Dunavecse kazettáin

Dunavecse egykor Duna-parti mezőváros volt, házaiból, templomtornyából közvetlen kilátás nyílt a folyóra, legkésőbb a XVIII. századtól a Dunától való távolsága növekedni kezdett, először természetes folyamatok következtében, majd a folyószabályozás további negyed kilométert tett ehhez hozzá. Manapság széles ártéri erdő szűri meg a dunaújvárosi vasmű felől érkező szeleket, ez az erdő pedig olyan árvízvédelmi "kazettákban" nőtt fel, ami nem sok más helyen látható, de itt sem sokáig. 

A legöregebb T-sarkantyú Dunavecsén, és az alatta záródó egykori Duna-meder

Kezdetben volt a Loba-sziget. Ami feltehetően 1826 körüli elírás lehet, hiszen más kataszteri és földhasznosítási térképeken a vecsei vizenyős part libalegelőként volt feltüntetve, azaz fátlan ártéri rétként hasznosították, ezért a Loba névalak valójában inkább Liba-sziget lehetett. Mindössze egy keskeny, feltöltődő meder választotta el ezt a libalegelő szigetet a mezőváros nyugati részétől, amely észak felé, egy kiszélesedő ártér Dunából kilépő vizeiből táplálkozott. Ennek a mélyedésnek volt egy ága, ami Dunavecsét kelet felől kerülte meg és haladt dél felé a Dunaegyháza és Solt környéki mocsarakba, a Kis-, és Nagy-Sákor-tóba. Ezek a medrek és folyóágak szárazabb időszakban is vizenyős területnek számítottak, azonban árvizek idején a Duna ezeken közlekedett az ártér irányába majd apadás idején vissza.

Kezdetben vala a dunavecsei Loba (Liba)-sziget (forrás)

Dunavecse árvízvédelmi szempontból meglehetősen rossz helyzetben volt, végső soron erre az állapotra vezethető vissza a folyószabályozási "kazetták" megépítése. 

(1) A Soroksári-Duna tassi visszatorkollása alatt a Duna két partja aszimmetrikus, az árvizek csak a balpart irányába tudtak kiönteni. A meredek dunántúli löszdombok a jobb parton minimális, méterekben mérhető szélességű árteret hagytak az árvizeknek, miközben a bal part, ahol Dunavecse is található szinte teljes egészében ártér, ahol az árvizek a folyótól 20 kilométerre is kiönthetnek a Homokhátságig tartó széles lapályon. 

(2) Ráadásul a Duna ezen a szakaszon igen széles és lapos mederben folyt, ahol zátonyok, szigetek akadályozták rendszeresen a jég levonulását, például a Vecsével szemközti (akkoriban még két részből álló) Scharbert-sziget két nagyjából egyforma szélességű ágra osztotta a folyót, és az 1,2 kilométer széles mederben gyakran előfordult jégdugóképződés, amikor a Duna fenékig csupa jég volt. 

"Jégtorlaszképződés szempontjából a legrosszabb a Dunavecse-Apostag közötti szakasz volt, úgyhogy a budafoki ág után mindjárt ezt vették munkába. Itt mindkét ág nagyon zátonyos volt, úgyhogy kisvíznél az uszályokat megkönnyítve egyenként kellett átvontatni, a személyhajóknak pedig meg kellett a [Scharbert-]szigetet kerülni, hogy Apostagon kiköthessen."

1876-ig csupán helyi árvízvédelmi töltések épültek, ezen haladt az állami út is Szalkszentmárton és Apostag irányába, de ezt a töltést az árvizek rendszeresen átszakították, mint például az 1876-os jeges árvíz idején január elején (Apostag és Vecse között) és február 25-én is, amikor Dunavecse mezővárosa is víz alá került a sekély mederben beállt jég következtében. 

Liba-sziget, avagy a dunavecsei T-sarkantyú 1908-ban. (saját gyűjtemény)

Az 1876-os (és az azt megelőző 1838-as) jeges árvíz tanulságai alapján fogtak neki a Pentele alatti Duna-szakasz szabályozásának. A Scharbert-sziget nyugati ágát keresztgáttal és párhuzamművekkel elzárták, a főágat megkotorták és 1905-ben Dunavecse is kapott egy párhuzamművet, mely alatt vélhetően az egyes számú T-sarkantyút értették az Ihrig-féle Magyar Vízszabályozás Történetében (lásd: kezdőkép, a fenti képeslap, illetve az alábbi ábra első képén). Annak ellenére, hogy a T-sarkantyú egy 1908. március 18-án feladott képeslapon is látható, az 1910-es 1:5000-es méretarányú Duna helyszínrajzon nem szerepel, helyette három rövidke sarkantyú nyúlik a Dunába a Védgát és Duna utcák elvégződésénél, valamint a református templom mögött. Ez utóbbi pozíciója megegyezik a T-sarkantyú helyével.  

Ez a T-sarkantyú alkotta a kezdetleges előzményét a dunavecsei kazettáknak; mintegy 200 méterre nyúlt be keresztirányba a folyóba, 420 méter szélességűre szűkítve össze a Scharbert-sziget keleti oldalán fő hajózási csatornának kiszemelt ágat. Nem egyszerű kövezés volt, a kőtömböket kötőanyaggal tették szilárdabbá, és erre merőlegesen épült egy 700 méteres hosszúságú kőszórás, de ezt már nem cementálták össze. A felvíz felé nyitott kőkeret összeszorította a medret, egyben üledékcsapdaként is működött, ami hordalék ide bejutott a megálló vízmozgás miatt ki már nem kerülhetett. Ugyanakkor a keresztgát alvízi szakaszán is megindult a hordalék kiülepedése. 

A dunavecsei part változása 1930-2005

Azonban a T-sarkantyú nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, a meder szűkülése nem indult meg Dunavecsétől északra, és az 1960-as évek kezdetén még mindig harmadával volt szélesebb a Duna, mint amit a szabályozásnál elvártak. Ez a 600 méternél is szélesebb meder még mindig túl tág volt, ezért mindkét parton újabb párhuzamművek építése vált szükségessé, a dunántúli magaspart védelmében kisebb mértékű beavatkozások születtek, a dunavecsei oldalon azonban két kilométeres hosszúságban mesterségesen alakították ki az új partélt, amit másutt kisebb beavatkozásokkal (pl. szimpla sarkantyúk) a folyóra bíztak. 

A szabályozási partélt enyhén homorú nyomvonalon alakították ki. 1964-as légifotókon még csak rövidke sarkantyúkat látunk a vecsei parton a T-sarkantyú felett. Pontos építési idejük nem ismert, de a Duna (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi) Múzeum képtárában található néhány dunavecsei kép alapján az 1920-as évek második felében végeztek hasonló munkálatokat ezen a szakaszon. Ezeket a sarkantyúkat, szám szerint ötöt hosszabbították meg a mederbe tervezett új partélig, a munkálatokkal 1967-re elkészültek. Nem bízván abban, hogy ez elegendő lesz a cél eléréséhez, a régi T-sarkantyútól kiindulva az új sarkantyúk hegyének érintésével párhuzamművet raktak le, öt zárt és két nyitott (alsó és felső) kazettára osztva a Duna medrét a bal parton. 1973 nyarán már ez a helyzet látható a fentről.hu légifotóin (lásd: alábbi kép).

Folyószabályozási munkálatok Dunavecsén, az 1920-as évek második felében (forrás)

Ez a beavatkozás körülbelül fél négyzetkilométert választott le a Duna medréből azzal, hogy 100-200 méterrel szűkítették (ismét) a folyót. A kazetták a régi és az új partél közötti differenciák miatt 5 és 10 hektár között váltakoznak. A kazetták sokkal jobb üledékcsapdák voltak a T-sarkantyúnál, a teljesen megszűnő vízmozgás következtében, és nem járunk messze a valóságtól, ha zagytározóknak nevezzük őket, ahová nem csak a nagyvíz idején esett csapdába a hordalék, de vélhetően a környékbeli mederkotrásból származó, nem eladható (pl. sóder) mederanyag depóniájáként is hasznosíthatták. A megelőző 60 éves (1905-1965) periódushoz képest a feltöltődés drasztikus gyorsasággal ment végbe, folyamatát az alábbi három légifotó jól szemlélteti. 2025-re a kőkazetták eltűntek egy áthatolhatatlan ártéri erdőben, bennük a Duna egykori vízfelületei megszűntek, vagy tavacskákká, pocsolyákká zsugorodtak. 

A 2. 3. és 4. sarkantyú közötti kazetták (1973. június 28.) fentrol.hu

A 2. 3. és 4. sarkantyú közötti kazetták (1990. július 30.) fentrol.hu

A 2. 3. és 4. sarkantyú közötti kazetták (2024.) googleearth

Kisvizes időszakban, például 2025. november 22-én, Dunaújvárosnál mért 24 centiméteres vízállásnál (LKV+106 cm) a kazettákban sehol sem jelentkezett vízmozgás, bár erre utaló nyomokat lehetett találni, ugyanis a kőszórások, elsősorban a párhuzammű, néhány helyen kicsorbult és középvíznél jelentkezhet vízbeáramlás. A sarkantyúk ezzel szemben intaktak, azaz a kazetták között sokkal kevésbé jellemző a vízmozgás, az első T-sarkantyú kivételével az összeset benőtték a fák, az avarhullás és a hordalék miatt megindult rajtuk a talajképződés, és a kövek egyre inkább eltűnnek a szem elől.

Ez a betemetődés a főági partfal kivételével a párhuzamművön is jelentkezik, a folyóparti hordalékdinamika azt eredményezte, hogy az iszapos homok rátelepedett a kövekre, megmagasítva a szabályozási műtárgyat, amit a belső oldalon lerakódó hordalék támaszt meg. A kazetták mögöttes területei a hasonló kialakítás ellenére sem egyformák. A két északi kazettában például a lágyszárú növényzet dominál, facsoportokkal, ami utalhat arra, hogy itt a térszín alacsonyabb, ami gyakoribb elöntést eredményez, miközben a Dunavecséhez közelebbi alsó kazettákban áthatolhatatlan ártéri dzsungel nőtt fel, gazdag holtfaállománnyal, sűrű, aljnövényzettel és némi szabadon maradó vízfelülettel, jellemzően a kazetták oldalfalait alkotó sarkantyúk alatt. Ezek közül mindössze kettő olyan rész van, amit a növényzet még nem tudott meghódítani, de hasonlóan alacsony jővőbeli vízállások esetén ez csak néhány év kérdése lesz.  

A déli, első sarkantyú elvégződése a parton

A második sarkantyú alatt záródó vízfelület, egy apró növénytelen folttal

A harmadik sarkantyú alatt megmaradt vízfelület.

A negyedik sarkantyú felett a lágyszárú növényzet dominál

A fákkal benőtt negyedik sarkantyú kövei eltűnnek az avar alatt

A vízmozgás elsősorban a kazetták kicsorbult szakaszain jelentkezik.

A dunavecsei kazetták északi elvégződése

Kilátás a főágra, ahol a fákkal benőtt, sivár, homorú  párhuzammű határozza meg a tájképet

A természet tehát rekultiválta a dunavecsei hordalékcsapda kazettáit, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a felszínen nyoma se maradjon az emberi beavatkozásnak. Egyetlen helyen törik csak bele a bicskája a feladatba, a part mentén a hullámzás és a sodrás csupaszon tartja a párhuzamművet, ahol a hódok is csak nehezen tudnak közlekedni, a meredek, a dunavecsei szakasz korábbi képétől olyannyira idegen sziklás parton. Ha lassan is, de ez a munka is el lesz végezve, a kidőlő fák és a fagyaprózódás fokozatosan erodálják és csorbítják majd a két kilométernyi hosszú kőszórást, hogy annak szemcseméret-tartománya egyre jobban közelítsen az eredeti értékhez. 

További képek a vecsei partról a Dunavecse Képtárban!