"Ha ez a képen látható sírkő önmagában feküdne a pesti Duna-parton, rossz tréfának is vehetném, de sajnos több száz sírkő hever a Gellérthegy alatt. Mindenesetre furcsa ötlet volt temetői márványkőből kirakni a Duna fenekét."
A fenti részlet Kácsor László természetbúvár-író leírása, melyet fényképpel is illusztrált 1990-ben jelent meg "A folyók élni akarnak" című könyvében. A rövid képaláíráson kívül hosszas böngészés után sem találtam semmi más információt arról, hogy a magyar vízépítő mérnökök miért sváb sírkövekkel erősítették meg a Szent Gellért rakpartot. Az eset mindenesetre nem lenne egyedi, hiszen például Vácott is felszámolt régi temetők anyagával töltötték fel a korzó déli részét. Magad uram, ha szolgád nincs: nem volt más hátra, mint a téli nagyvíz levonultával felkerekedni, hogy saját szememmel győződjek meg erről a folyószabályozással egybekötött kegyeletsértésről.
Ám hiába bóklásztam a Ferenc József (Szabadság) híd és az Erzsébet híd közötti hulladékkal borított rakparti kövek között, egyetlen árva sírkövet sem találtam. Vannak ugyan szabályos faragott kövek a szabálytalan terméskövek között, de azok jobbára a széteső rakpart elemei közül kerültek ki. Feliratos, faragott kő még a víz mélyén sem látszott. Elképzelhető, hogy valaki észbekapott és elvitette innen a sírköveket? Léteztek egyáltalán? Hogy lehetne ezt kideríteni?
Utolsó utáni esélyként felrémlett, mintha Az erdők élni akarnak blog szerzője egyszer említette volna, hogy éppen a Dráva parti Vízvárra tart Kácsor Laci bácsihoz. Talán egy szemtanú több felvilágosítással szolgálhat! Egy gyors levélváltás után már meg is volt a telefonszám.
Szerencsére Laci bácsi 85 éves korában is kiváló szellemi frissességnek örvend. Elbeszélése szerint ő annak idején, még a '60-as években hévízforrásokat kutatott a Duna medrében, alacsony vízálláskor, az Ínség-szikla környékén. Tőle tudom, hogy annak idején több más partközeli szikla is akadályozta a hajózást, ugyanis a hajóvontató út ott haladt el a Szent Gellért-hegy tövében. Azokat a sziklákat felrobbantották, de az Ínség-sziklát ki tudja miért nem bántották, talán a hévízforrások miatt, vagy talán azért, mert akkor már a gőzösök a Duna közepén haladtak.
A hévízforrások keresésekor teljesen véletlenül találkozott azzal a dunai hajóssal, akinek a darushajója akkoriban öntött új kőszórást a rakpart rézsűje tövébe. A kövek között szép számmal akadtak gótbetűs német sírkövek, márványkeresztek és obeliszkek töredékei. Ekkor készült róluk a könyv illusztrációjának szánt egyetlen fellelhető fénykép.
De melyik lehetett az a temető, melyből a kövek származtak? Budapest egészen az 1860-as évekig német többégű város volt. Temetőiben éppen ezért igencsak gyakoriak voltak a vésett gótbetűs sírkövek. Kácsor László elbeszélése alapján bizonyossá vált, hogy a kövek nem a rakpart építésekor, 1897-ben kerültek oda. Kellett tehát találni egy régi temetőt, melyet a '60-as években valahol a környéken számoltak föl. Ilyen pedig csak egy volt.
A Németvölgyi temető.
Ugyan 1912-ben már bezárták, de Budapest ostroma után még temettek a Csörsz utca Alkotás út, Jagelló út által bezárt háromszögbe, mely egykor a főváros legnagyobb sírkertje volt. 1963-ban számolták föl végleg, helyén ma a Gesztenyés kert, a MOM pályák és a Budapesti Kongresszusi központ található. Az évszámok egybevágása miatt nagyon valószínű, hogy ebből a temetőből szállították át az olcsó "építőanyagot" a budai rakpart megerősítésére. Akkoriban persze nem kísérhette az eseményt médiafigyelem és lakossági tiltakozás.
A régi sírkövek pedig feltehetően ugyanott hevernek még mindig, s ha a vízállás alábbszáll, az Ínség-sziklával együtt merülnek újra a Duna habjai fölé.
Akkor majd gumicsizmában, fényképezőgéppel és dörzsszivaccsal megkeressük őket!
A régi sírkövek pedig feltehetően ugyanott hevernek még mindig, s ha a vízállás alábbszáll, az Ínség-sziklával együtt merülnek újra a Duna habjai fölé.
Akkor majd gumicsizmában, fényképezőgéppel és dörzsszivaccsal megkeressük őket!
Ajánlott irodalom: Kácsor László: A folyók élni akarnak Gondolat, 1990. 45. p
