A Belene szigetvilág

Ugyan a természet is tud poklot létrehozni a Földön, azonban egy kukoricaföldön kinövő vulkán mégiscsak más, mint egy kommunista javító munkatábor egy dunai szigeten, amit az ember hozott létre. A bulgáriai börtönsziget a rendszerváltás óta felejtene, egyes dolgokban túl jól halad, de a múlt fekete foltja valószínűleg levakarhatatlan a zöld szigetről.

A Belene-sziget keleti részén található mocsarak © Александър Иванов (forrás)

A Belene-sziget történetéről először Nick Thorpe "a Duna" című könyvében olvastam először, majd másodszor a román-bolgár dunai határvitákról szóló cikkben bukkant elő. Története Magyarországon ismeretlen, de talán a recski munkatábor története párhuzamba állítható vele. A Belene-sziget abból a szempontból is különleges, hogy Bulgária legnagyobb dunai szigete, és közel található a Duna legdélebbi pontjához. Közelebb járunk a valósághoz, ha Belene-szigetcsoportról beszélünk, ugyanis ezen a szakaszon még működik a zátony- és szigetképződés, és nem csak a főágban, de a lezáratlan mellékágakban is. Itt a szigetek "természetes halállal" halnak, hozzáforrnak a nagyobb szigetekhez, vagy a parthoz. 

A Belene-szigetcsoport áll egy fő szigetből, melyet Persin-szigetnek is neveznek, ehhez északon hozzáforrt a Kitka (Китка)-sziget (máshol Golyama Barzina), itt csak egy keskeny mellékág jelzi az elvékonyodó határvonalat. Ebben a mellékágban az ártéri formák alapján több kisebb sziget is rejtőzik. A Kitkától északra található a szép nevű Milka (Милка)-sziget, ami ebben az esetben egy női nevet takar. Tőle keltre, vele szinte egybeforrva jelölik a Calvados (Калвадос)-szigetet, amely tudomásom szerint az egyetlen olyan dunai sziget, amelyet egy alkoholfajtáról neveztek el, a Calvados ugyanis egy észak-francia almaborból készített párlat, amit valami vicces kedvű helybéli jegyezhetett fel a önszorgalomból térképes alkalmazásra. Ezen kívül található ezen a szakaszon néhány olyan névtelen bolgár sziget, ami a román parthoz nőtt hozzá, olyan is, ami a hajóút román oldalán található valódi sziget, ezen kívül kiterjedt zátonyok is tarkítják a Dunát alacsonyabb vízállásnál.

További három sziget található a Belene-település melletti mellékágban, ezek a Magaritsa (Магареца)-sziget, a Belitsa vagy Štureca-sziget és folyásirányban a legalsó a Predela (Предела)-sziget. Ezeknek is beszédes nevük van, ugyanebben a sorrendben magyarul Szamár-, Tücsök és Határ-szigetnek fordíthatjuk őket. Utóbbi arról kapta a nevét, hogy Pleven és Veliko Tarnovo megyék határán fekszik.

A Belene-szigetcsoport körülbelül 54 négyzetkilométernyi területet fed le, ez nagyjából akkora mint a Szentendrei-sziget. Hossza légvonalban 14 kilométer, folyamkilométer alapján 16 kilométer, legnagyobb szélessége eléri a hat kilométert. Ellentétben a Szentendrei-szigettel a Belene-szigetcsoport teljes területe az ártéren fekszik, állandó emberi megtelepedésre alaphelyzetben alkalmatlan.

A Belene-sziget (Googleearth)

Egészen 1949 tavaszáig Belene település egy viszonylag szegény, katolikus lakosságú falu volt. Szegénysége abból a tényből fakadt, hogy a földterületek jelentős része a Duna árterén feküdt, és nem csak a szigeteket, hanem a jobb parti földeket is szinte évente elborította. Az elöntött földeken pedig nem lehetett búzát, csak kukoricát ültetni, ezért a fehér kenyér errefelé luxuscikknek számított. Belene lakossága a szigeteket ártéri gazdálkodásra használta, főleg az állattenyésztés dominált. Tavasszal áthajtották a teheneket, disznókat és juhokat a mellékágon, majd ősszel visszaterelték őket a faluba. A szigetekről nyerték az épület- és tűzifát, a mélyen fekvő vizenyős részeiről pedig a halat, ezen kívül a kiterjedt virágos rétek nagyszerű lehetőséget nyújtottak a méhészkedésre. Ez az idillinek mondható gazdálkodás szűnt meg egyik napról a másikra 1949 májusában. 

Pontonhíd a szigetre (forrás)

1949. május 1-jén, alig négy nappal a munkatáborok építését jóvá hagyó bolgár belügyminiszteri rendelet után két hivatalnok jelent meg Belenében és a szigeteket gyakorlatilag lefoglalták a Belügyminisztérium nevében. Ez azzal járt, hogy őrök érkeztek akik a helyiek húszezres állatállományát, a kaptárakkal együtt rövid távon elhajtották a szigetről. Addig sem volt túl nagy támogatottsága a kommunistáknak a faluban, de a hangulatjelentések szerint ezen a nyáron olyan óriási volt a lakosság elégedetlensége, hogy kétségessé vált a beruházás is. 

Később, ahogy telt-múlt az idő, ez az ellenségeskedés lassan megszűnt, ahogy a falubeliek közül sokan munkát és jó megélhetést kaptak a tábor alkalmazottaiként. Közülük került ki a legtöbb őr és adminisztratív alkalmazott. Volt olyan börtönőr, aki később polgármester lett Belenében.

A Belene munkatáborok áttekintő helyszínrajza (forrás)

A foglyok első csoportja 1949 nyarán érkezett a szigetre. Az érkezőket nehéz volt titokban tartani, ugyanis a szigetre vezető egyetlen pontonhíd Belenén keresztül vezetett a szigetre. Ez a 300 fő még ágakkal befedett gödrökben lakott, az ő feladatuk volt felépíteni a tábort és a barakkokat. A legkülönfélébb társadalmi csoportok kerültek ide, egykori parlamenti képviselők, ellenzéki pártok tagjai, az úri osztály prominensei, köztük Szófia egykori polgármestere, énekesnők, és felekezetre való tekintet nélkül egyházi emberek. Voltak itt értelmiségiek, katonatisztek, kulákok, anarchisták, monarchisták, szocdemek, parasztpártiak, sőt később kommunisták is. Az ötvenes években már annyi "bűn" is elég volt a javító munkatáborhoz, ha valaki nyugati zenét hallgatott, vagy nyugati módra öltözködött. Egyetlen közös volt bennük, hogy mindannyian bírósági ítélet nélkül kerültek Belenére. Kezdetben csak fél évre lehetett valakit ilyen eljárással javító munkatáborba küldeni, 1951-ben ennek időtartamát 3-7 évre emelték. Ennek ellenére nem volt ritka az sem, hogy valaki 14 évig raboskodott különféle bolgár kényszermunkatáborokban, ugyanis nem Belene volt az egyetlen, habár ez volt a legnagyobb és leghosszabb ideig működő ilyen helyszín. A másik hasonlóan hírhedt hely Lovech volt, a Balkán-hegységben de ezen kívül legalább negyven más munkatáborról lehet tudni, habár ez sem pontos adat, ugyanis voltak ideiglenes munkatáborok.

Belenén öt tábor volt szétszórva, ezeket római számmal jelölték. Az I. telep jelenleg is börtönként működik, egészen 1953 óta. Jelenleg 500 szigorúan elkülönített rab tölti itt büntetését. Ez van legközelebb a településhez, a pontonhídtól nyílegyenes út vezet ide. A munkatábortól az különböztette meg, hogy ide bírósági ítélettel kerültek a rabok, ami nem jelentette azt, hogy a tábor és a börtön között nem volt átjárás. 1953-ban, amikor Sztálin halála után Bulgáriában is amnesztiát kaptak a kényszarmunkára ítélt politikai foglyok, sokukat nem engedték el, hanem átkerültek a börtönbe. 1957-től a börtön felügyelete átkerült az Igazságügyi Minisztériumhoz. A II. számú tábor volt a tulajdonképpeni szögesdróttal, vizesárokkal és őrtornyokkal lezárt munkatábor. Messze, benn a sziget keleti részén volt, mocsarakkal övezve, 10 kilométerre Belenétől. Itt őrizték a politikai foglyokat, gépfegyveres őrökkel. A sziget nagy távolságai miatt ezek az őrök lovon közlekedtek, felszerelésükhöz korbács is tartozott. Az itteni elítéltek nehéz fizikai kényszermunkát végeztek, töltést építettek, mocsarakat csapoltak le, ezen kívül mezőgazdasági munkát végeztek, valamint erdőt irtottak.

A táborlakók visszaemlékezései szerint a barakkokban nem volt fűtés, nem kaphattak orvosi ellátást és a külvilággal való kapcsolattartást is akadályozták. A tábort 3000 főre tervezték, de 1949-1953 között 12 ezer ember fordult meg itt összesen. Ha a teljes időszakot vesszük 1949-1989 között, akkor ez a szám elérhette a 30 ezer főt. A koszt leggyakrabban híg leves volt, száraz és/vagy penészes kenyérrel, előfordult, hogy a levest vagy teát telente megfagyva kapták. Éhezés, fagyás, orvosi ellátás hiánya és kínzás miatt haltak meg a legtöbben. Túlélők visszaemlékezései szerint előfordult, hogy az elítéltek holttesteit malacokkal etették meg, de büntetésként jellemző volt a korbácsolás, ami után a foglyokat ruhátlanul kikötözték valami mocsaras helyre, ahol a kínzás hátralévő részét a szúnyogok végezték el. A szigeten elhunyt embereket tömegsírba temették, de ezek helyét a mai napig nem sikerült feltárni. 

A IV. számú tábor a Shturets-szigeten állt, itt helyezték el a női foglyokat. A III. és V. számú táborokban dolgoztatták a foglyokat, az egyik mezőgazdasági üzem volt, a másik egy téglagyár. A Belene-szigeten összesen 2000 hektáron gazdálkodtak, miután sikerült a kényszermunkával felépített töltésrendszerrel kiküszöbölni a dunai árvizeket.

Belene II. számú tábora (forrás:  Krum Horozov)

Annak ellenére, hogy Belene volt a leghosszabb ideig működő és legnagyobb kényszermunkatábor Bulgária területén, nem volt állandóan használatban. Bulgáriában az 1944. szeptember 9-i kommunista puccstól kezdve egészen a szocializmus bukásáig működtek ilyen táborok, annak ellenére, hogy Bulgária ezeket nyilvánosan letagadta. Bulgáriában még 1989 nyarán is internáltak embereket bírósági eljárás nélkül. Belene első szakaszban 1949-1953 működött munkatáborként, 1956-ig volt 3 évnyi szünet, de a belenei börtönbe ekkor is érkeztek elítéltek. 1956 őszén, az elbukott magyarországi forradalom után a tábor újra megnyílt és 1959-ig működött. Visszaemlékezések szerint ez a periódus volt a legbrutálisabb időszaka a tábornak. 1959-ben a tábort bezárták és az elítélteket átvitték a lovechi kényszermunkatábor kőfejtőjébe. Az ott elhunyt áldozatok holttesteit azonban 1962-ig teherautókkal szállították vissza a Belene-szigetre. Napi két turnus volt, egy reggel egy este. A tetemeket volt, hogy a Dunába dobálták, de a legtöbbjük jelöletlen tömegsírba került a kisebb szigeteken. A börtön és a munkatábor egyidejű működése miatt a határ elmosódott a helyiek emlékezetében. A visszaemlékezők közül nagyon kevesen tudták megmondani mi a különbség a kettő között, így gyakran egy kalap alá vették a két intézményt. 

1985-ben a II. számú tábor újra megnyitotta a kapuit, amikor a nacionál-kommunista kormányzat erőszakos asszimilációra kezdte kényszeríteni a török és pomák kisebbséget. Már azzal is Belenére lehetett kerülni, ha valaki nem volt hajlandó bolgárosítani a nevét. Jellemzően az ellenállás vezéregyéniségeit internálták a szigetre. Ezek az intézkedések kitartottak az államszocializmus bukásáig, és amikor a határok kinyíltak 300 ezer bulgáriai török vándorolt ki Törökországba.

A belene-szigeti emlékmű (forrás)

Az államszocializmus bukását Bulgáriában idézőjelbe kell tenni, ugyanis 1990-ben, az első szabad választáson a kommunista párt utódpártja a Bolgár Szocialista Párt nyert, méghozzá úgy, hogy abszolút többséget szereztek az új Parlamentben. Ugyan indultak perek a kényszermunkatáborokat felügyelő emberek ellen, de közülük senkit nem ítéltek el. Egyrészt ezek az emberek többnyire már nem éltek, esetleg a perek közben haltak meg, de azért sem sikerült a teljes felelősségre vonás, mert a hivatalos iratok többnyire eltűntek, elvesztek. Azaz hivatalos dokumentumok hiányában azt is lehetne mondani, hogy ilyen táborok sohasem léteztek Bulgáriában. A múlt feldolgozása ezért nehézkes, kizárólag csak az őrök és fogvatartottak beszámolói alapján lehetséges. Eltűntek a dokumentumok, nincsenek tömegsírok, lassan a túlélők is meghalnak. Bulgáriában a túlélők úgy érzik elmaradt a szembenézés, nincs intézmény, amely a kommunista időszak bűneivel foglalkozna. 

A Belene-szigetén pedig a természet lassan visszahódítja azt, amit annak idején elvettek tőle. A sziget keleti fele 2000 óta védett terület, számos madárfajnak ad otthont. Négy egykori nagy mocsarát revitalizálják; a szigetet körülölelő, könnyből és vérből felépült töltéseket a természetvédők megbontják, hogy a Duna újra birtokba vehesse árterületét. Így fordulhat elő, hogy a Belene-szigetcsoportot manapság egyszerre emlegetik, mint "Bulgária Dachau"-ja és a "Duna gyöngye". 

További monográfiák, fényképek és visszaemlékezések Belenéről:

• https://beleneisland.org/history/?lang=en
• https://www.businessinsider.com/my-visit-to-the-gulag-where-my-grandfather-was-tortured-2021-9
• https://vagabond.bg/dark-tales-belene-3275
• https://us4bg.org/news/belene-2019/
• https://webcafe.bg/report/483133946-belene-syakash-nikoga-ne-e-bilo/gallery
• https://belene.bg/en/tourism/belene-memorial-park/
• Daniela Koleva: Belene: remembering the labour camp and the history of memory. 2012.
• Lilia Topouzova: Reclaiming Memory: The History and Legacy of Concentration Camps in Communist Bulgaria. 2015.