszk.hu/00800/00846/html/

Az Aranyember a magyar Senki szigetén 1962-ben

Újabb filmen megörökített szigetre leltem. A Linda-sorozat Kacsa-szigete után következzék egy klasszikus. 1962-ben forgatták Jókai Mór Aranyemberét, immár harmadszorra. Ezúttal végül teljesült két - a mai filmektől általánosan elvárt - kritérium, az alkotás már színes és hangos is volt egyben. Az évszám igencsak fontos, hiszen ebben az időben még létezett Ada Kaleh szigete a Vaskapu-szorosban. Ésszerű lett volna a filmet itt forgatni, hiszen sokan gondolják, hogy ez a földdarab ihlette magát a rejtélyes Senki-szigetét. A vízparti jelenetek forgatására mégsem ott került sor, hanem egy azóta már eltűnőfélben lévő másik szigeten, ugyancsak vadregényes tájon. 

Mielőtt elárulnám melyik szigeten mosta el a Duna Latinovits Zoltán, Pécsi Ildikó, Komlós Juci valamint Gobbi Hilda nyomait, érdemes végigböngészni mennyi szigettel hozták már kapcsolatba az "Aranyembert". Már csak azért is, mert már egyik sem található a mai Magyarország területén.

1. Első helyen áll Osztrovo szigete (Temes-sziget magyarul), ugyanis ennek egyik mellékágában keletkezett a sehová sem tartozó Senki-sziget. Az egykori Temes vármegye legdélebbi részén található terület regénybe emelése kiválóan bizonyítja, hogy Jókai Mór otthonosan mozgott a Duna és a földtudományok kérdésében. Ez volt az Al-Dunához legközelebb eső olyan terület, ahová az általa megálmodott idillt úgy elhelyezhette, hogy az minden földrajzi, etnikai, eldugottsági és paradicsomi szempontnak maradéktalanul megfeleljen.
2. Második helyen áll a sokak által első helyre tett Ada Kaleh szigete. Ez a véráztatta föld semmiképpen sem nevezhető paradicsominak, elég ha csak a rajta állt hatalmas erődre és a számtalan ostromra gondolunk. És mellesleg lakatlan sem volt. Egyetlen érv hozható fel mellette: a sokáig vitatott, de ennek ellenére szerződésekben mindig rögzített státusza. Egy átlagember szemében azonban kétségtelenül a Duna egyik legromantikusabb helyszíne, nem véletlen, hogy sokan a Senki szigetét vélik fölfedezni benne.
3. Véleményem szerint a sokkal inkább valóságos komáromi Erzsébet-sziget jelenthette Jókai számára a regény hátterét. Ezen az alighogy felparcellázott, akkor még ártéren fekvő kert-szigeten az író maga is vásárolt telket és épített házat, melyen együtt élt egy darabig feleségével, Laborfalvi Rózával. A komáromi Duna-szakasz amúgy is kiemelten fontos helyszín a regényben. Ugyanúgy, mint az író életének rengeteg más valóságos helyszíne és motívuma.

Végül negyedik helyen említeném meg az 1962-es Aranyember forgatásának helyszínét, a Nagymarostól folyásirányban lefelé található első balparti szigetet. Talán sokan ráismernek a légifotóról.

Ez pedig nem más, mint a Sólyom-sziget, régebbi nevén a Bergmann-sziget. Egészen véletlenül éppen van nálam egy légifotó az adott területről, pontosan az adott évből (a kép dátuma: 1962. május 8. forrás: Hadtörténeti Múzeum). A mellékelt videón könnyen felismerhető az al-dunai mészkősziklákat utánozni kívánó vulkanikus visegrádi Vár-hegy, a távolban a Börzsöny Kismarosig nyúló tömbje. A rendező részéről valóban kiváló választás volt: Budapesttől alig egy órás utazással elérhető és tényleg visszaad valamit az Al-Duna hangulatából. Földrajzi szempontból talán nem is választhatott volna jobban. Annak ellenére, hogy a Sólyom-szigetet már 1962-ben is csak nagy jóindulattal lehetett szigetnek nevezni. Az 1962. évi forgatás mindez ellenére egy idilli állapotot örökített meg, ugyanis másfél évtizeddel később itt már víkendházak és nyaralók épültek az ártéri erdővel övezett legelőkön. A filmben látott táj azóta teljesen átalakult, a mellékág feliszapolódott, a mederben újabb szigetek és zátonyok nőttek föl. De ez majd egy másik bejegyzés témája lesz. 

Ez a nagymarosi sziget tehát a negyedik, mely Jókai Aranyemberéhez köthető, és az egyetlen ami a mai országhatáron belül maradt. A film egyben szép emléket állít az egykori Sólyom-szigetnek.

Dunai sziget születik - Jókai Mór leírása

 

Jókai Mór (1825-1904) kép forrása: www.pszeudo.hu

"...A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. Egy nagy téli áradás alkalmával aztán nekiment a jeges zaj az Osztrova-szigetnek, s annak egy csúcsát leszakította, magával ragadta a földet, követ, derékfákat erdőszámra; akkor azzal a jéggel, sziklával faderékkal vegyes özönvizi gomollyal megtorlott a szikla mögötti zátonyon. A gomoly ott maradt. És aztán félszázadig évről évre az új áradás új iszapréteget hordott föléje, új kavicstorlattal terjeszté ki közületét, az elkorhadt fatörzsek földjéből új ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, minő az újvilági természet alkotása, s lett ott azon a helyen egy névtelen sziget. Mely senkié sem; melynek nincsen földesura, sem királya, sem hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi vármegyéhez, semmi diocesishez. A török-szerb határon sok ilyen paradicsomi hely van, melyen nem szánt, nem kaszál, nem legeltet senki. Egyedül a vadvirágnak és vadállatnak hazája. S ki tudja még kinek?

     A sziget északi partja nyilván tanusítá annak keletkezését. A kavics egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi s hordónagyságú darabokban néhol; a közt nádgyökér és korhatag fatörmelék, a sekélyebb zátony zöld- és barnahéjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos partoldalban pedig katlanszerű lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő léptek hagjára százai a teknősbékáknak sietnek elrejtőzni. 

     A partot egész hosszában a vörösfűz törpe bokrai lepik be. Azokat minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég..."  - Jókai Mór: Az aranyember, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960. 52-53 p.

A Temes-sziget (Gönczy Pál, 1897)

Jókai Mór szemléletes leírása egy dunai sziget fejlődéséről akár egy földrajzkönyvből vett részlet is lehetne, annyira pontosan írja körül azt a folyamatot, melynek révén egy zátonyból sziget alakul ki. A történet az Al-Dunán játszódik, hol a Duna, a Dráva, de főleg a Tisza és a Száva betorkollása alatt alsószakasz jellegűvé válik a beléhordott temérdek hordaléktól. Jókai idejében még ez így volt, hiszen a  nagyobb dunai szabályozások előtt járunk (Az aranyembert Jókai 1872-ben írta meg). 

 A Duna Vaskapuig terjedő szakaszának legnagyobb szigete az Osztrovó-sziget, (később Temes-szigetre keresztelték át). Ennek déli, sekélyebb és zátonyosabb mellékágába tette Jókai a "Senki-sziget" keletkezését. A szikla tömeg mögött a víz sebessége lelassul, a két irányból érkező víztömeg lerakja hordalékát, így alakul ki a zátony, melyen még nem telepszik meg a növényzet. Ennek oka az, hogy kevés a tápanyag, és a vízborítás olyan gyakori, hogy ott állandó növényzet nem telepedhet meg. A sziget fejlődésének következő szakaszában a zátonyt az árvizekből fennakadó, leülepedő növényi korhadék, elmosott talaj és további felhalmozódó üledék magasítja, gyarapítja. A magasabb térszínt a víz egyre ritkábban borítja el, a korhadékon növények szökkennek szárba. A sziget további fejlődése egy önmagát erősítő folyamat. Dús növényzet - tovább lassuló vízáramlás - kiülepedő iszap - további gyarapodás - újabb megtelepedő növények. A növekedésnek csak a folyóvíz energiaváltozása és a jeges árvizek pusztítása szabhat gátat.  A szigetcsúcsot érő erősebb sodrásból a nagyobb kavicsok, kövek maradhatnak csak meg, míg a lejjebb csendesedő áramlásból előbb az aprókavics, majd a homok, legvégül az iszap és agyag ülepedik ki. A parti üledékek jól jellemzik a folyó esésviszonyait.

Jókai Mór komáromiként jól ismerhette a Dunát, az árvizeket. Az erzsébet-szigeti birtoka révén közelről is megfigyelhette a szigetet alkotó folyamatokat. Leírása éppen ezért olyan élethű, majdhogynem "tudományos".