2020. június 19., péntek

Élet a Rácalmási-szigeten


2019-ben a Rácalmási Nagy-szigetet választották olvasóink az év dunai szigetének. A megtisztelő díjjal nem járt semmiféle jutalom vagy pénzeső. Ennek ellenére a helyiek olyannyira megürültek a címnek, hogy 2020 elején a helyi lapban öt részes cikksorozatot jelentettek meg a szigetről. Ebből az öt cikkből készült az alábbi írás, mely bemutatja a Rácalmási-sziget gazda(g)ságát.

Írta: Németh Miklósné


Üdvözlet Rácalmásról (forrás)

A folyók mentén élők a vízzel való együttélés rendszerét évszázadok alatt alakították ki. A víz és az ártér hasznát az ember a maga javára fordította. Halászott, aratta a nádat, gyékényt, vesszőt, gyűjtötte a gyümölcsöket, gyógynövényeket. Az erdőkben kitermelt fa adta a fűtő- és építőanyagot, a szerszám és kerítésfát, a bútorok anyagát. A tölgyesekben sertést hizlalt, a réteket kaszálta, a nagyobb területeken szarvasmarhát, bivalyt legeltetett, az ártér legmagasabb pontjára kaptárakat telepített. A középkortól a vízrendezések időszakáig a magyar gyümölcskultúra fő területe az ártér volt. A régi hagyományos gyümölcsfajták, mint a pogácsaalma, borízű alma, szentiványi édesalma, árpaérő körte, Kálmán körte, téli körte, szentmihályi körte, papkörte, cigánymeggy, igen ellenállóak és bő termésűek voltak. 

Így volt ez Rácalmáson is. A szigetben az erdők, rétek mellett rendkívüli fajta gazdagsággal gyümölcsösök ontották a termést. Tudjuk, hogy az 1740-es években a földesúr, Jankovich Miklós huszonnégy jobbágyának volt szilváskertje a szigeten. Az ártérben található vad fajtákat oltották be az eredeti helyükön nemes vesszőkkel, így kis gyümölcsös ligetek alakultak ki keveredve az erdővel. Később a tehetősebb birtokosok nagyobb, összefüggő gyümölcsösöket telepítettek a sziget északi, magasabban fekvő részén. Az ártéri gyümölcsfajták jól tűrték az árvizeket, gyümölcseik zamatosak voltak. 

Nagypapám mesélte, hogy olyan jó ízű, illatos szilvájuk volt, hogy a kereskedő, aki külföldre szállította, minden esztendőben megjelent, és személyesen felügyelte a szüretet. A gyümölcsöt a kocsányánál fogva finom selyempapírba csomagolva, egyenként helyezték el a ládákban. A sziget hatvanféle almájából, számtalan körte féléjéből és szilvájából a gyermekkoromban még lehetett néhánnyal találkozni, mert az ügyes kertészek, mint a Szabados bácsi, a szigetről hozták a szemzéshez az oltóanyagot.

Komp szekérrel

Az utakat nagyon szépen karban tartották. Az erdőgondozás, a gyümölcsök és szántóföldi növények termesztése sok embernek nyújtott megélhetést. A zátonyokon szarvasmarhákat, bivalyokat tenyésztettek, mert a párás mikroklímán a száraz nyarakon is dús zöld volt rét, melyet rendszeresen kaszáltak. Fűzfavesszőt is termesztettek kosár- és bútorfonáshoz. A Margit-zátonyon kertészet volt, melyet a Sirmer család művelt. Később a tisztások, rétek is eltűntek a szigetről a legeltető állattartás megszűnte miatt. A sziget északi részén teniszpálya terült el, vadászatokat szerveztek, és itt táboroztak a vízi cserkészek. Sinkovits Imre Kossuth-díjas színművészünk is nosztalgiával emlékezett a rácalmási táborozásra.

A Bay „Fészek”

Az 1930-as népszámlálás szerint a sziget húsz tulajdonos birtokában volt. A szigeten a tulajdonosoknak, illetve az alkalmazottaiknak (pl. erdőkerülő) a házai álltak. A Bay család gyönyörű, oszlopokon álló nyaralót építtetett, melyet Fészeknek neveztek. Az öreg „méltóságos” sok időt töltött itt. A vizet a Dunából hordták, és egy kivájt mészkövön szűrték át. A teraszon szúnyoghálóval bevont fülkében pipázgatott az idős úr. 

A mai szennyvíztisztítóval szemközti parton volt az Érdi depó (lerakat), ahonnan a kivágott fát Érdre szállították a gyufagyárba. A tisztítómű az egykori „kanászjárás” területén épült. Itt töltötte a konda a napot. Reggel a kanász kürtjének hangjára a gazdák kiengedték a disznókat, estefelé aztán visszahajtotta a kondát, és a malacok teli hassal, boldogan röfögve kanyarodtak be a számukra nyitva hagyott kapukon.

Kovács György: Erdészház (1987 olaj 50x70 cm)

1950-ben államosították a szigetet, a tulajdonosokat kitiltották, a gyümölcsfákat kivágták. Ez vandalizmus ráadásul teljesen érthetetlen annak ismeretében, hogy arra hivatkozva történt az államosítás, hogy egybefüggő nagy gyümölcsösnek tekintették a szigetet. Ami nem volt igaz, hisz az erdő váltakozott a gyümölcsösökkel és szántókkal. Az egyes családok tulajdonában lévő területek pedig nem érték el azt a nagyságot, amelyre az államosítás vonatkozott. Nem csoda, hogy semmilyen hivatalos iratot nem kaptak a tulajdonosok ezzel kapcsolatban. Az államosítást követően a legeltetés és kaszálás megszűnésével eltűntek a szigetről az ártéri rétek. Továbbra is virul viszont a gyeptársulásokra jellemző fekete nadálytő, vérehulló fecskefű. A területet a pálhalmi büntetés-végrehajtási intézet kapta meg, de nem tudtak mit kezdeni vele. Átadták a baromfi telepnek, amely ólakat építtetett és libákat tenyésztett rajta. Emlékezetes esemény volt, amikor a közelgő árvíz elől a fahídon terelték ki a libák seregét. A több évtizedes libatartás szinte mindent kiégetett, és az ólak helyén gyomtársulások alakultak ki (csalán, bürök). Később a hídtól délre eső területet az erdőgazdaságé lett.

A libatelep az 1965-ös árvízben

A Kis-Dunán csónakkal, komppal lehetett átjutni. Az alsó kompjárás a faluvégen, a Sörös-patak alatt volt, a felső a mai hídtól kicsit délebbre a komp házzal együtt. Az első hidat az orosz katonák építették a nagypapám féltőn óvott szigeti akácfáiból egy hadgyakorlaton. (Az oroszok minden nyáron itt gyakorlatoztak a tankokkal, a szigetben álltak a sátraik). A község kérésére nem bontották el a hidat, de azt a mindenkori árvizek rendszeresen megrongálták. Kicsit északabbra volt a mai hídnál, nagy víznél nem volt egyszerű átjutni a pillérei között. Egyszer a szemünk láttára úszott a Dunán lefelé, a falu végén sikerült kikötni a fákhoz. A rendszerváltás után az erdőgazdaság épített egy hidat, amely inkább gát volt, egy keskeny áteresszel. Balesetveszélyes volt a nagy sodrás miatt, és hozzájárult a Kis-Duna eliszapolódásához. A jelenlegi hidat a rácalmási önkormányzat építtette 1996-ban. 

Fahíd az 1960-as években

A rácalmási Nagysziget és a hozzátartozó szigetvilág az 1996 óta természetvédelmi terület, a Duna-Ipoly Nemzeti Park szakmai felügyelete alá tartozik. Sajnos a védetté nyilvánítás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az erdőgazdaság üzleti érdeke rendszeresen felülírja természetvédelmi szempontokat. A közelmúltig három tulajdonos osztozott a szigeten. A tanösvény a Duna-Ipoly Nemzeti Park és a Nemzeti Földalap területén vezet, ez utóbbi magántulajdonosoknak értékesítette a földjét.

Azt tapasztaljuk, hogy míg a sziget látogatottsága egyre nő, hétvégenként 30-40 autó parkol a híd környékén, a tanösvény útjainak, építményinek állapota egyre romlik, rendbetételük jelentős összeget igényelne.


Az írás a Rácalmás újságban a szigetről megjelent öt cikk alapján készült. 

2020. június 14., vasárnap

Vaskapu ≠ Al-Duna


A címben megfogalmazott képlet egyszerű, a Vaskapu-szoros nem egyenlő az Al-Dunával. De miért kell ezt így explicit kijelenteni? Például a wikipédia vonatkozó "Vaskapu-szoros" szócikke miatt, amely a két fogalmat—földrajzilag helytelenül—egybemossa. 

Vaskapu csatorna gátja építés közben. Forrás: Vasárnapi Hírek

Földrajzi szempontból a Vaskapu csupán a legkeletebbi és legnehezebben hajózható része volt az Al-Dunának, amely Báziástól, vagy Ómoldovától egészen a Vaskapu-szoros utolsó zúgójáig tartott. Valószínűleg a wikipédia szócikk esetében nem tudatlanságról van szó, hanem a földrajzi fogalom köznyelvi kitágulásáról, azonban fontos leszögezni, hogy ezt a tágulást a földrajzi szemlélet nem követte. A Duna teljes hossza három szakaszra osztható, Felső-, Középső- és Alsó-Dunára. Két osztópontja A Morva-torkolat és a Vaskapu utolsó zátonyai. A Középső-Duna legalsó szakaszát, ahol a Duna áttöri a hegységkoszorút Al-Dunának nevezzük, ennek legvégső szakasza a Vaskapu-szoros. A földrajzi atlaszok ezt követik; a mai napig csak az Ada Kaleh és Gura Vai közötti Duna-szakaszt jelölik Vaskapuként. 

Gyakorlatilag ennyi lett volna a bejegyzés lényegi része, innen csak az olvasson tovább, aki egyéb érdekességekre is kíváncsi a (szűkebb értelemben vett) Vaskapu-szorossal kapcsolatban. 

Vaskapu-szoros hajózócsatornája, uszályokat vontató gőzhajó, a töltésen a vontatásban segítő gőzmozdony látható.
Forrás: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye.

Bizonyos tévedéseket szinte lehetetlen kitörölni az internetről, vagy éppen a köztudatból. Szigorúan az Al-Dunánál maradva ilyen például a köztudatba abszolút tévesen beleégett Jókai-Aranyember-Ada Kaleh-féle városi legenda, a korábban ugyancsak a wikipédián terjesztett Babakáj-szikla abszurd 50 méteres magasságadata és ilyen a "134 kilométer hosszú Vaskapu-szoros" is. 

Az Al-Duna esésviszonyai a Vaskapu erőmű megépülése előtt.
Forrás: Gonda Béla (1896): Az al-dunai Vaskapu és az ottani többi zuhatag szabályozása

A Vaskapu-szorosról már csak azért sem egyszerű beszélni, mert immár fél évszázada eltűnt. Az eltűnése valószínűleg összefüggésben lehet a földrajzi név átalakulásával. Amióta megépült a Vaskapu I. erőmű megszűntek a hajózást évszázadokon keresztül akadályozó sziklapadok, zátonyok, örvények és zúgók. Márpedig az első Vaskapu erőmű éppen az Al-Duna legveszélyesebb és egyben legalsó szakaszáról kapta a nevét, a 8 km hosszú Vaskapu-szorosról, amely Ada Kaleh szigete alatt kezdődött és négy szakaszból állt. Az első jura korú mészkővonulat a vízszintet duzzasztotta vissza és néha a jégtáblákat is. A második a hírhedt Prigrada sziklapad volt, amely a szerb oldalról 45 fokos szögben keresztezte a Dunát; sziklái már középvíznél is kiálltak. Itt a szerb oldalon két patak hordalékkúpja is szűkítette a medret 1100 méterről 600 méterre. Ezen a rövid szakaszon a folyó esése 238 centiméter volt kilométerenként. A Prigrada alatt hirtelen kimélyülő mederben hatalmas örvény-rendszerek alakultak ki. Végül a Kis-Vaskapu volt az utolsó sziklazátony, mielőtt a Duna kiért a közel 150 kilométeres sziklaszurdokból, amely elválasztja egymástól a Kárpátok és a Balkán sziklakoszorúját. 

A Vaskapu kéziratos helyszínrajza 1/2

A Vaskapu kéziratos helyszínrajza 2/2

A Duna vízsebessége 5m/sec (18 km/h) körül ingadozott, amely a sodrás irányváltozásai, a folyó sebesség- és mélységváltozásaival együtt lehetetlenné tette felfelé történő hajózást. Ezért volt szükség a Vaskapu szabályozására, amely nem egy önálló mérnöki beavatkozás volt, hanem mindhárom esetben (1830-1836, 1890-1898, 1964-1972) az Al-Duna szabályozásának részét képezte.

Az Al-Duna szabályozása 1890-1898 (Pallas Nagylexikon)

Széchenyinek köszönhetjük, hogy völgymenetben megindulhatott a folyami hajózás 1834. április 14-én, amikor a Dunagőzhajózási Társaság Argo nevű gőzöse áthaladhatott a Vaskapun. Baross Gábornak, hogy 1896-ban elkészülhetett a Vaskapu medercsatornája ahol vontatógőzösök és mozdonyok vontatták hegymenetben a hajókat. Majd a román és a jugoszláv államnak, hogy hatalmas kulturális veszteségek árán átvágták a gordiuszi csomót és 33 méteres duzzasztással eltüntették nem csak a Vaskapu, de a Tachtalia, Izlas, Sztenka, Kozle-Dojke, Juc és Al-Duna valamennyi sziklapadját. 

Annak ellenére, hogy a Vaskapu erőmű neve átöröklődött a köznyelvben a felduzzasztott szakaszra, földrajzilag továbbra is csupán az Al-Duna legalsó, 8 kilométeres szakaszát jelenti.

2020. június 11., csütörtök

Gleccsertej a Rómain


A júniusi esőzések következtében a budapesti Római-parton érdekes jelenség játszódott le. Az első ránézésre környezetszennyezésnek tűnő világos színű csóva kapcsolatba hozható a korábbi hordalékos írásunkkal, sőt visszautalhatunk az Inn színére is Passaunál. A rejtélynek, mint oly sokszor, most is meglehetősen prózai megfejtése van.

Gleccsertej a Római-parton. 2020. június 10.

A Római-part a feltöltéseknek köszönhetően egyre meredekebben lejt a Duna felé. A meredekebbé váló parton felgyorsul az erózió; nagyobb esőzések idején a sólyák mentén időszakos patakok futnak le a Dunához magukkal ragadva a laza üledéket. Az eső intenzitásától függően ez terjedhet az agyagtól egészen a kavics szemcseméretig. A hordalék útja egyirányú, amit az esővíz elmosott már nem kerül vissza fel a partra. A római-parti üledékhiány részben ennek tudható be, a hullámzás által gerjesztett erózió mellett. 

Az elmosott üledék színe aszerint változhat, hogy milyen anyag dominál benne. Például ha szervesanyag mosódik be, akkor inkább feketés lesz a víz színe. A képen látható tejszerű anyag első (geográfus) ránézésre az úgynevezett gleccsertejjel mutat hasonlóságot. A gleccsertej nem egy osztrák alpesi tejipari márka, hanem egy földrajzos fogalom. Az eljegesedett hegységekben található jégárak által szállított óriási mennyiségű glaciális hordalék (moréna) olvadás hatására kimosódik és az olvadékvizet zavaros tejeskávé színűre színezi. Ez a kőzetliszt adja az Inn (és más alpesi folyók) jellegzetes világos színét, amely a dombsági tájról érkező, sötétebb vizű Duna színével éles kontrasztot alkot. De honnan kerül gleccsertej a Római-partra? 

Onnan, hogy az amúgy burkolatlan Kossuth Lajos üdülőpartot több helyen dolomitmurvával szórták fel. Ez a kemény kőzet a folyamatos taposás hatására lassan aprózódik, a keletkező fehér dolomitport pedig az időszakos esőzések hordják el. Világos, tejszínű csóvákat képezve, mintha számtalan kicsi Inn torkollna a Dunába a Rómain. 

2020. június 4., csütörtök

100 éves a (cseh)szlovák dunai határ



1910-ben mindössze két szlovák többségű település feküdt a Duna partján. Egyikük a trianoni döntés értelmében Magyarországon maradt, a másik pedig Jugoszláviához került. A tény, hogy jóformán csak magyarok éltek a Duna mindkét oldalán nem volt szempont az 1920-as (cseh)szlovák-magyar dunai határ meghúzásánál. Mai bejegyzésünkben a mapire.eu honlapra nemrég felkerült határtérkép-sorozata alapján végigjárjuk mi minden változott meg 100 év alatt a 142 kilométer hosszú dunai határ mentén.  

Mielőtt rátérnénk a folyó futásában, környezetében bekövetkezett változásokra le kell szögezni, hogy 1920. június 4-e óta többször is változott a határ Magyarország és Csehszlovákia között. Méghozzá olyannyira megváltozott, hogy a bejegyzés végére eljuthatunk odáig, hogy visszasírjuk az abszurd, valóságtól elrugaszkodott "trianoni" határokat ezen a szakaszon.

1920 előtt a magyar Duna-szakasz a Morva torkolatától Ada Kaleh-ig tartott, kezdetben hossza meghaladta az ezer kilométert. 1893-ra, a szabályozások következtében ez az érték 997 kilométerre csökkent. Jelenleg a magyar Duna-szakasz hossza mindössze 417 kilométer (1941-1944 között 637 kilométer volt), ebből csupán 275 kilométer esik kizárólagosan magyar területre.

A Duna szlovák-magyar szakasza jobb és bal part szerint (forrás: wikipédia)

1920. június 4-én délután fél öt után két perccel Magyarország aláírja a békeszerződést. Ennek értelmében a határvonal az Ipoly torkolata és a Pozsonytól délre található Horvátjárfalu északi közigazgatási határa között a Duna hajózási fővonala válik automatikusan Csehszlovákia és Magyarország határává. A szigetek aszerint oszlanak el a két ország között, hogy a hajózási út (Thalweg) melyik oldalára esnek. Ez a vonal nem egyezik a folyó középvonalával, amely a mindkét parttól egyenlő távolságra lévő pontokat köti össze. És nem feltétlenül egyezett mindenhol a folyó sodorvonalával, amely a hivatalos meghatározás szerint a folyó egymás után következő keresztszelvényeinek a legnagyobb sebességű pontjait összekötő képzeletbeli vonal.

A kijelölt határvonal semennyire nem vette figyelembe az etnikai szempontokat. A Duna mentén éltek ugyan szlovákok, de arányuk sehol sem haladta meg a 25 százalékot (Dévény), Pozsony szabad királyi városban ez az arány mindössze 10% volt. A szlovák oldalon a folyóhoz legközelebb eső szlovák többségű település a Dévény és Pozsony közötti Pozsonyhidegkút volt, légvonalban 3,2 kilométernyire a parttól. A magyar oldalon Mogyorósbánya valamivel közelebb esett a Dunához; 3,1 kilométerre.

További etnikai földrajzi kuriózum volt, hogy a dunai határ által által kettévágott Esztergom megyében élő szlovák népesség 88%-a Magyarországon maradt, ugyanis többségében a Dunától délre, az esztergomi járásban éltek. Kisebb arányban ugyanez volt a helyzet Komárom vármegyében; itt a szlovák népesség 58% maradt Magyarországon. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy az antant tárgyalódelegáció komolyan elgondolkodott azon, hogy a 98%-ban magyar népességű Csallóközt mégis meghagyja Magyarországnak. Ez végül megrekedt gondolat szintjén, a stratégiai szempontok ugyanis többet nyomtak a latban. A trianoni döntés értelmében a Duna egy rövid szakaszon kizárólag csehszlovák területen folyt, mivel Csehszlovákia megkapta a Dunántúlhoz tartozó Pozsonyligetfalut.

1938. november 2-án, az első bécsi döntés nagyjából felszámolta a dunai határt, egy rövid szakasztól eltekintve. Mivel Németország is megkapott Szlovákiától két települést, úgymint Dévényt és Pozsonyligetfalut, a szlovák dunai határ mindössze Pozsony és a Magyarországhoz visszakerült Szemet (Kalinkovo) közötti rövidke szakaszra zsugorodott. Pozsony maradt az egyetlen szlovák kijárat a Dunához. A patikamérlegen kimért, az etnikai viszonyokat a lehető legjobban figyelembe vevő határvonal 1945-ig maradt érvényben. (itt böngészhető)

1947. február 10-én a párizsi békeszerződés értelmében visszaállt a két állam között a dunai határ egy módosítással: három Dunántúli falu, az ún. pozsonyi hídfő átkerült Csehszlovákiához. Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár ismét egy stratégiai elgondolás révén váltott államot, az itt élők többsége ugyanis (elsősorban oroszvári) német volt, miközben a másik két település horvát többségű volt, jelentős magyar kisebbséggel, elenyésző szlovák lakossággal. A tervek szerint Rajka és Bezenye is Csehszlovákiához került volna, de ezt a békekonferencia nem támogatta. 1947-ben közel duplájára nőtt a szlovák területen belül folyó Duna hossza. Mint később kiderült, a döntés katasztrofális hatással volt a Dunára, ez tette lehetővé később a bősi erőmű felépülését és a Duna egyoldalú elterelését. A "C" variáns megépülése után sokan ekkor úgy gondolták Magyarországon, hogy mivel a két állam közötti határ továbbra is a hajózó útvonal, ezért Doborgaz, Vajka és Nagybodak a folyó elterelése révén tulajdonképpen átkerült Magyarországhoz. Ez sajnos mint látni fogjuk nem így van, ugyanis a dunai határ nem olyan mint az Ipoly vagy a Maros folyó határvonala, ahol szabályos időközönként újra kell rajzolni a határt a folyó kanyarulatváltozásait követve.

A hosszú bevezető után lássuk milyen változások történtek a határ mentén a szigetek szempontjából. A térképszelvények történetét nem tárgyaljuk, azt megtette a Pangea blog. A dunai szakaszra vonatkozó szelvények közeli rokonságot mutatnak az 1911-ben elkészült 1:5000 méterarányú Duna helyszínrajzzal. A feliratokat kicserélték szlovákra, de még jellemzően a magyar nevezéktan fonetikus átírása jelent meg pl. sihoť az ostrov helyett. Mivel az 1925-ös változat elsősorban a határvonalra fókuszál minden más zavaró tényezőt, pl. sodorvonalat, feliratokat leszedték róla. 


A Muzslai-sziget Nyergesújfalu alatt a szlovák oldalon még megvolt. Felül elzárt mellékága az elmúlt 100 évben majdnem teljesen feliszapolódott. Érdemes lesz egyszer felkeresni az eltemetett zárását.


Nyergesújfalu szigete a szlovák oldalra került, annak ellenére, hogy a magyar oldalhoz közelebb feküdt. Ekkor még jóval kisebb volt, a szlovák parthoz vezető kőszórás sem létezett még. Az elmúlt évszázadban folyásirányban megnőtt a sziget, a zátonyon felnőtt erdőt a növényzet még szépen kirajzolja. 


Süttő szigete ugyancsak a szlovák oldalra került. Itt a kőszórás már megvolt. Ezt később szerencsére megnyitották, a beavatkozás egészen érdekes hordalékformákat hozott létre. A karvai öblözetben két  mára eltűnt szigetet látunk, egyikük a Karvai-sziget volt, a másiknak nem találtam magyar nevét, szlovákul Vrbinová sihoť-nak nevezték. 


Gönyű felett már kezd bonyolódni a helyzet. A szabályozás következtében megváltozott a folyó hordalékviszonya, a meder közepén zátonyok keletkeztek, ezek később beerdősültek. Csakhogy éppen a hajózási útvonalon "nőttek ki" a Dunából, azaz a változatlan határ kettévágja a felső szigetet. 


Ásványráró mellett járunk, az 1818. folyamkilométernél. A gönyűi helyzet tovább romlott, ennek oka a kezdőképen látható üzemvízcsatorna. Az Öreg-Duna vízhozama az elterelés következtében évszaktól függően negyedére-nyolcadára csökkent. A kevesebb víz miatt szélessége felére csökkent 1993 óta. Széles parti zátonyokat láthatunk, ahol a növényzet térhódítása megállíthatatlannak tűnik. A határ nem a hajózási útvonalon halad, mint ahogy a hajók sem erre haladnak már. 


A bősi duzzasztómű és a mesterségesen létrehozott Szlovák-Dunántúl egy részlete. A kanyargós mellékágrendszer jobbára feliszapolódott, beerdősült és eltűnt.


A félbemaradt dunakiliti duzzasztómű volt hivatott eredetileg elterelni a Dunát. Miután a magyar fél felmondta a szerződést a szlovák fél feljebb, Dunacsúnnál építette meg a magáét, melyet lehetővé tett az 1947-es párizsi békeszerződés és amely lehetővé tette a Duna elterelését. 


Dunacsúnnál még látható a M.O. Hongrie felirat. A horvát lakosságú települést 1947-ben Csehszlovákiához csatolták, határában épült meg az a duzzasztómű, amely Bős felé tereli a vízhozam nagyobb részét. Ezen keresztül szabályozzák mennyi víz jut az Öreg-Dunába és a Mosoni-Dunába. 


A Dunántúl egykori legészakibb pontját látjuk, Horvárjárfalutól északkeletre a Dunában. 1920-1947 között ez volt az a pont, ahol a Duna Magyar területre lépett, az 1860-1861 folyamkilométer között. Jelenleg ez a pont 10 kilométerrel délebbre, Dunakilitinél található az 1850. folyamkilométernél. Ez a tíz folyamkilométer örökre megváltoztatta a Duna-táj szigetközi arculatát. 

Egészen biztos, hogy a Duna, a Szigetköz és a Csallóköz máshogy nézne ki, ha még mindig a "trianoni" dunai határ lenne érvényben...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...