Legendás dunai emberek sorozatunkban Dr. Petrik Béla (Horány) és Hajnal Kolos (Pinnyéd) után most Szigetszentmártonba evezünk. Rafás Máté halászember nem csak az életét kötötte egy dunai szigethez, de esetében az a párját ritkító eset is előfordulhatott, hogy már életében róla nevezték el a korábban Sólyom (pár helyen Somlyó) néven ismert szigetet. Életét korabeli riporterek beszámolói alapján próbáljuk rekonstruálni, akik rendszeresen felkeresték őt és családját a szigetszentmártoni Rafás-szigeten.
 |
| A Rafás-sziget üdülői 1968-ban (fentrol.hu) |
Szigetszentmárton térségében a Soroksári-Duna lezárása viszonylag keveset változtatott a folyó arculatán, tekintve, hogy a 26. folyamkilométer közelebb van Tasshoz, mint Csepelhez. Éppen ezért a meder szélessége, mélysége nagyjából az 1872. évi középvíz környékén állandósult. Ez azzal járt, hogy a szentmártoni sziget abban a formában és nagyságban maradt fenn, ahogy a régi térképeken látható. Korabeli beszámolók szerint területe 4-5 magyar hold volt, ami két hektárnak felelt meg. Jelenleg a sziget hossza 600 méter, legnagyobb szélessége 60 méter, ami két sor nyaraló számára elegendő. A sziget területe jelenleg megközelíti a három hektárt, amelyet körülölel egy külső nádas-burok. Ennek az írásnak azonban nem a jelen a témája, hanem az a három évtized 1938-1968 között, amikor a riporterek, például a rimaszombati születésű író, műfordító Szombathy Viktor egymásnak adták az evezőt, csak, hogy felkereshessék Rafás Mátét, akiről már életében elnevezték a szigetet. Azonban a kevésbé hálás utókor a nyomát is eltörölte onnan.
Azt nem tudni, hogy Rafás Máté nem hagyta, hogy fényképezzék, vagy a riporterek nem akartak tolakodó módon viselkedni, de annyi bizonyos, hogy sem a sziget beépítés előtti állapotáról, sem pedig egykori bérlőjéről nem kerültek be illusztrációk a szöveg mellé. Talán ezért is vannak tele a legköltőibb tájleírásokkal ezek a cikkek, hiszen szóban kellett érzékeltetni ezt az egyedülálló soroksári-dunai halászsorsot.
Rafás Máté, a Soroksári-Duna egyik utolsó halászembere 1882 körül születhetett, valószínűleg Ráckevén, ahol a halászattal foglalkozó ősei is éltek, bár családfakutató honlapon ennek nem akadtam nyomára. Egy 1938-as Népszava riport akkor 56 évesnek írta le. A ráckevei kapcsolatot támasztja alá, hogy egy Rafás Máté nevű halászt 1924-ben említ Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtára [1]. Ráckevén utcát is elneveztek a Rafás családról, méghozzá Rafás Károly, Máté testvére háza közelében, az Árpád híd közvetlen közelében, aki a számban megritkult öreg-dunai halászoknak készített ladikokat, és azokat a kicsi csónakfőszerű haltartókat, amelyeket bárka néven ismer a dunai halásztudomány. [2]
 |
| A még beépítetlen sziget Rafás Máté kunyhójával |
A víz közelsége egész életében végigkísérte, azonban ez nem korlátozódott az édesvízre, volt egy nyolc éves periódus az életében, melyet az Adriai-tengeren töltött haditengerészként. Az első világháborút az osztrák—magyar haditengerészet két legnagyobb hajóján szolgálta végig, a Szent Istvánon és a Viribus Unitisen (mindkettő elsüllyedt). Végül nyolc évi szolgálat után a Zrínyi-ről szerelt le. Ugyancsak a riportokból tudjuk meg, hogy 1928 körül kerülhetett a Sólyom-szigetre, bérlőként, ahol feleségével, gyerekeivel és három fehér kutyájával élt együtt egy hatalmas hársfa alatt álló, festői, öreg, évszázados, nádfedeles halászkunyhóban. A szigetet ekkoriban is sűrű nádas vette körül, halászkunyhója a sziget északi csúcsán állt, mely körül különféle halászszerszámok, hálók, csáklyák száradtak, hogy Hermann Ottó halászati könyvének is becsületére váltak volna. "Övé volt a sziget, ő ültette a gyümölcsöst, kaszálta tehénnek a smaragdfüvet, két fiát is itt oktatgatta halászmesterségre." 1938-ban a Népszava riportere látogatta meg, aki a táj leírása mellett a korabeli halászatról is érdekes részleteket közölt:
"Elmondja, hogy a halastavakban nagy szükség van a rablóhálakra, mert másképpen a ponty és a többi tenyésztett hal ellustul és megbetegszik, ha nincs csuka, harcsa, amely űzze őket. Igazi, tanult halászok alig vagyunk tízen az egész országban és mégis alig tudunk megélni. Elborult arccal folytatja: — Mind jobban lenyomják a bérlők az átvételi árakat és amíg azelőtt a jó halász gondtalanul élhetett, ma alig jut kenyérre. Pár éve még 60 fillért kaptunk a ponty kilójáért, ma 20-at. Ötvenhatéves, a forró napsütés, vad záporok, hideg szelek pergamentté cserzették arcát, hajába már a tél ezüstje vegyül, de szemében még most is legényeket is megszégyenítő lángok, bújócskáznak." [3]
 |
| A régi nevű sziget |
Rafás Máté és családja a 2. világháború után is maradt a szigeten, habár a megélhetését korlátozta a kiépülő új rendszer. Csak negyven varsát használhatott törpeharcsának, sügérnek, kárásznak, nemes halat (pontyot, harcsát, süllőt) nem foghatott, azt meg kellett hagyni a horgászoknak. A varsákat maga ürítette, szigorúan halőr jelenlétében, fonta télen, maga javította perion-zsinórból. A varsában mindig akadt hal, s ha a fogás gazdagabb, felesége, Juli néni személyesen ballagott be kosarával a faluba, vagy eladta a parton a nyári üdülőknek. De volt úgy, hogy szégyellős horgász vásárolta meg, legyen mit mutogatni odahaza, Pesten, mint saját fogását... [4] A halászat mellett tartott csirkéket is, a tojást, csirkét és halat a horgászoknak és a szentmártoniaknak adták el. Fiaiból is halász lett, bár nem a Soroksári-Dunán, hanem a Körösökön.
Hatvanéves korában vonult nyugalomba a halász-szövetkezetből. Ekkor megszüntették beszolgáltatási kötelezettségét, adót sem fizetett. Mondjuk nyugdíjat sem kapott. A szomszédos Tóth Sándorral együtt ő volt a legöregebb hivatásos halász a Soroksári-Dunán. Működött ugyan egy halászbokor a soroksári vizen — öt-hat ember —, de az sem foghat nemes halat, s Pestre tartozik elszámolással. Magános varsázónak, minden tudományával, szakértelmével, tapasztalatával, vízi életének minden múltjával Máté bácsi maradt meg. "Csak ránéz a vízre s mondja a haljárást, a milyent, s a mennyit, érdemes-e kivetni a hálót, pecázni horoggal." [4] Ez az idill egészen az 1956-os nagy árvízig tartott, amely a tassi zsilipet is megrongálta, és a betörő víz a nádfedeles tanyáját sem kímélte.
Az árvíz után a szigetszentmártoni tanácstól kapott parti házba költöztek át. Korabeli leírások szerint a kivonulás a vastagra fagyott jégen zajlott, elöl haladt a már idős, de szálfatermetű Máté bácsi, utána libasorban a tehenek, disznók, libák, tyúkok, míg a sor végén Juliska néni, Rafás bácsi felesége. A parti házat sohasem fejezte be, nem vakolta le és sohasem érezte magáénak, továbbra is rendszeresen átjárt csónakkal a szigetre, legyen rekkenő nyár, vagy jeges tél. Ha a jég meghízott, fakutyával tolta át magát, úgy vágott lékeket. [5]
Miután Rafás bácsi kiköltözött a szigetről, megjelentek az újabb honfoglalók, a horgászok, akik eleinte kiselejtezett pékáruszállító kocsikban húzták meg magukat a szigeten. [5] 1964-ban a halászkunyhó körül már egyre szaporodtak az üdülőházak, megszűnt a kunyhó magányossága, a sziget lassan benépesült. Eleinte az volt a terv, hogy műemlék lesz a kicsi kunyhó minden szerszámával, meg a vén hársfával, és a szigetszentmártoni tanács meghagyja, nem bontatja le, mint utolsó emlékét a környéki halászéletnek, sőt múzeum lesz a kunyhóból, és "múzeumkert" a nádasból. Az ember tervez és az ember végez; az egészből nem lett semmi.
A rossz nyelvek szerint valaki — teljes befolyásával — elvetődött egyszer csónakon a szigetre, megtetszett neki, tekintélye volt, nyaralót épített Rafás bácsi szomszédságába. Egyes hírek szerint ez a valaki Molnár Károly (1921-2003) belkereskedelmi miniszterhelyettes volt. Megküzdött ő is a nyaralójáért: látták, amikor a ladikkal maga fuvarozta át a Rafás szigetre az egész építőanyagot, nekivetkőzve, beleizzadva, gyakran feltört tenyérrel evezett át napjában hússszor, harmincszor is. [6] Aztán érkeztek mások is, dereglyéken az építési, anyag csőstül. Rafás bácsi hirtelen egy nyüzsgő nyaralótelep közepébe ágyazódott. Az új lakók pedig kinézték.
Feleségét, Júlia asszonyt 1965-ben vesztette el s azután nem találta helyét Rafás bácsi, emberek közé is ritkán járt. Élete végén a düledező halászkunyhóját jobban kedvelte, mint a parton álló szép, kertes házát, elvégre minden emléke oda kötötte. Utolsó éveiben sokat üldögélt a mindig népes, népszerű szentmártoni csárda előtt, a vízpartra tett asztalok valamelyikén sörözve némiképpen táptalajt adva az alkoholizmusáról keringő mendemondáknak:
"Ahogy ültünk a parti sörhivatalban, látszott meg, mennyire szeretik fiatalok-vének Rafás Máté bácsit. Minden arra haladó ismerős köszönt neki — egy korsó sörrel. Félóra alatt úgy körül volt már rakva az öregúr söröskriglikkel, mintha legénybúcsúját tartotta volna: — Egészségére Máté bácsi! Be is nyakalta becsületesen."
Szigeti gyümölcsfái is megöregedtek, alig néhány savanyú alma pottyant a fákról. Aztán mindet kivágták. A táj átalakult, a természetközeli dunai szigetből, és a partból is rendezett üdülőtelep alakult. A kusza természet látszólagos ápolatlansága a bennszülött Rafás bácsival együtt már-már szinte sértő volt ebben az új környezetben. Még bolt és presszó is nyílt a fák között. [7]
 |
| Új földrajzi név születik |
Rafás bácsi nemsokára el is szunnyadt. Végképp. Kis háza összedőlt, sosem lett múzeuma a dunai halászoknak, már helye is másé. Az utolsó halász búcsúzott el vele. Tiszteletbeli halászként temették el. Talán nem is akarta, de Rafás bácsinak örök élete lett: a Ráckevei Duna-ág legújabb vízitérképén egy picike zöld folt mellett ott olvasható a név: Rafás-sziget. [2]
Felhasznált irodalom:
[1] Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtára 1924.
[2] Dunakanyar, 1985 / 3. szám
[3] Népszava, 1938-09-04 / 200. szám
[4] Magyar Nemzet, 1964-11-10 / 263. szám
[5] Magyar Horgász, 1987. május / 5. szám
[6] Pest Megyi Hírlap, 1973-12-31 / 305. szám
[7] Természetjáró Turista Magazin, 1968-10-01 / 10. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése