Vízimolnárok Ráckevén II. — Építés és őrlés

Csak kevesen tudják, hogy Ráckevén állt évekig múzeumként az ország legutolsó vízimalma, amely azóta sajnos elsüllyedt és tönkrement. Ezt a malmot Gyurcsik-malomnak hívták, és 3/4-ed részben a családom tulajdona volt, ezért nagypapámtól már korábban is sokat hallottam a malmokról és a molnárok életéről. A legtöbb ember örömmel kutatja családja múltját, honnan jöttek, hol éltek, mivel foglalkoztak, mit dolgoztak. Ezért hát örömmel fogtam neki ennek a kutatásnak.

írta: Nagy Attila (1995)

A partravetett  Gyurcsik-féle malom Ráckevén

Előző rész: Vízimolnárok Ráckevén I. — Céhek és ünnepek

Malomkészítés

A régi, kezdeti időkben a molnár és a malomgazda két külön személy volt, és bizony gyakran szembefordultak egymással. A malomgazdák voltak a tulajdonosok, a molnárok pedig a bérmunkások.

"A malomgazdákkal kötött szerződéseikben kötelmeik között a malomház, az őrlőberendezés rendszeres javítása és felújítása is szerepel. A részesedés fejében a malom teljes gondját is átveszik, egyben vállalják annak gazdasági és morális rendje feletti őrködést is."

Később azonban már minden mester birtokolt egy malmot vagy malomrészt, mivel ez is feltétele volt a mesterré avatásnak. A molnárnak nagyon iparkodnia kellett, hogy saját malmában dolgozhasson. Így is csak általában fél vagy negyed malmot birtokolt. A 20. században már "hetesek" voltak, azaz egyszerre heten birtokoltak egy malmot...

A régi időkben a gazdák többféle úton szerezhettek malmot: örököltek, beházasodtak, vásároltak vagy ha elég gazdagok voltak, akkor építtettek. Öröklésről akkor volt szó, ha a molnárcsaládban a mesterség apáról fiúra szállt. Viszont ha a családban több testvér volt, akkor az osztozkodással is akadtak gondok és így általában pörösködtek a jusson. A malomszerzés másik módja a vásárlás volt. A malmok drágák voltak és amikor értéktelen volt a pénz, akkor búzában fizettek érte. Persze a vásárlásnál is előfordultak pörlekedések az összeg nagysága miatt. A molnárok értettek az ácsmunkához is. A malomépítés komoly munka volt, gyakran évekig is készülődtek hozzá. Hiszen nagyon sok fa, pénz és idő kellett a munkájukhoz. Mivel sok pénzt igényelt, sokszor többen összetársultak. Az építést Ráckevén a Duna melletti "molnár-platz"-on végezték. Egy új malom elkészítése általában három évig tartott.

"A malomhoz a következő fafajtákra volt szükség:
Hajófenék: fenyő
Oldalak: tölgy
Háztalpfája: keményfa
Koszorú: fenyő
Oldala: fenyő
Nagykerék: diófa vagy gyertyánfa (mert igen szívósnak kellett lennie)"

"A hozzá szükséges faanyagot Felvidékről szállították, illetve úsztatták a Vág folyón, Öreg-Dunán, Kis-Dunán át. Ezeket a rönkfákat hatalmas kézi fűrészekkel vágták fel 10 centiméteres deszkákká. A javításhoz szükséges ún. malomszegeket, iszkábát és egyéb speciális szegeket a solymári kovács cigányoktól vásárolták a szükséges fúrókkal, szekercékkel és vonókésekkel egyetemben. Ezek igazi jó acél-szerszámok voltak."

A molnárok természetesen nemcsak építettek, hanem maguk is javították a malmot. Az iszkába szöggel pedig a hajóházat építették.

"Az orrtőkét különböző figurákkal díszítették." A díszítés minőségét persze a kézügyesség is meghatározta. A legügyesebbek bőgőt, a kicsit ügyetlenebbek emberfejet, ún. malomferkót faragtak rá.

"A legegyszerűbb díszítési mód olyan volt, mint a református temetőben a faragott fejfák. Ilyenkor az orrtőkének sima, szögletes ábrákat faragtak."

Hajómalmok a Dunán, Óbudánál 1777. (forrás)

Őrlőhelyek

"A molnárnak nyáron kellett megkeresni a télire valót is. A molnár számára a tavasz akkor kezdődött, amikor a Ráckevei-Dunán elolvadt a jég, a nagy javítások befejeződtek."

A századforduló előtt még nem voltak zsilipek a Ráckevei-Dunán, ezért a víznek itt is volt folyása és így a hajómalmok még itt őröltek. Ha idegen molnár használta a Ráckevéhez tartozó Duna-szakaszt, akkor annak fizetnie kellett a város kasszájába. Később, amikor a Ráckevei-Dunát szabályozták, attól kezdve az Öreg-Dunára települtek át. A terület, ahol a malmok voltak, Zichy-gróf birtokához tartozott, ezért évente 10 forint vízhasználati díjat fizettek, ezt Adonyban a folyamellenőrnek tartoztak befizetni. Később a malmok helyét is előre kijelölte a Földművelődésügyi Minisztérium Vízügyi Osztálya.

"A Duna-partot ugyanúgy kilométerkővel látták el, mint az országutat."

"Az apám Ercsinél dolgozott. Anyám gyalog vitte utána az újfalusi rébe [szigetújfalui révbe] az ebédöt, a kenyeret a hátán batyuba vitte."

Természetesen a hajómalmok nem maguktól kerültek Ráckevéről a "Nagy-Dunára". Kora tavasszal emberek vontatták a tassi zsilipig a hajómalmokat, mint valamikor a tajgán. A Csepel-sziget végénél kis hajó várta őket, amely felvontatta a hajómalmokat vagy a kulcsi révhez vagy a lórévi-adonyi részhez és ott bekötötték. Magyarán mondva a mederbe vasmacskákkal rögzítették, mert a leggyorsabb folyáshoz kellett igazodni, hiszen a hajómalom és a völgyhajó között az ún. készséget hajtotta meg a víz. A víz sodrását erre a célra kialakított kisvékával és húzóskilóval mérték.

Ez határozta meg, hogy a készségre milyen sűrűn rakják fel a meghajtandó deszkákat. Ez a készség és a völgyhajó között lévő göröndölyre volt felszerelve. A göröndöly kb. 10 cm hosszú, 80-90 cm átmérőjű rönk-fából készült, melyet szintén a Felvidékről hoztak, ez volt a malom motorja.

A malom teljesítményét a mindenkori vízállás határozta meg. Így naponta 7-18 mázsáig tudtak őröl. A malom működéséhez szükséges hajtóerőt a víz energiája adta. Ha túl gyorsan folyott a víz, akkor az őrlőszerkezet és a molnár kímélése céljából leeresztették a vízfogót.

Ercsi hajómalmok elhelyezkedése 1836-ban (forrás)

"Minden alkotmánynak pontos állóhelye volt, mivel a víz szeszélyes jószág, így a folyása nem mindig egyenletes, kedvező, ezért a törzshelyeken kívül is kellett egy váltóhelyet bérelni." Ha a törzshelyen a vízfolyás nem volt megfelelő, akkor átmentek a váltóhelyre.

"Azért kötötték sorba a malmokat, mert ha valami baj volt az egyikkel, másikkal, akkor tudtak egymáson segíteni."

"Érdekük volt, hogy jó vízjárásnál helyezkedjenek el, mert ha kicsi volt a víz, akkor nagyon lassan forgott a malom." Ezért a malmok nem a part mentén, hanem a folyó közepe táján voltak elhelyezve. "A malmok lépcsőzetesen helyezkedtek el, vagyis szelvényenként helyezték el, így a víz sodrása minden hajót munkában tudott tartani." Ez így szól molnárnyelven: a malom szálába kapja a vizet.

Az őrlés folyamata

"A molnárok ősi és saját tapasztalataik alapján meg tudták állapítani a búza minőségét. Kivették a zsákból a búzát, egyik tenyerükből a másikba pergették, utána pontosan megmondták a fajsúlyát. A búzaszemek szétrágása és ízlelgetése után teljes biztonsággal kijelentették, hogy lisztjéből lehet-e rétest készíteni vagy sem. A sikértartalom megállapítása úgy történt, hogy a molnár egy kis deszkán liszttel és vízzel kovászt készített. Ezt egyenletesen elkente a deszkán, majd az egészet a nap felé tartva a visszaverődő fényből állapította meg a liszt minőségét."

A vízimalomban őrletett liszt a múlt században és a 20. században egyaránt nagy becsületnek örvendett vidéken. A molnárok mindig 24 órát dolgoztak egyhuzamban a malomban, majd a következő napjuk szabad volt.

A molnár reggel 5 órakor legyalogolt a Duna partjára, bepakolt a nagydereglyébe, amellyel a gabonát szállította a malomba. Egy-egy alkalommal 18-20 zsák búzát is szállított. A bepakolás "nehéz munka volt, mivel a súlyos zsákot egy lábon kellett tartani, amikor belépett a dereglyébe, a másik éppen a levegőben volt a lépés miatt. Ilyen helyzetben nehéz egyensúlyoznia magát." A dereglye fő kormányzó eszköze avédli volt.

A révtől felcsáklyázták magukat a malomhoz, de ott túlmentek pár száz méterrel, aztán innen "csurogtak vissza" a hajómalom mellé. Az ezután következő művelet a zsákok feladogatása volt. Ezt hárman végezték. Egy a dereglyében, kettő pedig fenn a malomban volt. Ekkor aki fenn van egy kampót akaszt a zsákba, itt ketten felülről húzzák, egy ember pedig alulról löki, s így egyből fenn van a zsák. Ezután kocsival eltolják az ajtótól, régen ez a legények dolga volt, akik vállon hordták a zsákot. Majd a mester egy molter (egységnyi búza: 15-20 zsák) búzát megtisztított.

Miután a malomba került a gabona, munkára fogták a folyót, a víz folyása forgatta a lapátkerekek nagy fogaskerekét, amely hajtotta a malomkövet és az őrlőszerkezetet. A vízimalom ugyanis a gabonát nem darálta, hanem őrölte. A malom folyamatosan működött, hiszen a molnároknak is ez volt az érdeke. Erről szólt egy molnárszólás is:

"Ha vizem van vígadok és bort iszok, ha vizem nincs vízivásra szorulok."

"Egyszerű ez: a molnár akkor élt fényesen, amikor éjjel-nappal mormolt a malma. A Duna hozta a vizet, a molnár emelhette a boroskupát. Forgott a malomkerék, forognia kellett. A molnárgazda, a legények, az inasok felváltva aludtak, valaki mindig felöntötte a garatot."

Az őrlési folyamat részei:

Kopozás

Ez következik először: A gabonát forgódobba teszik bele, amelyben vaslécek vannak, ezek a búzát a dob oldalához verik, így a gabonaszem megszabadul a csírájától. Nemcsak a csíra szakad el a magtól, hanem a szennyeződés is. Nagyon lekopozni nem szabad a búzát, mert akkor sokat veszt a sikértartalmából. Ezután kiöntögették a búzát oda, ahol tiszta hely volt, s vízzel befecskendezték (ezt a műveletet kézzel, szapallal vagy sajtárral végezték). Azért vizezték be, mert így a búza a kövek, illetve a hengerek alatt nem melegedett át. A következő folyamat volt, amikor felöntték a garatra, s ekkor készült az ún. srodot (ez az első liszt, amely nagyon finom és a legtáplálóbb volt). Ebből csak kevés lett, ezért többször is felöntötték a szerint, hogy az őrlősember hogy kívánta.

A kő, vagy a henger alól az ún. cilinder szitának (hat szögletes henger, mely forgás közben selyemszitáján keresztül átengedi a lisztet) a garatjára önti a molnár. Ami a szitában maradt, azt újból és újból felöntötték, mind-addig, míg a megfelelő mennyiséget nem kapták. Hatszor kellett felönteni, hogy liszt legyen. Minél többet öntötték fel, annál barnább lett. A folyamatnak az eredménye:

1. első töretés - ilyenkor a szem jár (ötös liszt)
2. második töretés - ilyenkor az első töretés anyagát rakják fel, ebből van a gríz, a dara (a grízes lisztből készül a rétes, ez a legfinomabb). A gorombáját félre dobják: az apróbb a daratisztítóra megy; innen az apróbb részt kifújatják, a gorombát a töretre viszik vissza; a harmadszori felkerülést stráfolásnak nevezzük, ekkor a kitisztított darát -amely eddig rovátkált volt- a sima hengerre viszik ez a dara kétszer lejön a hengeren, ekkor készen van a
3. nullásliszt: zsemlye és kalács készítésére használták - ez a finomliszt.
4. egyes liszt, ez a kenyérliszt
5. kettes liszt - a szegényembernek való kenyérliszt
6. hármas liszt - vörösliszt, ezt a tehetősebb parasztcsaládoknál már korpába keverték (szopós borjú tejébe is rakták).
7. négyes-ötös liszt - korpa, ez már a jószágnak való (ez már csak 1-2 szakajtóval volt).

Tehát hétszer őröltek, és csak a legfinomabb minőségű liszt kerülhetett a zsákokba.

Végül egy érdekesség: "A második világháború alatt behatárolták, hogy mennnyi korpa legyen a lisztben, vagyis barnás lisztet kellett őrölni. Ezt a vízimolnárok soha nem tudták megoldani, mert nekik csak két szitával működő rész volt a malomban, ahol a legfinomabb selyemből készült szita volt felszerelve, ezért többször meg is büntették őket. Hogy ezt elkerüljék, kialakították az ún. fekete révet. Főleg a Rákosi-rendszerben tett nagy szolgálatot. Ugyanis nem szabadott volna egy-egy családnál többet őrölni, mint amennyi fejadag hivatalosan fejenként volt írva. Ez felnőtteknél 240, gyermekeknél 160 kg, mert a többi gabonát be kellett szolgáltatni. De ettől az előírt mennyiségtől minden gazdának több gabonája volt, mert ez a fejadag nem fedezte a nehéz fizikai munkához a napi szükségletet. Így az ellenőrök kijátszása és a büntetések elkerülése végett alakították ki a fekete révet.

Ezt tekervényes erdei utakon lehetett megközelíteni, a liszt- és gabonacsere még sötétedés alatt, az éjszaka folyamán megtörtént, amikor az ellenőrök oda sem tudtak találni."

Molnárok, legények és őrletők

A molnárok fő segítői a legények és az inasok voltak. A molnárokhoz hasonlóan a legények is 24 óránként váltották egymást.

"A legények bére általában 4-6-8-ad rész volt búzában vagy lisztben." Azonban volt olyan eset, amikor a gazda két legényére bízta az őrlést. Ilyenkor a hetedik és nyolcadik rész volt a legényeké, a többi hat rész a gazdáé. A legényeknek nagyon figyelmesen és szorgalmasan kellett dolgozniuk, mert ha hibáztak az őrlésnél, a gazda kárát természetesen büntetésként meg kellett fizetniük. Szintén szigorúan büntették a molnárgazda meglopását is, ugyanis ha a gazda nem figyelt, a molnárlegények még az ing ujját is megmerték liszttel. A lisztet később elcserélték túróra, tejfölre, tyúkra, libára. Némelykor a molnármesterek, a legények és a molnárasszonyok pörlekedtek is. Azért nemcsak veszekedtek, hanem sok vidám bolondságot, viccelődést is megéltek:

"A Dunán jártak hajók is, természetesen fahajók. A molnárok tudták, hogy a hajón mindig van bor. Ezért a hajót mentében elfogták, a borért cserébe magukkal lisztet vittek. Az egyik molnár gondolta, hogy minek vigyen ő búzalisztet, mikor úgyse fog találkozni egyhamar a hajóssal, jó lesz a zabliszt is, az úgy is fehérebb a búzalisztnél. Így hát zablisztet vitt. Felmennek a hajóra és mondják mijáratban vannak.

-Kell-e liszt kormányos úr bornak cseréjében?

-Kell hát, molnár uram -feleli a kormányos.

-Jól van, tegyék le a lisztet, majd a matrózok elviszik, s közben a hordót is megtöltik.

Igen ám, de a kormányos régen molnár volt, s így ismerte a lisztet, tudta, hogy a furfangos molnár be akarja csapni, mikor a matrózhoz beszélt, meghagyta neki, hogy a hordót a vízhányónál töltsék meg vízzel, ezt természetesen a gazda nem hallotta. Közben a kormányos a gazdát a konyhába vitte, s ott finom borral kínálta. Ettől egy kicsit be is rúgott. Amikor megtöltötték a hordót, a molnárok visszaszálltak a ladikba. A hajó már távolodott, amikor a mit sem tudó molnár odakiáltott a kormányosnak:

-Eszel ám zablisztet kormányos!

-Iszol ám vizet molnár!

Így a két molnár, a volt és a jelenlegi molnár, gondolva, hogy becsapják a másikat, túljárnak egymás eszén, egymást csapták be."

A molnár és az őrlető szorosan össze voltak kötve, hiszen függtek a terméstől, a termés meg a természet viszontagságaitól függött. Rossz évben kevés és drága volt a gabona, ezért a paraszt csak kevesebbet őrletett, és ráadásul kevesebben is fordultak meg a malomban őrletni. Jó évben viszont mindenki jól járt.

Az őrletés sokáig, egy napig is eltartott, a parasztnak sokat kellett várnia. Így a molnár kipróbálhatta rajta a furfangját:

"Egyszer az apám ment a ráckevei révhez (Godányon keresztül, a Malom-úton), s ekkor talált egy ostort. Felvette, habár nem volt lova. Bevitte a malomba, jött az őrlős ember, s kérdezte, hogy:

-Minek ez az ostor neked, Egyed?

Az apám felelte:

-Mert ezzel hajtom a malmot.

Közben a segédnek mondta, hogy ha üti a kereket, akkor váltsa ki a malmot (járassa üresen). Tényleg így is történt, látta ezt az ember, s elcsodálkozott. Amikor pedig abbahagyta az ütést az apja, a legény visszaváltotta, ekkor már lassabban járt a malom. Azt mondja az őrlős ember:

-Nem is gondoltam, hogy így kell hajtani a malmot."

Az őrletőnek mindenre nagyon kellett ügyelnie, nehogy becsapják. Egy régi anekdota szerint a mester megkérdezte a legényt: "Kivötted az őrletési vámot?" - "Kivöttem." - "Látta a paraszt?" - "Nem látta." - "Akkor vödd ki még égyször, hogy lássa!"

Még az sem mindegy, hogy mikor vették ki a vámot, ugyanis őrlés előtt a gabonát puhítás céljából meglocsolták és a szem megdagadt. Érdekesség továbbá, hogy a gabonát évszázadokon át nem súlyra, hanem űrmértékre mérték.

Ugyancsak egy trükk volt a keszkenőzés:

"Az ügyes legény őrlés közben bő ujjas inggel a kezén többször is eligazította a lisztet. Jó mélyen belenyúlt, miközben ingujja megtelt liszttel, s egy ügyes mozdulattal összefogva inge ujját, máris nyert legalább egy kilónyi lisztet. A trükköt minden molnát ismerte."

A ráckevei és a környékbeli gazdák gyakran a rokonok és más családok búzáit is elvitték magukkal őrletni. A nagyobb gazdák több kocsival is, de voltak olyanok is, akik csak 2-3 zsákkal hoztak. A legényeknek is jó viszonyban kellett lenniük az őrletőkkel, őket kedvesen fogadni, beszélgetni velük, nehogy megsértődjenek és másik molnárhoz pártoljanak át. Egyesek alkalomadtán még pénzt is adtak kölcsön. A pörösködés a régi időkben falun megszokott dolog volt, gyakran felkeresték a bírót. Így történhetett meg, hogy egy alkalommal a többszöri felszólítás után feljelentették a molnárokat, mert azok a Duna-parton nem tartottak rendet.

Étkezés

"Minden molnár tudott főzni, vagy ha nem, akkor megtanult. Erre szükség volt, mivel az asszonyok csak ritkán látogatták meg őket, s mindig egy 24 órát voltak a malomban."

Ilyenkor vittek magukkal szalonnát, zsírt, paprikát vagy sütöttek valamit. Azonban Kakas Antal szerint a molnárok nem adhattak lisztet a sütéshez, azt az asszonyok a boltban vették. Általában azonban nem volt ott a feleség, egyedül kellett megélniük.

"A molnárok részben önellátóak voltak, mert elképzelhetetlen volt, hogy a vízimolnár ne halásszon. Ezt szolgálták a különféle felszerelések, így: "pöndörháló", miling, slepfarok, a varsa és a malom faráról leeresztett sajttal tűzdelt, 20-30 horoggal ellátott 150-200 méter hosszú zsineg. Ennek az egyik végét egy mázsás súllyal leeresztették a víz fenekére. A másik vége a vízben lebegett. Időnként a súlyt felemelték és a zsineg megfogásán keresztül érezték, hogy van-e rajta hal vagy nincs.

Amennyiben a halászat sikeres volt, úgy a főmolnár nekilátott a főzésnek. Ha sok halat fogott valamelyik akkor a többi molnárt is meghívták, akik körülülték a bográcsot. Általános szabály volt, hogy mindenkinek a bográcsból saját maga elől volt szabad merni és enni a kanalával, mert tányérok nem voltak. Ha valaki ezt megszegte, például a vendég, vagy az új inas, aki nem ismerte ezen szabályokat, akkor a télen készített, csak főzésre használható, kb. 2-3 cm széles, lapos keverőfával a főmolnár rácsapott úgy a kezére, hogy a kanál beleesett a bográcsba. Ennek az lett a következménye, hogy addig nem ehetett, amíg mindenki jól nem lakott. Csak utána halászhatta ki a bográcsból, ha maradt még benne valami. Főzés közben a bográcsban a halászlevet soha nem kavarták, csak a bográcsot mozgatták. A halászlé elkészülte után a főtt halakat kiszedték a kész halászléből és a capalra tették (capallal lapátolták ki a vizet).

Egy sor halat megsóztak, megpaprikáztak, úgy rakták a következő sort, amit szintén megsóztak, megpaprikáztak.

A másik finom halétel volt a halpörkölt, amit harcsából és compóból készítettek. Kiváló étel volt a szalonnával tűzdelt, paprikával, borssal hintett, parázson nyársra szúrva megsütött csuka, süllő és kecsege is.

Voltak olyan molnárok, akik szívesen fogyasztottak rákot és békacombot is. A malomban gyakran főzték a gyorsan elkészíthető tésztalevest is, tepertős túrós csuszát, sajtos tésztát, lecsót, paprikás krumplit vagy sült szalonnára, sonkára, karikára vágott hagymára tojást. Ezt serpenyőben sütötték. Más edény nem is volt, mert a gyúródeszka is a malomhoz szükséges deszkából volt, melyet tálalásra is használtak. A tésztát a capalban keverték össze. A halászlé fogyasztása közben folytak az ugratások, viccelődések, szerelmi kalandok mesélése.

"Főzőhely, főzőszerszám nélkül elképzelhetetlen volt a malom, a molnárokat pedig különleges életük kényszerítette a szakácsmesterségre."

Az utolsó pentelei hajómalom Murger Mihályné tulajdona volt, 1943-ban süllyedt el. (forrás)

Viszontagságok

A molnárok nagyon szerettek mulatozni, különösen bort inni. Az életük azonban nem csak vigadalomból állt, sokszor nehézségekkel küszködtek. "Legnagyobb szenvedést a molnároknak az időjárás viszontagságai (hideg is, meleg is) és a szúnyogok okoztak, amiket akkor még nem irtottak."

Többször megtörtént ezenkívül, hogy vihar esetén napokig hánykolódtak a vízen. Éjjelente olaj- vagy petróleumlámpákkal világították ki a malmokat, de sajnos így is előfordultak nagyon komoly balesetek, amikor az egyik vontató elsüllyesztette a hajómalmot.

Ritkán, de megesett, hogy leégett a hajómalom és ezért a molnárok adósságba keveredtek. A malom nemcsak maga rongálódott, sok emberben is kárt tettek, sokan vesztették életüket a malmok közelében.

"A molnárok nem szerették a téli csöndet, kedves zenéjük a keréklapátok nyikorgása volt."

A molnárok számára a tél minden évben november 30-án kezdődött, ezt bizonyítja egy molnár szólás is: "András - hazaláss!"

"Minden télen a Ráckevei Duna-ágra hozták be a malmokat telelőre. A telelőre való szállítása úgy történt, hogy a Csepel-sziget végéig leúsztatták a hajómalmot és a hozzá tartozó völgyhajót. A ráckevei Duna-ágon emberekkel vontatták egészen Ráckevéig, az ún. "molnár-platz"-ra. Ezt a munkát minden egyes malom esetében egyszerre hajtották végre. Egy ilyen betelelés 6-7 napot vett igénybe. Ezen a "molnár-platz"-on végezték el a nagy javításokat a malmokon és a hozzájuk tartozó dereglyéken. Sok esetben a hajómalom és a völgyhajó hajófenekének javítása is ott történt. A hajómalmokat csak 2-3 évenként emelték ki a vízből."

Egyébként ha a hajómalom vízben maradt... "A tél beálltával minden nap vízteleníteni kellett, a hajómalom fenekén összegyűlt vizet ki kellett lapátolni, a jeget körbe kellett körülötte vágni, nehogy összeroppantsa. A többi téli hideg napokon otthon folyt a munka: különféle szíjak varrása, sziták készítése, a malomkerék fogainak elkészítése, mert ezek hatalmas nagy fogaskerekek voltak, ami mind fából készült. Egy molnárnak nagyon jó ácsnak, asztalosnak, műasztalosnak és fafaragónak kellett lennie. A szobai munka legfőbb segítője az ún. "jancsi" volt, melyen a vonókésen végezték a durvább munkálatokat (szerszámok, eszközök, fogaskerékfogak készítésénél)." A nehéz ácsmunkák után újra várták a tavasz eljöttét, hogy újra az igazi munkájukat végezhessék.

A vízimolnárság már a múlté

"A vízimalmok tulajdonképpen az európai feudalizmus és a késő középkor technikai tudásanyagát őrizték népi ismeretanyag szintjén századunk derekáig."

Akkor azonban kifejlődtek a szárazmalmok, majd a gőzmalmok, a jövőt pedig a malomgyárak jelentették, mivel ezek biztonságosabb helyen, sokkal több lisztet képesek őrölni. A vízimalom-tulajdonosokból lassacskán szárazmalom-tulajdonosok lettek, mint Frideczky János Ráckevén, majd megépült az "Árpád" nevű gőzmalom is. Eközben a vízimalmok lassan az idő múlásával az enyészet sorsára jutottak. "Ha egy malom tönkrement, akkor ezt a hiányt nem engedték pótolni.

1950-ben aztán kezdődött a vég. Az összes hajómalmot a partra vontatták. Egyetlen egy malom maradt meg viszonylagos épségben az ország utolsó malmaként, a Gyurcsik-malom. Ezt a malmot háromnegyed részben a családom birtokolta, ezért a nagypapám, Feith János az államosításról is mesélt:

A malmokat államosították, de nem azzal a célzattal, hogy ezeket újból üzembe helyezzék, hanem egyszerűen megsemmisítették, szétdarabolták és a ráckevei állami pálinkafőzdében elégették. A molnárokat kényszerítették többnapi becsukás, éheztetés után, hogy írják alá azt nyilatkozatot, hogy lemondanak a malmukról. Egyetlen ember, Gyurcsik Antal, a nagybátyám nem volt hajlandó többszöri verés és éheztetés után sem aláírni.

Így ez az egy malom "Gyurcsik Antal és társai" felirattal a mai napig is fennmaradt, melyet később a Műemlék Felügyelőség támogatásával, nagybátyám irányításával eredeti formájában helyreállítottak. Ez a malom 2-3 évig a ráckevei hídnál volt vízre téve és a községi tanács gondozására bízva. Karbantartására mindig kevesebb pénzt adtak a tanács részéről. A télre is vízben maradt malmot 1965 tele kikezdte, a jég megroppantotta és elsüllyedt. Romjait 1967-ben a Műemlék Felügyelőség elvontatta Szentendrére. Meglévő darabjai ma is ott találhatók, de helyreállítani már csak újjáépítéssel lehetne. Arra viszont nincs pénz... Ezért a ráckevei múzeum elkészítette a mérnöki felmérések alapján a malom pontos méretű makettjét. Sajnos Ráckevén későn ismerték fel a vízimalmok értékét, és így nem sikerült megmenteni az ország utolsó tombácos malmát. A vízimalmok pusztulásával pedig kihalt a sok évszázadot átélt vízimolnárok életformája is.

Hajómalom Ráckevén

Emlékek a vízimolnárságról

Ma már... "A malom nem azilum, nem menedékhely, mint a 16. században még. (...) Nem hírszerzőhely, mint száza-dunk elején sokfelé. Az őrlésre várakozók is ritkán kaszinóznak előtte."

Ma már a molnárok nem rendeznek molnárbált és a molnárszínt (szürkéskék) sem ismeri senki. Ma már nem használják ezeket a szólásokat sem: 

"Ha minden molnárt, aki lop, felkötnének, kiveszne a mesterség."

"Aki a malomba jár, meglisztesedik."

Mégis Ráckevén ma is találhatunk írásos és tárgyi emlékeket a vízimolnárságról.

-Nepomuki Szent János (Szent János tér)

"A XVIII. század közepén készült szobor a tér közepén áll, ezt a katolikus szentet a vízen járók, a molnárok és hajósok választották védőszentjüknek."

-A Keresztelő Szent Jánosról elnevezett katolikus templomban a bal oldali falnál levő oltárképen van egy Nepomuki Szent János-oltár, amit a ráckevei molnárok állítottak. Az oltár szekrényének tervezete megtalálható a molnárok egyik jegyzőkönyvében. A sekrestye fölött található a tekintélyes molnárcéh karzata.

-A Peregi Parkerdőben található egy kilátótorony, amelynek tövében elhelyezték a Szalai-hajómalom faragott oromdíszét, egy férfifejet (Foki Vilmos munkája).

-Még ma is megtaláljuk a Kis-Duna partján a Molnár utcát, amely a híres vízimolnárok lakhelye volt.

-"A malmok téli pihentető és javító helyétől nem messze, a Szulla határrész elején áll Artner Ottó bronz vízimalom szobra, egy malom pontosan megfogalmazott szobormása.", Sajnos ezt mára már ellopták...

-A híres Kajlik-ház (Gábor Áron u. 24.) falán található egy mészkőbe vésett régi ráckevei molnárnóta szövege:

Duna mellett van egy kis ház sárgára meszelve,

abba lakik, abba lakik egy barna menyecske,

csipkefüggöny az ablakán, félre van az húzva,

arra jár egy molnár legény, be-betekint rajta.

Ne tekingess te kis buta az én ablakomba,

inkáb gyere, inkább gyere, feküdj az ágyamba,

ugysincs itthon az énuram, szegény halászlegény,

éjjel nappal a vízen jár, halat fog az szegény.

Befagyott a Duna vize, nem lehet halászni,

eztán kedves feleségem, rád fogok vigyázni,

ne költsd el a pénzemet te a legényekre,

inkább vegyél selyemszoknyát a vékony, karcsu derekadra.

(id. Szőgyényi Gábor elmondása alapján)

A ráckevei Árpád Múzeumban írásos és tárgyi emlékek egyaránt találhatók, ezek között céhlevelek, articulusok (szabályzatok), céhláda, jegyzőkönyv, molnáreszközök, molnárzászló, gyertyatartók, stb.


12 évvel az írás elkészülte után helyi kezdeményezésre Ráckevén újra őröl egy hajómalom!  

Vízimolnárok Ráckevén I. — Céhek és ünnepek

Csak kevesen tudják, hogy Ráckevén állt évekig múzeumként az ország legutolsó vízimalma, amely azóta sajnos elsüllyedt és tönkrement. Ezt a malmot Gyurcsik-malomnak hívták, és 3/4-ed részben a családom tulajdona volt, ezért nagypapámtól már korábban is sokat hallottam a malmokról és a molnárok életéről. A legtöbb ember örömmel kutatja családja múltját, honnan jöttek, hol éltek, mivel foglalkoztak, mit dolgoztak. Ezért hát örömmel fogtam neki ennek a kutatásnak.

írta: Nagy Attila (1995)

A Gyurcsik-malom Ráckevén (fortepan.hu)

A kenyér becsülete a molnárok tisztelete

A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete, és ez még inkább így volt a múltban. Már a gyerekeket is arra szoktatják, hogy mindet megegye. Egyes vidékeken a leesett kenyeret még meg is csókolják, amikor felemelik. A kenyér értékét mutatja az is, hogy sok szólást ismerünk vele kapcsolatban. Például aki dolgozik, az kenyeret keres; a jó embert kenyérre lehet kenni; és aki megöregszik, az megette a kenyere javát. A kenyeret ugyanakkor régen nem csak a dolgozó parasztnak, hanem a búzát megőrlő molnárnak is köszönhették, ezért őket is nagyon tisztelték. "Ha a legtöbbet a rideg pásztor próbált, ha a legtalálékonyabb a "mezzei ember" volt - a legtehetősebb a vízimolnár. Pontosabban a molnárgazda, akinek saját malma zsolozsmázott a vízparton vagy a víz hátán."

A malmok történetéről

Az ember táplálékának évezredek óta tekintélyes részét képezi a gabona, főként a belőle készített liszt. A gabonaszemekből eleinte mozsár, később kézi őrlőkő segítségével nyertek lisztet. Az Kr.e. 1. században lett önálló mesterség a molnárság. A magyarok letelepedése után még a nők forgatta szárazmalmot használták. Malom szavunk -nyelvészeink szerint- francia kölcsönszó. A malmok építése a kézművesség különválásának idején, a 14. században vált általánossá. A vízimolnárok a legtöbb helyen a középkor derekán céhekbe tömörültek. A céh ügyelt a molnárok közötti rendre, törvényt szabott, védte és büntette tagjait. A 16. században a malmok menhelyek voltak, ahol az üldözöttek és a bűnözők is oltalmat találtak. Éppen ezért a molnárság bizalmi állás, a molnármester "hit alatt álló", esküt tett tekintélyes ember volt.

Emeletes hajómalom Mohácson

A malmok a 18-19. században a népi társasági élet központjai is voltak. Az őrlésre várakozók rendszeresen megvitatták gondjaikat, bajaikat, a molnárok pedig továbbították a híreket a falu lakóinak. Emellett a malom nagyon értékes volt, a múlt században egy közepes méretű felért 16 hold földdel.

A malmok építéséről a faragómolnárok gondoskodtak, akik a vidék adottságaihoz alkalmazkodtak. Kisebb vízfolyások mellé patakmalmot, a vízszegény Alföldön szélmalmot, a szélesebb bővizű folyókra — mint a Duna, Dráva, Maros, Vág és a Tisza — hajómalmot építettek. "A hajómalmok tulajdonosai a legritkább esetben voltak egyúttal molnárok is. A szegényebb néposztályhoz tartozó helyi lisztesmolnárokat le is nézték."

Ráckevén is a Duna vize nagy bőséggel szolgáltatta a vízi energiát, ezért már a 15. század közepétől kelepeltek a folyó hátára ültetett vízimalmok, az ún. "tombácos" hajómalmok.

"1546-ban az ország helységei közül Keviben [Ráckevén] működött a legtöbb malom, szám szerint huszonkettő." Ezek közül Dimitre Zselik és Bárány Albert szpáhik is hajótulajdonosok voltak.

"A város kézművességére jobbára csak a nevekből következtethetünk Skaricza Máté és néhány más adat mellett: (...) Ráckevén 1546-ban hét Molnár nevű férfit írtak össze, de tudjuk, hogy 22 egykövű 1559-ben 19 egykövű malom működött a Dunán, ahova sokkal több molnár kellett."

A török kiűzése után, 1728-ban a molnárok is -a többi mesterséghez hasonlóan céhet alapítottak. "Ráckevén a molnárok legkorábbi articulusát (szabályzatát) III. Károlytól kapták 1728-ban, majd az idő változtával az újabb szabályzatot I. Ferenctől nyerték 1817-ben."

A malomipar virágkorában a ráckevei molnárság nagyon híres volt. Még Esztergomból is érkeztek ide inasnak. Persze a környékbeli falvakból is jöttek elszegődni.

A helybeliek a szabadságharcból is kivették a részüket: "Az írni-olvasni tudó legények néha csúfolódó verseket másoltak és terjesztettek, ezért -a francia forradalomtól félve- 1793-ban meg is büntették egyiküket. 1848. március 24-én a helyi szabadságünnepen a molnár-legények is ott voltak a 600 helyi újonc között." Egy itteni molnár azt is feljegyezte, hogy a lórévi révnél volt Görgey nagy honvédtábora. Ekkoriban gyakran meneteltek át a városon honvédcsapatok, és trénszekerek százai vonultak a rév felé.

Aztán a századforduló körül megépítették a Ráckevei-Dunára a Kvassay-zsilipet, majd később a tassit is, és a folyónak itt már nem volt folyása, ezért a hajómalmokat át kellett költöztetni a Nagy-Dunára.

A molnárcéh 

A középkor derekán a csizmadiák, szabók, szűcsök, szappanosok, szíjgyártók, gyertyamártók, kovácsok, bognárok, tímárok, vargák és a molnárok érdekeik védelmében céheket alapítottak, így őrizték meg Ráckeve hajdani városi jellegét Mivel Ráckevén a legtekintélyesebb mesterség a vízimolnárság volt, ezért a legfontosabb céhnek is ők számítottak, néha még a városi vezetéssel is szembeszegültek.

Ráckevén csak a török kiűzése után, 1728-ban alakult meg a molnárcéh. Ez valójában érdekvédelmi szervezet volt, mely szigorú szabályokkal biztosította az iparűzés nyugodt feltételeit. Ezek a szigorú követelmények meghatározták, hogy ki lehetett tag, mennyi összeg volt az évi hozzájárulás, kik mikor kaphattak segélyt. Ezenkívül a céhek lehetőség szerint maguk szabályozhatták a vízhasználatot, a hajómalmok kikötését, helyeit, sorrendjét. Szigorú szabály volt az is, hogy az egyes gabonafélékből mikor és mennyi vámot lehet kivenni. Különösen tiltott volt a kuncsaftok elcsábítása, mert a fő szabály az volt, hogy a gazda ahhoz vigye őrletni gabonáját, akitől a legjobb minőségű lisztet kapja.

A céh jövedelme a tagdíjból (évi 1 Ft), az új mesterek taksájából és a büntetéspénzből állt. Ez utóbbiból gyűjtötték össze a legtöbbet. A céh kidolgozott szabályzatát a helytartótanács vagy az uralkodó hagyta jóvá, és hivatalosan a városi magisztrátus, de valójában az uradalmi prefektus ellenőrizte.

1728-ban III. Károly oklevéllel ismeri el a ráckevei molnár céh elöljáróit és a legkorábbi articulusát (szabályzatát). Az egyikben ezt követelték meg a molnárinastól:

"Kis korongot orsóival együtt helyesen megcsinálja és azt helyére felállítja. Az keresztvasat a malomkőbe helyesen belé vágja és az malomkövet feltéve lisztnek eressze, és azon egy mérő búzát kenyérnek emberül megőröljön." A ráckevei Árpád Múzeumban is találtam még részleteket az articulusból. Íme, ezek közül néhány:

• Articulus Vigesimus: A Falukrúl bé hozott örlést akár honnét légyen a vidéki buza, né merészellye edgyik Molnár is el vinni, hanem sorrúl vigyék bé egy Malomra, amennyi jut osztály szerént.
• Articulus Secundus: Mivel Fellyül meg nevezett Czéh Catholicus, Lutheranus és Calvinista Molnárokbúl áll, arra való nézve, hogy közöttük ennek utána annyival is inkább az egymáshoz való szeretet, egység, s békesség megmaradhasson. Ha molnár Czéhben akarna állani, akármelyik Relligion legyen az három közzül bévetettessék a Czéhben." Valóban a molnárok között megvolt a vallásszabadság, hiszen a nagy ünnepeken, pl. húsvétkor és karácsonykor a református molnárok is együtt mentek a katolikus templomba.
• Articulus Septimus: Légyen köteles egyik Mester ember a másikat illendőképpen meg böcsülni, mind a Czéh házánál, mind más helyekenn is. Holott penig edgyik a másikat átokkal, szitokkal illetni tapasztaltattik tehát az ollyatén rágalmazo fél elsöben is a czéhben két forintra marasztaltassék, másodszor ismét négyre büntessék.
• Articulus trigesimus secundus: Hogyha valamely Czéhbeli Molnár, vagy Czéh házához, vagy utakon vagy is piarczon edgy ümögben vagy gatyában járna és menne, mind annyiszor valamennyiszer rajta tapasztaltatik tizenkét pénzre büntessék hasonlóképpen a ki pálczával a Czéh házához bé menne, vagy más fegyverrel, avagy a Czéhnek házánál multatáskor, a Czéh borát negédességbül el öntené tizenkét pénzen meg marasztaltassék, aki pedig haragjábúl a Czéh Asztalára, Ládájára, a vagy Articulusira ütne kézzel, vagy akár mivel is, első cselekedetiért huszonöt pénzre büntessék, ha pedig többször is elköveti, az ollyatén Molnár ötven pénzen marasztassék meg a Czéhben.

Céhlevél a Ráckevei Hajómalomban

Bő gatyában tilos volt járni, ugyanis az paraszti viseletnek számított.

A céh valóban ügyelt a jó erkölcsre is. Büntette a részegeskedést, a lopást, verekedést, a céh lejáratását, a házasságtörést, a pipázást, a hosszú hajviseletet és - mint előbb olvashattuk- a molnárhoz illetlen öltözéket.

A céh tagjai közé való felvételnek is megvoltak a szigorú követelményei. Akik ezeket az írott és íratlan szabályokat nem tartották be, azokat fel sem vették vagy kizárták a céhből. Ha már felvettek valakit, akkor kiálltak mellette, mert nagyon összetartott ez a társaság. A tagok között megtalálhatjuk a társadalom több rétegét is, a parasztokat és a polgárokat.

Kezdetben, a 18. században a céh választott vezetősége a céh mesterből, atya mesterből bejáró mesterből és a szolgáló mesterből állt. A céh mestert az uradalom három jelöltje közül választották.

Később, a 20. században már a vezetőséghez a céhelnök, az alelnök, jegyző, szolgálómester, két bizalmi és 6 tagú választmányi tagság tartozott. Ezeket a tisztségeket három évenként választották, kivéve a szolgálómestert, akit évenként. A céhben évente négy gyűlést tartottak, elsősorban télen. A szervezetet a céhmester irányította, az atya-mester a legényekre ügyelt.

"A gyűlést az elnök házában tartották, ugyanis a céhház elnökről elnökre szállt. Itt külön szoba volt a tagok számára, amely egyszerűen volt berendezve. Asztalok s körülötte padok és a céhmester széke volt."

A gyűlésen intézték el hivatalosan dolgaikat, utána egy kicsit iddogáltak.

"A helyiségekbe feltett kalappal, cigarettával vagy pipával nem léphettek be, mert az tiszteletlenségnek számított. Ha mégis megtörtént, akkor egy fertály [negyed] bort kellett fizetnie az illetőnek. Ezt persze többször is megtették, hogy minél többet ihassanak."

A gyűlések közötti időszakban minden kérdésben a céh elnöke döntött, melyről a "következő gyűlésen köteles volt beszámolni és a pénztárosnak szigorú ellenőrzés után a céh vagyonáról elszámolni."

De létezett Ráckevén egy másik molnárcéh is, az Ifjú Molnár Céh, melynek 80-100 tagja a legényekből állt. Elöljárója a mestercéh atya mestere és a legények közül választott dékány mester volt. A tagdíj, azaz a "kántorpénz" évi 1 Forint volt. A céhes molnármesterek száma Ráckevén is fokozatosan nőtt, erre vonatkozó adatokat a ráckevei múzeumban találhatók:

1813. 64 fő

1827. 97 fő

1840. 73 fő

1869. 97 fő

1872. 101 fő

Sajnos a továbbiakról nincs adat, mert a második világháború alatt a "különféle rendeletek lelkiismeretlen végrehajtásával több vagon selejtpapírként adta át bezúzásra a főjegyző a községi irattárat, így semmisült meg az évszázadokon át sértetlenül maradt városi iratanyag egy része."
A 20. században a céh már gazdasági szempontból nem volt nagy jelentőségű, s mint szervezet sem volt már olyan erős, mint régen, de tiszteletből vagy talán hagyományokból ápolták a régi szokásokat.
"1950-ig az öregedő molnárok még mindig megbeszélték problémáikat, együtt dolgoztak, együtt jártak templomba, s ha közülük valaki meghalt, zárt sorokban vonultak a temetésére."
Még ma is, ha egy leszármazott meghal, a temetésre kiviszik a céh zászlaját és a lámpákat.

Ki lehetett mester a céhben?

Sok időnek és hosszú munkának kellett eltelnie amíg az inasból legény, majd a legényből mester lett.

A vízimolnár élete az inaskodással kezdődött. Sokan választották ezt a mesterséget, mert a molnár adta a kenyeret és ők kerestek a legjobban is.

"A szegődés többféle módon történt. Azok a molnárcsaládok, akik fiukat is molnárnak szánták, általában otthon tartották a gyereket."

"Azonban aki nem akarta elkényeztetni a fiát, vagy azt akarta, hogy többet lásson, tapasztaltabb legyen, az más molnármesterhez szegődtette a fiát. A parasztcsaládoknál szintén jelentkezéssel történt a felvétel."

"A szegődés 14-16 éves korban történt, amikor már bírta a gyerek a zsákot." Ezzel szemben előfordult, hogy valaki később kezdte és még katona korában is inas volt. Az inasokat általában három évre szerződtették, "általában bért nem kaptak. A mesternél teljes ellátást, így télre való lisztet, kosztot kaptak."

"Az inas a mester családjában családtag volt."

Az első évben még nem igazi molnármunkákat végzett, erről több forrás is beszámol:

"Az első évben először söprögetett, majd könyebb munkánál segített. (A vékákat cserélgette, vizet lapátolt a hajófenékről szapallal). Ha szabadnapos volt, akkor a molnárnénak segített, még pelenkát is mosott."

"A feleségnek is segítettek: vizet és fát hordtak a főzéshez."

Ugyanakkor a Ráckevei Újság 1995. szeptemberi számában az olvasható, hogy az inasok mezei munkát végeztek: aratást, szántást, favágást.

"Egy év után már az egész malmot rábízták."

Az inas szabadulásakor ünneplő ruhát kapott és ezután következett a társpohárivás: "A leendő legény fizette a nem kis mennyiségű bort, ugyanis kilenc bögrével ivott a céh volt és jelenlegi vezetőiért, majd személyenként a legénytársakért. Ők pedig voltak vagy negyvenen-ötvenen. Így aztán az inas eszméletlen részegségben lett legénnyé."

A legény tehát már tapasztaltabb volt az inasnál, de ez nem volt elég, tovább kellett gyarapítania szakmai ismereteit. Ő már képes volt önálló munkára és a vám negyede, majd harmada illette meg. "A régi időkben, amire már alig emlékszik valaki, a legények számára kötelező volt a vándorlás, vagy más néven a fektolás.." Ez minden mesterségnél így volt, a molnároknál három évig tartott. Ezalatt járták a hazai és a külföldi városokat, és sok molnárgazdánál szerencsét próbáltak. A vándorlásról tanúskodnak a vándorkönyvek, melyekből találhatunk néhányat a ráckevei Árpád Múzeumban is. Ezekben a könyvekben sok bejegyzést és pecsétet láthatunk.

"Ha a molnárlegény hosszabb időt töltött egy városban vagy egy faluban, akkor a szolgabíró elé járult, aki beírással és a város pecsétjével igazolta, hogy a legény vándorlása idején ezt a várost is meglátogatta."

Ezután a legény tovább vándorolt és máshol is szerencsét próbált. Persze nekik is volt némi szabadidejük és ilyenkor Ráckevén a molnárlegények virtuskodásból zsákot emeltek a Duna-parton vagy gerendát a Zöldfa vendéglő udvarán.

A legényidő eltelte után következett a remeklés.

"Máshonnan hívott mesterek előtt kellett malomkereket ácsolni, malomkövet vágni, azt vasra helyezni és megadott lisztminőséget őrölni. A vétett hibákért fizetni kellett," illetve "három hét hosszabbítást kaptak, amely idő alatt még egyszer el kellett készíteni a remeket." A remeklést "az elnök, alelnök és 6 tagú bizottság ellenőrizte." De ezzel az esemény még nem fejeződött be. "A remeklés eszemiszommal ért véget. Ökröt vágtak, 2-3 disznót öltek, 20-30 tyúkból főtt a leves és közben megittak megszámlálhatatlan mennyiségű bort. Hogy ki fizette? - természetesen a remeklő legény. S ha túl volt mindezen, 25 forint befizetése fejében bejegyezték a mesterek közé, feltéve hogy már volt háza, vagy malomrésze. A szegényebb legény gyakran úgy jutott malomhoz, hogy özvegy mesternét vett feleségül, vagy benősült valamely malmos gazda családjába."

Ez így volt régen, de a századforduló után már vizsgáztatták a legényeket. Ilyenkor az Ipartestület áthelyezte a legényt egy másik mesterhez 24 órára, ahol ő egy teljes őrlési folyamatot végzett el. Ebből állt a vizsga.

"Az 1917-20-as évekig a céhelnök szabadított, majd a jog a járás szolgabírájára szállt át." Így hát előfordult, hogy egyesek kétszer szabadultak. Azonban nem minden legényből lett mester, volt aki élete végéig legény maradt. Így is jól járt, hiszen keresett a vámon ő is, viszont nem volt felelős a malomért. Mégis a legtöbben igyekeztek mesterré válni, hiszen ez több pénzt és nagyobb rangot jelentett.

A Gyurcsik-malom szökés közben

Ünnepnapok

A molnárok élete természetesen nemcsak hétköznapokból, hanem ünnepnapokból is állt. Ilyenkor kipihenték a mindennapi munka fáradalmait, nagyot ettek-ittak, vigadtak. A céh életében a legvidámabb esemény január első hete, más források szerint január 10-e volt, amelyet "céh ünnepélynek" vagy céhmulatságnak neveztek. Ilyenkor a céh kasszája kiürült.

"Az esti bált megelőző reggelen a céhtagok a templomban voltak, utána trombitaszóval a katolikus plébánia elé vonultak. Ilyenkor a céhládát vitték magukkal, amely selyemkendővel volt letakarva. Ezt négy molnár tartotta, akik pedig fehér díszes kötényt viseltek. Ezen a felvonuláson szónoklatot is tartottak."

"A bált a Sas-vendéglőben vagy a Mittermáyer-vendéglőben tartották, attól függően, hogy melyik volt szabad."

"A bál este kezdődött, amelyre a molnárlegények egy-egy lányt is meghívtak, akiket természetesen a szülők elkísértek."

"A vendéglősnek nem kellett főznie, mert a molnárasszonyok hoztak magukkal kenyeret, sonkát, kolbászt. Ebből azután mindenki ehetett, még a vendégek is."

"A zenét minden bálban a szomszédos falu, Szigetbecse trombita- és rézfúvószenekara szolgáltatta."

"A táncolókat a cifraruhás táncmester irányította, csárdást, valcert és lassúkat táncoltak."

"A céhszabályokat szigorúan figyelembe véve még a csendőrnek is le kellett vennie a sapkáját a bálban."

A vízimolnárok második legnagyobb ünnepe május 16-a volt.

"Ezen a napon emlékeznek meg védőszentjükről, Nepomuki Szent Jánosról. Erről a szentről Ecsődy István mondta el a nép között élő legendát:

A legenda szerint Nepomuki Szent János egyik magyar királynőnek gyóntatópapja volt. A király kíváncsi volt, hogy felesége mit gyónt a papnak, és ezért magához hívatta. Mivel a papi eskü köti őket a titoktartásra, így nem árulhatta el, hogy mit gyónt a királyné. A király hiába vallatta, sőt fenyegette Nepomuki Jánost, ő mégis hajthatatlan maradt. Végül az uralkodó mégis meghozta az ítéletet, hogy ha nem vall, a Dunába dobatja. Az esküjéhez hű pap inkább vállalta ezt a büntetést, minthogy a királyné bűneit elárulja. Az egyház ezért szentté avatta, a vízimolnárok pedig védőszentjükké fogadták."

Jánoska eresztés Baján, 2019. (forrás)

"Az előbb leírt legendának egy másik változata is van, amely sokkal jobban megközelíti az igazságot, mint az előbb említett. Ezt az egyház is így állítja. Nepomuki János királya és királynéje cseh nemzetiségű volt. A papot nem a Dunába, hanem a Moldvába dobatta be a király. S megint jön a néphit. Amikor a vízbe dobták, akkor a csillagok leszálltak az égből s körülfogták. Nem engedték elsüllyedni, hanem a mennybe emelték fel."

Erről az ünnepről a helyi múzeumban is olvashatunk. Május 15-én, a János-nap előestéjén tartották a Jánoska-eresztést. A molnárünnepen vízifelvonulás volt: két nagyobb dereglyét, később dereglyét és kompot zöld ágakkal, lampionokkal díszítettek. A vezérdereglyén utazott a zenekar és innen lőtték fel a tűzijátékpetárdákat. A komp orrába, díszes asztalra állították a Szent János-szobrot, mögötte pedig a mesterek foglaltak helyet, magukkal hozva a malomlámpákat. Az így kivilágított két hajó az Angyali-sziget felső végétől indult. A kastély előtt lőtték fel a tűzijáték-petárdákat és sütötték el a mozsarakat, így tisztelegve az uradalmi prefektus előtt. A folyó sodra által vitt hajók a molnár-platzon, a Molnár Háznál (Molnár utca alsó vége) kötöttek ki, ahol borozás, később vacsora mellett mulatságot rendeztek.

Más forrásból:

"Nepomuki Szent János tiszteletére tartott mise hivatalosan is a molnárok miséje volt, ilyenkor a miséző pap mellett négy molnár tartotta a gyertyatartót, ők helyettesítették a ministránsokat."

"Az ünnepi szertartáshoz illően oltárt kerültek. A templom ilyenkor molnárzászlókkal, gyertyatartókkal volt feldíszítve."

Persze a húsvétot is megünnepelték a molnárok.

"Húsvétkor volt borszentelés, ilyenkor megkerülték a főoltárt és utána történt meg a borszentelési szertartás. A misepénzért és az oltár rendbentartásáért 3-4 forintot kellett fizetniük a plébánián,

amit kántorpénznek neveztek."

Bizonyos értelemben a temetés is ünnepnek számít.

"Erre mindig a szolgálómester hívta össze a tagokat. A céhházban gyülekeztek, ahol rendezett sorokban a temetési lámpákkal, gyertyatartókkal és a céh zászlajával a halottas házhoz vonultak. A szertartás után a céh tulajdonában lévő Szent Mihály lován négy molnár vitte ki a temetőbe a halottat. Ezután a gyászoló család halotti toron látta vendégül az összegyűlt vízimolnárokat. Ilyenkor egy fertály [negyed] bort fogyasztottak el csendes beszélgetés közepette." Ez a szokás még ma is él a régi céhtagok családtagjai körében.

Ráckeve templomai

A molnárok között hagyomány volt a templomba járás is. A templomi körmenetek alkalmával közösen vonultak az egyenruhájukban. Az ünneplő ruhájuk a legfinomabb szürke posztóból készült, mivel a molnároknak a szürke volt a színük, mert azon kevésbé látszott a liszt.

"A vízimolnárok általában minden vasárnap megjelentek a templomban. A kóruson volt biztosítva a helyük, ahol még a padok is saját tulajdonukat képezték. Külön oltáruk volt, amelyet plüss oltárterítővel takartak le, a falra malomkereket festettek."

A céh vallásosságát bizonyítja továbbá, hogy a céhzászlót a gyermeket tartó, trónon ülő Mária képe, illetve a viharba került tanítványok és Jézus jelenete díszíti.

Folytatás következik!

Újjáéled a Kácsás-sziget Százhalombattán!

Egy hónapja kaptam azt az olvasói levelet, melyből először hallhattam arról, hogy Százhalombattán is van egy dunai sziget; a Kácsás-sziget. Rövid leírást is mellékeltek, aminek úgy megörültem, hogy megkértem a szerzőt, Nagy Attilát, írjon egy bővebb bejegyzést erről a szigetről, ugyanis ki tudja mikor jutok el Százhalombatta Dunafüred nevű nyaralótelepére.

Pedig öreg ez a Kácsás-sziget, már az első katonai felmérés is kiterjedt földdarabként ábrázolta. A Ráckevei-Duna lezárása után megnövekvő vízhozam mintha elmosott volna belőle egy részt. 1929-ben már a parthoz csatolt szigetként ábrázolták. A kácsás-szigeti beszámoló tehát rövid rábeszélés után elkészült, alább olvasható, és én örömmel veszem, ha majd mások is kedvet kapnak az íráshoz!

 írta: Nagy Attila

A Kácsás-sziget Százhalombatta dunafüredi részénél, a hajókikötőtől délre található. A szigetről használható információkat, egy régi battai halászcsalád képviselőjétől, Dubecz Tivadar bácsitól sikerült kapnom. Külön köszönet neki a segítségért. 
 

„Eredetileg a grófi birtok része volt a sziget is. Aztán 1945-ben a földosztáskor, egy csere ügylet során került a családunk tulajdonába. Mivel mi halászok voltunk, mi meg tudtuk közelíteni, és használatba tudtuk venni. Akkor még nagyobb volt a mostani állapotához képest, és szélesebb víz választotta el a parttól, mint most. Volt egy helyi gazda, aki vállalta, hogy beúsztatja a lovát és ő rendszeresen felszántotta a sziget közepét. 3,5 hektárnyi területet műveltünk, káposztát termeltünk rajta. A jó gazdag, ártéri talajon, lavórnyi káposzták teremtek. A Duna ugye rendszeresen elöntötte, olyan 680 cm-es vízállásnál lepte el teljesen. Ezzel biztosítva a tápanyagban gazdag termőföldet. Aztán a 60-as években elkezdődött az iparosítás Százhalombattán. Egyre több ember jelent meg a parton, fürödtek, egyre többen horgásztak, és a veteménynek sajnos egyre többször lábakélt. Így aztán felhagytunk a termeléssel és hagytuk, hogy benőjék a fák és ezután erdőként hasznosítottuk tovább. Aztán amikor a 90-es években kárpótlási jegyekért meg lehetett volna vásárolni, végül is lemondtunk róla, mert már nem olyan, mint régen volt. Aztán egy helyi vállalkozó vásárolta meg, és azóta magántulajdonban van. Még egy kis érdekesség: A sziget déli vége alatti parton található az egykori római tábor és a Napóleoni időkből megmaradt védelmi sáncok maradványa. A területen halásztunk egyszer, mikor a hálóba egy hatalmas kőtömb akadt. Mikor jobban átvizsgáltuk akkor derült ki, hogy domborművek, feliratok vannak rajta. Aztán értesítettük az illetékeseket, akik megállapították, hogy egy római szarkofág fedőlapja. A lelet a helyi múzeumban megtekinthető. Egyszer érdemes lenne itt átkutatni a medret, mert biztos sok értékes dolgot lehetne még találni. Lehet, hogy még a régi tábor egy része, a víz alatt van.”

Nem nagy sziget, nincs rajta semmi az ártéri erdőn kívül. A főág felőli oldalán van talán két rugany, ami kedvelt horgászhely. Sok battainak viszont kellemes emlékei vannak róla, mert a déli szigetcsúcsnál volt anno a városi strand a 60'-70'-es években. Tiszta, sóderos, partja volt, amíg valaki ki nem találta, hogy az északi részt zárják le egy gáttal. Azután a holtág szépen feliszapolódott, benőtte a bozót, aztán a fák,  és majdnem el is tűnt, mikor észbe kaptak, hogy talán még megmenthető a Kácsás-sziget a feltöltődéstől. 2006-ban déli végétől kikotorták a mellékág kb. 2/3-át. Annyiból jobb lett, hogy most már újból horgászható a holtág ezen része. Viszont az eleje, még mindig le van zárva, nincs állandó vízátfolyás, csak nagy áradások alkalmával. Így viszont az újabb iszaplerakódás veszélye továbbra is fenn áll.

A '30-as években még Páva szigetként szerepelt az ingatlanhirdetésen

Az erőmű építése során a hűtővizet belevezették a Benta patakba. Ennek hatására jelentősen megnőtt a vízhozama, és ez elkezdte kimosni a nyugati partot és a szigetet is. Ezért a gát védelmére a sziget északi csúcsától felfelé, egy kőszórást csináltak. Ez viszont meg is pecsételte a sziget sorsát. A lezárt ág vizének áramlása teljesen lelassult, az áradások után egyre több hordalék, iszap rakódott le és lassan elkezdődött a feltöltődése. Rövid időn belül a szigetből, félsziget lett. Egyrészt a horgászok örültek ennek, mert így a szigetet száraz lábbal is el lehetett érni. A másik haszonélvezői a kajakosok és a helyi flottillások voltak, akik a déli csúccsal szemben lévő partoldalon található Csónakházból kiindulva, itt tartották, és tartják mai is edzéseiket. A dunai mederrekonstrukciók során, a sziget főmeder felöli oldalán, két rugany került kialakításra. Érdekességük, hogy folyásirányra felfelé lettek kialakítva. A csepeli szabadkikötő építésekor elbontott hatalmas betontömböket, köveket hozták ide. A kialakításból adódóan viszont a két rugany között kisebb szigetecskék alakultak ki. Az alsó rész alatti feltöltődés viszont már akkora, hogy most már szervesen kapcsolódik a szigethez. Ez a műholdképeken nagyon jól látszik. 2006-ban elkezdődött a sziget holtágának rekultivációja, a régi kedvelt horgász és kirándulóhely felélesztése. A holtág medret a déli végétől indulva, kb. 2/3-ad részig tudták kikotorni, az északi sűrű, fás bokros terület miatt. Az egykori felső szigetcsúcs környékén – talán magán akció keretében - 2 helyen is megbontották az kövezést. Ennek eredményeként két új vízfolyás alakult ki, ami összeköttetésben áll a régi-új partoldali ággal. Közepes vízállásnál is az egyik ágban folyamatos vízáramlás van, aminek hatására fokozatosan szélesedik, mélyül, az új csatorna, sok helyen előhozva az eredeti sóderes talapzatot. Az állandó összeköttetés nyomán, újból kezd kialakulni az egykori sziget, és kezd visszatérni az élet a „holtágba”.

A hajdani északi szigetcsúcs a bozótban, a kikötőnél

Vízmosások a kikötő után

1. megbontás

Az 1. megbontás csatornája

2. megbontás, talán az új északi szigetcsúcs, kb. 1,5m mély !

A kotrás feletti mellékág délre

2. csatorna, a mellékág felé

2. csatorna torkolata a mellékágba, a kotrás és az az fölötti mellékág határa is

Az újjáéledő mellékág, délre (kotrás fölötti rész)

A kotrás feletti mellékág és a 2. csatorna torkolata a partról, a fák között a főág

A déli szigetcsúcs

A mellékág medrét, kb. 2/3-ig sikerült először kikotorni. Nekem úgy tűnik, hogy azóta tovább kotorták északnak, de az adottságok miatt, nyilván nem olyan szélességben mint az első szakaszt.  De az is lehet, hogy a nagyobb áradások mélyítették tovább a mellékág felső részét. Erre utaló biztos információkat nem hallottam. Egy tény van, hogy a kotróhajó még mindig a sziget déli végénél, a Csónakház alatt áll és ott dolgozik. A még feltöltődött részen található az 1. és a 2. "csatorna" is. Ezeknél úgy vélem, hogy csak a kőgátak megbontása az emberi kéz munkája, a többit már a Duna intézi a saját erejéből, és alakítja ki, az új Kácsás-szigetet!

A kotrás és párhuzammű-megbontás helye egy 2011-es google felvételen

Fényképezte: Nagy Attila
Régi képek: Buzay József gyűjteményéből valók, ő bocsájtotta a városi Archívum részére.
Dunafüredi ingatlanhirdetés: Pozsgainé Szabó Éva adománya a százhalombattai Városi Archívum javára.