2020. június 19., péntek

Élet a Rácalmási-szigeten


2019-ben a Rácalmási Nagy-szigetet választották olvasóink az év dunai szigetének. A megtisztelő díjjal nem járt semmiféle jutalom vagy pénzeső. Ennek ellenére a helyiek olyannyira megürültek a címnek, hogy 2020 elején a helyi lapban öt részes cikksorozatot jelentettek meg a szigetről. Ebből az öt cikkből készült az alábbi írás, mely bemutatja a Rácalmási-sziget gazda(g)ságát.

Írta: Németh Miklósné


Üdvözlet Rácalmásról (forrás)

A folyók mentén élők a vízzel való együttélés rendszerét évszázadok alatt alakították ki. A víz és az ártér hasznát az ember a maga javára fordította. Halászott, aratta a nádat, gyékényt, vesszőt, gyűjtötte a gyümölcsöket, gyógynövényeket. Az erdőkben kitermelt fa adta a fűtő- és építőanyagot, a szerszám és kerítésfát, a bútorok anyagát. A tölgyesekben sertést hizlalt, a réteket kaszálta, a nagyobb területeken szarvasmarhát, bivalyt legeltetett, az ártér legmagasabb pontjára kaptárakat telepített. A középkortól a vízrendezések időszakáig a magyar gyümölcskultúra fő területe az ártér volt. A régi hagyományos gyümölcsfajták, mint a pogácsaalma, borízű alma, szentiványi édesalma, árpaérő körte, Kálmán körte, téli körte, szentmihályi körte, papkörte, cigánymeggy, igen ellenállóak és bő termésűek voltak. 

Így volt ez Rácalmáson is. A szigetben az erdők, rétek mellett rendkívüli fajta gazdagsággal gyümölcsösök ontották a termést. Tudjuk, hogy az 1740-es években a földesúr, Jankovich Miklós huszonnégy jobbágyának volt szilváskertje a szigeten. Az ártérben található vad fajtákat oltották be az eredeti helyükön nemes vesszőkkel, így kis gyümölcsös ligetek alakultak ki keveredve az erdővel. Később a tehetősebb birtokosok nagyobb, összefüggő gyümölcsösöket telepítettek a sziget északi, magasabban fekvő részén. Az ártéri gyümölcsfajták jól tűrték az árvizeket, gyümölcseik zamatosak voltak. 

Nagypapám mesélte, hogy olyan jó ízű, illatos szilvájuk volt, hogy a kereskedő, aki külföldre szállította, minden esztendőben megjelent, és személyesen felügyelte a szüretet. A gyümölcsöt a kocsányánál fogva finom selyempapírba csomagolva, egyenként helyezték el a ládákban. A sziget hatvanféle almájából, számtalan körte féléjéből és szilvájából a gyermekkoromban még lehetett néhánnyal találkozni, mert az ügyes kertészek, mint a Szabados bácsi, a szigetről hozták a szemzéshez az oltóanyagot.

Komp szekérrel

Az utakat nagyon szépen karban tartották. Az erdőgondozás, a gyümölcsök és szántóföldi növények termesztése sok embernek nyújtott megélhetést. A zátonyokon szarvasmarhákat, bivalyokat tenyésztettek, mert a párás mikroklímán a száraz nyarakon is dús zöld volt rét, melyet rendszeresen kaszáltak. Fűzfavesszőt is termesztettek kosár- és bútorfonáshoz. A Margit-zátonyon kertészet volt, melyet a Sirmer család művelt. Később a tisztások, rétek is eltűntek a szigetről a legeltető állattartás megszűnte miatt. A sziget északi részén teniszpálya terült el, vadászatokat szerveztek, és itt táboroztak a vízi cserkészek. Sinkovits Imre Kossuth-díjas színművészünk is nosztalgiával emlékezett a rácalmási táborozásra.

A Bay „Fészek”

Az 1930-as népszámlálás szerint a sziget húsz tulajdonos birtokában volt. A szigeten a tulajdonosoknak, illetve az alkalmazottaiknak (pl. erdőkerülő) a házai álltak. A Bay család gyönyörű, oszlopokon álló nyaralót építtetett, melyet Fészeknek neveztek. Az öreg „méltóságos” sok időt töltött itt. A vizet a Dunából hordták, és egy kivájt mészkövön szűrték át. A teraszon szúnyoghálóval bevont fülkében pipázgatott az idős úr. 

A mai szennyvíztisztítóval szemközti parton volt az Érdi depó (lerakat), ahonnan a kivágott fát Érdre szállították a gyufagyárba. A tisztítómű az egykori „kanászjárás” területén épült. Itt töltötte a konda a napot. Reggel a kanász kürtjének hangjára a gazdák kiengedték a disznókat, estefelé aztán visszahajtotta a kondát, és a malacok teli hassal, boldogan röfögve kanyarodtak be a számukra nyitva hagyott kapukon.

Kovács György: Erdészház (1987 olaj 50x70 cm)

1950-ben államosították a szigetet, a tulajdonosokat kitiltották, a gyümölcsfákat kivágták. Ez vandalizmus ráadásul teljesen érthetetlen annak ismeretében, hogy arra hivatkozva történt az államosítás, hogy egybefüggő nagy gyümölcsösnek tekintették a szigetet. Ami nem volt igaz, hisz az erdő váltakozott a gyümölcsösökkel és szántókkal. Az egyes családok tulajdonában lévő területek pedig nem érték el azt a nagyságot, amelyre az államosítás vonatkozott. Nem csoda, hogy semmilyen hivatalos iratot nem kaptak a tulajdonosok ezzel kapcsolatban. Az államosítást követően a legeltetés és kaszálás megszűnésével eltűntek a szigetről az ártéri rétek. Továbbra is virul viszont a gyeptársulásokra jellemző fekete nadálytő, vérehulló fecskefű. A területet a pálhalmi büntetés-végrehajtási intézet kapta meg, de nem tudtak mit kezdeni vele. Átadták a baromfi telepnek, amely ólakat építtetett és libákat tenyésztett rajta. Emlékezetes esemény volt, amikor a közelgő árvíz elől a fahídon terelték ki a libák seregét. A több évtizedes libatartás szinte mindent kiégetett, és az ólak helyén gyomtársulások alakultak ki (csalán, bürök). Később a hídtól délre eső területet az erdőgazdaságé lett.

A libatelep az 1965-ös árvízben

A Kis-Dunán csónakkal, komppal lehetett átjutni. Az alsó kompjárás a faluvégen, a Sörös-patak alatt volt, a felső a mai hídtól kicsit délebbre a komp házzal együtt. Az első hidat az orosz katonák építették a nagypapám féltőn óvott szigeti akácfáiból egy hadgyakorlaton. (Az oroszok minden nyáron itt gyakorlatoztak a tankokkal, a szigetben álltak a sátraik). A község kérésére nem bontották el a hidat, de azt a mindenkori árvizek rendszeresen megrongálták. Kicsit északabbra volt a mai hídnál, nagy víznél nem volt egyszerű átjutni a pillérei között. Egyszer a szemünk láttára úszott a Dunán lefelé, a falu végén sikerült kikötni a fákhoz. A rendszerváltás után az erdőgazdaság épített egy hidat, amely inkább gát volt, egy keskeny áteresszel. Balesetveszélyes volt a nagy sodrás miatt, és hozzájárult a Kis-Duna eliszapolódásához. A jelenlegi hidat a rácalmási önkormányzat építtette 1996-ban. 

Fahíd az 1960-as években

A rácalmási Nagysziget és a hozzátartozó szigetvilág az 1996 óta természetvédelmi terület, a Duna-Ipoly Nemzeti Park szakmai felügyelete alá tartozik. Sajnos a védetté nyilvánítás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az erdőgazdaság üzleti érdeke rendszeresen felülírja természetvédelmi szempontokat. A közelmúltig három tulajdonos osztozott a szigeten. A tanösvény a Duna-Ipoly Nemzeti Park és a Nemzeti Földalap területén vezet, ez utóbbi magántulajdonosoknak értékesítette a földjét.

Azt tapasztaljuk, hogy míg a sziget látogatottsága egyre nő, hétvégenként 30-40 autó parkol a híd környékén, a tanösvény útjainak, építményinek állapota egyre romlik, rendbetételük jelentős összeget igényelne.


Az írás a Rácalmás újságban a szigetről megjelent öt cikk alapján készült. 

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...