2021. május 16., vasárnap

Marasztalt folyó


A Soroksári-Duna 1872 óta hatalmas változáson ment keresztül. A folyószakasz egykor a Duna vízhozamának körülbelül harmadát vezette le, de a gubacsi zárás megépülése után átalakult egy hosszú állóvízzé. Ezen a Kvassay-zsilip megépülése és a kevéske friss víz beeresztése sem változtatott érdemben. A feszített víztükrű meder mellett rohamléptekben épültek fel a nyaralók az 1960-as évektől kezdődően, de a természet alkalmazkodóképessége is alkotott csodákat a folyón. Erről a kettősségről mesél Szendőfi Balázs legújabb természetfilmje, A marasztalt folyó. 


A film talán legfontosabb kérdése az, hogy beszélhetünk-e mindezek ellenére természetes tájról a Soroksári-Duna kapcsán?  Talán már csak megszokásból nevezzük ezt a szakaszt Dunának. Megdermedt már ez a folyó, ritka kivételektől eltekintve pár deciméteres intervallumban mozog a vízjátéka, megszűnt a kanyarulatfejlődés és a kiürülő meder miatt északon lassan alaposan leszűkült a meder szélessége. Ember alkotta táj a Marasztalt folyó, és az ember akarva akaratlanul is feltűnik a természetfilm kockáin, főszerepet kapva az urbanizált táj mentén élő halak, madarak, emlősök, és más, parányi élőlények mellett. Szendőfi Balázs filmjének talán az a legfőbbe erénye, hogy ezt az együttélést mutatja be nekünk, benne a természet élni akarását, de a kapcsolat legnagyobb problémáit sem véka alá rejtve. Erről a kapcsolatrendszerről beszélgettünk Balázzsal, érintve a legfontosabb természetvédelmi kérdéseket is, természetesen a Duna szempontjából.

-------

Dunai Szigetek (Pásztor Balázs és Szávoszt-Vass Dániel): A vizeket, vízpartokat mindenki szereti, a vízi élővilágot már nem feltétlenül (elég csak a szúnyogokra gondolni). A te életed, munkád szorosan össze van fonódva a vizekkel, vízi élővilággal, hogyan kezdődött ez a kapcsolat?

Szendőfi Balázs:
Talán a balatoni SZOT üdülőkben a nyolcvanas évek elején, amikor kisgyerek voltam, és a nyaralás fénypontja az volt, amikor apámmal kimentünk „hálózni” a vízhez. Egy ma is használatos csalihalfogó hálóval szórakoztunk, és küszökön kívül ritkán fogtunk mást, ám egyszer egy ismeretlen faj két példánya volt a hálóban. Semmilyen határozókönyvben nem találtuk meg őket, és évek múlva is talány volt, milyen halak lehettek. Ma már tudom: folyami gébek voltak, melyek idegen fajként az akkori határozókban még nem szerepeltek. Ennek az esetnek az izgalma ugrott újra képbe bennem, amikor 2007 táján autodidakta madármentőként egy nevelt szalakótafiókának fogtam apró naphalakat egy bányatóban. Ez az érzés azóta sem múlt el, ott és akkor ráállított engem a halkutató pályájára.

D.Sz.: A halkutatáshoz van-e szükség kamerára? Hogyan került képbe nálad a filmezés?

Sz.B.: A kutatási célú víz alatti filmezést még a kutatói engedélyem kézhez kapása előtt kezdtem, és éppen azért, mert akkoriban általában a kutatással járó halfogási tevékenységhez számos engedély és helyi hozzájárulás beszerzése volt szükséges, de egy kamera vízbe rakása nem járt halfogással, így azt egyszerű kirándulóként is megtehette bárki. Kisvizek, főleg patakok halfaunájának feltérképezésében hathatós segítség lehet néhány órányi statikus, víz alatti felvétel, de hamar rákaptam ezeknek az esztétikájára, és első filmtémám is adta magát: lakóhelyem, Budapest vizeinek és halainak bemutatása. Ez lett a Budapest halai című első filmem, de az akkor ugyanezzel a címmel elindított Facebook-oldal ma már jóval több ennél: egyfajta saját felület, melyen rendszeresen hírt adok a kutatással és a filmezéssel kapcsolatos eseményekről, vagy épp vizekkel, halakkal, ökológiával kapcsolatos problémákat vetek fel.

D.Sz.: Van-e természetfilmes "példaképed"? Ha van, mit szeretsz az ő filmjeiben, és meg tudod-e valósítani azt a te filmjeidben?

Sz.B.: Van, de nem természetfilmeseket sorolnék ide. A filmek készítésének módjában – furcsán hangzik, de – egyik inspirálóm Moldova György. Ahogyan ő a riportjait készítette, én is úgy indulok neki egy-egy táj természetfilmes felfedezésének. Ő egy üres jegyzetfüzettel, én néhány feltöltött kamerával, de előzetesen erőltetett forgatókönyv nélkül, azzal a módszerrel, amit klasszikusan anyaggyűjtésnek neveznek. Aztán mint dramaturg és vágó: Genndy Tartakovsky, többek közt a Samurai Jack atyja, vagy David Lynch. Ők sem szokványos természetfilmes-példaképek, úgy gondolom, de a jelenetek összerakása és a vágás, zenei aláfestés terén sok hatást tettek rám.

D.Sz.: A filmben a Velencei-tóhoz hasonlítod a tájat, de a Tisza-tó talán megfelelőbb lenne. Tekinthetünk természetes tájként a "Marasztalt folyóra"? Teremthet-e értéket egy olyan műtárgy mint a Gubacsi-zárás, vagy éppen a Kiskörei duzzasztó?

Sz.B.: Hogy ez a táj a Velencei-tóra emlékeztet, azt először épp a Dunai Szigetek blogon olvastam. Azért tetszett meg ez az összevetés, mert a mesterségesen formált tájat egy természeteshez hasonlítja. Ha a Tisza-tóhoz hasonlítanám, azzal egyrészt mesterségest hasonlítanék mesterségeshez, másrészt túl direkt utalást tennék az előző filmemre, ami a Tisza-tóról szólt. Ha létrejön egy élőhely, amely otthont ad számos védett fajnak és az egyik legsebezhetőbb ökológiai közösségnek (ami mondjuk egy láp), az mindenképpen értékes, különösen annak fényében, hogy az ember mennyi élőhelyet elpusztított már. Ha belegondolunk, itt lápok jöttek létre az emberi beavatkozás nyomán. Ez igen ritka, hiszen az elmúlt kétszáz évben inkább az volt a trend, hogy az ember a lápokat szisztematikusan felszámolta. Persze azt is tudni kell, hogy ezek a beavatkozások először elpusztítottak egy már meglévő ökológiai rendszert: a Tisza azon szakasza, amit a Tisza-tóval felduzzasztottak, azelőtt élő folyó volt, akárcsak az RSD. Itt romba dőlt az áramláskedvelő halak élőhelye, és csak azután sok évtizeddel kreált a természet (mely mindig feltalálja magát, ha hagyják) néhány új értéket ugyanitt.



D.Sz.: Miben látod a folyóparti urbanizáció legjelentősebb káros hatásait az élővilágra? Meg lehet-e győzni a parton élőket, hogy egy sekély, feliszapolódott mellékág, vagy egy szúnyogkeltető úszóláp igenis lehet érték?

Sz.B.: Évek óta próbálom erről meggyőzni az embereket, eddig nem sikerült. A törvény elméletben az „én oldalamon” áll, hiszen az ilyen élőhelyeket ökológiailag értékesnek ítéli meg és sok esetben természetvédelmi oltalom alá is helyezi. Odáig azonban el kell jutni. Sok élőhely a rendszeres „kezelés”, „takarítás” miatt nem jutott még el oda, hogy megfeleljen egy természetvédelmi terület kritériumainak, pedig magától már ott tartana. Számtalan helyen, legutóbb épp a Tápió-Hajta-vidéket járva jött szembe olyan lakos, aki éppen a bedőlt fákat, a hínárt, a nádat „takarította ki” egy természetes vízből úgy, mintha szemét lenne. Ez a lakossági szemlélet, ami „rendezett” környezetet akar maga köré, és a vezetőségi szándék, ami a szavazatok reményében ezt ki is szolgálja – szerintem ez a vizek körüli lakosok legjelentősebb káros hatása az élővilágra. Sok esetben pedig nincs is gyakorlati haszna, csak félreértelmezett esztétikai célokat szolgál egy-egy ilyen területrendezés. Csepelen például tavaly év végén a Kisduna-öböl teljes nádanyagát tövig levágták. Amikor ezt megemlítettem néhány helyi „potentátnak”, ők csak néztek nagy szemekkel, hogy de hát ez a nádnak is jó, azt néhány évente le kell vágni. Igen, ez a szemlélet a nádtermelőktől ered, akik a hasznosítandó nád elöregedését előzték meg ezzel, de ökológiai szempontból a nádnak semmi szüksége erre, sőt: az elöregedett száraz, avas nád számos védett vízimadárnak nélkülözhetetlen fészekanyaga.

Természetesen a nagyberuházások, beépítések, szennyvízbevezetések, kotrások is veszélyeztetik a vízi élővilágot, és sok esetben maga a túl sűrű emberi jelenlét – strandok, horgászok, motorcsónakázók, víziszínpadok és minden hasonló, amikor az ember „nem hagyja békén” a vizet és a vízpartot. Épp nemrég hallottam, hogy a Nagy-Britanniában bevezetett tavaszi általános horgászati tilalom (tehát amikor az emberek a vízpartra sem mehetnek) először nem is a halakra, hanem a vízparti növényzetre gyakorolt jótékony hatást, a megszűnt taposással nagyon szépen fel tudott nőni a parti sás és egyéb árnyékoló növényzet, és már ez is nagyon jót tett a halaknak és minden vízi élőlénynek.

D.Sz.: A természetfilmesek tényleg hidegvérrel végignézik, ahogy a madárfiókák belefulladnak a vízbe?

SzB.: A kakukk általi fiókakilökések során nem volt a közelben ember, én sem. A kint hagyott kamerák rögzítették az eseményeket. Egynél mégis ott voltunk operatőrök ketten is, amikor a kakukk egy másik kakukkot lökött ki. Bár nem vagyok híve a beavatkozásnak, azt utána kiszedtük, és mivel madármentéssel is foglalkoztam régebben, egy-két napig én neveltem. Aztán jelentkezett nálam egy madármentő (egyre több van belőlük az idők során), hogy hadd vegye magához, és ott a fiókának egy nap alatt sikerült elpusztulnia a nem megfelelő táplálás miatt.

D.Sz.: A film nézése közben sokat gondolkoztam azon, honnan kerülhettek a mocsárban élő lápi pócok és széles kárászok az egykor a Szentendrei-Dunához hasonló paraméterekkel rendelkező, (de később lezárt és elmocsarasodott) Soroksári-Duna úszólápjainak időablakaiba?

Sz.B: Az 1800-as évek végén, amikor például a csupics-szigeti úszóláp kezdett kialakulni és az ottani zárványok bezáródtak, a lápi póc még igen gyakori és közönséges hal volt a Duna mentén, a szélvizekben és öblökben, árkokban, kubikgödrökben mindenütt előfordult. Így lehetséges, hogy az akkor elszigetelődő élőhelyeken fennmaradt, míg a „főáramban maradó” helyekről kipusztult az emberi környezetváltoztatás hatására. Budapesten is van egy élőhelye, melyet Kőbányán a Rákos-patak mellett az 1800-as évek közepe táján ásott ki a Dreher sörgyár jogelődje jégtermelő tónak: az a hely akkor elszigetelődött, és emberi akarattól függetlenül is egy refúgiumot hozott létre a lápi póc számára, amely nemsokára a környékről is eltűnt.

D.Sz.: Ha rajtad múlna hogyan változna a Soroksári-Duna halainak fajösszetétele?

Sz.B.: Sajnos ez immár nem rajtam és nem is az emberen múlik, mert a legveszélyesebb idegenhonos halfajok már kiirthatatlanul itt vannak. A halgazdálkodási kezelés szerencsére néhány éve már értő kezekben van, így ezeket az idegen fajokat legalább már nem telepítik. Hasznos lenne intenzív gyérítési programot indítani ezüstkárászra, amurra, busára, razbórára, pisztrángsügérre, törpeharcsára, ugyanakkor fajmegőrzési (szaporítási és élőhely-megóvási, sőt, -létrehozási) programokat kezdeni az őshonos lápi póc, réticsík, széles kárász állományainak erősítésére. És nemcsak az RSD, hanem az egész ország vizeiben jó lenne egy kicsit ökológiaibb szemléletű halgazdálkodást folytatni, nemcsak a horgászok kedvenc halait telepíteni megatonnaszámra, hanem természetközelibb élőhelyeket létrehozni vagy revitalizálni a túlszabályozott folyószakaszokat. Ehhez azonban a vízgazdálkodást és a mezőgazdaságot is meg kellene reformálni – illetve re-reformálni –, úgyhogy ez a téma messzire vezet.

D.Sz.: Tapasztalható olyan jelenség a természetfilmek kapcsán, hogy ha népszerűvé válik és sokan megnézik, akkor az adott tájat veszélybe sodorhatja a megnövekedett népszerűség, akár a fellendülő idegenforgalom, felbukkanó influenszerek, egyéb természetfilmesek stb. szempontjából?

Sz.B.: Egyértelműen. Nemcsak a filmek hordozzák ezt a veszélyt, sőt, leginkább nem azok, hanem egy-egy, a közösségi oldalakra kiposztolt kép, amihez helyadat is társul. Így üldözték el a hobbifotósok a csepeli vidrát, mely egy aránylag forgalmas sétány mellett halászgatott reggelente hónapokon át. De híre ment, és amikor a hétvégi reggeleken már a természetben teljesen idegenül mozgó, harsány „fotósok” seregei várták a vidrát, az sok volt neki, és eltűnt a környékről. Ezért én soha nem szolgáltatok a kitett képeimhez helyadatot, és az sem tud elég korán felkelni, aki a film alapján szeretné megkeresni egy-egy közelről felvett állatfaj lelőhelyét.


D.Sz.: A forgatási helyszínek kiválasztása alapján úgy tűnik, hogy alaposan ismered Soroksári-ágat. Hogyan zajlott a helyszínek kiválasztása? Milyen előzetes helyismereted volt a Duna-ággal kapcsolatban?

Sz.B.: Halkutatóként Ráckevén és környékén már 2008 óta rendszeresen jártam, és a csepeli-soroksári szakaszon is sokszor megfordultam, de a többi részt a forgatás során ismertem meg. Ebben nagy segítséget nyújtottak az RDHSZ halőrei és helyi lakosok is. A helyszínek kiválasztása az eseményekhez köthető keresés alapján történt, a csukaívást például hetekig kerestem, mire elcsíptem a Balabánban. Máskor a találomra kihelyezett kamerákon utólag látszott, hogy legközelebb hová érdemes őket rakni.


D.Sz.: Van kedvenc szakaszod, kedvenc szigeted a Soroksári-Dunán?

Sz.B.: Mindenképpen az ökológiailag egyedi részek a kedvenceim, ahol a mocsarasodás elérte azt a mértéket, hogy megfelelő legyen a rá jellemző különleges fajok számára. Ezeknek a helyeknek egy része viszonylag zavartalan (mint az úszólápok belső részei), más része meglepően sűrűn lakott (mint a Balabán). A déli, makádi rész a nagy tereivel, az élő Duna közelségével a szívem csücske, a dömsödi oldalon kifutó csatornák megint csak egy külön világba, a Felső-Kiskunság pusztáira vezetnek. A soroksári csónakházak környéke pedig áraszt egy utánozhatatlan nyaralóhangulatot, amit megmagyarázni nem, csak érezni tudok, mert ennek az érzésnek gyökere a balatoni SZOT üdülős gyermekkorom tudattalanjára tekeredik. Szerintem sokan vagyunk még ezzel így.

A szigetek közül egyértelműen a Senki-sziget a kedvencem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem épült be. De a már említett úszólápos szigeteket, a Czuczort és a Csupicsot is ide sorolnám.



D.Sz.: Hogyan fog szerinted kinézni 100 év múlva a Soroksári-Duna, mint folyó és mint élőhely?

Sz.B.: Kétesélyes kérdés. Ha az ember nem fékezi meg a folyamatos kényelem- és pénzhajhászást (és miért tenné?), akkor még sűrűbben beépített, kikotort, ökológiailag értéktelen, felfuttatott agglomerációs zóna lesz belőle. Ha valami csoda folytán ellenkező irányú lenne a kezelés személete, akkor válhatna még burjánzóbbá, még élettelibbé. Vagy maradhat ilyen is, mint épp most: ne feledjük, hogy a benne megmaradt természet hosszú évtizedek óta változatlan a sűrű emberi lakosság mellett is. Ha a sokasodás itt már nem folytatódna, akkor lenne esély megtartani a jelenlegi állapotot. 

D.Sz.: Egy hónappal a bemutató után milyen jellemző (pozitív, ill. negatív) visszajelzéseket kaptál a filmmel kapcsolatban? Vannak-e visszatérő kommentek?

Sz.B.: A pozitív visszajelzések eddig általam soha nem tapasztalt mértékben érkeznek. Sokaknál „betalált” ez a film, aminek nagyon örülök. Különösen örvendetes számomra, hogy a szöveget, a zenét és a vágást is kiemelik sokan, mert szerintem ezek egy természetfilm legfontosabb pillérei. Negatív jelzéseket csak az erős természetvédelmi felhangokat sokalló, a természetet a saját szolgájukként tekintő emberektől kapok.

D.Sz.: Nagyon sok gyönyörű víz, érdekes vízi élőlény, életközösség van hazánkban - és határainkon kívül is. Melyiket gondolnád megörökítésre érdemesnek, melyiket tervezed filmezni, és miért választottad a Soroksári-Dunát? Miről szólnak majd a következő filmjeid?

Sz.B.: Egyrészt az ember által szabályozott, igába fogott vizeket kerestem mindenhol, még a Tátrában is megtaláltam magamnak a vízerőművek témáját. A szépség bemutatása önmagában szerintem kevés, és napjainkra már hazug dolog is, mert minden, ami érintetlen és szép, az mára haldoklik ezen a Földön. A témaválasztásaimba a felkérések is beleszólnak, melyek közül azokat vállalom el, ahová a legtöbb örömmel mennék. Ilyen volt az RSD is, amit már az első filmem forgatása során is kinéztem magamnak, de hamar kiderült, hogy külön filmet kíván meg.

Rövidebb távon most lekötött három új film vállalása. A következő filmem, amit nemsokára befejezek, a Közlegények címet viseli, és a halgazdálkodók, horgászok által éppen aktuális közellenségnek kikiáltott kárókatonákról fog szólni. Ez egy dokumentumfilm lesz, melyben narrátor helyett a megszólaló szakértők és érintettek fognak beszélni. A legnagyobb kihívás a sallangmentesség, az objektivitás és a valóság megragadása ebben a rengeteg babonával, túlzással, tévedéssel, kettős mércével, túlfűtött érzelmekkel terhelt, kényes témában.

Ezután két újabb felkérésnek teszek eleget ugyanarról a tájról: a Körös-vidékről fogok két filmet forgatni. Ami ebben kihívást jelent, az az, hogy talán az eddigi legnagyobb területen fekvő, országhatáron túlra nyúló táj a téma, amiben egyébként a folyószabályozások során a legdrasztikusabban avatkozott bele az ember.

Hosszabb távra vannak olyan saját terveim, mint egy általános film a kisvizekről, vagyis az ország patakjairól, csatornáiról; a Budapest halai című filmem folytatása; egy film a felelőtlenül tartott kutyák és macskák elképzelhetetlen természetpusztításáról; s még jó pár, amiket korainak tartanék megemlíteni is. Szóval ötlethiányban nem szenvedek.

D.Sz.: Van-e olyan társadalmi változás a természetvédelemmel kapcsolatban, amelyet szívesen látnál a filmjeid hatására?

Sz.B.: Már volt is ilyen, ugyanis az első filmem hozzájárult Budapesten két új természetvédelmi terület létrehozásához. A Szilas-tó a XV. kerületben és Felsőrákosi-tó a X. kerületben kaptak helyi védettséget 2019. július 1-jétől. De alapvetően minden olyan kisebb-nagyobb változásnak örülnék, ami teret enged az ember mellett a természetnek is ezen a bolygón.

D.Sz.: Köszönjük szépen az interjút!

-------

Ajánló:

Budapest halai: https://www.youtube.com/watch?v=FR3IJFsOGiM
Budapest halai facebook: https://www.facebook.com/budapesthalai
A szőke tó: https://www.youtube.com/watch?v=pKm9dy47hJw
Hegyek-völgyek halai: https://www.youtube.com/watch?v=GVC04zYgVBs&t=358s
Szendőfi Balázs Youtube csatornája: https://www.youtube.com/channel/UCRiR50AlWmFGhOkjmaSO30w

1 megjegyzés:

  1. Valóban gyönyörű film! A 9 éves lányommal néztük végig többször. Mivel az egész rokonság vastagon érintett a Kerekzátony kapcsán a témában, nagyon jól esett azon a hideg februári délutánon! Elismerésem!

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...