Átmetszendő somosi sarkantyúk

Érdekes kísérletnek lehetnek szemtanúi, akik hajlandóak kigyalogolni a Surány-Tótfalusi határba, a Duna Váci-ágának partjára. Egy újabb, mérésekkel és áramlástani modellezéssel megtámogatott revitalizációs projekt keretén belül két szentendrei-szigeti sarkantyút fognak a tövüknél átmetszeni, amire eddig nem nagyon volt példa a magyar Duna szakaszon. Hogy mi ennek az értelme? A folyószabályozás által meglehetősen egyhangúvá tett parti zóna élőhelyeinek változatosabbá tétele, illetve az élővilágot fenyegető, a hajózás okozott ártalmak mérséklése.  

A surányi sarkantyú kisvizes időszakban, 2025. december 28-án (Vác -16 cm)

A jól megválasztott helyszín kellően távol esik minden lakott településtől, ahonnan esetleg negatív lakossági visszajelzések érkezhetnének. Közigazgatásilag az északi sarkantyú Tahitótfaluhoz, a déli pedig Pócsmegyer-Surányhoz tartozik, szemben a vogonok által tönkretett sződligeti part van.  A parton futó árvízvédelmi töltéstől egy ártéri erdő választja el, ami részben a sarkantyúk által megfogott hordalékon telepedett meg, a töltés túloldalán pedig a projektben részt vevő Fővárosi Vízművek ivóvízkútjai állnak, szabályos távolságban egymástól. 

A két sarkantyú egy 1953-as légifelvételre vetítve.

A két sarkantyú egy időben, 1953-1956 között épülhetett, ugyanis az alábbi, 1953-as légifelvételen még nincsenek rajta, holott a tőlük délre lévő sarkantyú-pár a Fegyveresi-szigeten ekkor már állt. 1956-ban már mindkettő megvan, látható részük nagyjából egyforma hosszúságú, azonban a tótfalusi sarkantyú majdnem a meder közepéig nyúlik, de a keleti vége kisvizes időszakokban is víz alatt van, csak a felszínen megjelenő örvények rajzolják ki. A surányi sarkantyú ugyan rövidebb, de joval nagyobb szerepe volt a hordalék megfogásában, tőle délre kb. 150 méter szélességű ártéri erdő nőtt fel, melynek északi része fokozatosan növekszik a sarkantyú irányába. Érdekesség, hogy rendkívül alacsony vízállás idején sem bukkan felszínre kavicszátony a két sarkantyú között, ott ahová az új zátony szigetet tervezik, ami más helyeken megfigyelhető, például a közeli fegyveresi-szigeti, vagy a gödi-szigeti sarkantyúknál. Ezt az alsó, surányi sarkantyút a tervek szerint nem az eredeti, hanem a jelenlegi tövénél metszik majd át, így az ártéri erdőt nem kell kivágni. 

Megtisztított munkaterület a szigetnek szánt surányi sarkantyún.

Favágás nélkül a projekt megvalósíthatatlan lenne, ugyanis nem csak a parti zónában, de mint sok más esetben, a sarkantyúkon is megtelepedtek a fák. Ugyanakkor a munkaterület megközelítése érdekében is végeztek már 2025 decemberében favágást, sőt, az árvízvédelmi töltés dunai oldalán is kialakítottak egy útvonalat, ahol az erdő korábban egészen a töltés lábáig ért.

A tótfalusi sarkantyú, és a mellette látható ismeretlen eredetű és funkciójú kőszórások

Következő lépés a sarkantyúk átmetszése lesz, amennyiben a vízállás is úgy akarja. Ez az elképzelés nem példa nélküli, idén már bemutattunk egy hasonló projektet a kolozsnémai szakaszról. Tudomásunk szerint jelenleg a kisvizes helyzet miatt a kotróhajók nem tudják megközelíteni a helyszínt, hogy megnyissák rajta a 25 méteres nyílást, közvetlenül a parttól számolva. A kitermelt anyagmennyiséget nem viszik majd messzire, a két sarkantyú között egy mesterséges zátonyszigetet alakítanak ki belőle, hogy megvédjék az új, gyors folyású, önmagát fenntartani képes part menti medret, ahol a tervek szerint a márna kedvenc élőhelyéhez hasonló áramlási viszonyokat hoznak létre (2-6 m mély víz, 1-1,5 m/s áramlási sebesség), miközben a mesterséges zátony és a két sarkanytú-csonk védi majd a sekélyebb vizekben fejlődő halivadékokat a hullámzástól. Utóbbi talán a legfontosabb felismerés, a dunai hajózás érdekében csatornává alakított folyóban a hajózás rendkívül ártalmas az ívóhelyek és a halivadékok számára, minden elhaladó hajó leszívó hatása elsodorhatja a halakat, a hullámzás kivetheti őket a szárazra, ez elől a homogenizált morfológiájú parton sehogy sem lehet elmenekülni. Nem véletlen, hogy a dunai halfauna egyik aranykora a COVID-időszakra esik, amikor nem jártak a Dunán a szállodahajók. 

A jelenlegi (fent) és a várható (alul) áramlási viszonyok összehasonlítása (forrás)

A tervezést tudományos, hidrológiai kutatás előzte meg; készült egy helyszíni mérésekkel megtámogatott hidrológia modell és egy digitális terepmodell a mederről, amelyen szimulálni lehetett az áramlási viszonyokat kis-, közép- és nagyvizes időszakra. Ugyancsak vizsgálták a hordalékmozgást, ennek ismerete nélkülözhetetlen a beavatkozás fenntarthatóságának szempontjából, hiszen ha a Duna továbbra is le tudja rakni a görgetett és lebegtetett hordalékát a kikotort szakaszon, akkor az újonnan kialakított meder szinte biztosan el fog záródni idővel. A várható eredmények alapján a kolozsnémaihoz hasonló mederszakasz jön majd létre Tahitótfalu és Surány között.  

Visszapillantás a tótfalusi sarkantyúra az ártéri erdőből.

Lehet azon vitatkozni, hogy a hasonló, természetmérnöki beavatkozásoknak van-e értelme, megéri-e az ilyen revitalizációkra elköltött, legtöbbször EU-finanszírozású pályázati pénz, vagy Jordán Ferenc véleményéhez hasonlóan jobb, ha békén hagyjuk a természetet, hogy a kívánt munkálatokat a maga belátása szerint végezze el, a dunai szigetek szempontjából azonban minden valószínűség szerint ez a beavatkozás létre fog hozni egy új, előzmények nélküli, mesterséges dunai szigetet (lehet majd neki nevet keresni, mi elsősorban a Somos-sziget elnevezést javasolnánk, ezért és ezért). Ez pedig elég indok ahhoz, hogy más revitalizációs projektekhez hasonlóan (Erebe, Kompkötő, stb.) a jövőben is nyomon kövessük (monitorozzuk) a munkálatokat, és azt, hogyan fogadja majd a Duna ezt az új szigetet. 

A projekt bemutatkozó plakátja ide kattintva érhető el.

A Kacsa-sziget ellaposodó buckái

Történetét tekintve a pócsmegyeri Kacsa-sziget a viszonylag jól feldolgozott dunai szigetek közé tartozik, azonban a szemünk láttára feltöltődő holtág múltjában volt egy elvarratlan szál, még 2012-ben spekuláltunk azon, hogy vajon egy elhagyott BMX pálya buckáit láthatjuk a mederben, esetleg valami más áll a különös felszínformák kialakulása hátterében. 12 és fél év elteltével a buckák már koránt sem olyan markánsak, és a Fentről.hu-ra azóta feltöltött légifotók lehetővé tették az utolsó szál elvarrását, ami egyben arra is magyarázatot ad, miért van még egyáltalán vízborítás a holtágban, kisvíznél.

Nem lehet eleget hangoztatni, hiszen olyan ritkán ismert dolgok ezek, a pócsmegyeri Kacsa-sziget földrajzi név a helyi szájhagyomány alapján Karinthy Ferenctől származik, legalábbis Karinthy Frigyes író fia nevezi így először 1965-ben. A sziget történetével több írásban foglalkoztunk már, többnyire az eltűnés felé vezető út "miértjét" és a "hogyanját" tárgyaltuk, azonban ezeket megelőzően rácsodálkoztunk arra is, milyen érdekes, óriásteknősbékahát-szerű képződmények találhatók a holtág északi, azaz felső részén. Megvan ennek már egy évtizede is, sőt, egy és egy negyed évtizede, egészen pontosan. Ez normál esetben nem nagy idő egy dunai sziget életében a Gönyű-Paks szakaszon, hiszen vannak itt több ezer, illetve tízezer éves szigetek is. Azonban akik régóta olvassák a blogot, tudhatják, hogy már egy ideje nem beszélhetünk a szigetek szempontjából normalitásról, a folyószabályozás és a kavicsbányászat rendkívüli módon befolyásolta a Szentendrei-Duna ág szigetvilágát, többnek az eltűnése is az emberi tevékenységhez kapcsolható. 

Korábbi írásaink a pócsmegyeri Kacsa-szigetről:

• 2011. november. "Piros mint a kármin" - Utolsó pillantás a Kacsa-szigetre 
• 2012. október. A Kacsa-sziget rejtélyes buckái
• 2020. november. Csillagrombolók Karinthyékkal szemben 
• 2020. december. Haldokló Kacsa 

Most is az emberi hatásról lesz főként szó, valahol ott vesszük fel a fonalat, ahol 12 és fél éve elhagytuk, illetve azt a szálat is folytatjuk, amit csak három hónapja kissé északabbra, a Szentpéter-szigeteknél hagytunk el. 

2025. május 3-án, szombaton délelőtt, 141 centiméteres lassan apadó budapesti vízállásnál a Kacsa-sziget holtágának északi része száraz volt. Az északi rész tulajdonképpen két különálló mederszakaszra osztható, az északi csillagrombolótól a part felé vezető, valószínűleg egy ivóvízcsövet rejtő gáttól északra lévő erdőre, illetve a buckás alsó részre, ami azt jelenti, hogy a feltöltődés miatt a szigetet felülről nézve a parttal egybefüggő erdőség borítja, benne egy tószerű medermaradvánnyal. A buckák ma is megvannak, de mintha laposabbnak tűnnének, mint tizenkét és fél évvel ezelőtt. Ennek a legkézenfekvőbb oka valószínűleg az, hogy nem vízből bukkannak ki, mint a legutóbbi látogatáskor, amikor is Budapestnél valamivel magasabb, 172 centiméteres vízállást mértek, hanem szárazon állnak, és csak a legmélyebb gödrökben maradt némi itatónyi víz. 

Hogy jobban megértsük az utóbbi években lezajlott folyamatokat fontos leszögezni, hogy mindkét látogatás hasonló vízrajzi helyzetben történt. Mindkét esetben körülbelül 210-200 centiméteres budapesti vízállásról apadt napokon keresztül le a víz az adott szintekre. 2012-ben még ilyen helyzetben bőségesen volt víz, amiből a teknőchátak kidomborulhattak, most meg alig volt némi víz, a teknőchátak alacsony gerincek mentén egymáshoz kapcsolódtak. Valószínűleg zajlott némi feltöltődés, a mélyedésekbe egyre több hordalék gyűlt föl, kiszorítva a víz helyét, de az alig 30 centiméteres vízálláskülönbség nem indokolna ilyen drasztikus különbséget a két állapot között. 

A halmok így kevésbé látszódnak markánsnak, leginkább a rajtuk azóta felnövő keserűfüvek magasítják meg, bár néhány helyen fás szárú növények is megtelepedtek a buckákon. Közöttük nem a Duna csordogál, hanem az itt élő állatok tapostak ki maguknak egy keskeny csapást. 

A holtág déli részén egy nagyobb, egybefüggő víztest bújik meg az ártéri erdő ölelésében, csakúgy mint legutóbb. Különös belegondolni, hogy tulajdonképpen egy kavicsbányatavat látunk. Tőle délre nőtt fel a legfiatalabb ártéri erdő, lassan elzárva a holtág alsó torkolatát is, de már csak a bányászat felhagyása után. 

Légifotók alapján a mellékág mai arculatát kialakító emberi beavatkozás (ipari és kisipari bányászat) valamikor 1970 és 1990 között ment végbe, két ütemben.

1969. október 15-én egy egységes, bár kiszáradt sóderes medret látunk kisvizes időszakban (Budapest 110 cm) a pócsmegyeri oldalon, ahol a Kacsa-sziget növényzete éppen a csillagrombolót ostromolja dél felől, ahonnan csővezeték halad a parti árvízvédelmi töltés felé. A fehérre száradt mellékágban sehol sem sötétlik gödörben rekedt víz. 

Fehérre száradt meder 1969. október 15. (fentrol.hu)

Következő képen alaposan megváltozott a látvány, 1984. március 28-án (Budapest, 178 cm) a holtág alsó harmadát alaposan kikotorták, két részmedencében látunk vizet, de feljebb, a kőgát felé is mintha lenne egy kisebb gödör az árnyékok alapján. Keréknyomok vezetnek a gödörtől észak felé, a falu irányába, de az ivóvízkútnál a főág mentén is van néhány, elképzelhető, hogy ezen a partszakaszon is zajlott némi maszek kitermelés. A déli, nagyobb gödör mérete alapján arra lehet következtetni, itt (még az is lehet, hogy legális) nagyüzemi kitermelés zajlott, de egy-két éve már leállhattak vele, hiszen az alsó szakaszt egy természetes áramlási csatorna szeli ketté. Azonban ahogy haladunk az időben a jelen felé, úgy fordult illegalitásba a sóderkitermelés. 

A déli bányagödör 1984. március 28. (fentrol.hu)

Valamikor 1990 Környékén, de mindenképpen 1984 után jöttek létre a Kacsa-sziget buckái, a vízzel elárasztott formák alapján egészen biztos, hogy nem természetes úton. 1990. október 16-án (Budapest 160 cm) egy hamisszínes felvételen látjuk a sziget terjeszkedését, miközben a holtágban a lakosság a maga kavicsigényeit elégítette ki meglehetősen ad hoc módon, ahol éppen helyet találtak ástak egy gödröt és pakolták is az értékes építőanyagot az utánfutóra. Mindenesetre ez a látvány egy minden tervszerűséget nélkülöző, maszek kitermelés emlékét őrzi. 1990 után is zajlott ez a munka, néhány újabb gödröt mélyítettek közvetlenül a kőgáttól délre. Aztán három dolog történt, 1) a felnövekvő ártéri erdő lezárta a bejutást a területre, ahol egyre inkább szerves anyagban gazdag iszapos üledék rakódott a sóderra 2) megtiltották a folyó kavicsbányászati célú, ipari kotrását 3) létre jött a Duna Ipoly Nemzeti Park, melynek ugyan a Kacsa-sziget nem része, de több más környékbeli dunai sziget igen. 

A maszek meló 1990. október 16. (fentrol.hu)

Röviden összefoglalva tehát ezt a szálat is sikerült elvarrni, és bár a Kacsa-sziget egy újabb emberi beavatkozás nélkül valószínűleg soha nem lesz újra dunai sziget, a Szentpéteri-szigetekhez hasonlóan a természet itt, Pócsmegyernél is maga vette kézbe a bányászat utáni rekultivációs munkát, amit a maga komótos módján el is fog végezni. 

Csónakok Pócsmegyer utcáin

A Duna Pócsmegyer utcáin, 1940. március 29.  Kép: Fortepan/Vass Károly

Az 1940-es dunai árvízről már többször volt szó a blogon, bemutattuk az antarktiszi tájat idéző képeket Gödről, és volt szó a váci zajlásról, ami úgy elnyírta a korzó vaskorlátját mint a vajat. Az áradás Pócsmegyert sem kímélte, azonban az ugyancsak 1940 márciusában készült Fortepanon található néhány kép egy egészen más árvizet mutat be. Ugyanis ebben a hónapban nem egy, hanem két árvíz vonult le a Dunán.  

E cikk apropóját a Pócsmegyer utcáin csónakázókat megörökítő fortepanos képek adták, illetve egy olyan légifelvétel, mely egy külön cikket is megért volna, de szorosan kapcsolódik az 1940-es árvízhez. 

Elöljáróban fontos arról beszélni, hogy 1940. márciusában nem csak a Dunán volt árvíz, hanem egy rendkívüli időjárási helyzet következtében az egész országban kiléptek a folyók a medrükből, Zala megyétől a visszatért Felvidéken keresztül egészen Kárpátaljáig. Az időjárási tényezők rendkívül kedvezőtlen együttállása következtében bekövetkező árvíz szerencsére viszonylag kevés kárt okozott a Duna mentén, annak ellenére sem, hogy 1876 óta nem láttak ekkora áradást. 

Forrás: Lászlóffy W. 1941.

Mostanában, amikor nemhogy havat, de fagypont alá süllyedő hőmérsékletet is alig hoz a tél, 1939/1940 tele szinte felfoghatatlan hideget hozott. 84 napon keresztül volt jég a Dunán, ebből 62 napon keresztül 30-40 cm vastag állójég fedte a folyót. Nem véletlenül. Egy tanulmány szerint ez volt az évszázad leghidegebb tele. A téli országos középhőmérséklet -5,8 °C fok volt. Hónapokra lebontva 1940. januárjában ez az érték -9,5 °C fok, februárban pedig -7 °C fok volt. E zord tél során az év 48 napján mértek -10 °C foknál hidegebbet és 21 napon mértek -15 °C foknál kevesebbet. 

Ezt tetézte a rendkívül sok csapadék. Már ősszel, az októberi és novemberi esők telítették a talajt vízzel, majd januárban és februárban az átlag csapadék 1,5-2,5-szerese hullott le hó formájában. Korabeli tudósítások hóba rekedt vasúti szerelvényekről, embermagasság kétszeresét meghaladó hótorlaszokról számoltak be. Tetézte a bajt, hogy ez a hómennyiség már megfagyott talajra hullott, azaz nem tudott sem elszivárogni, a hőmérsékleti viszonyok miatt pedig elolvadni sem. Ez pedig előre jelezte, hogy a belvíz és árvízhelyzet kritikus lehet tavasszal. Ezt azonban egy lassú, fokozatos enyhülés tompítani tudta volna, főleg, ha nem nyugatról, hanem dél felől érkezik. 

Tudott ugyanis, hogy a Duna katasztrofális jeges árvizeinek a legfőbb oka a nyugat felől érkező óceáni eredetű enyhe légtömegek okozták a tél végén. A folyó felső szakaszain meginduló jégzajlás az alsóbb szakaszokon álló jeget talál, feltorlódik és csak a víznyomás hatására indul meg, majd akad el újra és újra. Egy ilyen jégtorlasz okozta a katasztrofális pesti (voltaképpen Esztergomtól Mohácsig pusztító) árvizet 1838-ban. 

1940 márciusában azonban ez sem jött össze. A felmelegedés gyors és drasztikus volt. A zord és havas tél után március 13-án a Dunántúlon 12-14 Celsius fok feletti hőmérsékleteket is mértek. Egyszerre indult meg tehát a hótömeg olvadása, lefolyása és a Duna jegének zajlása - ismét csak nyugat felől, de ezúttal két hullámban. 

Az Al-Dunáról már februárban riasztó hírek érkeztek. A Száva torkolat alól meginduló jég miatt a Kazán-szorosban alig 11 nap alatt 7,5 métert emelkedett a vízállás, letarolva több part menti települést. A nyugat felől érkező zajlás március 6-án képzett jégtorlaszt Pozsonynál, ami négy nap múlva indult meg a magyar Oroszvár település felé, ahol újabb jégdugó alakult ki. Akadozva ugyan, de a jégdugó március 16-án már Esztergomot is elhagyta, a város azonban nem lélegezhetett fel. A Szentendrei-sziget csúcsán feltorlódó jégtáblák visszaduzzasztották a folyót, víz alá került az Esztergomról Pilismarót felé vezető országút is. Még aznap újra megindult a jég, de Vácott és a Gödi-sziget csúcsán is újból megállt. A visszaduzzasztás miatt egészen Visegrádig elárasztotta a jeges ár az alacsonyabban fekvő területeket. Tahitótfalunál az ár átszakította a töltést, de időben sikerült ezt a szakadást elfogni. Ekkor készültek Kloosterhuis Margaretha képei a váci korzón feltorlódott jégtáblákról. Beszámolók szerint egy faépületet az áradat a Kompkötő-szigettől egészen Surányig elhurcolt. 

A magyar légierő is kivette a részét az árvízi védekezésből, és ez nem csak a légi felderítést, fényképezést jelentette. Március 18-án, Százhalombattánál vetettek be először bombázókat a jégtorlasz felszámolására, ezt később további műveletek követték Rácalmásnál, Madocsa/Ordas, valamint Érsekcsanád környékén. 17 repülőgép összesen 271 darab egyenként 50 kilogrammos bombát dobott le dunai jégtorlaszokra, nagyban elősegítve a jeges árvíz levonulását. 

Március 18-ára virradó éjjel a Gödnél megállt jég megrongálta a Sződ-Felsőgödi Ármentesítő Társulat védőműveit és átszakította a gyenge minőségű töltést, elárasztva a nyaralótelepet. Aznap, vagy másnap készülhettek Doutlik József jéghegyes képei Felsőgödről. Ezzel kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy nem maga a jégtorlasz volt 10 méter körüli magasságú, ezeket a jéghegyeket a meginduló jégdugó iszonyatos ereje tolta ki és halmozta fel a partokon. Hajnalban tehát Gödnél megindult a jég és az áradat reggel március 18-án reggel fél kilenckor 724 centiméterrel tetőzött Budapesten. A jeges ár március 21-én hagyta el Baja térségét, azaz tizenöt nap alatt vonult le a magyar szakaszról. A legnagyobb kárt a lórévi gátszakadás okozta, melynek következtében Makád község víz alá került, Ráckevét és Szigetbecsét csak ideiglenes töltéssel sikerült megvédeni. 

Árvíz Pócsmegyer utcáin, 1940. március 29. Kép: Fortepan/Vass Károly

Ugyan március közepén újra jelentkeztek a fagyok hazánkban, így az olvadás üteme némiképpen csökkent, de március 21-től egy újabb melegbetörés érkezett, melynek során március végén a Dunántúlon már 22 Celsius fokot is mértek. A melegedés olyan területeket érintett, ahol a korábbi felmelegedés még nem éreztette a hatását. Az Északi-középhegység mellett az Északnyugati-Kárpátokban is megindult az olvadás. A Morva, Vág, Nyitra, Garam és Ipoly folyókon árhullám alakult ki és ez egy újabb árhullámot okozott a Dunán, egy méterrel megemelve a vízszintet és 4-5 nappal elnyújtva a tetőzés időpontját. 

Csónakok Pócsmegyer utcáin, 1940. március 29.  Kép: Fortepan/Vass Károly

A második árhullám budapesti tetőzése 35 centiméterrel elmaradt ugyan a 11 nappal korábbi jeges árvíztől, de mégis komolyabb károkat okozott Pócsmegyeren, mivel már megrongálódott töltésekkel próbálták felvenni vele a harcot. Március 28-án már voltak olyan hírek, hogy az árvíz már elöntötte a bekötő utat. Pócsmegyer sorsát azonban nem ez, hanem egy újabb szakadás pecsételte meg, amely a Szentendrei-Duna felől tört be a településre. Nem tudni, hogy helyileg pontosan hol szakadt át a töltés, de az korabeli újságokból kiderül, hogy ez egy korábban megrongált árvízvédelmi töltés kijavítására épült lokalizációs töltés lehetett. Ez az első árhullám után, március 17-én épült, mindössze 25 méter hosszúságban. Ez az ideiglenes töltés március 29-én, péntek reggel fél nyolckor szakadt át, elárasztva a település jelentős részét. 

Tutajjal Pócsmegyer utcáin, 1940. március 29. Kép: Fortepan/Vass Károly

Pócsmegyeren mindössze a templom környéke maradt szárazon, szigetként kiemelkedve az árvízből, miközben a környező területek helyenként több méter víz alatt álltak. A pócsmegyeriek elsősorban Surány közeli homokdombjaira menekültek, de 700 embert és 300 állatot kellett a bekötőút nyomvonalán felépített pontonhídon keresztül kimenteni. Volt akiket a háztetőkről vagy fákról kellett csónakba emelni. Csak a hadsereg és a védekező férfiak maradhattak.

Ez a második hullám Budapesten ugyanezen a napon, de az esti órákban tetőzött 689 (máshol 690 vagy 687) centiméterrel. Vass Károly pócsmegyeri felvételei valószínűleg még ezen a napon készültek.

Ősi Duna medrek Pócsmegyer és Surány között, légifelvételen

Északon, Tahitótfalu határán is húzódott egy töltés keresztben a Szentendrei-szigeten, ezt ugyancsak ostromolta az erős szél által felkorbácsolt hullámzás. A víz először a mélyebben fekvő területek felé tört utat, elsősorban a Pócsmegyertől keletre található mélyedésben. Az ezen keresztülvezető egyetlen bekötőút ugyancsak víz alá került. Ez az út két egykori Duna-medren vezetett keresztül, mely kirajzolódik a fenti, feltehetően 1940-ben az árvíz után készült légifotón. 

Manapság a bekötőút déli oldalán egy bányató található, északi oldalát pedig elkezdték beépíteni, ami a korábbi árvizek lefolyása alapján nem feltétlenül átgondolt ötlet. Miközben Pócsmegyer falu legmagasabb pontjai meghaladják a 104,5 méteres tengerszint feletti magasságot, ez a mederrész két két és fél méterrel van mélyebben. Pócsmegyertől kb. egy kilométerre északra csatlakozik a Szentendrei Dunához, miközben dél felé követi a homokdombok oldalában vezetett autóút nyomvonalát. Szigetmonostor felett azonban kétfelé ágazik; nyugati ága valahol a szentendrei Pap-szigettel szemben végződik el, de a keleti felé tartó mélyedés egészen az alsógödi révig nyomozható. Ezért fordulhatott elő, hogy a korabeli források szerint a homokdombokra települt Szigetmonostort is körbeölelte a második árvíz, habár valószínűleg "csak" északról és nyugatról. Ez a jelenség a történelmi időkben is felkeltette a vízügyi szakemberek érdeklődését, sőt 1826-ban is leírták a Szigetmonostor felett mindkét irányba levonuló árvizeket:

"Áradásoktól minthogy Gödi Puszta mentt, annal többet szenved Sziget Monostor föld, ugy hogy sokszor Kis Dunaban meg szorúlván a’ Jég Monostor mellett vízzel egyött tsuszván a’ Nagy Dunába és viszont tolakodik külömben Monostori Részen az áradástól ment hely, és aradas határja a’ rajzolatban ki vagyon téve." (Zsitnyán János, 1826. július 27.) 

Új Magyarság, 1940. március 30. / 71. szám

A két márciusi árvíz országos szinten egy helyen okozott töltésszakadást, további három helyen az árvíz meglépte a töltést, azaz átfolyt rajta. Összesen 8950 kat. hol területet öntött el a medréből kilépő Duna, ami alig 0,6%-a volt az országban ekkor összesen elárasztott területnek. Tehát annak ellenére, hogy a szabályozott Dunán ez volt az addig mért legnagyobb árvíz (1876-ban még nem fejeződött be a Budafoki-ág főággá szélesítése) viszonylag kevés kárt okozott. A szakadások által érintett folyószakaszokon az árvízvédelmi és szabályozási társulatok hamar megkezdték a töltések megerősítését, mert tartottak az áríz megismétlődésétől. 

1940-ben a két márciusi árvizet egy harmadik is követte júniusban, amely főként a Duna felső szakaszán okozott magasabb vízállást. 

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• https://www.ovf.hu/hu/korabbi-erdekessegek-1/75-eve-tortent
• https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Nepszabadsag_1970_07/?query=1940%20%C3%A1rv%C3%ADz%20p%C3%B3csmegyer&pg=125&layout=s
• https://library.hungaricana.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_1941/?pg=6&layout=s
• https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/FrissUjsag_1940_03/?query=1940%20%C3%A1rv%C3%ADz%20p%C3%B3csmegyer&pg=233&layout=s
• https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/NemzetiUjsag_1940_03/?query=p%C3%B3csmegyer%20%C3%A1rv%C3%ADz&pg=302&layout=s 

Haldokló Kacsa

Avagy így kezdődött meg a pócsmegyeri Kacsa-sziget pusztulása az 1980-as években. A sziget történetének második része következik, melyet korabeli fényképekkel illusztrálunk. 

A Kacsa-sziget mellékágában kialakult zátony a pócsmegyeri töltésről fényképezve.
A sziget orrán a vízművek csillagrombolója sejlik fel. 

A mellékág alsó szakasza dél felől, a Szentendrei-Dunáról fényképezve.

Iszapos hordaléklerakódás a mellékágban, az ivóvízkút csővezetékét megerősítő kőszórástól délre.
Háttérben Pócsmegyer református templomának tornya.

A mellékág dél felé tekintve, kisvízi időszakban. Még nem kezdődött meg a növényzet térhódítása

Távolban a Kacsa-sziget. Kilátás a leányfalusi parton felnőtt ártéri erdőből.

Lágyszárú növényzet megtelepedése a mellékágban lerakódott zátonyokon.

Ugyanaz a helyzet kissé tágabb perspektívában

És ismét ugyanaz a nézőpont, magasabb vízállás esetén.

Miután a miértet megtárgyaltuk az előző bejegyzésben, most arról lesz szó, hogy hogyan töltődött fel a pócsmegyeri Kacsa-sziget mellékága. Ehhez segítségül hívjuk a fentrol.hu remek légifotó-gyűjteményét, ahol a leányfalusi Duna-szakaszról szerencsére sok anyag található. Miután térinformatikailag kissé helyretettük a légifotókat, a georeferált képekből kisfilmet lehet készíteni a sziget 1961-2005 közötti történetéről. Azért ez a két dátum a kezdő és végpont, mert 1961-ben a Kacsa sziget még "természetes" állapotában látható, 2005-re pedig gyakorlatilag beérett az összes antropogén beavatkozás hatása; a kavicskotrás, a vízmű csővezetéke a mellékágban. Azaz alig negyven év alatt a Szentendrei-sziget részévé vált az addig "valódi sziget" státuszú földdarab. 

Az alábbi .gif-et érdemes úgy nézni, hogy a kurzort egy adott pontra helyezzük és figyeljük az adott pontban bekövetkező változásokat. Ilyen kitüntetett pont a leányfalusi part a szigettel szemben, a vízműkút és kőszórása, a szigetcsúcsok fejlődése, valamint a mellékág záródása. 

Képek sorrendje:
1961 (ff), 1965 (ff), 1966 (ff), 1968 (ff), 1971 (keretes), 1978 (ff), 1988 (zöld), 1992 (hamisszínes), 2005 (színes)

Két fő tényezőről beszélhetünk a Kacsa-sziget enyészetével kapcsolatban, úgymint:

• A vízmű által a szigetcsúcsra felépített kút, valamint a hozzá tartozó, kőszórással fedett csővezeték (amit építhettek volna mondjuk két méterrel mélyebbre is)
• Az ipari és folyószabályozási célú mederkotrások (ami 1970 óta legkevesebb 4 millió köbméter anyag kitermelésével járt)

Kezdjük az elsővel! 1961-ben már áll a vízművek csillagrombolója a szigetcsúcson, de egy év még kevés volt ahhoz, hogy a meder morfológiáját befolyásolja. A kisvizes képek alapján lehet megfigyelni a mellékágban lezajló változásokat az 1960-as és az 1970-es években. A mélyben bekövetkező változások felszínre kerülése; azaz a mellékág benövényesedése korrelál a folyami, ipari kavicsbányászat rendszerváltozás körüli megszűnésével. 1988 és 1992 között alig négy év alatt egy komplett ártéri erdő nő fel a kőszórás feletti szakaszon. Ezzel párhuzamosan megkezdődik a déli zátonyok beerdősülése is, majd később az ártéri erdő a partok felől, keletről és nyugatról is elkezd a mellékág rovására terjeszkedni. 2005-re mind északról, mind pedig délről bezárul a mellékág; kialakul a kacsa-szigeti holtág. 

Ebben a folyamatban szerepet játszott a második tényező is, hiszen a kavicskotrás egyik hozadéka a meder mélyülése. A Szentendrei-ágra vonatkozóan valószínűleg jó közelítést adhat a Nagymarosnál és Budafoknál mért fél méteres átlagos medermélyülés. Mivel a mellékág mélységét a pócsmegyeri lakosság saját célú sóderkitermelése (lásd alábbi képet) számottevően nem befolyásolta, ez a meder relatív kiemelkedést szenvedett el, azaz egyre kisebb vízállások mellett vonult le benne a víz. Ezt tetézte időnként az álló vízben kiülepedő hordalék. 

Ma már a tűzifa-szükségletüket elégítik ki a helyiek az egykori sóderbányájuk helyén.

A kavicskotrás hatása azonban ezen a szakaszon a leányfalusi parton figyelhető meg teljes "szépségében". Karinthyék nyaralója 1960-ban még közvetlen dunaparti lejárattal rendelkezett a Kacsa-szigettel szemben, azonban 2005-re 65 méter part nőtt a sétány mellett; ennyivel szűkült a Szentendrei-Duna medre. Ha a teljes keresztszelvényt nézzük a szűkülés még drasztikusabb: a Kacsa-szigettel együtt mért 430 méter széles meder 40 évvel később már csak 200 méter széles. Azaz felére csökkent a Szentendrei-Duna szélessége a Pócsmegyerrel szemben lévő Dóra-patak hordalékkúpja alatt kitáguló szakaszon. 

A Kacsa-sziget egykor és most (1961-2005)

Ez a folyamat mindenképpen örömteli az ártéri erdők élővilága szempontjából, hiszen a szentendrei-szigeti part mentén, a hullámtéren közel háromszor olyan széles az erdő, mint 1961-ben. A Duna szempontjából nézve már kevésbé örömteli a helyzet; csökkent a vízfelület, a meder homogenizálódott, az ártéri erdőkben lerakódó hordalék emelheti az árvizek szintjét. És végül, de nem utolsósorban, itt egy dunai sziget tűnt el, gyakorlatilag egy emberöltő alatt, a szemünk láttára. 

Csillagrombolók Karinthyékkal szemben

Karinthy Ferencnek köszönheti nevét a pócsmegyeri Kacsa-sziget, annak ellenére, hogy elnevezése idején már legalább két évszázada ott állt, a falutól kissé délre, a Szentendrei-ágban. Sorsát a vízművek által felépített "csillagromboló" pecsételte meg, melyet tetézett az ipari kavicskotrás is.

1. kép Csillagromboló Pócsmegyeren (fentrol.hu)

Tulajdonképpen egy pócsmegyeri fantomról beszélünk, hiszen a sziget hol felbukkan, hol eltűnik a történelem során. Ez akár összefüggésben is lehetne a sziget fizikai eltűnésével és megjelenésével, azonban a zátonyból szigetté és újra zátonnyá alakulását olyan hektikusan dokumentálják a különféle térképek, hogy abból nehezen lehet kiindulni, ha a sziget történetét szeretnénk rekonstruálni. Általános térképeken jellemzően feltüntették, míg a fontosabb hidrológiai térképekről hiányzik, még leírás szintjén is. 

Először az első katonai felmérés térképszelvényén bukkan fel 1783-ban, aztán ott találjuk Pócsmegyer mellett 1800-ban (2. kép), de hiányzik az 1826-ban végzett Duna Mappáció térképeiről, sőt még a szöveges leírásában sem szerepel, pedig ott a hajózást nehezítő tényezőket részletesen és rendszeresen feljegyezték. Feltűnik viszont az 1834-ben kiadott Rauchmüller-féle térképen (3. kép). Ott van a második (1841) és harmadik (1882) katonai felmérésen, de hiányzik az egy (!) évvel későbbre datált pócsmegyeri kataszteri térképről (4. kép), ahol minden talpalatnyi földnek névvel szerepel a tulajdonosa. Ugyancsak hiányzik a Duna 1911-ben készült helyszínrajzáról, de felbukkan zátonyként az 1930-as Duna vízisport térképen. Hogy aztán újra eltűnjön a Hadtörténeti Múzeumban található 1941-es légifotó-sorozatról. 1961-től már végleg megvan az akkor még cserjés-fás sziget a fentrol.hu légifelvételei között. 

2. kép A létező Kacsa-sziget 1800-ban (forrás)

3. kép A létező Kacsa-sziget 1834-ben (forrás)

4. kép A nem létező Kacsa-sziget 1883-ban (forrás)

5. kép A Kacsa-sziget kisvíz idején 1965. október 7-én (fentrol.hu)

Ha csak Szeberényi Lehel cikkéből tájékozódnánk, mely a 1969-ben, a Magyar Nemzetben jelent meg azt hihetnénk, hogy a pócsmegyeri sziget meglehetősen fiatal mederforma [1]. 

"Amolyan sóderzátonynak indult, csücskén a Vízművek erődítményével, de hogy évről évre gyarapodik rajta az iszapos homok, s a bolyhosodás lassanként bokrosodássá hatalmasodott, sőt egyes bokrok már magasan a többi fölébe szöknek nagyralátón, hogy még tán fa is lehet belőlük — a zátony immár csakugyan szigetnek léptethető elő." 

Mi állhat a stroboszkópszerű fel- és eltűnések hátterében? A dunai szigete esetében már megszokhattuk, hogy zátonyok keletkeznek, benövényesednek, aztán vagy a sodrás, vagy a folyószabályozás áldozatául esnek. Ebben az esetben nem ez a helyzet. A pócsmegyeri sziget feltehetően többször váltott a sziget és zátony lét között. Ha éppen kibukkant a víz fölé feltették a térképre, ha ellepte a víz még a légifotós sem vehette észre. Ha fa nőtt rajta 1834-ben letarolódhatott 1838-ban, hogy aztán pár évvel később újra szigetként ábrázolják. Korabeli beszámolókból azonban feltűnően kevés van, enélkül azonban lehetetlen rekonstruálni pontosan mi is történt itt az elmúlt kétszáz évben. 

Sőt, éppen ezért vagyunk gondban a sziget nevével is. Feltehetően a zátony-lét határán történő egyensúlyozás miatt nem kaphatott nevet a sziget. Erre csak később kerülhetett sor, amikor már stabilizálódott a hidrológiai helyzete és társadalmi igény is mutatkozott a keresztelőre. Például a filoxéra-járvány miatt kipusztult régi leányfalusi szőlők helyén szárba szökkenő nyaralótelep miatt. 

Ugyancsak Szeberényi Lehel írja egy későbbi cikkében, hogy a pócsmegyeri sziget első nevét egy budapesti bútorgyárosról kaphatta, az 1912-ben leányfalusi praedicatummal nemessé emelt Lingel Károlyról, vagy fiától, Lingel Jánosról [2]. A Lingel család egykori villája ma is megvan Leányfalun, mostanában Sorg-villa néven ismert, de korábban köztársasági elnöki rezidencia, illetve állampárti üdülő is volt. [Érdekesség: Az népszerű építész, Sorg Antalnak köszönhetjük a Dunai Szigetek blog facebook csoportjának logóját is!] A Lingel-sziget elnevezés azonban csak ebben az egy cikkben fordul elő, ezért hitelessége további források előkerüléséig megkérdőjelezhető [3].

6. kép Leányfalu. Karinthy Ferencé a sárga ház és a kispolszki, 
a szomszéd házban forgatták a Linda néhány jelenetét. Takács István képe.

Aztán 1963-ban felépült az első ház a Petőfi sétányon, vagy másképpen a Móricz Zsigmond út 76. szám alatt (6. kép). Tulajdonosa Karinthy Frigyes fia, Ferenc volt, akit Cininek is becéztek. Az apró telken felépült nyaralóval éppen átellenben volt a sziget, melynek a korabeli újságcikkek szerint nagyon rövid idő alatt új neve lett: Kacsa-sziget. A legenda szerint a névadás Karinthy érdeme, legalábbis már ezen a néven ír róla az 1965-ös rekord tartósságú árvíz kapcsán:

"Hatalmas, tág horizont, szemben a cserjés, parányi Kacsa-sziget teljesen víz alatt, mögötte a Szentendrei-szigetet friss nyúlgátak védik, többszörös erődrendszer." [4] 

Hogy a Karinthy Ferenc adta, vagy valaki más a nyaranta itt összegyűlő, vagy a szigeten táborozó nagyközönség tagjai közül, ma már nehezen kinyomozható. 

Annyi biztos, hogy 1963-ban már három éve ott állt Karinthyék nyaralójával szemben az a "csillagromboló", melynek talán a szigetromboló pontosabb elnevezése lenne.

   

7. kép Ivóvízkút Pócsmegyeren (Hidrológiai Közlöny 1965/4. sz.)

1934 óta húzódott a pócsmegyeri vízműtelep kiépítése, ugyanis a vízműterülethez szükséges 863 katasztrális hold terület kisajátítása a birtokosok közbelépése nyomán kudarcba fulladt [5]. Hasonló probléma az 1950-es években már értelmezhetetlen lett volna, így gond nélkül felépülhetett a Duna medrében három ivóvízkút (II. telep) Szigetmonostor és Pócsmegyer között. Közülük a 3. számú a Kacsa-sziget csúcsára került, pontosabban a tulajdonképpeni szigetcsúcstól majdnem száz méterrel északabbra. 1960-as elkészülése idején ez a kút úszó erődítményként emelkedett ki a Szentendrei-Duna kellős közepéből. A kút később, 1965-ben a Hidrológiai Közlöny szakfolyóirat címlapján is megjelent (7. kép). 

8. kép Kacsa-szigeti idill csillagrombolóval (Fortepan/Szalay Zoltán)

A kút központi része betonból készült. A hengeres felépítmény folyásirány felől kapott egy hatalmas terméskő élt, megfelelő vasalással. Erre azért volt szükség, hogy a jégzajlás ne tehessen kárt az építményben. Nem csak a mederben épült 3. számú kút, de a parthoz közelebb, a Kacsa-szigetet délről keretbe foglaló 2. számú és a Határ-csárdánál lévő révátkelésnél épült 1-es számú kút is hasonló jégtörőt kapott. Mindhárom szürreális látványt nyújt az ártéri erdő közepén, mintha valakik a működésképtelen űrhajójukat hagyták volna hátra. 

9. kép A Kacsa-szigeti csővezeték gátja 1984-ben (Farkas József képe)

A pócsmegyeri beruházás teljes mértékben kielégítette a Budapest vízellátásához fűzött reményeket. Viszonylag alacsony összegből (70 millió forint, akkori értéken) sikerült nagy mennyiségű, napi 40 ezer köbméter vizet nyerni [6]. Ezeknél a kutaknál szifonrendszer nem épült, az egyes kutak saját szivattyújukkal termelték ki és emelték át a vizet a gravitációs csatornákba [7]. 

Üröm az örömben: a 3. számú kutat a Kacsa-sziget csúcsán egy olyan kőszórással megerősített csővezeték kötötte össze a parttal, mely kisvíz idején keresztben elzárta a mellékágat (9. kép). Ezek a kisvizek pedig a Szentendrei-Duna kotrásával párhuzamosan egyre gyakoribbá váltak a medermélyülés következtében. Ennek ellenére a sziget a rendszerváltásig valahogy megőrizte sziget jellegét, minden oldalról a Duna vette körbe. Az addig vízszín alatt zajló feliszapolódás és a látványos beerdősülés ezután vette kezdetét, és tart napjainkban is. Olyannyira, hogy az iszapos hordalék már teljesen betemette az egykori kőszórást.

10. kép Búcsúpillantás a Kacsa-szigetre (Fortepan/MHSZ)

Felhasznált irodalom: 

[1] Szeberényi Lehel: A Kacsa-sziget. Magyar Nemzet 1969-11-15 / 266. szám 

[2] Lingel-féle bútorgyár: https://egykor.hu/budapest-vi--kerulet/lingel-butorgyar-kezdete/3667

[3] Szeberényi Lehel: Móricz Leányfaluja. Népszabadság  1979-06-17 / 140. szám  

[4] Karinthy Ferenc: Víz. Magyar Nemzet 1966-04-17 / 90. szám

[5] Budapest székesfőváros vízmüveinek bővítése. Közgazdasági Értesítő, 1934. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

[6] Hajdu György:  A vízellátás és üdülés fejlesztésének összehangolása a Dunakanyarban. Dunakanyar tájékoztató, 1966 (2. évfolyam, 2-3. szám)

[7] Selényi Pál: Budapest vízellátási rendszere. Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam) 4. szám

A Szentendrei-sziget elpusztult települései

Egészen a török kor kezdetéig 10 név szerint ismert és egy névtelen település állt a Rosd-, újabb nevén a Szentendrei-szigeten. Közülük csupán négy maradt fenn. Az elpusztult települések közül néhány nevét megőrizte az utókor, településrészként, vagy éppen dűlőnévként, a többit csupán oklevelekből, vagy régészeti leletekből ismerjük. Mostani bejegyzésünkben rövid sétát teszünk a középkori Szentendrei-szigeten.

1, római romok. 2, elpusztult település. 

3, létező település. 4, a Szentendrei-sziget kiterjedése a középkorban

A Szentendrei-sziget északi csúcsa egy viszonylag magas homokhát, mely folyásirányban folyamatosan ellaposodik. Alakja emlékeztet a sivatagi barkánra, de itt nem csak a szél, a víz is közrejátszott kialakulásukban. Magjuk főként kavicsból áll, melyre a szél hordott homokot a szárazabb és hidegebb periódusokban. E térszínekből több is van, ezek jelölik azokat a sziget kezdeményeket, melyből a jégkorszak után egybeforrt a ma is ismert egységes Szentendrei-sziget. Ezek voltak az emberi megtelepedés első térszínei, ahol az árvizek nem fenyegették az ott élőket. Legmagasabb pontjaik meghaladhatják a 120 métert. 

Kisoroszi legmagasabb pontján a római korban egy kiserőd állt. A Kápolna-dombi erőd tövében jött létre a hagyomány szerint Kálmán király uralkodása alatt (1095-1116) Kisoroszfalva település. A Galíciából érkező rutén (orosz) telepesek királyi ajtónállók voltak, feltételezhetően a közeli Visegrádon teljesítettek szolgálatot. Annak ellenére, hogy a település első okleveles említése 1631-ből származik a cserépleletek alapján biztosan kijelenthető, hogy már az Árpád-korban is létezett. A török megszállás alatt (1588-1626 között) elnéptelenedett, majd újratelepült és átvészelte a felszabadító háborúkat.

Ármentes térszín és ártér találkozása Kisoroszinál

Nem volt ilyen szerencsés a Dunabogdánnyal szemközt, az Istvánffy-földeken feltételezett Bogdánrév falu. Történetéről csupán annyit tudni, hogy 1397-ben együtt említik a folyami átkelőhelyet és a falut, melyet valószínűleg a révész és családja lakott. A török kor elején néptelenedhetett el, utoljára 1623-ban említik pusztaként. Neve ezt leszámítva teljesen feledésbe merült. 

Tahitótfaluról sokan tudják, hogy a dunántúli Tahiból és a szigeti Tótfaluból jött létre, azt azonban már kevesebben, hogy ezen kívül még 4 középkori falu területét kebelezte be. Tahitótfalu mentségére legyen mondva, hogy a bekebelezés idején ezek a falvak már régen elnéptelenedtek. Két faluról, Tordáról és Vácrévéről már részletesebben beszámoltunk a Dunai Szigeteken. A lebontott Pokolcsárdától délre állt Vácréve első okleveles említése 1318-ból származik, 1623-ban pedig már pusztaként említik. Bogdánrévhez hasonlóan a neve sem maradt fenn, jelenleg egy erdővel benőtt sportpálya alatt nyugszik. Torda falu egy a Dunával párhuzamos homokháton épült templomos település volt. Nevét egy dűlő őrizte meg. A szántásból rengeteg cserép kerül elő mind a mai napig, köztük VIII. századiak is. Nem lehetetlen, hogy a honfoglalás előtti népek települése egészen a török időkig fennált. Lakói Tótfaluba költöztek be. Majdnem megérte a keresztény hadak győzelmét, 1685-ben írják le először elnéptelenedett faluként. Református templomának helye még az 1800-as években felismerhető volt. 

Ennyi maradt Tordából

Ugyancsak a Váci-Duna partján feküdt Szentgyörgy. A Torda-sziget felső részénél épített sarkantyúnál a kisoroszi szigetmaghoz hasonló homokhát magasodik. A parttól 200 méterre épült Szentgyörgy falu és a hozzá tartozó templom. Okleveles említését nem ismerjük, valószínűleg a török kor elején pusztulhatott el. Templomát és temetőjét régészek megtalálták, neve dűlőnévként él tovább. A helyszínen talált leletek itt is egy korábbi avar települést feltételeznek. Tahitótfaluhoz csatlakozott egy másik szentről elnevezett elpusztult falu, melynek neve ugyancsak dűlőnévként él tovább; Szentpéter. Cirpi római táborával átellenben magasodó Józsa-hegy nevű homokdombon a római korban őrtorony állt. Ennek tövében a névből következtetve a XIII. században jött létre település. A név alapján az is megállapítható, hogy templomos helyről volt szó, kőtemplomának maradványai az 1800-as években tűntek el végleg. A falut 1546-ban már kihalt helyként említik, helyén a XX. században nyaralók épültek. Maga Tótfalu pedig nem csupán túlélte a török megszállást, de 1686-ban Pest vármegye egyik legnépesebb települése volt, többen laktak itt mint Cegléden. 

Szentgyörgy falut rejtő fenyves

A terepviszonyok alapján elképzelhető, hogy Torda, Szentgyörgy, Tótfalu és Szentpéter között a középkorban időszakosan Duna meder húzódhatott nagyvíz idején. A Kecske-sziget déli csúcsától kiinduló árok egészen Sződligetig nyomozható, ehhez csatlakozott egy másik meder, mely Szentgyörgy és Torda között szakadt ki a váci ágból. 

Pócsmegyer hasonlóan Tótfaluhoz épségben átvészelte a török kort, folyamatosan lakott hely volt. Középkori templomát csak 1788-ban bontották le, festett köveit beleépítették az új református templomba. Pócsmegyer közigazgatási határain belül nem állt más középkori falu, viszont a XX. században létrejött Surány nyaralótelep manapság sok embernek szolgál állandó lakhelyül.

A Szentendrei-sziget alsó harmada Szigetmonostorhoz tartozik. Régi település ez is, amely kis költözködéssel ugyan, de túlélte a törököket. Létrejötte a Szent Szalvátor bencés(?) monostornak köszönhető, mely eredetileg az horány-alsógödi révháztól délre állt. Alapítását 1198-1221 közé teszik. Oklevelekben "rosdszigeti"-ként említik az itt birtokos Rosd nemzetségről. Ez a szigetnév a törökök megérkeztéig van használatban, ekkortól kezdik Váci-, ill. Szent András szigetének nevezni. Monostor falu a XVI. században költözik a mai helyére, azt nem tudni, hogy a monostor pusztulása, vagy árvizek következtében, bár az utóbbi valószínűbb. Többször elnéptelenedik, de a XVII. század közepétől folyamatosan lakják és átvészeli Buda ostromát is 1686-ban. 

Itt rejtőzik Bolgárfalu

Monostor gyakran együtt szerepel egy másik faluval az adóösszeírásokban. Ez Bolgárfalu, mely ugyancsak a Duna partján épült, szemközt Szentendrével és a Bükkös-patak torkolatával. Nevezték Polgárnak és Polgárdinak is, de ez nem más mint névtorzulás, hiszen nem polgárok, hanem bolgár telepesek lakták. 1592-ben már pusztaként említik, később sem települ újra. Jelenleg a falu helyét szigorúan őrzi a Vízművek, tilos a látogatása. 

Végül meg kell említenünk a legdélebbi települést is, melynek a neve sem maradt fenn. X-XIV. századi cserepek és egyéb leletek alapján gondolják a régészek, hogy a Szentendrei-sziget déli csúcsa lakott hely lehetett. Kifejezetten sok bronzkori lelet mellett római emlékeket is leírtak innen, sajnos a vízművek építkezései alaposan átformálták itt a terepet és a római emlékek már nem nyomozhatók. Buda 1686-os visszavívásakor a keresztény hadak egy földsáncot építettek a sziget déli csúcsára, hogy így biztosíthassák a megyeri átkelőt. 

Mivel a Szentendrei-szigeten nincsenek állandó vízfolyások érthető, hogy valamennyi település a Duna partján jött létre. Egyetlen kivétel Szigetmonostor, ez a település máig tisztázatlan okból költözött a sziget belsejébe a XVI. században. A megtelepedésre legalkalmasabb térszínek Tahitótfalu környékén találhatók, ez volt a legsűrűbben lakott terület, ahol egyes falvak egy kilométeres távolságon belül helyezkedtek el egymástól. Gyakran a középkori cserép leletek mellett nagy számban találni bronzkori emlékeket ugyanott. Ha az egyes települések továbbélése nem is bizonyítható, de valószínű, hogy eleink bölcsen ugyanazokat az ármentes halmokat népesítették be, mint előttük már oly sokan. 

FRISSÍTÉS!

Mindig nagy öröm, ha a bejegyzések másokat munkára inspirálnak, szerencsére ez történt ez alkalommal is. Takács Zoltán küldte az általa szerkesztett Szentendrei-sziget domborzati térképet némi kommentárral ellátva:

"Nagyon tetszett a Szentendrei-sziget elpusztult települései című bejegyzés. Korábban nézegettem Lázár deák térképét is, és ott láttam, hogy anno jóval több település lehetett a szigeten, mint ma.
A mostani bejegyzés alapján próbáltam elhelyezni őket hol, merre lehettek. Kiindulásként jobb híján a mai domborzatot vettem figyelembe. Nyilván ez közel sem egyezik az 500-1000 évvel korábbi domborzattal, de az tűnt fel, hogy a mai terepviszonyok szerinti legmagasabb részeken nem nagyon vannak, és nem is voltak települések. Illetve talán megfigyelhető pár a cikkben említett szigetmag is. Csatolok egy kezdeti képet, talán érdekes lehet."

Köszönjük a térképet, annyi hozzáfűznivaló lenne talán, hogy a sziget legmagasabb térszínei időszakosan mozgó futóhomok hamok voltak, amelyre középkori ember - ugyanúgy, mint ártérre - nem volt hajlandó építkezni. A térképen nagyszerűen kirajzolódnak a szigetmagok is, egy kivételével - Szentgyörgy is egy ilyen ősi magra települt.