Vízimolnárok Ráckevén II. — Építés és őrlés

Csak kevesen tudják, hogy Ráckevén állt évekig múzeumként az ország legutolsó vízimalma, amely azóta sajnos elsüllyedt és tönkrement. Ezt a malmot Gyurcsik-malomnak hívták, és 3/4-ed részben a családom tulajdona volt, ezért nagypapámtól már korábban is sokat hallottam a malmokról és a molnárok életéről. A legtöbb ember örömmel kutatja családja múltját, honnan jöttek, hol éltek, mivel foglalkoztak, mit dolgoztak. Ezért hát örömmel fogtam neki ennek a kutatásnak.

írta: Nagy Attila (1995)

A partravetett  Gyurcsik-féle malom Ráckevén

Előző rész: Vízimolnárok Ráckevén I. — Céhek és ünnepek

Malomkészítés

A régi, kezdeti időkben a molnár és a malomgazda két külön személy volt, és bizony gyakran szembefordultak egymással. A malomgazdák voltak a tulajdonosok, a molnárok pedig a bérmunkások.

"A malomgazdákkal kötött szerződéseikben kötelmeik között a malomház, az őrlőberendezés rendszeres javítása és felújítása is szerepel. A részesedés fejében a malom teljes gondját is átveszik, egyben vállalják annak gazdasági és morális rendje feletti őrködést is."

Később azonban már minden mester birtokolt egy malmot vagy malomrészt, mivel ez is feltétele volt a mesterré avatásnak. A molnárnak nagyon iparkodnia kellett, hogy saját malmában dolgozhasson. Így is csak általában fél vagy negyed malmot birtokolt. A 20. században már "hetesek" voltak, azaz egyszerre heten birtokoltak egy malmot...

A régi időkben a gazdák többféle úton szerezhettek malmot: örököltek, beházasodtak, vásároltak vagy ha elég gazdagok voltak, akkor építtettek. Öröklésről akkor volt szó, ha a molnárcsaládban a mesterség apáról fiúra szállt. Viszont ha a családban több testvér volt, akkor az osztozkodással is akadtak gondok és így általában pörösködtek a jusson. A malomszerzés másik módja a vásárlás volt. A malmok drágák voltak és amikor értéktelen volt a pénz, akkor búzában fizettek érte. Persze a vásárlásnál is előfordultak pörlekedések az összeg nagysága miatt. A molnárok értettek az ácsmunkához is. A malomépítés komoly munka volt, gyakran évekig is készülődtek hozzá. Hiszen nagyon sok fa, pénz és idő kellett a munkájukhoz. Mivel sok pénzt igényelt, sokszor többen összetársultak. Az építést Ráckevén a Duna melletti "molnár-platz"-on végezték. Egy új malom elkészítése általában három évig tartott.

"A malomhoz a következő fafajtákra volt szükség:
Hajófenék: fenyő
Oldalak: tölgy
Háztalpfája: keményfa
Koszorú: fenyő
Oldala: fenyő
Nagykerék: diófa vagy gyertyánfa (mert igen szívósnak kellett lennie)"

"A hozzá szükséges faanyagot Felvidékről szállították, illetve úsztatták a Vág folyón, Öreg-Dunán, Kis-Dunán át. Ezeket a rönkfákat hatalmas kézi fűrészekkel vágták fel 10 centiméteres deszkákká. A javításhoz szükséges ún. malomszegeket, iszkábát és egyéb speciális szegeket a solymári kovács cigányoktól vásárolták a szükséges fúrókkal, szekercékkel és vonókésekkel egyetemben. Ezek igazi jó acél-szerszámok voltak."

A molnárok természetesen nemcsak építettek, hanem maguk is javították a malmot. Az iszkába szöggel pedig a hajóházat építették.

"Az orrtőkét különböző figurákkal díszítették." A díszítés minőségét persze a kézügyesség is meghatározta. A legügyesebbek bőgőt, a kicsit ügyetlenebbek emberfejet, ún. malomferkót faragtak rá.

"A legegyszerűbb díszítési mód olyan volt, mint a református temetőben a faragott fejfák. Ilyenkor az orrtőkének sima, szögletes ábrákat faragtak."

Hajómalmok a Dunán, Óbudánál 1777. (forrás)

Őrlőhelyek

"A molnárnak nyáron kellett megkeresni a télire valót is. A molnár számára a tavasz akkor kezdődött, amikor a Ráckevei-Dunán elolvadt a jég, a nagy javítások befejeződtek."

A századforduló előtt még nem voltak zsilipek a Ráckevei-Dunán, ezért a víznek itt is volt folyása és így a hajómalmok még itt őröltek. Ha idegen molnár használta a Ráckevéhez tartozó Duna-szakaszt, akkor annak fizetnie kellett a város kasszájába. Később, amikor a Ráckevei-Dunát szabályozták, attól kezdve az Öreg-Dunára települtek át. A terület, ahol a malmok voltak, Zichy-gróf birtokához tartozott, ezért évente 10 forint vízhasználati díjat fizettek, ezt Adonyban a folyamellenőrnek tartoztak befizetni. Később a malmok helyét is előre kijelölte a Földművelődésügyi Minisztérium Vízügyi Osztálya.

"A Duna-partot ugyanúgy kilométerkővel látták el, mint az országutat."

"Az apám Ercsinél dolgozott. Anyám gyalog vitte utána az újfalusi rébe [szigetújfalui révbe] az ebédöt, a kenyeret a hátán batyuba vitte."

Természetesen a hajómalmok nem maguktól kerültek Ráckevéről a "Nagy-Dunára". Kora tavasszal emberek vontatták a tassi zsilipig a hajómalmokat, mint valamikor a tajgán. A Csepel-sziget végénél kis hajó várta őket, amely felvontatta a hajómalmokat vagy a kulcsi révhez vagy a lórévi-adonyi részhez és ott bekötötték. Magyarán mondva a mederbe vasmacskákkal rögzítették, mert a leggyorsabb folyáshoz kellett igazodni, hiszen a hajómalom és a völgyhajó között az ún. készséget hajtotta meg a víz. A víz sodrását erre a célra kialakított kisvékával és húzóskilóval mérték.

Ez határozta meg, hogy a készségre milyen sűrűn rakják fel a meghajtandó deszkákat. Ez a készség és a völgyhajó között lévő göröndölyre volt felszerelve. A göröndöly kb. 10 cm hosszú, 80-90 cm átmérőjű rönk-fából készült, melyet szintén a Felvidékről hoztak, ez volt a malom motorja.

A malom teljesítményét a mindenkori vízállás határozta meg. Így naponta 7-18 mázsáig tudtak őröl. A malom működéséhez szükséges hajtóerőt a víz energiája adta. Ha túl gyorsan folyott a víz, akkor az őrlőszerkezet és a molnár kímélése céljából leeresztették a vízfogót.

Ercsi hajómalmok elhelyezkedése 1836-ban (forrás)

"Minden alkotmánynak pontos állóhelye volt, mivel a víz szeszélyes jószág, így a folyása nem mindig egyenletes, kedvező, ezért a törzshelyeken kívül is kellett egy váltóhelyet bérelni." Ha a törzshelyen a vízfolyás nem volt megfelelő, akkor átmentek a váltóhelyre.

"Azért kötötték sorba a malmokat, mert ha valami baj volt az egyikkel, másikkal, akkor tudtak egymáson segíteni."

"Érdekük volt, hogy jó vízjárásnál helyezkedjenek el, mert ha kicsi volt a víz, akkor nagyon lassan forgott a malom." Ezért a malmok nem a part mentén, hanem a folyó közepe táján voltak elhelyezve. "A malmok lépcsőzetesen helyezkedtek el, vagyis szelvényenként helyezték el, így a víz sodrása minden hajót munkában tudott tartani." Ez így szól molnárnyelven: a malom szálába kapja a vizet.

Az őrlés folyamata

"A molnárok ősi és saját tapasztalataik alapján meg tudták állapítani a búza minőségét. Kivették a zsákból a búzát, egyik tenyerükből a másikba pergették, utána pontosan megmondták a fajsúlyát. A búzaszemek szétrágása és ízlelgetése után teljes biztonsággal kijelentették, hogy lisztjéből lehet-e rétest készíteni vagy sem. A sikértartalom megállapítása úgy történt, hogy a molnár egy kis deszkán liszttel és vízzel kovászt készített. Ezt egyenletesen elkente a deszkán, majd az egészet a nap felé tartva a visszaverődő fényből állapította meg a liszt minőségét."

A vízimalomban őrletett liszt a múlt században és a 20. században egyaránt nagy becsületnek örvendett vidéken. A molnárok mindig 24 órát dolgoztak egyhuzamban a malomban, majd a következő napjuk szabad volt.

A molnár reggel 5 órakor legyalogolt a Duna partjára, bepakolt a nagydereglyébe, amellyel a gabonát szállította a malomba. Egy-egy alkalommal 18-20 zsák búzát is szállított. A bepakolás "nehéz munka volt, mivel a súlyos zsákot egy lábon kellett tartani, amikor belépett a dereglyébe, a másik éppen a levegőben volt a lépés miatt. Ilyen helyzetben nehéz egyensúlyoznia magát." A dereglye fő kormányzó eszköze avédli volt.

A révtől felcsáklyázták magukat a malomhoz, de ott túlmentek pár száz méterrel, aztán innen "csurogtak vissza" a hajómalom mellé. Az ezután következő művelet a zsákok feladogatása volt. Ezt hárman végezték. Egy a dereglyében, kettő pedig fenn a malomban volt. Ekkor aki fenn van egy kampót akaszt a zsákba, itt ketten felülről húzzák, egy ember pedig alulról löki, s így egyből fenn van a zsák. Ezután kocsival eltolják az ajtótól, régen ez a legények dolga volt, akik vállon hordták a zsákot. Majd a mester egy molter (egységnyi búza: 15-20 zsák) búzát megtisztított.

Miután a malomba került a gabona, munkára fogták a folyót, a víz folyása forgatta a lapátkerekek nagy fogaskerekét, amely hajtotta a malomkövet és az őrlőszerkezetet. A vízimalom ugyanis a gabonát nem darálta, hanem őrölte. A malom folyamatosan működött, hiszen a molnároknak is ez volt az érdeke. Erről szólt egy molnárszólás is:

"Ha vizem van vígadok és bort iszok, ha vizem nincs vízivásra szorulok."

"Egyszerű ez: a molnár akkor élt fényesen, amikor éjjel-nappal mormolt a malma. A Duna hozta a vizet, a molnár emelhette a boroskupát. Forgott a malomkerék, forognia kellett. A molnárgazda, a legények, az inasok felváltva aludtak, valaki mindig felöntötte a garatot."

Az őrlési folyamat részei:

Kopozás

Ez következik először: A gabonát forgódobba teszik bele, amelyben vaslécek vannak, ezek a búzát a dob oldalához verik, így a gabonaszem megszabadul a csírájától. Nemcsak a csíra szakad el a magtól, hanem a szennyeződés is. Nagyon lekopozni nem szabad a búzát, mert akkor sokat veszt a sikértartalmából. Ezután kiöntögették a búzát oda, ahol tiszta hely volt, s vízzel befecskendezték (ezt a műveletet kézzel, szapallal vagy sajtárral végezték). Azért vizezték be, mert így a búza a kövek, illetve a hengerek alatt nem melegedett át. A következő folyamat volt, amikor felöntték a garatra, s ekkor készült az ún. srodot (ez az első liszt, amely nagyon finom és a legtáplálóbb volt). Ebből csak kevés lett, ezért többször is felöntötték a szerint, hogy az őrlősember hogy kívánta.

A kő, vagy a henger alól az ún. cilinder szitának (hat szögletes henger, mely forgás közben selyemszitáján keresztül átengedi a lisztet) a garatjára önti a molnár. Ami a szitában maradt, azt újból és újból felöntötték, mind-addig, míg a megfelelő mennyiséget nem kapták. Hatszor kellett felönteni, hogy liszt legyen. Minél többet öntötték fel, annál barnább lett. A folyamatnak az eredménye:

1. első töretés - ilyenkor a szem jár (ötös liszt)
2. második töretés - ilyenkor az első töretés anyagát rakják fel, ebből van a gríz, a dara (a grízes lisztből készül a rétes, ez a legfinomabb). A gorombáját félre dobják: az apróbb a daratisztítóra megy; innen az apróbb részt kifújatják, a gorombát a töretre viszik vissza; a harmadszori felkerülést stráfolásnak nevezzük, ekkor a kitisztított darát -amely eddig rovátkált volt- a sima hengerre viszik ez a dara kétszer lejön a hengeren, ekkor készen van a
3. nullásliszt: zsemlye és kalács készítésére használták - ez a finomliszt.
4. egyes liszt, ez a kenyérliszt
5. kettes liszt - a szegényembernek való kenyérliszt
6. hármas liszt - vörösliszt, ezt a tehetősebb parasztcsaládoknál már korpába keverték (szopós borjú tejébe is rakták).
7. négyes-ötös liszt - korpa, ez már a jószágnak való (ez már csak 1-2 szakajtóval volt).

Tehát hétszer őröltek, és csak a legfinomabb minőségű liszt kerülhetett a zsákokba.

Végül egy érdekesség: "A második világháború alatt behatárolták, hogy mennnyi korpa legyen a lisztben, vagyis barnás lisztet kellett őrölni. Ezt a vízimolnárok soha nem tudták megoldani, mert nekik csak két szitával működő rész volt a malomban, ahol a legfinomabb selyemből készült szita volt felszerelve, ezért többször meg is büntették őket. Hogy ezt elkerüljék, kialakították az ún. fekete révet. Főleg a Rákosi-rendszerben tett nagy szolgálatot. Ugyanis nem szabadott volna egy-egy családnál többet őrölni, mint amennyi fejadag hivatalosan fejenként volt írva. Ez felnőtteknél 240, gyermekeknél 160 kg, mert a többi gabonát be kellett szolgáltatni. De ettől az előírt mennyiségtől minden gazdának több gabonája volt, mert ez a fejadag nem fedezte a nehéz fizikai munkához a napi szükségletet. Így az ellenőrök kijátszása és a büntetések elkerülése végett alakították ki a fekete révet.

Ezt tekervényes erdei utakon lehetett megközelíteni, a liszt- és gabonacsere még sötétedés alatt, az éjszaka folyamán megtörtént, amikor az ellenőrök oda sem tudtak találni."

Molnárok, legények és őrletők

A molnárok fő segítői a legények és az inasok voltak. A molnárokhoz hasonlóan a legények is 24 óránként váltották egymást.

"A legények bére általában 4-6-8-ad rész volt búzában vagy lisztben." Azonban volt olyan eset, amikor a gazda két legényére bízta az őrlést. Ilyenkor a hetedik és nyolcadik rész volt a legényeké, a többi hat rész a gazdáé. A legényeknek nagyon figyelmesen és szorgalmasan kellett dolgozniuk, mert ha hibáztak az őrlésnél, a gazda kárát természetesen büntetésként meg kellett fizetniük. Szintén szigorúan büntették a molnárgazda meglopását is, ugyanis ha a gazda nem figyelt, a molnárlegények még az ing ujját is megmerték liszttel. A lisztet később elcserélték túróra, tejfölre, tyúkra, libára. Némelykor a molnármesterek, a legények és a molnárasszonyok pörlekedtek is. Azért nemcsak veszekedtek, hanem sok vidám bolondságot, viccelődést is megéltek:

"A Dunán jártak hajók is, természetesen fahajók. A molnárok tudták, hogy a hajón mindig van bor. Ezért a hajót mentében elfogták, a borért cserébe magukkal lisztet vittek. Az egyik molnár gondolta, hogy minek vigyen ő búzalisztet, mikor úgyse fog találkozni egyhamar a hajóssal, jó lesz a zabliszt is, az úgy is fehérebb a búzalisztnél. Így hát zablisztet vitt. Felmennek a hajóra és mondják mijáratban vannak.

-Kell-e liszt kormányos úr bornak cseréjében?

-Kell hát, molnár uram -feleli a kormányos.

-Jól van, tegyék le a lisztet, majd a matrózok elviszik, s közben a hordót is megtöltik.

Igen ám, de a kormányos régen molnár volt, s így ismerte a lisztet, tudta, hogy a furfangos molnár be akarja csapni, mikor a matrózhoz beszélt, meghagyta neki, hogy a hordót a vízhányónál töltsék meg vízzel, ezt természetesen a gazda nem hallotta. Közben a kormányos a gazdát a konyhába vitte, s ott finom borral kínálta. Ettől egy kicsit be is rúgott. Amikor megtöltötték a hordót, a molnárok visszaszálltak a ladikba. A hajó már távolodott, amikor a mit sem tudó molnár odakiáltott a kormányosnak:

-Eszel ám zablisztet kormányos!

-Iszol ám vizet molnár!

Így a két molnár, a volt és a jelenlegi molnár, gondolva, hogy becsapják a másikat, túljárnak egymás eszén, egymást csapták be."

A molnár és az őrlető szorosan össze voltak kötve, hiszen függtek a terméstől, a termés meg a természet viszontagságaitól függött. Rossz évben kevés és drága volt a gabona, ezért a paraszt csak kevesebbet őrletett, és ráadásul kevesebben is fordultak meg a malomban őrletni. Jó évben viszont mindenki jól járt.

Az őrletés sokáig, egy napig is eltartott, a parasztnak sokat kellett várnia. Így a molnár kipróbálhatta rajta a furfangját:

"Egyszer az apám ment a ráckevei révhez (Godányon keresztül, a Malom-úton), s ekkor talált egy ostort. Felvette, habár nem volt lova. Bevitte a malomba, jött az őrlős ember, s kérdezte, hogy:

-Minek ez az ostor neked, Egyed?

Az apám felelte:

-Mert ezzel hajtom a malmot.

Közben a segédnek mondta, hogy ha üti a kereket, akkor váltsa ki a malmot (járassa üresen). Tényleg így is történt, látta ezt az ember, s elcsodálkozott. Amikor pedig abbahagyta az ütést az apja, a legény visszaváltotta, ekkor már lassabban járt a malom. Azt mondja az őrlős ember:

-Nem is gondoltam, hogy így kell hajtani a malmot."

Az őrletőnek mindenre nagyon kellett ügyelnie, nehogy becsapják. Egy régi anekdota szerint a mester megkérdezte a legényt: "Kivötted az őrletési vámot?" - "Kivöttem." - "Látta a paraszt?" - "Nem látta." - "Akkor vödd ki még égyször, hogy lássa!"

Még az sem mindegy, hogy mikor vették ki a vámot, ugyanis őrlés előtt a gabonát puhítás céljából meglocsolták és a szem megdagadt. Érdekesség továbbá, hogy a gabonát évszázadokon át nem súlyra, hanem űrmértékre mérték.

Ugyancsak egy trükk volt a keszkenőzés:

"Az ügyes legény őrlés közben bő ujjas inggel a kezén többször is eligazította a lisztet. Jó mélyen belenyúlt, miközben ingujja megtelt liszttel, s egy ügyes mozdulattal összefogva inge ujját, máris nyert legalább egy kilónyi lisztet. A trükköt minden molnát ismerte."

A ráckevei és a környékbeli gazdák gyakran a rokonok és más családok búzáit is elvitték magukkal őrletni. A nagyobb gazdák több kocsival is, de voltak olyanok is, akik csak 2-3 zsákkal hoztak. A legényeknek is jó viszonyban kellett lenniük az őrletőkkel, őket kedvesen fogadni, beszélgetni velük, nehogy megsértődjenek és másik molnárhoz pártoljanak át. Egyesek alkalomadtán még pénzt is adtak kölcsön. A pörösködés a régi időkben falun megszokott dolog volt, gyakran felkeresték a bírót. Így történhetett meg, hogy egy alkalommal a többszöri felszólítás után feljelentették a molnárokat, mert azok a Duna-parton nem tartottak rendet.

Étkezés

"Minden molnár tudott főzni, vagy ha nem, akkor megtanult. Erre szükség volt, mivel az asszonyok csak ritkán látogatták meg őket, s mindig egy 24 órát voltak a malomban."

Ilyenkor vittek magukkal szalonnát, zsírt, paprikát vagy sütöttek valamit. Azonban Kakas Antal szerint a molnárok nem adhattak lisztet a sütéshez, azt az asszonyok a boltban vették. Általában azonban nem volt ott a feleség, egyedül kellett megélniük.

"A molnárok részben önellátóak voltak, mert elképzelhetetlen volt, hogy a vízimolnár ne halásszon. Ezt szolgálták a különféle felszerelések, így: "pöndörháló", miling, slepfarok, a varsa és a malom faráról leeresztett sajttal tűzdelt, 20-30 horoggal ellátott 150-200 méter hosszú zsineg. Ennek az egyik végét egy mázsás súllyal leeresztették a víz fenekére. A másik vége a vízben lebegett. Időnként a súlyt felemelték és a zsineg megfogásán keresztül érezték, hogy van-e rajta hal vagy nincs.

Amennyiben a halászat sikeres volt, úgy a főmolnár nekilátott a főzésnek. Ha sok halat fogott valamelyik akkor a többi molnárt is meghívták, akik körülülték a bográcsot. Általános szabály volt, hogy mindenkinek a bográcsból saját maga elől volt szabad merni és enni a kanalával, mert tányérok nem voltak. Ha valaki ezt megszegte, például a vendég, vagy az új inas, aki nem ismerte ezen szabályokat, akkor a télen készített, csak főzésre használható, kb. 2-3 cm széles, lapos keverőfával a főmolnár rácsapott úgy a kezére, hogy a kanál beleesett a bográcsba. Ennek az lett a következménye, hogy addig nem ehetett, amíg mindenki jól nem lakott. Csak utána halászhatta ki a bográcsból, ha maradt még benne valami. Főzés közben a bográcsban a halászlevet soha nem kavarták, csak a bográcsot mozgatták. A halászlé elkészülte után a főtt halakat kiszedték a kész halászléből és a capalra tették (capallal lapátolták ki a vizet).

Egy sor halat megsóztak, megpaprikáztak, úgy rakták a következő sort, amit szintén megsóztak, megpaprikáztak.

A másik finom halétel volt a halpörkölt, amit harcsából és compóból készítettek. Kiváló étel volt a szalonnával tűzdelt, paprikával, borssal hintett, parázson nyársra szúrva megsütött csuka, süllő és kecsege is.

Voltak olyan molnárok, akik szívesen fogyasztottak rákot és békacombot is. A malomban gyakran főzték a gyorsan elkészíthető tésztalevest is, tepertős túrós csuszát, sajtos tésztát, lecsót, paprikás krumplit vagy sült szalonnára, sonkára, karikára vágott hagymára tojást. Ezt serpenyőben sütötték. Más edény nem is volt, mert a gyúródeszka is a malomhoz szükséges deszkából volt, melyet tálalásra is használtak. A tésztát a capalban keverték össze. A halászlé fogyasztása közben folytak az ugratások, viccelődések, szerelmi kalandok mesélése.

"Főzőhely, főzőszerszám nélkül elképzelhetetlen volt a malom, a molnárokat pedig különleges életük kényszerítette a szakácsmesterségre."

Az utolsó pentelei hajómalom Murger Mihályné tulajdona volt, 1943-ban süllyedt el. (forrás)

Viszontagságok

A molnárok nagyon szerettek mulatozni, különösen bort inni. Az életük azonban nem csak vigadalomból állt, sokszor nehézségekkel küszködtek. "Legnagyobb szenvedést a molnároknak az időjárás viszontagságai (hideg is, meleg is) és a szúnyogok okoztak, amiket akkor még nem irtottak."

Többször megtörtént ezenkívül, hogy vihar esetén napokig hánykolódtak a vízen. Éjjelente olaj- vagy petróleumlámpákkal világították ki a malmokat, de sajnos így is előfordultak nagyon komoly balesetek, amikor az egyik vontató elsüllyesztette a hajómalmot.

Ritkán, de megesett, hogy leégett a hajómalom és ezért a molnárok adósságba keveredtek. A malom nemcsak maga rongálódott, sok emberben is kárt tettek, sokan vesztették életüket a malmok közelében.

"A molnárok nem szerették a téli csöndet, kedves zenéjük a keréklapátok nyikorgása volt."

A molnárok számára a tél minden évben november 30-án kezdődött, ezt bizonyítja egy molnár szólás is: "András - hazaláss!"

"Minden télen a Ráckevei Duna-ágra hozták be a malmokat telelőre. A telelőre való szállítása úgy történt, hogy a Csepel-sziget végéig leúsztatták a hajómalmot és a hozzá tartozó völgyhajót. A ráckevei Duna-ágon emberekkel vontatták egészen Ráckevéig, az ún. "molnár-platz"-ra. Ezt a munkát minden egyes malom esetében egyszerre hajtották végre. Egy ilyen betelelés 6-7 napot vett igénybe. Ezen a "molnár-platz"-on végezték el a nagy javításokat a malmokon és a hozzájuk tartozó dereglyéken. Sok esetben a hajómalom és a völgyhajó hajófenekének javítása is ott történt. A hajómalmokat csak 2-3 évenként emelték ki a vízből."

Egyébként ha a hajómalom vízben maradt... "A tél beálltával minden nap vízteleníteni kellett, a hajómalom fenekén összegyűlt vizet ki kellett lapátolni, a jeget körbe kellett körülötte vágni, nehogy összeroppantsa. A többi téli hideg napokon otthon folyt a munka: különféle szíjak varrása, sziták készítése, a malomkerék fogainak elkészítése, mert ezek hatalmas nagy fogaskerekek voltak, ami mind fából készült. Egy molnárnak nagyon jó ácsnak, asztalosnak, műasztalosnak és fafaragónak kellett lennie. A szobai munka legfőbb segítője az ún. "jancsi" volt, melyen a vonókésen végezték a durvább munkálatokat (szerszámok, eszközök, fogaskerékfogak készítésénél)." A nehéz ácsmunkák után újra várták a tavasz eljöttét, hogy újra az igazi munkájukat végezhessék.

A vízimolnárság már a múlté

"A vízimalmok tulajdonképpen az európai feudalizmus és a késő középkor technikai tudásanyagát őrizték népi ismeretanyag szintjén századunk derekáig."

Akkor azonban kifejlődtek a szárazmalmok, majd a gőzmalmok, a jövőt pedig a malomgyárak jelentették, mivel ezek biztonságosabb helyen, sokkal több lisztet képesek őrölni. A vízimalom-tulajdonosokból lassacskán szárazmalom-tulajdonosok lettek, mint Frideczky János Ráckevén, majd megépült az "Árpád" nevű gőzmalom is. Eközben a vízimalmok lassan az idő múlásával az enyészet sorsára jutottak. "Ha egy malom tönkrement, akkor ezt a hiányt nem engedték pótolni.

1950-ben aztán kezdődött a vég. Az összes hajómalmot a partra vontatták. Egyetlen egy malom maradt meg viszonylagos épségben az ország utolsó malmaként, a Gyurcsik-malom. Ezt a malmot háromnegyed részben a családom birtokolta, ezért a nagypapám, Feith János az államosításról is mesélt:

A malmokat államosították, de nem azzal a célzattal, hogy ezeket újból üzembe helyezzék, hanem egyszerűen megsemmisítették, szétdarabolták és a ráckevei állami pálinkafőzdében elégették. A molnárokat kényszerítették többnapi becsukás, éheztetés után, hogy írják alá azt nyilatkozatot, hogy lemondanak a malmukról. Egyetlen ember, Gyurcsik Antal, a nagybátyám nem volt hajlandó többszöri verés és éheztetés után sem aláírni.

Így ez az egy malom "Gyurcsik Antal és társai" felirattal a mai napig is fennmaradt, melyet később a Műemlék Felügyelőség támogatásával, nagybátyám irányításával eredeti formájában helyreállítottak. Ez a malom 2-3 évig a ráckevei hídnál volt vízre téve és a községi tanács gondozására bízva. Karbantartására mindig kevesebb pénzt adtak a tanács részéről. A télre is vízben maradt malmot 1965 tele kikezdte, a jég megroppantotta és elsüllyedt. Romjait 1967-ben a Műemlék Felügyelőség elvontatta Szentendrére. Meglévő darabjai ma is ott találhatók, de helyreállítani már csak újjáépítéssel lehetne. Arra viszont nincs pénz... Ezért a ráckevei múzeum elkészítette a mérnöki felmérések alapján a malom pontos méretű makettjét. Sajnos Ráckevén későn ismerték fel a vízimalmok értékét, és így nem sikerült megmenteni az ország utolsó tombácos malmát. A vízimalmok pusztulásával pedig kihalt a sok évszázadot átélt vízimolnárok életformája is.

Hajómalom Ráckevén

Emlékek a vízimolnárságról

Ma már... "A malom nem azilum, nem menedékhely, mint a 16. században még. (...) Nem hírszerzőhely, mint száza-dunk elején sokfelé. Az őrlésre várakozók is ritkán kaszinóznak előtte."

Ma már a molnárok nem rendeznek molnárbált és a molnárszínt (szürkéskék) sem ismeri senki. Ma már nem használják ezeket a szólásokat sem: 

"Ha minden molnárt, aki lop, felkötnének, kiveszne a mesterség."

"Aki a malomba jár, meglisztesedik."

Mégis Ráckevén ma is találhatunk írásos és tárgyi emlékeket a vízimolnárságról.

-Nepomuki Szent János (Szent János tér)

"A XVIII. század közepén készült szobor a tér közepén áll, ezt a katolikus szentet a vízen járók, a molnárok és hajósok választották védőszentjüknek."

-A Keresztelő Szent Jánosról elnevezett katolikus templomban a bal oldali falnál levő oltárképen van egy Nepomuki Szent János-oltár, amit a ráckevei molnárok állítottak. Az oltár szekrényének tervezete megtalálható a molnárok egyik jegyzőkönyvében. A sekrestye fölött található a tekintélyes molnárcéh karzata.

-A Peregi Parkerdőben található egy kilátótorony, amelynek tövében elhelyezték a Szalai-hajómalom faragott oromdíszét, egy férfifejet (Foki Vilmos munkája).

-Még ma is megtaláljuk a Kis-Duna partján a Molnár utcát, amely a híres vízimolnárok lakhelye volt.

-"A malmok téli pihentető és javító helyétől nem messze, a Szulla határrész elején áll Artner Ottó bronz vízimalom szobra, egy malom pontosan megfogalmazott szobormása.", Sajnos ezt mára már ellopták...

-A híres Kajlik-ház (Gábor Áron u. 24.) falán található egy mészkőbe vésett régi ráckevei molnárnóta szövege:

Duna mellett van egy kis ház sárgára meszelve,

abba lakik, abba lakik egy barna menyecske,

csipkefüggöny az ablakán, félre van az húzva,

arra jár egy molnár legény, be-betekint rajta.

Ne tekingess te kis buta az én ablakomba,

inkáb gyere, inkább gyere, feküdj az ágyamba,

ugysincs itthon az énuram, szegény halászlegény,

éjjel nappal a vízen jár, halat fog az szegény.

Befagyott a Duna vize, nem lehet halászni,

eztán kedves feleségem, rád fogok vigyázni,

ne költsd el a pénzemet te a legényekre,

inkább vegyél selyemszoknyát a vékony, karcsu derekadra.

(id. Szőgyényi Gábor elmondása alapján)

A ráckevei Árpád Múzeumban írásos és tárgyi emlékek egyaránt találhatók, ezek között céhlevelek, articulusok (szabályzatok), céhláda, jegyzőkönyv, molnáreszközök, molnárzászló, gyertyatartók, stb.


12 évvel az írás elkészülte után helyi kezdeményezésre Ráckevén újra őröl egy hajómalom!