Inge Morath Dunája

„Utazni erkölcstelen, mert

az utazás a tér áttörésére a

térben irányul.“

/Otto Weininger/

Írta: Ercsey Dániel

„Hier entspringt die Donau“, itt ered a Duna, legalábbis ez áll a táblán a donaueschingeni Fürstenberg parkban. A város lakói ragaszkodnak a törvény betűjéhez, hivatalosan is a helyi kastélyparkban a felszínre bukkanó forrás a Duna, már Tiberius császár kora óta. Nehezíti a helyzetet, hogy a városka határában folyik össze két folyócska, a Brigach és a Breg és ha hivatalosan innen nevezzük a folyót Dunának, vagyis az összefolyástól, akkor filozófiailag vagy mindkettő a Duna, vagy legalább az egyikük. A földrajztudósok szerint az, amelyik hosszabb utat tesz meg a forrásától, vagyis a Breg. Rossznyelvek szerint, amelyre Claudio Magris, ez a csapongó gondolatokkal megáldott kései humanista is ráerősített, a Breg pedig egy csöpögő vízcsapból, vagy egy ereszcsatornából ered. Magris könyvére, mely a sokatmondó Duna címet viseli, így válaszolt Esterházy Péter: „Nyilván könnyen képviselhető tézis volna, hogy a Duna nincsen is, Breg van és Brigach! Így a Duna egy fikció. Költészet. Ha száz métert följebb sétálok, már indul is a kis Elz a Rajna felé, Rajna apó felé. A Duna egy szonett, beszédmód, diskurzus. Én az Elzet nézem, ezt most Önnek megvallom.“ /Hahn-Hahn grófnő pillantása/ A Duna azonban nagyon is létezik és nem érdekli, hogy ki, mit gondol a forrásáról.

Deutschland, Donaueschingen. 1995.

Az első fotón Inge Morath mintha állást foglalna a hivatalos verzió mellett. A kastélykertben található díszes medencében, ami tulajdonképpen a hivatalos forrás foglalata, az azt körülvevő fák mellett a forrást övező faragott kőkorlát is tükröződik. Az elmosódottság, a kontúrok egymásba csúszása illetve a korlátra támaszkodó alakok időtlenséget sugallnak, egy hosszú utazás kezdetét jelenthetik. Ha Morath állást is foglalt a kérdésben, ez nem hatotta meg a furtwangenieket, a városka lakóit ahol a Breg folyócska ered. Emlékezetes marad a nap, amikor a furtwangeni polgármester a legnagyobb megvetéssel öntött bele egy pohárral a Breg vizéből a donaueschingeni forrásba.

Österreich. Schloss Persenbeug. 1993. Der Brunnen mit der Statue einer badenden Mutter im Schloßpark ist einer Lieblingsplätze des jetzigen Schloßherrn. Erzherzog Dr. Michael Salvator Habsburg-Lothringen und seiner Gattin.

 A következő kép elsősorban a hangulatával fogja meg a szemlélőt. A kép kétharmadát szinte teljesen kitöltő szoborkompozíció egy fürdő anyát ábrázol gyermekével, mindketten meztelenek, az anya derekán, hátulról látjuk, egy kötény van összefűzve. A háttérben fák, minden bizonnyal egy park, illetve egy karöltve közeledő pár, a férfin kalap, a nőnél esernyő. A szobor alakjain megcsillan az esőben lecsorduló víz. A kép pikantériáját a leírás adja, amelyből kiderül, hogy a pár nem más mint Dr. Michael Salvator Habsburg-Lothringen és a felesége, a persenbeugi kastélyuk kertjében. Innen csak egy ugrás Artstetten, ahol a kegyvesztett Ferenc Ferdinándot és feleségét eltemették a szarajevói merénylet után. Azért ott, mert Zsófia csak grófnő volt, tehát nem nyugodhatott a Habsburgok császári kriptájában, sőt, a Hofburgban sem lakhatott a férjével, ellentétben annak öccsével, a „szép Ottóval“, aki, ha hihetünk a történeteknek, előszeretettel jelent meg anyaszült meztelenül a Hotel Sacherban, csak a kard és a derékszíj volt rajta. Inge Morath fotója meghittséget sugall, a témaválasztás viszont éles ellentétben áll a Habsburgok politikai karrierjével, mely legalább annyira megtestesítette Közép-Európát (ha nem ez hozta létre!), mint maga a Duna, amely mellett ez a kastély is található.

A fotón a párából, vagy méginkább a gyárkémények füstjéből bukkan elő a méltóságteljes Duna. A kép három jól elkülöníthető részre osztható, a felső vízszintesen leválasztott rész az ég, az alsó kétharmad maga a folyó, amit egy átló húz keresztbe, a part. A szárazföldön gyerekeket látunk, az egyikük éppen nekifutásból a vízbe ugrik, ez mozgalmasságot kölcsönöz a fotónak. A part - a leírásból kiderül, hogy Szendrő várának romjai - kopár, köves, poros, dísztelen. A távolban látható gyárak indusztriális  környezetet és szennyezett folyót sugallnak. A fotó elkészítésének idején még nem épült meg a Vaskapu Erőmű, így az eredeti medrében és magasságában folyt a Duna. Még létezett Ada Kaleh szigete is jó 100 kilométerrel lejjebb, ahol a török kávéházak forgataga jól megfért Bicsérdy Béla táplálkozáskutató vegetáriánus életmódjával és az Orsováról a szigetre irányuló turizmussal.

Jugoslawien. Die Donau bei Smederevo. 1958. Kinder spielen auf den Ruinen der Festungsmauer

 A következő kép nagyszebeni szász lányokat ábrázol, jellegzetes népviseletükben, egyikükön menyasszonyi korona jelzi a friss eljegyzés tényét. A három lány a kép előterében különböző dolgokat sugall. A középső, a menyasszony elmereng a távolba, talán éppen a közelgő esküvőjére gondol. A  jobbján álló szőke lány bátorítólag nyúl a menyasszony keze után, közben viszont a kamerába tekint, amivel bevonja a nézőt a jelenetbe. A mozgást a fasor keretezte úton közeledő ökrösszekér és a vasvillát a vállán hordó parasztasszony képviseli, akire a három lány közül a bal oldali éppen hátratekint, kijelölve ezzel az egyik lehetséges fókuszpontot a tekintetünknek. Inge Morath, aki maga is egy évig tanult a bukaresti egyetemen és ebben az egy évben németre fordította több román író novelláit, valószínűleg ismerte Erwin Wittstock-ot, Nagyszeben híres szülöttét, vagy ha nem is, hát olvashatta a három évvel korábban Bukarestben kiadott Siebenbürgische Novellen und Erzählungen című könyvét, amiben élvezetes leírását adta a szászok lakta vidékeknek. A nyolcvanas években a fia már ezt írja versében: „A hervadót, azt vegyük komolyan.“ A romániai német irodalom nem elszigetelt peremvidék, gondoljunk csak Herta Müllerre, hanem, ahogy Magris írta a Dunában, „egy haldokló test intellektuálisan sokoldalú és differenciált agyközpontja“.

Rumänien. Siebenbürgen. 1958. Ein frisch verlobtes Mädchen, feierlich angezogen, mit Brautkrone, geht mit zwei Freundinnen von Haus zu Haus, um das große Ereignis anzukündigen. Ihr Gesicht erinnerte mich an eines, das ich in dem spätgotischen geschnitzten Chorgestühl des Ulmer Doms gesehen hatte - einer der Städte, von denen ihre Vorfahren die Donau hinunter ausgezogen sein könnten.

 A páros kép másik részén mintha megelevenedne Ferdinand Thran rendkívül részletes munkájának egyik alakja az ulmi dómból, ami nem is csoda, hiszen ott készült a kép. A menyasszonyi párta azonos a nagyszebeni német lány koronájával, csak éppen 400 évvel korábban készült a gótikus fa szobor. Amikor az 1700-as években a németek Ulmban hajóra ültek, hogy skatulyáikon meghódítsák Közép-Európát, talán maguk sem gondolták, hogy hagyományaik az új világban maradnak fent a legtovább. Mára azonban mindez végérvényesen eltűnni látszik. A szocialista Románia fejpénzért cserébe kiárusította német polgárait, Magyarországról és a Felvidékről pedig jórészt kitelepítették őket. A georgiai német kolónia sorsa még szomorúbban alakult. (Tbiliszinek vannak utcái, ahol mintha Kaposvár egykori sváb negyedében sétálnánk.) Sztálin az egész városnegyedet lágerekbe hurcoltatta, ott pusztultak mindannyian. A bánáti svábok és részben az erdélyi szászok is a Dunán érkeztek Közép-Európába és szerencséjük volt, ha ott is távozhattak.

 Az Al-Duna nem is ugyanaz a folyó. Valamikor régen máshogy is hívták, a Vaskapu zúgói alatt új folyó kezdődött. Ez volt az Ister. Lomhán szétterül, kikötőiről olyan legendák kacsintanak ránk, mint az aranygyapjú és az Argonauták. A delta egykor maga volt a járhatatlan vízivilág, de ma, a szabályozások után sem áll messze ettől. Megint Magris jut az eszembe a fényképre nézve: „a hajó úgy kóborol a folyóágakon, mint egy állat“. A képről szinte érezzük a tenger felől örökké fújó sós szelet, az esőcseppeket az arcunkon, a hideg miatt elgémberedett ujjainkat. A fotó alsó felében a motorcsónak vezetője a plexi mögül nézi a hegymenetben közlekedő Tusnad nevű teherszállítót. A nagy hajó orra túrja a vizet, a test többsége elmosódik a vizes üveg mögött. A Sulina ágban ez a hajó minket kicsit képzeletben Erdélybe is repít.

Rumänien. Sulina-kanal. 1994. Vorbeifahrende Frachter „bedrohen“ unsere Schaluppe.

 Az utolsó fotón a Razim tó látható, sós vize ma már beltenger, de a bizánciak idejében még egykori partján kikötővárosok voltak, sziklaszirtjeit görög erődítmények vigyázták. Később genovai kereskedők telepedtek meg a partokon, a XIV. században pedig Antonio di Ponzo szőnyegekről, sóról, borról és tizenkét esztendős rabszolgalányokról vezetett könyvelést. Hol vannak már a régi szép idők, amikor Niccolo Barsi feljegyezte, hogy naponta kétezer tokhalat fogtak ki a vízből? A delta lakói, a hosszú szakállukkal pátriárkákra emlékeztető lipovnánok ma is a halászatból próbálnak megélni, egyre kevesebb sikerrel. A fotón éppen egy halászatból visszatérő bárka látszik, kialakítása és vitorlázata nem sokat változott a XVII. század óta. A teret sréhen kettéosztja a beltengerbe ömlő csatorna, a bal alsó háromszögben szamárkordé várja a csatornában a napi nagymosást végző asszonyokat. 

Rumänien. Razim See. 1958. Die Frauen waschen in einem Seitenkanal, die Männer haben den Tag fischend auf dem Riesensee verbracht, nun haben sie auf ihrem Kutter Segel gesetzt, um die Heimkehr zu beschleunigen. 

 Hol végződik tehát a Duna? Itt, ezen a képen, ahogy Inge Morath láttatja? Hiszen éppen olyan nehéz elmondani, hol ér véget, mint azt, hogy hol kezdődik! A probléma filozofikus természetű, a Duna ugyanis a deltában mindenütt ott van. Hérodotosz és Sztrabón hét torkolatot számoltak meg, akárcsak Plinius. Hierostomum, avagy a szent torkolat, Narcostomum a rest torkolat, Calostomum a szép, Pseudostomum a hamis, Boreostomum az északi, Stenostomum a szűk és Spirostomum a tekervényes torkolat. Vajon Ovidiusnak, aki a mai Konstancában fejezte be száműzött életét, melyik lehetett a kedvence? Inge Morath a képeivel képzeletbeli utazásra hív minket és még csak a fotelből sem kikelnünk, hogy vele tartsunk, így Weininger is jól lakik és a káposzta is megmarad. A fényképész személyén túl pedig a kötőszövet a Duna, Európa legnagyobb folyója, a mítoszok vízi országútja.

Inge Morath (1923, Graz - 2002, New York) a XX. század egyik legnagyobb hatású fotográfusa. Párizsban kezdett dolgozni az ötvenes években a Magnum fotóügynökség munkatársaként, Robert Capa meghívására. Morath osztrák származású volt és a Duna szerelmese. Többször végigkövette a folyót, a képeiből 1995-ben jelent meg Donau című fotóalbuma. A halálát követően nyolc Inge Morath díjas fényképész életre hívta a Danube Revisited projektet, amelyben során 2014 nyarán egy 7,5 tonnás kamionban kialakított mobil fotógalériával végigjárták a Duna menti országokat: a Fekete-erdőtől kezdve egészen a Fekete-tengerig. Az utazásukat maguk is dokumentálták, emellett pedig az útba eső városokban vetítéseket tartottak. A fotográfusnők a Danube Revisited – The Inge Morath Truck Projecttel és a kiállítással Inge Morath munkássága előtt tisztelegtek.

 

Az írásban szereplő képek Inge Morath: Donau c. fotóalbumban jelentek meg, 1995-ben. A német nyelvű képaláírások ugyancsak ebből a kötetből származnak. (Edition Fotohof im Otto Müller Verlag)