2012. március 8., csütörtök

Erdők s vizek közt III. - Rózsasziromlekvár Ada-Kálén


Patrick Leigh Fermor al-dunai kirándulásának egyik legfontosabb leírása Ada Kaleh szigetéről készült. A haladás nevében elsüllyeszett szigetecske utcái egy pillanatra újra megelevenednek. Török beszéd keveredik a kávéillattal, együtt lengik be a macskaköves utcákat, halljuk a müezzin énekét a minaretből, miközben a Duna két ága méltóságteljesen körülöleli a hatalmas erődöt hordozó szigetet. A sorokat róva egy hullámsírba süllyedt, éteri látomás tárul fel szemeink előtt.

Rózsasziromlekvár címkéje
"Turnu-Severinnél, a híd után a doktor továbbhajózott Craiovába, én pedig autóbuszra szálltam vissza Orsova felé, ahol fölszedtem a holmimat, jegyet váltottam a másnapi hajóra, aztán gyalog elsétáltam a parton néhány mérföldet lefelé, ahonnan jöttünk, míg találtam egy halászt, aki átvitt ladikján arra a kis erdős szigetre, amelyet már azóta kíváncsian nézegettem, hogy újra találkoztam a Dunával.
Akkoriban az elmúlt hetekben sokat hallottam Ada Kalehről, és el is olvastam róla mindent, ami csak a kezembe akadt. A név törökül "erődszigetet" jelent. Körülbelül egymérföldes hosszúságú földdarab ez, formája mint a szövőszék vetélője, de a kanyarodó vízfolyás mentén enyhén meggörbül, s valamicskével közelebb fekszik a folyóban a kárpáti parthoz, mint a balkánihoz.  Hívták Erythiának, Rushafának, majd Continusának, és Apollóniosz Rhodosz szerint az argonauták is horgonyt vetettek itt, a visszaúton Kolkhisz felé. Vajon Jaszón hogyan vezette át az Argót a Vaskapun? Médeia talán varázskézzel átemelte a hajót a vízi szirteken. Egyesek szerint az Argó szárazföldi szállítással érte el az Adriát, mások úgy vélik, hogy átkelt rajta, majd a Pón hajózott tovább fölfelé, míg rejtélyes módon el nem érte Észak-Afrikát. Néhány szerző azzal a felvetéssel állt elő, hogy az Attikában elültetett első vadolajfák innen valók lehettek. Ám valójában a kis szigetet a későbbi történelem tette híressé.
Lakói törökök voltak, talán a Balkánt megszálló első szultánok, I. Murád vagy Bajazid katonáinak leszármazottai. Mikor a visszahúzódó törökök elhagyták, a sziget az ottomán birodalom messzire került törmelékeként tengődött egészen 1878-ig, a berlini kongresszusig. Az osztrákoknak is volt némi felséguralmi joguk fölötte, de valójában megfeledkezni látszott róla mindenki, egészen addig, amíg a versailles-i szerződés oda nem ítélte Romániának. A románok békén hagyták a lakosságot. Partra lépés után a legelső, amit megláttam, egy szőlőlugasban működő kávézó volt, ahol törökülésben öregemberek ültek a földön, körülöttük sarlók, balták és kacorkések hevertek. Mikor odainvitáltak maguk közé, olyan boldog izgalom fogott el, mintha egy repülő szőnyegre hívtak volna meg utasnak. Majd kétarasznyi széles, skarlátvörös selyem övkendőket tekertek sötétkék és fekete buggyos nadrágjuk sok-sok ránca fölé. Némelyiken rendes zakó volt, mások csavaros fekete hímzésű, rövid tengerészkék mellényt viseltek, kifakult szilvaszín fezt, és lazán a köré tekerték a turbánt, a hodzsát kivéve, akinek hófehér turbánja gondosan valamivel alacsonyabb, kevésbé kúpos formájú és pamacsban végződő feze köré volt hajtogatva. A homlokuk domborulata, az orruk formája, a fülük szöge miatt valahogy megmagyarázhatatlanul mások voltak ezek az emberek, mint akikkel addigi utam során találkoztam. A négy-ötszáz szigetlakó mind ugyanabból a néhány családból származik, amely évszázadok óta keresztül-kasul egymás között házasodott, és egyiken-másikon itt ezek közt is felfedezhető volt az a kissé bizonytalan, révült tekintet, repdeső pillantás és különc könnyedség, ami az ősi, belterjes családok sarjainak szokott sajátja lenni. Kopott, foltozott ruházatuk ellenére azonban viselkedésük, modoruk csupa méltóság volt. Az idegennel való találkozáskor jobb kézzel megérintették szívüket, ajkukat, homlokukat, majd kezüket a mellükre téve és fejüket kissé meghajtva elmormolták az üdvözlés előírásos szavait. Olyan előkelően udvarias gesztus volt ez, mint a lerongyolódott spanyol grandok ceremoniális hajlongása. Mintha a történelem előtti korok túlélői lettek volna, a sziget pedig rég kihalt és eltűnt fajok rezervátuma.
 
 
Többen is imagyöngyeiket morzsolgatták, de nem imádkoztak; találomra osztották el a füzér szemeit az ujjaik közt, csak mintegy határt szabandó határtalan szabad idejüknek. Legnagyobb gyönyörűségemre, saját külön füstfelhőjébe burkolózva, az egyik öregember nargiléből pipázott. Majd kétméternyi, ravaszul összetekert vörös csövön át szívta a füstöt, és valahányszor megszívta a borostyánszopókát, a nedvesített iszfaháni dohánytekercsre helyezett faszén fölizzott, a víz pedig egy párzó varangy nászdalához hasonló böffentések közepette töltötte meg füsttel az üvegedényt. Mikor egy fiú kis fogóval friss parazsat hozott, az öregember rám mutatva súgott neki valamit. Pár perc múlva a fiú egy kör alakú, arasznyi magas kisasztalra helyezett, megrakott tálcával jelent meg. Zavaromat látva, az egyik szomszédom megmutatta, hogyan kezdjek hozzá. Legelőször meg kell inni a tálcáról a pohárka rakit, utána megenni a falatnyi csodás rózsasziromlekvárt, mely kanálon egy üvegtányérkáról kínálta magát, ezt a félig telt kancsóban hozott vízzel le kell öblíteni, és végül egy filigrán csészéből föl kell hörpinteni a gyűszűnyi sűrű, tűzforró kávét. A ceremónia befejezéséül fenékig kell üríteni a kancsót, és el kell fogadni a dohányt, ami ez esetben egy ott helyben kézzel készített, aromás cigaretta volt. Az öregemberek közben csöndben, somolyogva ültek, csak néha sóhajtott föl valamelyik és szólt hozzám egy-két szót, sejtésem szerint alighanem erősen tört román nyelven. A doktor mesélte nekem a hajón, hogy a román kiejtésük és stílusuk mosolyt fakaszt a túlparton. Egymás között törökül beszéltek, ezen az általam még sosem hallott nyelven: agglutinált szótagok meghökkentő füzérei követték egymást azonos magánhangzókkal tűzdelve, s az egész beszéd halványan a magyarra emlékeztetett. A két nyelv  minden szava más, és mégis távoli unokatestvérei egymásnak az urál-altáji nyelvek családjában. A doktor szerint az itteni beszéd vagy a konstantinápolyi nagyvárosi nyelv messzire fajzott változata, vagy pedig az ősinek egy megkövült zárványa; mintha egy réges-rég elszakadt angol közösség valahol a világban még ma is Chaucer nyelvét beszélné. Távozáskor zavarban voltam: a fizetésre tett tétova kísérletemet egy mosollyal és rejtélyes, hátrahajló fejmozdulattal elhárították. Ekkor láttam először a Levante mindenütt használt tagadó gesztusát. Utána megismételték a kecses kis meghajlásos ceremóniát, jobb kéz a szívre, ajakra, homlokra.

 
Ezek voltak hát a Kína határvidékéről származó diadalmas nomádok utolsó leszármazottai! Leigázták majd egész Ázsiát, aztán pedig Észak-Afrikát is Herkules oszlopaiig, szolgaságba hajtották a fél keresztény világot, még Bécs kapuit is döngették. E hadi dicsőség réges-rég elszállt ugyan, de emlékét valamikori gyarmataikon itt-ott még ma is őrzi egy-egy hátrahagyott minaret, akár egy földbe szúrt lándzsa.
Itt a minaretet erkélyes házikók fogták körül, és apró műhelyek, ahol a szultánkenyér vagy cigaretta készült, mindezt pedig egy hatalmas erődítmény málladozó romjai keretezték. A macskaköves utcákban szőlőlombos filagóriák, itt-ott kifeszített vászontetők adtak némi árnyékot. Fehérre meszelt benzineskannákban mályva, futórózsa és szegfű virágzott; a sürgölődő asszonyok vállát és fejét sötét ferdéje takarta - egyenes vonalban a homlokra tűzött fátyol, amely az orr alatt összeért; keskenyedő fehér nadrágot viseltek, amitől úgy néztek ki, mint a fekete-fehér tekebábok. A gyerekek ugyanúgy öltözött minifelnőttek voltak, és a kislányok, fátyoltalan arcuktól eltekintve, az egymásba rejtett orosz matrjoska babák legkisebbjei lehettek volna. Dohánylevelek füzérei szikkadtak a napon, akár a sózott hering. Asszonyok rőzsét vittek a fejükön, magot szórtak a csibéknek, vagy a folyópartról tartottak hazafelé sarlóval, sáskötegekkel. A csöpp kertekben lógó fülű, lomha nyulak ugrándoztak, és a beérő sárgadinnye levelét majszolták. A hálók és csónakok közt kacsák flottillái manővereztek, és a rengeteg béka odavonzotta a tetőkről a környék összes gólyáit.
  
 
Hunyadi húzta föl itt az első védfalakat, de a bástyák és egyéb épületek az interregnum korszakából valók, mikor Jenő herceg elfoglalta Belgrádot, lejjebb kergette a törököket a Duna mentén, s a sziget keleti vége az erődítmény súlyától szinte süllyedni látszott. Az ágyúsáncok boltívei beomlottak, az irdatlan, dohos lőporraktárak falai leroskadtak. A bástyák oldalai megrepedeztek, nagy, fűpamacsos tömbök kidőltek belőlük, és a földön heverő romok közt kecskék ropogtatták a füvet. Körte- és eperfák közt keskeny ösvény kanyargott a temető felé, csálén álló, turbános sírkövek közé. Egyik sarkában egy Bokharából való dervis vezető nyugodott, aki itt végezte be életét, miután "szegényen, akár az egér" járta a világot. és azt a helyet kereste, amely legszebb a földön, s mentes minden bajtól és nyomorúságtól.
Későre járt az idő. A nap már lement a minaretről, majd végszóra megjelent a türkiz égen a tegnapinál valamivel kevésbé kísérteties újhold, s mellette egy csillag, mintha csak valami ottomán herold tűzte volna föl oda. A minaret kúpja alatti erkélyen hasonló pontossággal megjelent a hodzsa torzója. Beledőlt a szürkületbe, magasba emelte a karját, és az imára szólító izam hosszan kitartott, magas hangjai szálltak a levegőben, minden egyes vers remegő körökben terjedt tova, mintha bizonyos időközökben kavicsot dobtak volna a levegő tavába. Még akkor is lélegzetemet visszafojtva füleltem, mikor a felszólításnak rég vége volt, s a hodzsa már félúton járhatott lefelé a sötét csigalépcsőn.
 
 
A minaret tövében, a fogadalmi kútnál komótos férfiak tisztálkodtak galambok sertepertélése közepette, s a bejáratnál sorakozó saruk közé hamarosan beállt az én tornacipőm is. A törökök, ahogy beléptek, lesütött szemmel és egy sorban rögtön lerogytak egy hatalmas szőnyegre. Sehol nem volt semmiféle dekoráció, csak a mihrab meg a mimbar, s egy Korán-idézet fekete kalligráfiája a szemközti falon. Az előkészület rituális mozdulatait alaposan és sietség nélkül, egyszerre végezték a hívők, míg csak hirtelen le nem borult az egész sor, akár egy hullám, majd pedig mintegy átbukott, ahogy homlokát mindegyik a kárpit szövetéhez érintette, miközben váratlanul és megkapó módon láthatóvá vált valamennyi férfiláb harisnyás talpa. Fölegyenesedtek, s úgy ültek aztán a sarkukon, fölfelé fordított, nyitott tenyerük az ölükben, néma csöndben. A hodzsa, aki ott térdepelt előttük, időnként halkan azt mormolta: Allah akbar!, amire aztán újra hosszú csönd következett. A dísztelen, néma hodályban ez a négy szótag hihetetlenül ünnepélyesen és komoran zengett."

****

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...