Óholocén dunai sziget a III. kerület alatt

 

Őskoros régészek és geográfusok közös kutatómunkája nyomán egyre több részletet ismerünk meg a Budapest III. kerülete alatt elterülő ősi dunai szigetről és annak első lakóiról. Ez a hatalmas sziget egykor a Csillaghegytől a Hajógyári-szigetig húzódott, de a mellékága klimatikus és tektonikai okokból mintegy 6000 évvel ezelőtt végleg lefűződött főágról. Az óholocén Duna-medret a környező vízfolyások vették birtokba, ennek köszönhetően a meder nyomai a mai napig felismerhetők a Mocsárosdűlőn és Csillaghegy utcahálózatában. 

Az Óbudai-öblözet vízrajza az óholocén korszakban. Viczián I. [2]

A 2019. április 10–12. között megrendezett XI. MΩMOΣ őskoros kutatók összejövetelének tanulmánykötete a környezet és az ember kapcsolatát helyezi a középpontba. Óbuda területe eddig is kiemelt kutatási területe volt a táj- és környezetrekonstrukciós kutatásoknak, elsősorban Aquincum római kori múltja kapcsán. Az Ősrégészeti Tanulmányok III. köteteként 2023-ban megjelent kiadványban összesen három írás foglalkozik az őskori Óbudai-Duna-meder környezeti rekonstrukciójával, három különböző ásatási terület kapcsán. A Királyok útja 291-295. számú telken a kutatók megtalálták a Csillaghegyi-árok dunai torkolatát, azaz az őskori sziget északi csúcsát [1]. A Pusztakúti út mentén feltárt őskori lelőhelyek kapcsán a Mocsárosdűlőn végeztek sekélyfúrásokat [2], ezen kívül a Nánási út 75-77. számú telken feltárt neolitikus telepen a sziget korai benépesülését tanulmányozták [3]. A Csillaghegyi-árokban és a Mocsárosdűlőn végzett ásatás során vizsgált üledékminták közel azonos eredményt hoztak a Duna-ág lefűződésének időpontjával kapcsolatban, annak ellenére, hogy az ezt követő feltöltődés során különböző jellegű vízrajzi helyzet alakult ki az egykori Duna-mederben. 

A negyedidőszak végi klímatörténet összefoglaló árbája, melyen a folyórajzolatra vonatkozó részt az Óbuda térségében végzett legfrissebb kutatások aktualizáltak.

Az óholocén korszakban a Békásmegyer és Újlak között kiszélesedő Óbudai-öblözet tájképileg jelentősen eltért a mai helyzethez képest. A Duna medre közel sem volt ennyire csatornázva, mellékágai szabadon bejárták az árteret mindkét oldalon. Az óholocén során Óbuda térségében már kialakult a Duna domináns főága, de ekkor még nagyobb méretű fattyúágak is kerülgették a viszonylag nagy számú és nagy kiterjedésű szigeteket (pl. Óceán-árok). Az óholocén Óbudai-Duna-ágat térképre vetítve viszonylag könnyen azonosítani lehet, ugyanis az utcahálózat nagyban megőrizte a régi medrek vonalát. Csillaghegy utcahálózata a mai napig kirajzolja az Árpád utcával párhuzamos Csillaghegyi-árkot, amely a csillaghegyi strandnál dél felé fordult. Itt további szigeteket formálhatott a Mocsárosdűlő térségében kiszélesedő mederben. Az óholocén Óbudai-sziget hosszúsága meghaladta az 5 kilométert, a területe körülbelül 600 hektár lehetett.

Korábban két elképzelés versengett arról, hol térhetett vissza az Óbudai-Duna a főágba. Schweitzer Ferencék [4] szerint eredetileg a Margit-sziget északi csúcsánál, Újlaktól északra lehetett a torkolat. Ezt a feltételezett Duna-ágat a kiscelli hegylábfelszín tövében, vízelvezető árok formájában azonosították régészek, Azonban római kori Duna medret kizárja a régészeti tény, hogy Aquincum katonavárosa, azaz a beépített terület a Dunától egészen a hegylábfelszín tövéig terjedt ki. Ha voltak is patakvizek az őskorban a Kiscelli-domb alatt, azokat legkésőbb a római korban kiszorították a területről és a katonavárostól északra terelték egy új, rövidebb mederbe. 

A másik lehetőség szerint Óbuda legutoljára a pleisztocénben volt utoljára sziget. Az Óbudai-Duna az óholocénben már eredetileg is az Aranyhegyi-patak régi medrének alsó szakaszán folyt, és a Hajógyári-szigettől északra volt a torkolata. Ezt az elképzelést támasztja alá az Óbuda területén feltárt teraszfelszín kora, és a Duna szintjéhez viszonyított magassága. 

Az óholocén Óbudai-sziget legmagasabb térszíneit a II/a terasz szintje jelöli ki, ennek szintjét a holocén során a kopár nyugati hegyekből, a dunántúli teraszfelszínről, valamint a mederből kifújt homokrétegek emelték [4]. Fontos leszögezni, hogy amikor az óholocén Óbudai-sziget még szigetként létezett, a II/a terasz még nem volt ármentes helyzetben. Az I. számú terasz, vagy magasártér ekkor már kialakult (a pleisztocén-holocén határán — lásd Gábris-Nádor ábra 2007.), de az alacsonyártéri szinteket a Duna csak később, a szubboreális idején véste ki. Ez azt jelenti, hogy minden teraszszint "eggyel lejjebb" helyezkedett el a számozás szerint: a mostani I. sz. terasz (magasártér) akkor még alacsony ártéri szintben létezett, miközben a manapság ármentes II/a terasz az óholocénben I. terasz (magasártér) lehetett. (A dunai teraszokról bővebben itt) 

A régészet és a földtudományok ugyanazokat a rétegeket vizsgálják a feltárásokban, de a módszerük , megközelítésük és az alapvető célok is mások. Időnként azonban a közös halmazok gyümölcsöző együttműködéseket teremtenek az egyes tudományágak képviselői között, így komplexebb és átfogóbb képet kaphatunk a múlt emberének és egykori környezetének egymásra hatásáról. A régészek elsősorban az emberi tényező, például leletek alapján kategorizálják az eltemetett talajrétegeket, míg a földtudomány az adott réteg geokémiájából, szemcseméretéből, színeiből, ásványianyag-összetételéből vonnak le következtetéseket. A munkafolyamatok, kormeghatározások módszerei és a felhasznált műszerek egy külön bejegyzést érdemelnének, de szerencsére erre a kötet tanulmányai egy-egy bekezdésben kitérnek. Röviden összefoglalva, minden ősföldrajzi környezetet más és más üledékképződés jellemez. Ha egy rosszul osztályozott, szerves anyagokban szegény, sóderes, kavicsos homokos réteget találunk, abból egy aktív folyóág mederüledékére következtethetünk. Ez a negyedidőszak végi folyóvízi üledék az Óbudai-öblözetben összesen 10-15 méter vastagságú. Ebbe a teraszkavicsba vágódtak be a medrek. Szerves anyagban gazdag, jellemzően finomszemcsés, sötét színű üledékek pedig jellemzően mocsaras környezetben ülepednek le. Tehát az üledékek milyensége, egymásutánisága, vastagsága alapján alapvetően meg lehet határozni egy üledékképződési környezetet, benne egy eltemetett folyómeder életciklusaival. 

A Csillaghegyi-árok dunai torkolatánál (Királyok útja 291-295. sz.) az Optikailag Stimulált Lumineszcencia (OSL) kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 6500: Duna-meder üledékek, kavics, sóder. (nyílt meder)

Kr. e. 6000-5500: Duna sekélyvízi, ártéri üledékei (feltöltődés, lefűződés, csökkenő vízhozam)

Kr. e. 5000-3000: üledékhiány. Feltehetően a Duna-mellékágban kialakuló patakvölgy ellentétes irányú vízáramlása elhordta az üledékeket. 

Kr. u 1-1000: mocsaras üledékek lerakódása a csökkenő vízhozam miatt, melynek oka a római kori vízrendezés lehet, ami főleg dél felé vezette le a Mocsáros és a Rómaifürdő vizeit.

Kr. u. 1500: egyre gyorsuló feltöltődés, mocsaras üledékek.

Mederrekonstrukció a Csillaghegyi-árok egykori torkolatánál vett üledékminták alapján (Sipos Gy.) [1]

Az újkőkori települések alapján a kutatók azt feltételezik, hogy Csillaghegy térségében a lefűződés a középső neolitikumra már végbe ment. A lefűződéssel radikálisan átalakult a vízhálózat, ugyanis az egykori déli irányban folyó dunai fattyúág helyét átörökölte a Csillaghegyi-árok, ami a hegyvidék és a források vizét vezette a Dunába, de éppen az ellenkező irányba, észak felé. Az Óbudai-Duna-ág lefűződésben szerepet játszott az atlanti klímafázis csapadékossá váló éghajlata. A mederüledékekből következtetve a lefűződéssel és a bevágódással párhuzamosan a Duna medre csekély mértékben kelet felé vándorolt, miközben a Csillaghegyi-árokban kialakuló patak torkolatát déli irányba elvonszolta. Ez utóbbi egy általánosan megfigyelhető jelenség a Dunába ömlő síksági patakoknál. 

Az ásatás során feltárt két különböző ártéri szint üldékei,
"B" szelvény magasabb ártér, "A" szelvény alacsonyabb ártér. (Viczián I.)

A Királyok útja 295. szám alatti feltárás ugyanakkor rávilágított az őskor különböző ártéri szintjein lezajló eltérő folyamatokra. Az emberi megtelepedésre alkalmas magasabb szinteken a középső neolitikumtól a késő vaskorig mindössze 30-60 centiméter leleteket is tartalmazó üledék képződött, miközben az alacsonyabb ártéren ugyanezen időszak alatt lerakódott leletes üledék vastagsága 250 centiméter volt. Itt arról van szó, hogy a magasabb térszínen ekkoriban már jellemzően szárazföldi környezetben zajlott az üledékfelhalmozódás. Ebbe beletartozik az emberi kultúrréteg, a szálló por, a növényzetből származó szerves anyag és a Duna nagyobb árvizei által lerakott iszap. Mindeközben az alacsonyabb szinten jóval gyakoribb volt az elöntés, azaz a két ártéri szint közötti különbségeket fokozatosan eltüntette a dunai eredetű hordalék, így a kezdetben alacsonyabb ártéri szint is egyre inkább alkalmassá vált az emberi megtelepedésre. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy Aquincum polgárvárosának közel ármentes térszínen fekvő romjait helyenként alig 25 centiméter üledék fedi.

A Mocsárosdűlő sekélyföldtani fúrásokkal feltárt keresztmetszete és a makroszkopikus jellemzők alapján azonosított réteghatárok (Sipos Gy.) [2]

A Mocsárosdűlő területén az OSL kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 5930-4910 Homok és kavics üledék, aktív folyóvízi formálás, szigetekkel tagolt, több ágra bomló folyóhálózat. Erre a rétegre finomszemcsés agyagos, iszapos réteg ülepedett, ami már előjelezte a lefűződést. 

Kr. e. 5410-4610 Az iszapos rétegre még egy kavicsréteg került, ami felújuló folyóvízi aktivitást jelez. A Mocsáros területe ebben az időszakban volt utoljára a Duna középvízi medre. 

Kr. e. 4610-2800 Ezt követően végleg megszűnik a folyóvízi üledék jelenléte a Mocsáros területén. Az üledékképződési ráta csökkenése arra utal, hogy az idő előrehaladtával az árvizek egyre ritkábban érték el a területet. Az ekkor még nyílt, tószerű vízfelülettel rendelkező Mocsáros vízutánpótlását a talajvíz és a környező völgyek patakjai biztosították, ezzel párhuzamosan azonban az Aranyhegyi-patak épülő hordalékkúpja a nyílt vízfelület rovására terjeszkedett.

Kr. e 2800-Kr. u. XIV. sz. Sekélytavi, eutróf, mocsaras környezet, egyre sötétebb, szerves anyagban gazdag üledékek. Az alacsony ártér kivésése, majd a római kori vízrendezés tovább apasztotta a terület talajvizét, ezáltal a Mocsáros nyílt vizeit is. 

A középkortól napjainkig tovább zajlott a feltöltődés, egyre jobban szűkülő mocsaras felszínnel. 

A 4. sz. fúrás üledékein végzett OSL és 14C kormeghatározások eredményei (Sipos Gy.) [2]

A lefűződést követően az Óbudai-Duna medrében komplex folyamatok zajlottak, de általánosságban elmondható, hogy a környező vízfolyások felszínformáló hatása jelentősen felerősödött, miközben a dunai hatás fokozatosan csökkent. Az árvizek egyre ritkábban léptek be a régi mellékágba, az ott lerakott hordalékot a kisebb, a Dunába tartó vízfolyások csak részben tudták elhordani. Ezek a vízfolyások ugyancsak jelentős mennyiségű (lejtő)hordalékot szállítottak a mederbe a nyugatról lefutó völgyekből. Ezáltal a legfeljebb 200 méter szélesre becsült meder folyamatosan szűkült. Ennek az óholocén medernek az egyik érdekessége, hogy a meder alsó és felső torkolata természetes úton nem záródott le, a patakok tovább "használták" a medret. Végül csak a XIX.-XX. századi antropogén beavatkozások szüntették meg az egykori torkolatokat (zsilipek, patakmeder-áthelyezések).

Az Óbudai-öblözet vízrajza a középső neolitikumtól a középkorig. Viczián I. [2]

A dunai hatás továbbra is érvényesült a talajvízen keresztül, az áradások idején a laza, sóderes hordalékon keresztül közlekedett a holtág és a Duna között. Áradáskor a legmélyebben fekvő területek, mint pl. a Mocsárosdűlő vízzel telítődtek, miközben kisvizes időszakokban a folyó ezt a pangó vizet leszívta. Később az emberi beavatkozás, csatornaépítés, lecsapolás tovább erősítette ezt a leszívó hatást. A Mocsáros felszíni vizei ezen kívül táplálkoztak forrásokból, felszíni vízfolyásokból és direkt csapadékhullásból. Ezek együttes vízhozama valószínűleg nem haladta meg a másodpercenkénti 2 köbmétert. Az Ókori város, ókori táj kötetben [4] a környék összes forrásának vízhozamát 42000 köbméter/nap értékben határozták meg. Ez másodpercenként mintegy fél köbméternek felel meg, amihez hozzá kell számítani az Aranyhegyi-patak 0,3 köbméteres másodpercenkénti átlagos vízhozamát, valamint a további kisebb patakok hozamát. Az elmúlt évezredek alatt a vízfolyások egy részét a város eltemette, és a klimatikus hatások is módosíthatták a vízhozamot, így pontos értéket ezekre ma már nem tudunk meghatározni. Összehasonlításképpen ez a vízmennyiség a Zala folyó torkolati vízhozamának legfeljebb harmada. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a holtág vizei az Óbudai-Duna medrében kialakuló völgyi vízválasztó hatására két irányba folytak le. A késő neolitikumtól a Mocsáros vízfeleslege, a Rómaifürdő forrásai, az Árpád-forrás és a Békásmegyer felől a Kert soron érkező vízfolyás vizei északi irányban, a Csillaghegyi-árkon keresztül érték el a Dunát, miközben az Aranyhegyi-patak és a Rádl-árok egyesült vizei déli irányba tartottak. Elképzelhető azonban, hogy az Aranyhegyi-patak a korai időszakban változtathatta a lefolyási irányát a mederben újonnan kialakuló hordalékkúpjáról. Az emberi hatás a római kortól kezdve alaposan átrajzolta a táj vízrajzát. 

A 6000 éve lefűződött Óbudai-Duna (Mocsáros) környezeti rekonstrukciója és a régészeti kultúrák kapcsolata. (Sipos Gy.) [2]

Ahogy a régészeti kutatások egyre nagyobb részét tárják fel az óholocén Óbudai-szigetnek, úgy az őskori tájról és környezetről alkotott elképzeléseink is bővülnek, finomodnak. Sőt, a kötetben arra is fény derül, hogy mikor telepedett meg az ember ezen a földdarabon. 

Az őskori ember és a folyó kapcsolatáról mesélnek a partmenti lelőhelyek, amelyek egyes korokban közelítettek, míg más korszakokban távolodtak a folyótól. Ez a periodikusság már régóta ismert a klímakutatók előtt, mivel összefüggésbe hozható az éghajlat változásaival. Csapadékosabb időszakokban, amikor az árvízi kockázat nőtt, az emberi települések eltávolodtak a folyótól, míg a szárazabb periódusokban akár az alacsony árteret is birtokba vehették időszakos jelleggel. 

A középső neolitikum idejére lefűződött Óbudai-Duna egyrészt megkönnyítette a bejárást a területre, másrészt a főág medermélyülése megteremtette a lehetőséget a Vonaldíszes Kerámia kultúráját hordozó közösségek letelepedésére. Az óholocénben megszűnt Óbudai-sziget Duna-menti területeinek birtokbavétele a kottafejes kerámiastílus idején (Kr. e. 5300-5200 éve) kezdődhetett meg. Majd fokozatosan több új település alakult ki, amikor már csupán holtág volt a Mocsáros helyén. Az M. Virág Zsuzsanna által a Nánási út 75-77. szám alatt feltárt faluhely egészen a Zselíz időszak végéig (Kb. Kr. e. 4900) lakott volt. A Zselíz időszakban korábban lakatlan szigetek is benépesültek, például a mai Óbudai-sziget északi csúcsa is. Ami azt jelenti, hogy a mai Óbudai-sziget és hozzá hasonló ártéri szintekkel rendelkező Margit-sziget is létezhetett már az óholocén végén. A Nánási úton feltárt település egy kelet, azaz a Duna felé süllyedő térszínen alakult ki, és két részből állt. A magasabb (103,6 m.B.f járószint) és a mélyebb (102 m.B.f) térszínt egy két méter mély árok választotta el egymástól. Az alacsonyabb térszínen csak időszakos lehetett a megtelepedés, amelyet a Duna emelkedő vízállása szakíthatott meg a késő neolitikumban (Kr. e. 4950-4400) [3].  

Az Óbudai-öblözet mai vízrajzi viszonyai. Viczián I. [2]

Az emberi megtelepedés végső soron gyorsította a folyóág lefűződés természetes módon is végbemenő folyamatait. A települések számára biztosítani kellett a bejárást a feltöltődő holtágakon keresztül. A gazdálkodásnak pedig érdeke volt a mélyebb területek feltöltése és a vizek szabályozott levezetése a Dunába. A tavakból fertő, a fertőből mocsár, a mocsárból láp lett, miközben a vizes élőhelyek kiterjedése folyamatosan zsugorodott. A klimatikus és tektonikai okból bevágódó Duna-meder a Mocsáros utolsó kavicsrétege után már többé nem jelent meg a területen. Árvizei még sokáig bejárták a területét és tekintélyes mennyiségű iszapot halmoztak fel. Budapest egyik legnagyobb szigete mintegy hatezer évvel ezelőtt végleg megszűnt létezni, és ezen az a tény sem változtat, hogy a rekordárvizek esetenként még nyílt víztükröt képezhetnek a lefűződött meder legmélyebb részein, a Mocsárosban.

MΩMOΣ XI. ŐSKOROS KUTATÓK ÖSSZEJÖVETELE Környezet és ember

A BTM Aquincumi Múzeumban 2019. április 10–12-én megrendezett konferencia tanulmánykötete

Link: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/85856?key=%C5%91sr%C3%A9g%C3%A9szeti%20tanulm%C3%A1nyok

[1] Szilas Gábor – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Rekeczki Kinga: A folyóvízi környezet változásának hatása az őskori megtelepedésre a Duna mentén: interdiszciplináris környezeti rekonstrukció Óbuda területén

[2] Tóth Farkas Márton – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Szilas Gábor – Kraus Dávid: Környezeti változások a Duna egykori mellékága mentén – Interdiszciplináris kutatás Budapest III. kerület, Mocsárosdűlőn

[3] M. Virág Zsuzsanna: Az újkőkori ember és a Duna folyam. A környezetrekonstrukció lehetőségei városi körülmények között. Esettanulmány (Budapest III. Nánási út 75–77.)

[4] H. Kérdő, Katalin, Schweitzer, Ferenc, (2010) Aquincum : ókori táj, ókori város. http://real-eod.mtak.hu/4508/