Úszóláp és nádtenger rejti a Csupics-szigetet

Nem lennénk nehéz helyzetben, ha arra a kérdésre kellene felelni, milyen a kilátás a szigetcsépi Csupics-szigetről. Nádas. Ha nem lenne rajta az a két tucatnyi horgászkunyhó Magyarország egyetlen olyan dunai szigete lehetne, amelyet egyáltalán nem ölel körbe a Duna. A Csepel-sziget derekán járunk valahol félúton a szigetcsépi harangzúgás és a majosházi Family Frost csilingelése között.

Kilátás a "mellékágra" északi irányban

Kilátás kelet felé, Majosháza irányába

Kilátás a "főágra", déli irányban

Kilátás a sziget csúcsáról északi irányban

Egészen 1876 késő teléig a Csupics-sziget egy volt csupán a lezárt Ráckevei-Duna feliszapolódó szigetei közül. Mai arculatát a tököli töltésszakadásnak köszönheti, amikor körülbelül 380000 köbméternyi föld mosódott bele a Csépi-szurdokból a Dunába. Ez a rengeteg anyag ugyan nem lepte el a szigetet, de körülölelte minden irányból. Nagyon nehéz megállapítani meddig tart a szárazföld és honnan kezdődik a meder, ugyanis a sekély vízben egyedülállóan gazdag élővilágú úszóláp képződött.

 

Ott ahol szinte megszűnt a vízáramlás, a nád, sás és egyéb vízi növények hamar megtelepedtek. Az évről-évre gyűlő szerves anyag lebegő tőzeget alkotott a száraik között, melyen megtelepedtek a lágyszárú növények. Ez a lebegő talaj nem kötődik a meder aljához, legfeljebb az oldalához. Ha a part mellett próbálunk rálépni könnyedén térdig merülhetünk benne. A csupics-szigeti úszólápon szép páfrányok nőnek, s néha találkozni térdig érő kerek levelű fűzfákkal is. Gyökereik alul nyílt vízbe érnek. Valahogy így kell elképzelnünk a kőszénképződés legelső szakaszát. 

Különös hely ez, egyáltalán nem érezni a megszokott Duna illatot. A tájról pedig leginkább a Velencei-tó jut az ember eszébe.

Szigetcsépről a Majosi úton lehet egyedül megközelíteni a szigetet. Kövezése alapján meglehetősen régi útról lehet szó, neve alapján a majosi révhez vezethetett. Egy beerdősült záráson érkezünk a szigetre, miután leküzdöttük az úszóláp fölé magasodó 1,5-2 méteres szintkülönbséget. A sziget belső részei egy elhagyatott szántóföldre emlékeztetnek, ahol tanyát vert az éppen érő galagonya, som és kökény, valamint az invazív bálványfa és a kanadai aranyvessző. A földutakat felverte a gaz és a fiatal ezüstnyárfák. A sziget peremét könnyű követni. Mint egy tál pereme, úgy magasodik körénk a sziget szélén növő keskeny erdő. 

 

Egy keskeny töltés vezet a szigetről Majosháza irányába. Két oldalról nyárfasor övezi, a fákon túl úszóláp kezdődik nádas és fűzerdő között csillan meg itt-ott a víz. Egy beton alapnál ér véget, ahol egyre szűkülő nyílás jelzi a nádasban, hogy régen innen indult a komp a túlsó oldalra.

 

A lezárt mellékág szigeti oldalán déli irányban horgászkunyhók sorakoznak végig a parton. Itt mélyebb a víz, mintha ki lenne kotorva. Földút is vezet a kunyhókhoz, az autók ezt jobban karban tartják, mint a megszűnt rév felé vezető párját. A Duna illatának hiányát kissé kárpótolja a túlsó partról átszűrődő halászlé illat, mely meghitt hangulatot kölcsönöz a verőfényes szigetnek.

A sziget déli csúcsa elvékonyodik, miután elérjük az utolsó halászkunyhót a földút is véget ér. Innentől kezdve újabb nádas következik, mintegy csóvaként kapcsolódva a sziget tömegéhez.

 

A szigetcsépi Csupics-sziget különös példája annak, hogy a sorozatos emberi beavatkozások ilyen egyedülálló élőhelyet hoztak létre. Ha nem zárják le a Ráckevei-Dunát és nem történik meg a töltésszakadás Tökölön Szigetcsép és Majosháza között is a Szentendrei-Dunához hasonló folyószakaszt találnánk. Az a világ azonban már nem hozható vissza. Hogy így jobb-e vagy úgy volt jobb ki-ki döntse el maga.

  

Tavaszi virágözön a kismarosi Duna Rét-szigeten

A későn jött és korán ment tavasz első biztos jele volt, hogy a Dunakanyart ellepték a kerékpárosok. Amióta megépült Budapest és Szob között a kerékpárút, évről-évre többen kerekednek fel a városiak, hogy kikerekezhessenek a természetbe. Sajnos, vagy szerencsére sokan úgy teszik meg ezt a távolságot, hogy meg sem állnak gyönyörködni a természet apró szépségeiben. A természet számára bizonyára szerencsére, hiszen így nem tapossuk le a virágokat, nem zavarjuk meg az erdei állatokat. Ezért is voltam bizonytalan és halogattam már két éve e bejegyzés megírását. Kismarost elhagyva balról a Duna Rét-sziget csak árvízkor látható mellékága kísér minket. Az ezen túl húzódó rét ilyenkor tavasszal egy hatalmas, színpompás virágtengert alkot!

Réti boglárka (Ranunculus acris)

A pontos helyszínről már volt szó itt a Dunai Szigeteken. A Duna-rét virágtengerét fátlan ártéri és réti társulások alkotják. A Duna felőli oldalon és az egykori mellékágban magassásos, míg a rét magasabban fekvő részein inkább réti társulással találkozhatunk. Emberi gazdálkodásnak nyoma sincsen, leszámítva a Kismarosi-szigetet kísérő ültetett nyárast. A rétet a település felől a mellékág áthatolhatatlan cserje és lágyszárú növényzete óvja a hívatlan vendégektől, azonban néhány - főként horgászok által látogatott földúton át lehet jutni a szigethez. Ha elhatározzuk magunkat és letérünk a kerékpárútról, kizárólag ezeket használjuk!

 

Ernyős madártej (Ornithogalum umbellatum)

A terület ugyanis védett, Natura 2000-es terület, ráadásul a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik.

Magyar kutyatej (Euphorbia pannonica)

Lándzsás útifű (Plantago lanceolata)

Mocsári nőszirom (Iris pseudacorus)

Nyári tőzike (Leucojum aestivum), védett!

 

Fekete nadálytő (Symphytum officinale)

Réti margitvirág (Leucanthemum vulgare vagy Chrysanthemum leucanthemum)

Még csak bimbózó réti iszalag (Clematis integrifolia), védett!

 

Réti iszalag (Clematis integrifolia)

 

Sás (Carex sp.)

Mezei zsurló (Equisetum arvense) meddő szára

Hatalmas, magányos fűz (Salix sp.)

Csoportkép a portrék után

A területet a nagyobb árvizek gyakran elborítják éppen ezért itt nem alakult ki szántóföldi kultúra. Az ártéri gyümölcstermesztésnek azonban a mai napig sok emlékével találkozhatunk Nagymaros felé haladva.

Kilátás nyugat felé, a Börzsöny vonulataira

A fák íve kirajzolja a Duna kétszáz éve elhagyott mellékágát

A terület legszebb része a Kismarosi-holtág keleti része, ahol a fásszárú növényzet már birtokba vette a feliszapolódott medret. Itt találkozhatunk a gyarkan vízből előbukkanó tőzikékkel, melyek az ugyancsak vízben álló fűzek árnyékában fehérlenek kis csoportokban. Csodálatos fehér szőnyegként borítják az ártéri erdők alját így április végén.

A Kismarosi-sziget mellékága ad otthont a tőzikéknek

Ma más sokat kell kerékpározni, hogy ilyen rétet találjunk, holott az intenzívebb mezőgazdaság és a folyószabályozások előtt hol keskenyebb, hol szélesebb sávban követték egybefüggő virágfüzérként a Dunát. Éppen ezért ha arra járunk vigyázzunk rá, és lehetőleg több szemetet vigyünk magunkkal, mint amennyivel érkeztünk! ;)

Mivel alaposan kutatott területről van szó, bőséges szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére:

• Bőhm Éva Irén (2009): A Kismarosi-sziget, Sziget-rét, Kertalja és Szögletrét, Morgó-patak ártéri ligeterdeje állapotfelmérése
• http://matyasfa.uw.hu/docs/novenytarsulasok_Kismaroson.pdf
• Természetvédelmi Információs Rendszer: http://geo.kvvm.hu/tir/

Ártéri ligeterdők III. - Tölgy-kőris-szil ligeterdők

 
A mai Magyarország területének egykor ötödét foglalták el a keményfás, más néven tölgy-kőris-szil ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum). A folyószabályozások és ármentesítés következtében döntő hányaduk a gátak rossz oldalára került. Drasztikusan lecsökkent állományaik helyén ma szántóföldek és más mezőgazdasági területek terülnek el. Csupán egy-két nagyobb, összefüggő állományuk maradt fönn a Szigetközben és Gemencen.

1. kép Zelnicemeggy

Egyetlen bejegyzés maradt hátra az ártéri erdőkről szóló sorozatunkból az idei évre. Tavaly, az erdők éve kapcsán már volt szó a bokorfüzesekről és a fűz-nyár (más néven puhafás) ligeterdőkről. 2012-re maradt a tölgy-kőris-szil ligeterdők ismertetése. Annak fényében, hogy az év fája nem lett más, mint ebben a társulásban otthonos zelnicemeggy (Padus avium) (1. kép) vagy a másik ismert nevén a májusfa, érdemes részletesebben is megismerkedni az árterek legmagasabb szintjén elterülő erdeinkkel.

Az ártéri ligeterdőkről szóló bejegyzések megírásához annak idején egy érdekes felfedezés vezetett, amikor tavasszal a kert végében, egy több mint száz éves diófa alatt számos vadon nőtt szilfacsemetére bukkantam. Mivel a terület közel van a Dunához, ennek ellenére az árvizek már nem érik el, így egyből adódott a gondolat, hogy itten bizony a természet elkezdte visszahódítani egykori jussát. A szilfák felbukkanása után határoztam el, hogy utánanézek milyen erdő lehetett a telkünkön azelőtt.

A keményfás ligeterdők elterjedését alapvetően a vízhatás határozza meg. Jellemzően ritkán kerülnek teljes vízborítás alá, ez inkább a legnagyobb mért vízállások esetén fordulhat elő. Gyakran több évig is állhatnak szárazon két - maximum pár hetes - elöntés között, de ilyen időszakokban a talajvízből mindig jut elegendő utánpótlás. Magasárterek, szigetmagok, sőt dombságokba felhúzódó völgyek termlészetes növénytakarója. Egykor nemcsak a nagyobb folyóinkat kísérték, hanem minden kisebb vízfolyás szegélyét ez a társulás adta.

A tölgy-kőris-szil ligeterdők a Duna menti magasárterek klimaxtársulásai, átmenetük lehetséges a vizesebb fűz-nyár ligeterdőkbe vagy a szárazabb homoki tölgyesekbe és gyertyánelegyes zárt tölgyesekbe. Hazai állományuk jelenleg 16500 hektár, melyből 9450 hektár jut a Dunai-Alföld területére. A természeteshez legközelebbi állományaikat a Szigetközben és a Gemenc területén találjuk. Érdekessség, hogy apróbb foltjaik a Dunántúli-középhegység területén is febukkannak.

Mit is jelent az, hogy keményfás ligeterdő? Gyakorlati példával talán úgy lehetne a legjobban érzékeltetni a különbséget, hogy a puhafás ligeterdő fái kifejezetten nem alkalmasak a fűtésre. Hamar elkorhadnak, pudvásodnak. A tölgy, a kőris, a szil már jóval nagyobb értéket jelentenek az erdőgazdaságok számára. Lombkoronaszintjüket főként azok a fák alkotják, melyről ez a társulás a nevét kapta. Egy-két főfaj mellett általában kevés mellékfajt találunk. A kocsányos tölgy (Quercus robur 2. kép), a vénic szil (Ulmus laevis 3. kép), a magyar (Fraxinus angustifolia 4. kép) és magas kőris (Fraxinus excelsior) mellett megjelenhet itt is a fehér nyár (Populus alba). Ők alkotják a felső lombkoronaszintet. A második lombkoronaszintben valamivel alacsonyabb növésű fákat találunk, például a 2012. év fáját, a zelnicemeggyet, a mezei és hegyi szilt (Ulmus minor, Ulmus glabra). Pontszerűen feltűnhet a hamvas éger (Alnus incana) is. A szilfákat a XX. században alaposan megtizedelte a szilfavész. Egy apró tömlősgomba, az Ophisostoma [Ceratocystis] ulmi okozta az állomány tömeges pusztulását ártereinken. A szilfák eltűnéséhez az erdőgazdasági művelés is hozzájárult. A tarra vágott erdőben magról növő kőrisre jellemző, hogy a többi fafajt növekedéskor elnyomja. Az "elkőrisesedés" során gyakran egyeduralkodóvá válik ez a fafaj, a keményfás ligeterdőkben.

2. kép A kocsányos tölgyön a makk apró nyúlványon lóg - ez a kocsány

3. kép A szilfákat könnyű felismerni az aszimmetrikus levélvállról

4. kép A magas kőris csupasz törzse és szárnyasan összetett levelei

A lombkoronán áthatolni képes napfénynek köszönhetően a cserjeszint ezekben az ártéri erdőkben igen dús és fajgazdag. Itt már fogyatkozik a fűz-nyár ligeterdőkre olyannyira jellemző kúszónövények alkotta második lombkoronaszint, helyettük egyre inkább a borostyán (Hedera helix) kerül túlsúlyba. A többnyire rendszeresen, az árvizekkel érkező tápanyagból építkező öntéstalajok és a helybenmaradó avarból képződő humusz bőséges táplálékként szolgál számukra. Többségük bogyós, mint például a cseregalagonya (Crataegus oxycantha), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) vagy a hamvas szeder (Rubus caesius) de találkozhatunk a csonthéjasok képviselőjével, a mogyoróval (Corylus avellana). Az itt található fajok többsége ismerős lehet a fűz-nyár ligeterdőkből, ezek egészülnek ki néhány szárazabb környezetet kedvelő cserjével. Állítólag Magyarországon a Palotai-sziget a fekete galagonya (Crataegus nigra) elterjedésének legészakibb pontja egyetlen példánnyal. A ritka kutyabenge (Frangula alnus) a kányabangitához (Viburnum opulus) hasonlóan ugyancsak déli melegkedvelő faja a magasártereinknek. Érdekességként megjegyzendő, hogy utóbbiból nemesítették a labdarózsát.

5. kép Pannon-balkáni eredetű fekete galagonya

6. kép Kutyabenge

7. kép Kotuliliom

Nincs is szebb látvány, mint az egész tavasszal virágszőnyeggel leterített gyepszint a tölgy-kőris-szil ligeterdőkben. Tél végétől nyár elejéig folyamatosan virágözönnel találkozik a látogató. A fajgazdagság párosul a szín és illatgazdagsággal. Elsőként a hóvirág  (Galanthus nivalis 8. kép) bukkan elő a hó alól tél végén, majd utána fokozatosan élednek föl más hagymások, gumósok és gyöktörzsesek. Következik a kék ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis 9. kép), a hófehér tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a lila és fehér odvas keltike (Corydalis cava). A keményfás ligeterdők tavaszi aszpektusához tartozik még a sárga salátaboglárka (Ficaria verna) és bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides 10. kép). Április végén jelenik meg a különös és védett, kockás-lila virágú kotuliliom (Fritillaria meleagris 7. kép). A nyári aszpektusra jellemző fajok (pl.: erdei szálkaperje, szagos müge, varázslófű) már átmenetet mutatnak a gyertyános-tögyesek felé. A medvehagyma (Allium ursinum) illata már jelzi, hogy lassan elhagyjuk az ártereinket.

8. kép Idén januárban kibújt hóvirág

9. kép Ligeti csillagvirág

10. kép Bogláros szellőrózsa

A keményfás ligeterdőkról szólva nem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett, hogy ez a társulás szenvedte meg a legjobban a folyószabályozás-ármentesítés hatásait. Mivel általában a folyóktól távolabb eső magasártéri szint rendszerint a gátak "rossz" oldalára (a mentett ártérre) kerültek, a fakitermelés és az új mezőgazdasági területek feltörése során döntő hányaduk odaveszett és nyomtalanul eltűnt virágszőnyegestül a föld színéről. Ahol szerencsésen, nagy tömegben sikerült fennmaradniuk (pl. a kalocsai érsek döntése miatt a Gemencben) ott ma erdőgazdálkodás folyik, gyakran tarvágással, melynek során a telepített és a magról növő fiatal fák eloszlása gyakran torzul. A lassan növő tölgyet kiszorítja a kőris, sőt gyakran a fehér nyár is. A szabályozott folyóink felgyorsult sebessége miatti bevágódás szárazodáshoz vezetett. Eleinte csak ritkult az árvízi elöntések száma, majd teljesen megszűnt, mostanában pedig már a talajvíz szintjének csökkenése is komoly veszélyeztető tényező. Míg régebben ártereinket megszakítás nélkül, egy tömegben kísérték keményfás ligeterdők, mára állományuk fragmentálódott, azaz felszakadozott a fajok közti kapcsolat.

Talán öröm az ürömben, hogy az egyre mélyebbre vágódó folyóinkat az ártéri erdőkben zajló szukcesszió során újra megjelenhetnek a hullámtéren a tölgy-kőris szil ligeterdőkre jellemző fajok. Éppen úgy, ahogy a kertünk végét kezdték visszafoglalni a szilfák.

---xxx---

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Pannon enciklopédia - Magyarország növényvilága. Dunakanyar 2000
• Dr. Bartha Dénes: Veszélyeztetett erdőtársulásaink II. Erdészeti lapok, CXXXIII. évfolyam 2. sz. 1998 február.
• Növényzetitérkép.hu Méta adatbázis

Fényképek forrása: treemail.hu, fehergyarmat.hu, wikipedia.org, Természetbolond, sirbuday.hu/blog, Kósa Ferenc

Lásd még:
Ártéri ligeterdők I. - Bokorfüzesek
Ártéri ligeterdők II. - Fűz-nyár ligeterdők

Folyóparti ligeterdők II. - Fűz-nyár ligeterdők.

 
Egy átlagos dunai szigeten az ártéri erdőkben sétálgatva könnyű fölfedezni, hogy a növényzet bizonyos szinteket követ. Korábban már volt szó a bokorfüzes társulásokról, melyek az árterek alacsonyabb, gyakran vízzel elárasztott szintjein telepednek meg. Ha a bokorfüzesekből magasabb térszínek felé vesszük az irányt, lassan változik körülöttünk a növényzet. Megjelennek a magasabb és vastagabb törzsű nyárfák, alattuk már összefüggő aljnövényzetet találunk. Már nem "rekettyésben", hanem valódi erdőben járunk. A mellékelt képen magunk is meggyőződhetünk róla, milyen éles peremmel tud elválni egymástól egy zátonyokat éppen birtokba vevő bokorfüzes társulás, a sziget magját alkotó fűz-nyár ligeterdőtől (1. kép). A különbség nem csupán a lombkoronaszintek magasságából, hanem az idősebb nyárfák levélfonákjának szürkés árnyalatából is adódik (lásd közelebbről 3. kép).
  

1. kép a Kompkötő-sziget egymástól élesen elváló ártéri társulásai.

Az hazai intrazonális erdők közül a vízhatás következtében kifejlődő ártéri erdőkön belül a fűz-nyár - más néven puhafás - ligeterdők (Salicetum albae fragilis) a leggyakoribb kísérői folyóinknak. A szabályozások előtti Magyarországon még sokkal nagyobb területeket foglaltak el. Nemcsak a nagyobb folyóinkat övezték, de kisebb sík- és dombvidéki vízfolyásokat, patakokat is. Utóbbiakat szinte teljesen eltüntette a mezőgazdaság és a csatornázás, előbbieket pedig alaposan megtizedelte a folyószabályozás. Potenciális elterjedési területüknek csak töredékét népesítik be. Ha az emberiség nem létezne, akkor a mai Magyarország területének 18%-át borítanák fűz-nyár ligeterdők. Mivel az emberiség létezik, jelenleg egy százaléknál is kevesebb ez az érték, számszerűen 20700 hektár. Ha ezt az értéket lebontjuk a legnagyobb folyóink szerint, akkor legnagyobb állományaikat a Tisza mentén találjuk, 8900 hektárt (az országos állomány 43%-a). Utána a Duna követketik 6000 hektárral (29%), majd a Dráva-Mura 1960 hektárral (9,5%), végül a Rába (920 ha, 4,5%) és a Sajó-Hernád vízrendszere (720 ha, 3,5%). A fűz-nyár ligeterdők állományai valamely oknál fogva hiányoznak a Sió, a Sebes-Körös, valamint a Berettyó folyók partjairól (2. kép).

2. kép Fűz-nyár ligeterdők elterjedése hazánkban.

Ártéri erdeink talajaira jellemző, hogy a gyakori vízborítás következtében alacsony fokú a humuszosodás. Az évente többször érkező árvizek elmossák a lombavart és korhadékot, a felszínt ellenben újabb és újabb iszapréteggek gyarapítják. Ezekben az öntéstalajokban kevés a humusz, viszont annál több a nitrogén, vízellátottságuk jó (sokszor túlságosan is...). A fűz-nyár ligeterdőkben a ritkább elöntés következtében több a humuszanyag, mint a már tárgyalt bokorfüzes társulások talajában.

Lombkoronaszintjében megtalálható a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a fehér nyár (Populus alba), a fekete nyár (Populus nigra). Mellettük sokkal kisebb súllyal szerepel az enyves éger (Alnus glutinosa) és a hamvas éger (Alnus incana). Manapság már szinte erdőalkotó fafajok az ártéren az Amerikából behurcolt akác, valamint a zöld juhar.

3. kép Viharos szélben ezüstösszürkére változik az addig zöldellő nyárfa

Érdekes módon a lombkoronaszintet nem csupán fásszárúak alkotják, igen sok fajjal képviseltetik magukat a kúszónövények. A Hunyadi- és Háros-szigeten tanulmányozható a  kúszónövények által alkotott függőavar (4. kép). A borok, sörök kedvelői közül kevesen tudják, hogy a szőlő (Vitis vinifera) és a komló (Humulus lupulus) az idők kezdetén az ártéri erdőkből indult világhódító útjára (5. kép). Ugyancsak vízparti kúszónövény az erdei iszalag (kisebb koromban erdei szalag, azaz Clematis vitalba), a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) és az amerikából behurcolt vidám nevű süntök (Echynocystis lobata).

4. kép Nyárfákra kúszó liánok az Égető-szigeten

5. kép Komló

A fűz-nyár ligeterdőkben már megjelenik az áthatolhatatlan "bokafogó" cserjeszint, melynek oszlopos tagja a hamvas szeder (Rubus caesius). Általában ott fejlett a cserjeszint, ahol elegendő napfény jut az erdőbe, például idős, stabil főági partszakaszok szegélytársulásaiban. Itt megjelenhet az egybibés és a fekete galagonya,  és a veresgyűrű som. Nitrogénben gazdag talajt jelez a bodza (Sambucus nigra) és a nagy csalán (Urtica dioica).

A gyepszintben viszonylag kevés faj él, pionír medernövényzet, üde gyomtársulás, esetleg mocsári fajok egyes lassabban áramló szakaszok mentén.Vizenyősebb helyeken megtelepedik a nád, a mocsári nefelejcs, a keserűfű-félék, a posványsás, a parti sás, az éles sás és a hóvirágra emlékeztető nyári tőzike.

Ritkább vízborítást kedvel a fehér tippan, a pántlikafű, a boglárka, a mocsári perje és a tőzegpáfrány. A fűz-nyár ligeterdők legmagasabb térszínein találjuk a salátaboglárkát, az erdei nenyúljhozzámot, az erdei varázslófüvet, valamint az orvosi angyalgyökeret. Ahogy lassan egyre magasodik a térszín, és egyre távolodunk a víztől fokozatos átmenettel érünk át a keményfás (tölgy-kőris-szil) ligeterdőbe, melyről később még lesz szó.

6. kép Faültetvény és egy öreg fűz a Révész-szigeten

Ártéri erdeinket fenyegető veszélyek közül még az is fel tudna sorolni egy párat, aki még sohasem vette a bátorságot arra, hogy a nyakig érő sokszor tüskés "dzsumbujba" belemerészkedjen. A Dunán levonuló áradások gyakran "emelik meg" a parton felhalmozódó, ember által odahordott, ottfelejtett szemetet. Ennek a szeméttömegnek kedvenc felhalmozódási helye a sűrű ártéri növényzet, melyben könnyedén fennakad. Egy tartósabb árhullám akár fél méter vastagságú hulladékot is felhalmozhat, melyben az uszadékfától kezdve a cipőn, flakonon keresztül az olajoshordóig minden megtalálható. Az ártéri erdők pusztulásának egy kevésbé gyors formája a szukcesszió előrehaladása. Ha a talajvízszint és a folyó vízszintje lassan alábbszáll, csúcsszáradás jelentkezik a magasabb fákon. Ez abból adódik, hogy a fa már nem tudja olyan magasba pumpálni a vizet, ahová régen még sikerült. A legmagasabb hajtások lassan elhalnak, miközben az oldalsó hajtások még évtizedekig éldegélhetnek. Követve az árhullámok csökkenő szintjét, az ártéri erdőkben egyre több helyen jelenik meg az erdőgazdaság. A fűz-nyár ligeterdők helyére példás sorokba rendezett faültetvény kerül, mely már egyáltalán nem nevezhető erdőnek.

Komoly probléma az összefüggő ártéri erdők fragmentálódása. Ez főképpen a Duna mentén jelent nagy problémát, ahol ezek az erdők néha szó szerint csupán vonal szélességében kísérik a folyót. Ha az ember kihasít egy több kilométeres szakaszból akár negyven métert a saját szállodájának, büféjének, strandjának, akkor már két részre szakította az addig egységes erdőt. Már nem tudnak akadály nélkül vándorolni pl. a békák, vagy az emlősállatok.

7. kép A Duna-mente még kissé jobban áll a Tisza-völgynél.

Ugyancsak komoly probléma az idegenhonos fajok térhódítása. Egyes ártereken már szinte erdőalkotó fa a zöld juhar, áthatolhatatlan bozótot képez a gyalogakác, és felbukkannak példányai a vörös kőrisnek, a fehér eperfának és a nyugati ostorfának. A cserjeszintben megtalálható a bokorfüzeseknél is problémát okozó magas aranyvessző és a kisvirágú őszirózsa. Ezek az inváziós fajok az ártéri erdőkben már országszerte komoly problémát okoznak, ezt mutatja a mellékelt térkép is (7. kép)

Ártéri erdeinket egyre nehezebb természetes állapotukban megőrizni, szerencsése sokfelé vannak lelkes közösségek, akik egy-egy árhullám után kimennek és konténerek tucatjait töltik meg szeméttel. Egyre gyakrabban találkozni ártéri tanösvényekkel, melyek a természetvédelmi oltalom alatt álló területek élőhelyeit mutatják be. Óvjuk ezeket az erdőket, hiszen ők is óvják a folyót, mely körül felnőttek.

Linkajánló a végére:

http://www.novenyzetiterkep.hu/

http://novenyhatarozo.info/

Folyóparti ligeterdők I. - Bokorfüzesek

Ártéri erdőtípusok (Kárpáti 1957.)

Az idei tavasz elmaradt árvizei kapcsán már volt szó itt a blogon az ártéri szukcesszióról (az ártéri növénytársulások esetében végbemenő időbeli egymás utáni következést nevezik ártéri szukcessziónak). Ezen a tavaszon, végig a  Duna mentén a szárazon maradt partszakaszokon a megtelepedett lágyszárú növényzet zöldre festette a csupasz hordalékot. Az ártereken végbemenő mindennemű változást, amely a növényzet érinti indikátorként jelzi. Azonnal reagálnak az ökológiai viszonyok megváltozására. Akik rendszeresen megfordulnak a Duna partján, észrevehették az elmúlt évtizedekben ártereinken a bokorfüzesek térhódítását. Ahol nemrég még a Duna hullámzott, vagy apró homokpadon strandolhattunk 20 éve, ott ma lesétálva már erdőt találunk. Hogyan történhetett ez? Létezik a szukcessziónak egy elsődleges, azaz természetes változata. A szakirodalom ismeri az ún. másodlagos szukcessziót is, amely antropogén hatások miatt zajlik. A Duna menti bokorfüzesek ugrásszerű térfoglalása a folyószabályozások következtében meginduló medermélyülésre vezethető vissza. Ahogy a Duna egyre mélyebbre vágódik medrébe, úgy követi a part menti növényzet az alászálló vízszintet.

 
Az ártereken a  növényzet térhódítása elsősorban a vízborítás tartósságának függvénye. Könnyen belátható, hogy ahol ez az érték 100 %, ott a szárazföldi növényzetnek esélye sincsen a megtelepedésre. Azonban ott, ahol időszakosan visszahúzódik a vízborítás, kedvező feltételek alakulhatnak ki számukra. Ilyen területet vízpartjainkon sokfelé találhatunk, ilyenek a kiszáradó morotvák, holtágak, mesterséges (pl. árvízvédelmi, partvédelmi) létesítmények, zátonyok, szigetek, valamint egyéb partszakaszok.

A Duna két árhulláma által beszintezett bokorfüzes.

A bokorfüzes társulások jellemzően nyers öntéstalajon alakulnak ki. Ez a talaj tulajdonképpen egy hordalék összlet, melyben előfordulhat az agyagtól kezdve az iszapon, homokon keresztül minden szemcseméret, még a kavics is. Humusztartalma minimális, 1% alatti érték. A humuszosodás feltételei csupán időszakosan adottak, ugyanis az időszakos elöntések meggátolják az avar, vagy más szervesanyag felhalmozódását. A bokorfüzesek öntéstalaja minden elárasztás után új réteggel gyarapszik (kivétel ez alól természetesen a pusztuló partszakasz). Rendkívül sűrű gyökérzetükkel képesek arra is, hogy a periodikusan kiülepedő hordalékot folyamatosan megkössék, ezáltal gyorsítva a relatív térszínemelkedést. Természetesen ezzel maguk idézik elő a szukcesszió felgyorsulását, így hosszú távon a saját pusztulásukat.

Az ártéri szukcesszió folyamatának bemutatása képekben:

Az ártéri szukcesszió iniciális fázisában lévő csupasz zátony a Gödi-sziget északi részén, melyet rendszeresen elönt a Duna. Növényzet még nem volt képes megtelepedni rajta. Anyaga áradások által időről-időre áthalmozott durva homok és kavics.

Sarkantyú a Dunában. A csupasz kőszórást lágyszárúak és fűzfák veszik fokozatosan birtokba. Mivel az elöntés mértéke évről évre változik, előfordulhat, hogy a lágyszárú növényzet teljes egészében kipusztul. A füzek sokkal szívósabban kapaszkodnak gyökereikkel a kövek közé. Gyakran megfigyelhető, hogy a Duna hullámain érkező nagyméretű kidőlt fák derékba törik a fiatal bokorfüzest. Így jönnek létre a Palotai-szigeten is megfigyelhető, a talajjal párhuzamosan növekedő fák.

Kiszáradó holtág Sződligetnél. A képen a szukcesszió fázisainak fokozatos átmenetét lehet megfigyelni. Egy helyen van a csupasz meder, a lágyszárú növényzet, a fiatal bokorfüzes, valamint egy későbbi stádium, a  fűz-nyár ligeterdő. Nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, pár évtizeden belül itt is záródni fog a puhafás erdőtakaró.

Az iniciális fázis vége felé már nincsen üres földfelszín, nyílt víztükör. Megtörténik a lágyszárú növényzet záródása. Hamarosan kiszorítják őket a két oldalról lassan terjeszkedő fűzfák. A szervesanyag felhalmozódással együtt felgyorsul a humuszosodás és a talajképződés.

A bokorfüzesek kifejlődött (optimális) stádiuma egy kecske-szigeti példán. A birtokba vett zátonyon áthatolhatatlan, sűrű cserjeszint alakul ki. Könnyű megkülönböztetni ezt a társulást a mögötte látható magasabb fűz-nyár ligeterdőtől.

Mellékág elzáró zátonyon felnövekvő füzes a Kompkötő-szigetnél. Magassága már csaknem megközelíti a sziget magján nőtt erdőét.

Egy példa a gödi Duna-partról a degradációs fázisra. Az elmosott part előtt szigetként merednek az öreg fűzfák az ég felé. Az erdő tömbje felszakadozott, így a gyökereik egyre kevésbé tudják megkötni a hordalékot, melyet a folyó magával ragad. Rendszeresen érkező árvizeknek köszönhetően itt a Duna visszahódítja azt a területet, melyet régen az erdő elfoglalt tőle.

A bokorfüzes társulások jellemzése

Nehéz eldönteni, ha bokorfüzesben jár az ember, hogy ezek a füzek fák, avagy cserjék. Magasságuk maximálisan 4-7 méter, így jobbára két szintet különíthetünk el bennük; a gyep és cserjeszintet. Általános jellemzője a bokorfüzes társulásoknak a pionír jelleg, mely az ökológiai tényezők változására igen érzékeny. Gyorsan (akár évtizedek alatt) átalakulhat más társulássá. Továbbá jellemző még a fajok alacsony száma, mely nélkülözi az igazán ritka növényeket. Azonban tartalmazhat más társulásokból származó fragmentumokat, melyek magjait a folyó szállítja magasabban fekvő területekről. Ilyen fragmentum a Szigetközben található csermelyciprus (Myricaria germanica), az Alpokból származó havasi ikravirág (Arabis alpina) és erdei csillaghúr (Stellaria nemorum). Külföldről származó legjellemzőbb invazív faja a kipusztíthatatlan kanadai aranyvessző (Solidago canadensis).

Csermelyciprus

     A bokorfüzes társulásoknak két típusa van, az elsőn belül több altípust is megkülönböztetünk:

I. Csigolyafüzes bozót. Hazánkban állományai a  Szigetköztől a Csepel-szigetig terjednek. Megtelepedését elsősorban a Duna esés-, és hordalékviszonyai határozzák meg. A durva kavicsos zátonyokon, valamint a homokból felépülő szigetcsúcsokon találjuk ezt a társulást. Legnagyobb összefüggő bozótjait a Szigetközben találjuk. A szélsőséges vízállás ingadozást is elviseli, gyakran borítják el teljesen az árvizek. Kisvíznél előfordulhat, hogy a talajvíz -70 centiméterre száll alá, ezt is elviseli. Erdészeti szempontból legfeljebb az elmosódó partszakaszok védelmére alkalmas fajokat érdemes telepíteni.

Szelíd keserűfű

I. 1. Szelíd keserűfüves típus. A fásszárú növényzet borítása 70-100% között változhat, ami azt jelenti, hogy az állományt alkotó vörös- más néven csigolyafűz (Salix purpurea), kosárkötő fűz (Salix viminalis), csörögefűz, ciglefűz (Salix eleagnos) és csermelyciprus gyakorlatilag áthatolhatatlan bozótot alkot. A maradék felszínen a gyepszint lágyszárúi telepednek meg: a pántlikafű (Phalaris arundinacea), lapulevelű-, és szelíd keserűfű (Polygonum mite), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), kúszó boglárka (Ranunculus repens), vízi menta (Mentha aquatica). Két altípusa létezik:

1. a. Pántlikafüves, mely a Szigetköz zátonyaira jellemző, valamint  

Pántlikafű

1. b. Nefelejcses.

Mocsári nefelejcs

I. 2. Veresgyűrűsomos típus. A fásszárú növényzet ennél a típusnál valamivel ritkább borítású (60-90%), de sokkal áthatolhatatlanabb az előbb említettnél. Megjelennek a füzeken kívül más fásszárúak: a hamvas éger, (Alnus incana) a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), az egybibés-, és fekete galagonya (Crataegus monogyna, ill. nigra). Zátonyszigeteken és emeltebb helyzetben lévő partszakaszokon találjuk ezt a típust. A talaj humusztartalma itt már magasabb, ritkább az elöntés, így faültetvények (nemes nyáras) telepítésére alkalmas lehet.

Veresgyűrű som

I. 3. Nyári tőzikés típus. Mozaikszerűen előforduló társulás, elsősorban morotvatavak, holtágak, teknők szegélyét alkotja. Az év 3-5 hónapjában ellepi a víz. Elnevezését a tömegesen megjelenő nyári tőzikéről  (Leucojum aestivum) kapta. A hófehér mezőket alkotó tőzike mellett előfordul még a mocsári aggófű (Senecio paludosus), réti kakukktorma (Cardamine pratensis), sárga nőszirom (Iris pseudacorus), réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis). Talaja a gyenge vízáramlás miatt humuszban gazdag.

Nyári tőzike

II. Partmenti bokorfüzes. Másik elnevezését a fő fafajáról, a  mandulalevelű fűzről (Salix triandra) kapta. Ez a társulás a kiegyenlítettebb vízjárású zátonyokon, partszakaszokon telepedik meg, ahol iszap és agyag is képes kiülepedni. Az egész magyar Duna-szakaszon előfordul. A mandulalevelű fűz mellett megtalálható ebben a társulásban a fehér fűz (Salix alba) és a kosárkötő fűz is.

Mandulalevelű fűz

Mivel van úgy, hogy az év több mint felében víz borítja a bokorfüzeseinket, ritkán adódik alkalom, hogy felkeressük ezeket a part menti zátonyokat, szigeteket. Ez így van jól, hiszen a Duna megvédi ezeket a társulásokat az antropogén hatásoktól. Megközelíthetetlenségük miatt sikerült megőrizniük egy darabot a szabályozás előtti Duna hangulatából.

 Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Hortobágyi Tibor - Simon Tibor (szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia 2000.
• Pannon Enciklopédia - Magyarország növényvilága 1995.
• Kárpáti István - Varga György: A vegetáció kialakulásának és a Duna vízjárásának kapcsolata a Gödi-szigeti mintaterületen. Hidrológiai Közlöny 1964/3
• Kárpáti István - Kárpáti Istvánné: A hazai Duna-ártér erdőtípusa 1957.

Növények képeinek forrása: enfo.hu, terebess.hu, wikipedia.org, botanikaiforum.xobor.de, retep.sk.