Feketevíz Dunakeszin

Rothadó kórók a szürke 'telep árnyékában, mocsári bűzt hoz az őszi szél, sártenger az úton, a magasfeszültségű távvezeték lógó vezetéke tükröződik a kőolajszerű fekete vízben fuldokló falevél-csónakok között. A lehangoló látvány megértése céljából három irányba indulhatunk el Dunakesziről; a 2024. szeptemberi árvíz, egy eltűnt dunai sziget és a vízvisszatartás egy hónapja halkuló polémiája felé. 

2024. október 23-án reggel szerencsére sütött a nap, így valamelyest tompította a Sátántangó-utánérzést, ahogy a dunai árvíz tetőzése után jó egy hónappal még mindig vízben áll a dunakeszi kerékpárút menti ártéri szántó. Alig egy hónapja, 2024. szeptember 21-én hajnali három óra körül tetőzött az árvíz Dunakeszinél, közel hat méterrel magasabban, mint az aktuális budapesti vízállás volt az október végi fényképek elkészítésének időpontjában. Dunakeszin a lakott részt legfeljebb az alsó kerítésig veszélyeztette az árvíz, a magaspart tövében, elsősorban a Duna sor mentén. A horányi révátkelés alatt ez a magaspart elkezd távolodni a folyótól, egy tágas ártéri öblözetet alkotva, melyet nagyjából a Folyam utca, Kolonics György utca és az ármentes térszínről lekanyarodó régi kettes út íve rajzol ki egészen Budapest határáig, a Székesdűlőig. Az alábbi légifelvétel jó közelítéssel adja ki az öblözetben elárasztott terület nagyságát. Nagyobb árvizeknél, pl. 2013-ban a Duna átlépte ezt a vonalat, de az azóta felhúzott ipartelepek érdekében végzett feltöltés nagyrészt megszüntette az árvízveszélyt és ezzel együtt az árvíz szétterülésének a lehetőségét.  

A fenti bekezdésben szereplő elárasztás kifejezésre is érdemes kitérni, ugyanis a Duna ebben az öblözetben nem teljesen magától jelent meg szeptember végén, hanem a vízműteleptől délre az árvízvédelmi töltésen kialakított két bukón át jutott ki a saját árterére, azaz ezen a szakaszon a vízügy a Duna szétterülését, és a víz tájban megtartását kifejezetten ösztönözte és meg is valósította, ezáltal némiképpen csökkentve a fővárost veszélyeztető árhullám tetőzési szintjét és vízhozamát. A kieresztett víz egy része gravitációs úton visszajutott a főmederbe miután levonult az árvíz, azonban a mélyebb területeken pangóvízként megrekedt. A pangó fekete víz pedig kirajzolt egy mintázatot a kerékpárút mentén, egy már lefűződött, de viszonylag fiatal dunai mellékágat, amelyben már jó ideje nem áramlik élővíz.  

Az árvíz kieresztése szabályozott körülmények között a dunakeszi öblözetbe 2024. 09.18-án
(forrás: Dunakeszi Post)

Ha van fiatalabb mellékág, akkor kell lennie egy idősebbnek is, a lefűződött medrek ismertetését érdemesebb ezzel a nagyobb, óholocén mederrel kezdeni. Ennek felső szakasza megegyezik a fiatalabbéval, közös medrük azonban a Felsőtabán alatt elágazik, az öregebb keleten követi a magaspartot, hátulról megkerülve az ipartelepeket, része volt egykor a bevásárlóközponttól megmentett tőzegláp (ami a mai napig őrzi a meder legmélyebb, vizes részeit) elhalad a Dunakeszi-Alsó vasútállomásnál lévő horgásztó mellett (ami nem Duna-meder, hanem épp a magaspart anyagát kitermelő, abba mélyített bányagödör), a káposztásmegyeri panelek mellett, végül a nehezen nyomozható déli része valahol a Népszigetnél tért vissza a mai folyómederbe. Ezt a jókora medret feltehetően a jégkorszak végén megnövekedett vízhozam alakította ki, ezen belül alakult ki néhány ezer évvel később a fiatalabb meder, méretei alapján vélhetően valamivel kisebb vízhozam alakította. A fiatalabb meder ívét száraz időszakban egy fasor és a kerékpárút rajzolja ki, így árvíz után pedig a benne pangó fekete víz. 

Vízzel borított terület kiterjedése 2024. október 23-án.

Ez a pangó víz északon még csak a szántóföld barázdái között bukkan fel, dél felé egyre szélesedik, egyre összefüggőbb és mélyebb vízfelület alakul ki, és van egy olyan rész is, ahol a kerékpárút részben most is, egy hónappal az árvíz levonulása után víz alatt van, mivel a nyomvonal gyakorlatilag a régi Duna-meder legmélyebb szakaszán létesült. Idővel talán elszivárog majd ez az átlátszatlan fekete, büdös víz a talajba, de a jelenlegi állapot nem biztos, hogy tükrözi az egy hónappal ezelőtti vízvisszatartás-párti kommentelők idealista elképzeléseit. 

A hódokból ezért pörköltet főznek

2023. március 11-én jelent meg a hír, hogy valaki Dunakeszin a Duna sor Evező köz sarkán, a Duna árterén mélyen belefűrészelt egy hatalmas nyárfába, valamint két fűzfacsoportba. A szándékosság nyilvánvaló, azonban a hírekből az kimaradt, hogy a helyszíni nyomok alapján ez a tevékenység már jó ideje zajlik. Nem csak a favágás, és nem csak Dunakeszin, hanem mindenhol, ahol "biofób" emberek költöznek közvetlenül a természet szomszédságába. 

Talán másodszorra sikerül. Friss bevágás a kudarcba fulladt első próbálkozás felett. 

Mivel a barbarizmus feltételez némi nyíltságot és egyenességet, ezért nem nevezném barbár pusztításnak azt, ami Dunakeszin történt. Ha mindenképpen minősíteni kellene a cselekményt, akkor a sunyiság talán pontosabb lenne. Ugyanis az elkövető nem vágta ki az őt zavaró fákat, csupán tett arról, hogy más, a természet vagy ebben a konkrét helyzetben a Vízügy végezze el a "piszkos" munkát. Ebben valószínűleg komoly gyakorlata lehet, ugyanis az oligocén agyagrétegekből álló magaspart tövében számos fát látni, amelyek ugyanígy pusztultak el, évekkel korábban. 

A módszer egyszerű. A fák ezen a meredek partfalon jellemzően a Duna felé nyújtózva nőnek, azaz a súlypontjuk kibillen. Ha valaki csak belevág a törzsbe felülről, a fa súlya miatt a törzs eltörik és leszakad. Ez jellemzően a korábban kivágott fákra volt jellemző, a most pusztulásra ítélt fák nagyjából egyenesen nőttek. A vaslépcső melletti nyárfa valószínűleg a terebélyes lombkoronája miatt kapott halálos ítéletet. Az ilyen módon elpusztított fák jellemzője, hogy ismét kisarjadnak, de már nem növesztenek egyenes törzset, hanem bokorszerűen fejlődnek tovább. Így tehát nem feltétlenül igaz, hogy a part állékonysága veszélybe kerül, hiszen a gyökérzet tovább funkcionál. Így lesz az ártéri erdőből egy susnyás.   

Elvágott inak a fűzfa-ujjakon.

A hódokból ezért pörköltet főznek.

Kb. két ölnyi nyárfa-törzs.

A halálra ítélt facsoport az Evezős köz végében.

Pusztulásra ítélt fák és a rájuk hordott zöldhulladék.

A felülről befűrészelt korábbi áldozatok.

A befűrészeléses módszer áthatolhatatlan dzsungelt eredményez, mert a kivágott fát nem tudja elvinni a víz.

Ugyanott, ugyanazzal a módszerrel korábban elpusztított fa. 

"Business as usual"

Az Infostart híre szerint a Duna sor Dunakeszi "elit negyede", azonban a természethez való viszonyt tekintve nem sokban különbözik egy elnéptelenedő falu szélén elterülő putrisorhoz. A lakosság egy "biofób" (© Szendőfi Balázs) része ugyanis a hős hollandusokhoz hasonlóan a víztől próbál területet hódítani. Zöldhulladékkal és építési törmelékkel tölti fel a meredek partot, a kiirtott növényzet helyére kőzúzalékot borít magánparkoló részére, és önszorgalomból derékban elfűrészeli az ártéri fákat, hogy élvezhesse a csodás panorámát a Szürkő-szigetre, a Szentendrei-szigetre és a dunántúli hegyekre. A lejtőn heverő karácsonyfa-csontvázak, a betondarabok, vagy éppen az elhantolatlan fa-tetemek látványa azonban nem csupán helyi jellegzetesség, ez zajlik mindenhol az országban. A "zöldbe" frissen kiköltözők borítsuk-le-a-szemetet-az-erdő-szélén módszere mellett megjelentek a természetpusztítás modernebb verziói is, amikor az "elit negyedekben" azért kell az ehhez hasonló hatalmas fáknak elpusztulni, mert árnyékolják a frissen felszerelt napelem-rendszert, vagy csak "összeszemetelik" avarral a legurigázott drága gyepet. Ez persze csak az első lépés. Később majd lehet követelni, hogy a fák hiányában pusztuló partot, illetve a "rendezetlen környezetet" rendezzék, ami végső soron a part lebetonozásához szokott vezetni.

Nincs itt semmi látnivaló.

Így megy ez. 

"Traján hídjából" kocsma — a dunakeszi Révcsárda története

"A Dunaparton egy római hídfő: Traján hídjának romjai láthatók." 

A dunakeszi révcsárda képeslapon (forrás) 

Egészen a múlt hónapig fogalmam sem volt róla, hogy Dunakeszin is volt egy révcsárda. Így utólag magától értetődőnek tűnik, hiszen bizonyíthatóan a római kor óta igencsak fontos dunai átkelőhely működött a Szürkő-sziget alatt. Az átkelőhelyről, a római romokról, a szemközti horányi csárdáról, sőt a Szürkő szigetről is írtam már a Dunai Szigetek blogon, most a dunakeszi révcsárda történetével válhat teljessé a dunai átkelőhely leírása. 

2005 óta nem egy alkalommal volt szerencsém részt venni a Magyar Nemzeti Múzeum régészeivel a dunakeszi kikötőerőd feltárásán (azaz a kezdő, 1931-ből származó idézetben tévesen szereplő Traján hídjánál). Legutóbb idén októberben, amikor is az ebédünket ill. a déli kávét a közeli Rév büfében költöttük el, ami pár éve költözött fel a révhez vezető lehajtó melletti — azóta már lebontott —faházból a mai helyére. Pár tíz méterrel feljebb bukkantam rá az emléktáblára, ami az egykor itt állt révcsárdának állít emléket. Ezt az emléktáblát 2016. őszén avatták fel a csárda egykori támfalán, a helyi Tóth Mariska Hagyományőrző Alapítvány kezdeményezésére. Szerencsére az emléktáblán kívül számos más forrás is megőrizte a révcsárda történetét. 

A Fótról Szentendrére vezető nyílegyenes út a II. kat. felmérésen. (mapire.eu)

A dunakeszi révcsárda a Rév utca 6-8 házszám alatt állt egykor, ahol ma két családi ház osztozik a telkén. Keletről stílusosan a Római utca határolta. Ezek a mai paraméterek. Ha kétszáz évvel ezelőtt jártunk volna erre teljesen más szempontok alapján kellett volna beazonosítani az elhelyezkedését. Akkoriban a környéken mindössze két épület állt a Duna fölé magasodó homokdombok láncolatán Dunakeszi és a Gödi csárda között. A csárdán kívül létezett még egy Grassalkovich (I.) Antal idejében létesített uradalmi malom is észak felé, Göd irányában amelyet a Csomád felőli dombokról érkező talaj és csapadékvíz hajtott a Malomárokban. Ilyen geológialiag előrejelzett árokból hármat is találtunk ezen a körülbelül 3 kilométeres partszakaszon: északon a Szakáts-kerti árok jelezte a határt Göd és Dunakeszi között, tőle délre volt a Malomárok, majd következett a harmadik a Csurgó. A Csurgó árka egyes feltételezések szerint a római kikötőerőd északi, természetes "vizes" árkát képezte. Az erőd egykori déli árka lehetett a Rév utca, amely mélyen bevágódva fut le a révátkeléshez. E déli árok felett épült meg egykor a dunakeszi révcsárda, azaz elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag a kikötőerőd belterületén épült fel, a Rév utca, Római utca és a Csurgó árok által körülölelt dombon. 

A rév és környéke a Szürkő-zátonnyal, 1930-ban

Hogy mikor épült fel a révcsárda, nem tudni. Amit biztosan tudunk, hogy Grassalkovich Antal uradalmi idejétől már biztosan állt a Révcsárda. Az 1747 szeptember 29-én keltezett Grassalkovich féle úrbéri szerződés arra enged minket következtetni, hogy valamiféle épület már azelőtt is állhatott az átkelőnél (Dunakeszi Monográfia I. kötete - A kezdetektől 1910-ig):

"Sexto. A fél esztendőbéli korcsma a faluba ugy mint a 1ma Aprilis Sz. Mihály napigh, a külső vendégh fogadó pedigh egiszlen a rével, s minden jövedelmével az uraságh számára reserváltatik."

Legvalószínűbb az, hogy már a török időkben is állhatott valami fogadó itt a Duna partján, amit aztán az átvonuló hadak időről időre felprédálhattak. 1686 után állandósulhatott végre a működése, ahogy a Vác és Pest közötti homoksivatagba lassan visszaköltözött az élet.

Két leomlott római falmaradvány a révcsárda és a római kikötőerőd alatt
(Erősen photoshop-gyanús hajóval — Hungaricana.hu)

Egy másik érdekes kérdés, régészeti szempontból talán fontosabb is a keletkezés idejénél az, hogy miből épült ez a kocsma? Ezt valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni. Talán ha Rómer Flóris 1877-ben, amikor egy napra leugrott Dunakeszire felmérni a római kikötőerőd felszínen látható romjait megkapargatta volna a csárda falát elképzelhető, hogy abból kikandikált volna néhány két láb hosszú római bélyeges tégla, vagy már a római erődbe is másodlagosan beépített római kváderkő, esetleg sírkő. 

Azt tudni a feltárásból, hogy a kőben szegény vidéken a római romok egyféle kőbányaként szolgálhattak a környék nagyobb építkezésekhez. Nagyon is elképzelhető, hogy a révcsárda tulajdonosai éltek a lehetőséggel és kibányásztak ezt-azt az alig pár méternyire lévő romokból ha kőre volt szükség egy bővítéshez vagy javításhoz, de mivel a révcsárdát már elbontották talán csak a régi támfal vizsgálata kínálhat választ erre a kérdésre. 

A dunakeszi révcsárda. 1961. december 2. (fentrol.hu)

A Duna-menti csárdák jellemzően kereskedelmi utak metszéspontjában jöttek létre, olykor a lakott településektől kilométerekre. Dunakeszi esetében az egyik irány az észak-déli, azaz a dunai hajóvontatók útvonala, a másik pedig a Szentendrét a Szentendrei-szigeten keresztül a balparttal összekötő — a mainál ekkor még jóval fontosabb — útvonal volt. Itt (vagy a szemközti oldalon, a horányi révcsárdában) pihentek meg a hajósok, váltottak lovat az úton lévők, cserélték ki az információkat a távoli vidékek utazói. 

Ez a helyzet fokozatosan változott meg. A XIX. század derekától a vasút felépülésével, a gőzhajók megjelenésével a rév veszíteni kezdett a jelentőségéből. Ezt a hanyatlást csak részben ellensúlyozhatta az 1920-as években fellendülő vízisport-kultúra, amikor is a hajóvontatók helyét már evezősők, strandolók vették át. A Puskás család által üzemeltetett csárda mellett további épületek bukkantak fel a vízparton, például a Hunnia telep. A környező területeken, a Révdűlőn pedig megjelentek az első állandó lakosok, az 1930-tól kezdődő parcellázásoknak köszönhetően. 

Érdekes módon ez a népességrobbanás nem tudta fenntartani a csárdát. A révcsárda a világháborút követően még egy ideig üzemelni tudott az államosítás ellenére. Ebből a korszakból több újságcikk is fennmaradt, közülük egyik sem vetítette előre a csárda sorsát. 

A legkorábbi fennmaradt kép a révcsárdáról. http://dkvk.hu/adatbazisok/hfa/revcsarda/

"Dunakeszin, a Duna partján közvetlenül, [1957.] július 27-én, szombaton este nyitják meg a földművesszövetkezet Révcsárdáját. Hideg, meleg ételeket, italokat kaphatnak a szórakozni vágyók, sőt hétvégeken, szombat, vasárnapi napokon vidám zene hangjaira táncolhatnak a vendégek. A Révcsárda megnyitását különösképpen indokolja az a körülmény, hogy hétvégeken 8—10 ezer kiránduló is felkeresi ezt a helyet, mely szemben van Surány-szigettel [sic!]." (forrás)

Ez nem a révcsárda épülete csak a reklámja (forrás: Révész István Helytörténeti Gyűjtemény)

"A dunakeszi révnél kelünk át Horányba. Nagy meglepetés a dunakeszi révház: ragyogó tisztaság, vadásztrófeák, képek, falvédők a falon, terítő, rádió. Barátságos ez a kis révház." [1958. júl 31.] (forrás)

A kibővített révcsárda 1962 szilveszterén. (forrás: Révész István Helytörténeti Gyűjtemény)

"Hasonlóképpen zenés étterem lesz a dunakeszi Révcsárdából is, amelyet szintén újjáalakítanak, kibővítenék és nagy kerthelyiséget is építenek hozzá. Ezekhez a munkálatokhoz azonban csak a most megrendelt tervrajzok elkészülte után kezdhetnek hozzá. A vállalat reméli, hogy jövő év tavaszán megnyithatja az átalakított csárdát." [1962. augusztus 15.] (forrás)

A révcsárda hűlt helye. 1976. május 5. (fentrol.hu)

Az 1960-as években a csárda elveszítette több mint két évszázados funkcióját, falai közé szegény családok költöztek, akik az évek során olyannyira lelakták az épületet, hogy 1975-ben végül lebontották. Hűlt helyét a fentrol.hu rákövetkező évben készült légifotója örökítette meg. 

Alig száz év alatt döbbenetesen átalakult az itteni táj. Akkor még egyetlen épület állt csak itt, ma meg már ezrek lakóhelye, a Révdűlőn gombamód szaporodnak a társasházak. Már az ásatáson is beszéltünk róla, hogy milyen jó lett volna annak idején Rómer Flórissal bejárni a dunakeszi kikötőerőd romjait. Sokkal egyszerűbb lett volna sokkal több mindent feltárni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a római emlékek még megvannak, a mai napig látogathatók, sőt a kikötőerőd jövőre talán már a világörökségi címet is elnyerheti, miközben a talán római kövekből is épült csárdából semmi nem maradt az utókor számára.  

Ennyi maradt a csárdából, meg a támfal, amin áll.

A Dunakeszi csárda sorsa tipikus történet, szerte a Dunakanyarban több más csárda is hasonló sorsra jutott. Eltűnt Vácott a Buki csárda, szemközt tahitótfaluban lerombolták a Pokol csárdát, Sződligettel szemben nyomtalanul felszívódott a Somos, pár év múlva összedől a valószínűleg ugyancsak részben római romokból épült horányi csárda is. A környéken egyedül a IV. kerületi Megyeri csárda maradt fenn eredeti funkciójában. 

Kár értük.

Végezetül arra szeretnénk kérni kedves olvasóinkat, amennyiben otthon van esetleg elfekvőben egy fekete-fehér fénykép az egykori dunakeszi )vagy bármelyik másik) révcsárdáról, küldjék el nekünk a blog címére!

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• http://www.dunakanyar.hu/fenykepgaleria/130_Dunakeszi1950-1990.html
• http://epa.oszk.hu/03000/03093/00009/pdf/EPA03093_dunakeszi_2010_3.pdf
• http://dunakeszipost.hu/amit-meg-nem-tudtal-a-dunakeszi-revrol/
• http://dunakanyarregio.hu/index_article.php?cikk=7129

Üledékhiány Dunakeszin

A Duna mentén jelentkező üledékhiányról már sokat írtunk, jártunk ezzel kapcsolatos konferencián is, ez a mostani bejegyzésünk elsősorban figyelemfelkelés céljából íródott egy dunakeszi példán. Hogyan ismerhetjük fel az üledékhiányos szakaszokat, milyen jellemzői vannak, miért okozhat problémát? 

Dunakeszin, a Szürkő-szigettel szemközti parton, a Csurgó torkolatánál a kerékpárúttal párhuzamosan tipikus és látványos üledékhiányos partszakaszt találunk. Itt nem csupán arról van szó, hogy hiányzik némi sóder a fák gyökerei közül, hanem arról, hogy az üledékhiány emberi létesítmények állékonyságát is veszélyeztet(het)i. A Dunakeszi helyzet egyáltalán nem egyedülálló, ez a bejegyzés játszódhatna bárhol máshol is a magyar Duna-szakaszon. 

A horányi révnél már eltűnik a recens hordalék alatt az a 30 millió éves agyagréteg, amely az alsógödi révig tartó magaspart feküjét adja. Ez a réteg sok helyütt a felszínen is előbukkan, ami azt jelenti, hogy a Dunának ezen a szakaszán nem található dunai hordalék; a folyó közvetlenül az oligocén tengerben lerakódott agyagos üledéken áramlik. Ez az agyagréteg is folyamatosan pusztul a nedvesedés-kiszáradás miatt zajló aprózódás miatt. Az összetöredezett agyagból nem alakulhat ki üledékborítás; a dunakeszi partfalat megközelítő sorodorvonal és a hajózás által keltett állandó hullámzás révén ezt az agyagos szemcsemérettartományt a folyó azonnal elhordja.

Nem csak a legkisebb agyagos szemcseméretű hordalékot hordja el a folyó, hanem a homokot és az aprókavicsot is. A hullámzás folyamatosan mozgatja ezt a hordalékot, ez a mozgás a kötött részeket is megbontja azáltal, hogy a szemcsék egymáshoz ütődnek. Az üledék elmosódását a partmenti növényzet gyökérzete csak lassítani tudja, de nem akadályozhatja meg teljesen.

Sok más oka is van az üledékhiánynak; a hajók által keltett hullámzáson kívül megemlíthetjük például a mellkéfolyók csökkenő hordalékszállítását, a felsőbb szakasz duzzasztóműveit, valamint az ipari mértékű kavicskotrást, amely szerencsére napjainkra átment már az illegalitásba. Mindenesetre az a több mint 22 millió köbméter sóder nagyon is hiányzik a mederből.

Az üledékhiány medermélyülést okoz, a medermélyülés pedig a partfalak állékonyságát gyengíti. Lássuk hogyan!

Képzeljük el az eredeti térszínt úgy a fenti képen, hogy a fák gyökerei a felszín alatt kígyóznak táplálék után kutatva. Mekkora mennyiségű talaj hiányozhat alóluk. Ezek a fák egy korábbi, magasabb térszín magasságát jelölik. Ha ezek a fák kidőlnek (márpedig előbb utóbb elvesztik teljesen az alátámasztásukat) akkor a mögöttes part pusztulása is felgyorsul. Ez a jelenség a tengerpartokon, nagyobb tavak partján abrázió néven ismeri a földrajztudomány. Ezek a fák sokszor magányos "abráziós szirteket " alkotnak, a dunakeszi Duna-soron is találkozhatunk ilyen "Egyfás-szigetekkel", amiket a partelmosódás már elszakított a hátráló eredeti térszíntől.

Nem csak akkor hátrál a partfal, amikor a Duna vízállása éppen a fenti képen látható fél méter magas függőleges partfal tartományában hullámzik. Pusztul akkor is, amikor az emberek letapossák, a benne élő élőlények keresztül-kasul fúrják, kidőlnek a szélére sodródott fák vagy éppen lemossa a lezúduló esővíz. Száz szónak is egy a vége, a meder folyamatosan marja ezt a partfalat, amely lassan, de biztosan hátrál - ebben a konkrét esetben az emberi létesítmények irányába.

Normális, egyensúlyi helyzetben egy partszakaszra ugyanannyi üledéket terít el a folyó, mint amennyit magával visz. Dunakeszin ez nem így van, az üledékmérleg negatív. Az üledék mozgásának iránya a folyó felé tart, pl. amikor a burkolt utakon lezúduló áradat átbukik az útszegélyen és magával mossa a sódert a folyóba, ezután a folyóba érkező üledéket a sodrás elragadja és megindul folyásirányba. Ezt a jelenséget ábrázolja az alábbi kép; a csapadék intenzitásától, ill. az összegyűlt vízmennyiségtől függően különböző méretű vízmosások alakulnak ki. Amennyiben az ilyen vízmosások fala beomlik, a következő vízmozgás azt az anyagot is elmossa a folyóba és mivel az anyag a következő árvízkor sem pótlódik, legfeljebb elegyengetődik, a part tovább pusztul. 

Ahol az üledékhiány és a partelmosódás emberi létesítményeket is fenyegeti, az ellene való védekezés tetemes összegeket emészthet fel. Dunakeszin nem csak a laza üledéket "támadja meg" a folyó, hanem a kőből falazott partvédelmi rézsűt és a révhez vezető lejárót is. Ezek egyrészt alámosódnak, elveszítik a stabilitásukat, másrészt a Duna megbontja a falazást, kimossa a habarcsot, a fagyás tovább roncsolja a többnyire betonból épült szerkezeteket. Erről tanúskodnak a frissen visszafalazott partvédelmi művek, oldalról betonnal kitömködött csónaklejárók és a toldozott révállomás rámpája. 

Ez utóbbihoz találunk egy antik példát is Dunakeszin. A révnél állt egykori késő római kikötőerőd falait az időjárás és a Duna bontotta meg először. Falainak legutolsó szabadon álló, körbeláncolt része továbbra is pusztul, valószínűleg előbb el fog tűnni, minthogy a Duna hátravágódása elérné. 

Alsógöd-Dunakeszi oligocén agyag védett földtani szelvény - de jó is lenne!

Az alsógödi és a dunakeszi rév közötti partszakasz egy szerencsésebb helyzetben akár védett földtani alapszelvény is lehetne. Az itt található oligocén agyagrétegek  és a bennük fellelhető ősmaradványok alapján mindenképpen érdemesek lennének a kitüntetett figyelemre és a védelemre. Lehetne itt egy tanösvény is akár. Ennek egyetlen akadálya van, a hely gyakorlatilag megközelíthetetlen. Kivéve kisvíznél, amikor a visszahúzódó folyó nyomán feltűnnek az ősi kőzetek.

Horváth Tibor annak idején megírta az agyaglábakon álló magaspart történetét. A cikk képanyaga azonban többnyire középvíznél készült, amikor a magaspart alatti rész járhatatlan és a telkek alatt sem húzódik ösvény, mert a telkek egészen a Dunáig húzódnak. Helyenként alá is mosódnak. A 2015. őszi kisvíz idején tett kirándulás alkalmával sikerült újra végigfényképezni a partot, így a cikk képanyaga most négy és fél év után kiegészült. 

Oligocén agyag és miocén tufa rétegfejei Alsógödön.

Kisvíz idején a kavicságy alól kibukkanó  rétegfejek

Gyökerek, hullámzás és kiszáradás-nedvesedés hatására aprózódó kőzetek

Kibillent agyagrétegek

Az agyagrétegek vízzáró rétegként funkcionálnak, felszínükön több száz (!) forrás fakad.

Pusztuló agyagpadokon a Duna felé igyekvő erek.

Partra vetett rétegzett oligocén kőzetek a keszi révnél.

Most a folyó pusztítja a tengeri üledékeket.

Idei terv, hogy utánanézzünk, hogyan lehetne valamiféleképpen védettséget és nagyobb ismertséget szerezni az agyagrétegeknek, mely egészen egyedülálló feltárásban hozza napvilágra a Visegrádi-hegység és a Börzsöny kiemelkedése előtt itt hullámzó tenger üledékeit. 

Kötelező olvasmány:

Horváth Tibor:  30 millió éves agyagrétegek magasodnak a Duna fölé Göd és Dunakeszi között

Úrréti-szigetek

A Mapire mindig tartogat valami meglepetést az oldalra tévedőknek. Most éppen egy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kataszteri térképén bukkantam egy olyan szigetre, amiről még eddig sohasem hallottam. Az akkurátus felmérés nem hagy kétséget affelől, hogy ez a sziget valamikor létezett Dunakeszi és Káposztásmegyer között. 

A két Úrréti-sziget Dunakeszitől délre (mapire.eu)

Pontos évszámot nem találni a kataszteri térképen, de az biztos, hogy 1911 előtti, ugyanis a MÁV Dunakeszi Főműhelye helyén még szántóföld van, valamint az is biztos, hogy 1893 utáni, mert a káposztásmegyeri vízműhöz tartozó parti szűrésű kutak már szerepelnek rajta. Dunakeszitől délnyugatra, ahol a kettes főút ismét közelít a Dunához van egy mellékút, amely levisz a vízművek területéhez, a csápos kutakhoz és a közelben lévő szivattyútelephez. Ha 100 éve végigmentünk volna ezen a mellékúton az út végén egy szigetet találtunk volna, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk el a sziget mellett található dűlőnévről Úrréti-szigetnek. Ha már úgy is szinte kiveri az ember szemét a felirat...

Ez a kicsiny szigetet még nem jelölik az első katonai felmérésen, és nem találni már az I. világháború utáni térképeken. Az első olyan térkép, amelyen szerepel 1826-os és közismertebb nevén Dunai Mappációként ismerik (lent). 

Fiatal, apró sziget lehetett ekkoriban, de a térképészek már érdemesnek tartották arra, hogy ábrázolják. Azonban az élesebb szeműek észrevehetik, hogy valamivel északabbra van, a III. Katonai felmérésen látható szigethez képest, jó viszonyítási pont a szépen kirajzolódó egykori mellékág íve, mely éppen a Úrréten keresztül, a sziget mellett tért vissza a főágba (kék folytonos vonallal). Szaggatott kék vonallal egy még ősibb Duna-meder rajzolódik ki, ennek maradványai országos hírt kaptak, amikor az Auchan le akarta betonozni parkolónak a meder helyén kialakult tőzeglápot, ahol igaz emberi beavatkozás következtében, de még mindig csillog némi víz. 

Az 1872-1884 közötti III. Katonai felmérés térképszelvényein már nagyobb, kb. 400 méter hosszú szigetet látunk, egy viszonylag keskeny mellékággal. A pöttyözés utalhat zátonyra is, de a lényeg az, hogy ekkor még nincsenek itt a kataszteri térképen már ábrázolt ivóvíz kutak. Azok a kutak, melyek később megpecsételték az Úrréti-sziget sorsát. 

Amikor a Parlament helyén lévő vízmű kiköltözött Pestről Káposztásmegyerre, a Duna partján gombamód nőttek ki a földből a parti szűrésű kutak. Budapesttől Dunakesziig, szemben a Szentendrei-szigeten százával találjuk ezeket a kutakat. A kék sapkájú betongúlák kirajzolják az egykori partvonalat, amely mellett felépültek. Ahogy az első képen is látszik a dunakeszi part ma már jóval beljebb van a mederben, egyfajta biztonsági sávként szolgál a kutak elmosódása ellen. Ebbe a biztonsági sávba esett sajnos az Úrréti-sziget is. 

A bejegyzés címében nem véletlenül szerepel a sziget többes számban. Már a kataszteri térképen is bejelölték kékkel azokat a vizenyős területeket, amelyek megkeserítették az itt gazdálkodók életét magasabb vízállás esetén. Az Úrréti-szigettől keletre a földeken látható kettéágazó nedves laposok egy régi szigetet ölelnek körül. Nem csak ezen a térképen szembeötlő ez a felszínforma, ha a google térképen nézzük, ha a fentről.hu ide vonatkozó légifotóját az öreg Úrréti-sziget ott van a kettes utat nyugatról alámosó régi Duna-meder ölelésében. Méretében, irányában nagyon hasonlít a fiatalabb szigetre, szinte ikertestvéreknek nézhetné őket az ember, ha nem tudnánk, hogy egy időben biztosan nem létezhettek. Már régen feliszapolódott ez a Duna-meder, amikor a fiatalabb Úrréti-sziget zátonyként kibukkant a folyóból.

Ezek után nem volt más hátra, mint felkerekedni és kideríteni maradt-e bármi ebből a rövid életű dunai szigetből.

A standard fegyveres őrrel, kamerával, stb. védett terület táblák mellett elhaladva, korlátok alatt átmászva lehet bejutni a vízművek területére. A kataszteri térkép alapján könnyű beazonosítani az egykori felszínformákat. A csápos kutak jelzik az egykori partvonalat, a folyó felé húzódó mező az egykori mellékágat, majd a keskeny ártéri erdő következik, melynek a térkép szerint rejtenie kell az Úrréti-szigetet. 

Az erdőben a szokásos szemét-uszadékfa dombokat kerülgetve szembeötlő, hogy a talaj itt kellemes homokos, ellenben a sziget maradékának nyoma sincsen. Nagyon erős fantázia kell ahhoz, hogy  egyes mélyedésekre azt mondhassuk itt bizony Duna folyt és halmokra azt, hogy ez volt a sziget gerince. Talán ha méteres szintkülönbségek vannak errefelé. 

Nagyon valószínű, hogy a vízművek építkezései, felújításai, csőfektetései, valamint a Duna áradásai a felismerhetetlenségig elsimították az egykori morfológiai szinteket. Mivel a fiatalabb Úrréti-szigetnek nyoma sem maradt, illett még egy tiszteletkört futni az idősebb párjánál is. 

A töltésen futó út és a róla nyíló kilátás már több látnivalóval kecsegtetett. Itt van például a termő szederbokrok által álcázott négyes áteresz, melyet az útról nagyon nehéz észrevenni. Ez az áteresz teszi lehetővé, hogy az árvizek idején kiáradó Duna a szántóföldekről visszatérhessen a medrébe. Ilyet a vízügyi mérnökök oda szoktak tervezni leginkább, ahol a vízfolyásnak volt némi előzménye, például az a vizenyős meder, amit a kataszteri térképen is láthatunk. 

A töltésúttól északra a magas gazban nem nagyon látszódik az idősebb Úrréti-sziget csúcsa, mely néhány méterrel lógna ki az út alól északi irányban. Észak felé azonban jól látszik az az erősáv, amely az egykori Duna-meder helyén ásott vízelvezető árkot rejti. Ez a Duna-meder a Liget utca végénél szakadt ki egykor a Dunából és az Úrréti-szigetnél tért vissza bele. Sajnos az általa körülölelt sziget már a térképezés elterjedése előtt megszűnt sziget lenni. A 2013-as árvíz idején ez a terület végig vízben állt és ha megnézzük a Duna Mappáció térképét (2. térkép), akkor azt látjuk, hogy az 1808-as árvíz folytonos vonallal jelölt legnagyobb elöntése is kiterjedt a dombhát lábáig, melyen a régi Dunakeszi megtelepült.

A töltésúttól délre a betongyár kavics-szállítószalagja zárja le a látóhatárt. Két fasor rejt két régi Duna-medret. Baloldalt a kettes utat takarja egy erdősáv, míg jobb oldalt az idősebb Úrréti-szigetet nyugatról ölelő meder maradványát jelölik a fák. Vízborításra csupán a nádas emlékeztet ilyen kisvizes időszakban. Érdekes módon míg a térképészeknek köszönhetjük csak, hogy a fiatalabb szigetről bármilyen információnk van, addig az idősebb párja mind térképeken, mind élőben remekül tanulmányozható. 

Dunakeszi és Káposztásmegyer között egykor több sziget is tarkította az árteret, de ezek folyamatosan lefűződtek a Dunáról. Közülük a legutolsó volt az Úrréti-sziget, a maga kevesebb mint egy évszázados történelmével. Mivel a ma is létező Szürkő-sziget közigazgatásilag Szigetmonostoré, így azt is mondhatnánk, hogy Dunakeszi utolsó szigete 1893 környékén veszett oda végleg. De cserébe legalább van friss ivóvizünk, mondhatni a közjó érdekében tüntették el ezt a dunai szigetet. 

Búcsúzóul pedig egy kép, no nem egy kastély filagóriájáról, hanem egy szimpla vízmű szivattyútelepről. Mert nemcsak eltemetett szigetek, hanem ilyen kincsek is rejtőznek a dunakeszi ártéren!