Román-bolgár határviták a Dunán

A folyók, mint például a Duna, nem mindig viselkednek "megfelelően". Mármint az ember szempontjából. Egy folyó hol kiárad, hol túl kevés víz van benne a hajózáshoz, hol (szikla)zátonyokat formál, máshol szigetek nőnek ki belőle a leglehetetlenebb helyszíneken. Oldalazó eróziójával pusztítja az egyik partját, míg a másikat építi és bővíti. Hát hogyan lehet egy ilyen rakoncátlan folyón egy tisztességes államközi határt megrajzolni? Románia és Bulgária több mint 100 éve küzd ezzel a problémával, még sincs megoldás a látóhatáron. 

1966. április 14-én és 17-én, majd május 4-én a Bulgáriához tartozó Vetren-szigetnél román határőrizeti szervek bolgár állampolgárokat tartóztattak fel, akik a Dunán halásztak. Románia szerint a halászok román felségvizeken tartózkodtak. 1966. május 13-án a román határőrök őrizetbe vették Tachev alezredest, a bolgár határőrizeti megbízott helyettesét is, más bolgár állampolgárokkal együtt, akik szintén az említett sziget térségében tartózkodtak. Az incidensek után felmerült a 135 hektáros Vetren-sziget tulajdonjogának kérdése. 1966-ig a román félnek semmi problémája nem volt azzal, hogy a jobb parton élő bolgárok fát termeltek ki, szarvasmarhát legeltettek rajta, vagy halásztak körülötte a Dunában. Az incidensek rávilágítottak a két állam között fennálló határvitára, amelyet több mint egy évszázada nem sikerült megnyugtatóan rendezni. A problémás helyzetet jól illusztrálja, hogy a Vetren-sziget a Google térképen Bulgáriához, az OpenStreetMap-en pedig Romániához tartozik. 

Остров Ветрен, a bolgár Vetren-sziget (Google)

Ostrovul Ciocănești, a román Vetren-sziget (OpenStreetMap)

A Duna mintegy 470 kilométer hosszúságban határfolyó Románia és Bulgária között. A Timok folyó torkolatától egészen Szilisztra város utolsó házsoráig a bal part Romániáé, a jobb part pedig Bulgáriához tartozik. Ez a megállapítás azonban csak nagy vonalakban igaz. Ha jobban belenagyítunk a földrajzi részletekbe, láthatjuk, hogy a Wikipédia (lásd alábbi ábra) is téved, mivel van néhány eltérés. A Duna bolgár szakaszán jóval szélesebb, mint amilyennek a például magyar szakaszt ismerjük. Vannak azonban más különbségek is. Ezen a szakaszon nemcsak vízierőművek nem épültek, de a nagyobb városokon kívül partvédművek, illetve folyószabályozási műtárgyakkal is alig találkozni. A Duna alsó szakaszán ugyanis elegendő a vízmélység a hajók számára, nem volt szükség a hajózás érdekében szabályozni a folyót. Éppen ezért a dunai szigetek is megmenekültek; a Vaskapu és a Delta között nem találunk keresztgátakkal, párhuzamművekkel a parthoz kapcsolt szigeteket és a folyóban mind a mai napig szabadon fejlődhetnek a zátonyok is. Végső soron erre a tényezőre vezethető vissza az is, hogy nem az ember formálja a meder futását, hanem maga a Duna. A Duna pedig nincsen tekintettel réges-régen megrajzolt határvonalakra, hanem elkanyarog erre-arra, ami azt eredményezte, hogy Románia néhol átkerült a jobb partra és valamivel több helyen Bulgária is átkerült a bal partra. 

Dunai államok határvonalai folyamkilométerek szerint (Wikipédia)

Ez az írás Spaska Shumanova cikke alapján készült, ami eredetileg a Múlt (Minalo) c. folyóirat 2021/2-3. számában jelent meg, majd a bolgár és román nyelvű Podul Prienteniei – Мостът На Приятелството – The Bridge of Friendship közölte újra. Mivel a cikk főképp a diplomáciai tárgyalásokat tárgyalja, a Dunai Szigetek blogon szerkesztve közöljük, elsősorban a folyó és a szigetek szempontjából vizsgálva a kérdést, néhol kibővítve, néhol lerövidítve az eredeti szöveget. 

A Bulgária és Románia közötti folyami határt először a berlini kongresszus határozta meg 1878-ban. Korábban a Duna mindkét partja oszmán befolyás alatt volt, az első első ideiglenes elhatárolás az 1828-1829-es orosz–török háborút lezáró békeszerződés alapján történt az Oszmán Birodalom és Havasalföld vazallus fejedelemsége között. Ez a szerződés a Duna hajózható csatornáját (német kifejezéssel: Thalweg) határozta meg a két szomszédos ország közötti határként. A Thalweg egy olyan vonal, amely a folyómeder legmélyebb pontjait köti össze. A Thalweg futása nem állandó, mert főként a szabad folyású szakaszokon a sodorvonal mozgása és hordalék lerakódása miatt módosulhat. Emiatt nem esik egybe a folyó középvonalával, ami a partoktól egyenlő távolságra lévő pontokat köti össze. A berlini kongresszus utáni, 1879-es szerződés előírta egy kétoldalú román–bolgár határmegállapító bizottság felállítását a Thalweg pontos helyének meghatározására. A következő három évtizedben azonban a dunai határ kérdése szóba sem került a két ország között.

Románia és Bulgária dunai határát három évtizeddel később sikerült rendezni. 1908. januárban írták alá az egyezményt Bulgária és Románia között a folyami határ kijelöléséről, melyet március 31-én ratifikálták. A Thalweg meghatározása során a Dragovei-szigetet (amelyet korábban Románia birtokolt) ingyenesen átengedték Bulgáriának, hat bolgár sziget került át Romániához, míg öt román sziget pedig bolgár terület lett. Az 1908-as egyezmény szerint a Bulgária és Románia közötti határ a folyó főmedrének folyását követi. Ahol szigetek vannak, ott a határ annak az ágnak a közepét követi, amely mentén a Thalweg fut.

Az egyezmény 6. cikke kimondja, hogy a Thalweg felmérését 10 évente el kell végezni, és a szigetek hovatartozását a határvonalhoz viszonyított helyzetük alapján kell meghatározni. Csakhogy a bolgár dunai határvonal 1913-ban, a vesztes második Balkán-háború következtében lerövidült. Dobrudzsa déli részét Szilisztrával együtt egészen a mai Nova Cherna faluig megkapta Románia. Ráadásul az első tíz éves évforduló az első világháború utolsó évére esett, melyben Románia és Bulgária ismét az ellentétes oldalon harcolt. Az 1908. évi egyezmény felülvizsgálatának szükségességét Bulgária és Románia a két világháború közötti időszakban eredménytelenül tárgyalta. 1940-ben, amikor Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, a krajovai megállapodás alapján Bulgária is visszakaphatta Dél-Dobrudzsát Szilisztráig, kialakítva a jelenlegi hosszúságú dunai határt a két állam között.

A második világháború befejezése és a "népi demokrácia" bulgáriai és romániai bevezetése után a két szomszédos ország bel- és külpolitikai érdekei közelebb kerültek egymáshoz, ami a kétoldalú kapcsolatok bővítését és elmélyítését tette lehetővé, beleértve a dunai határ rendezését. Azonban 1949 és 1989 között, a szocialista időszak rendszeres kétoldalú találkozóin gyakorlatilag a süketek párbeszéde zajlott. 

A probléma jogi hátterét az okozta, hogy az 1908-as egyezményt de jure hatályon kívül helyezték, mivel a Bulgáriára vonatkozó Neuilly-i békeszerződés (1919. november 27.) 168. és 171. cikke szerint ahhoz, hogy az érvényben maradjon, a Román Királyságnak hat hónapon belül értesítenie kellett a Bolgár Királyságot azokról a kétoldalú szerződésekről és egyezményekről, amelyek érvényességét fenntartja. Az 1908. évi román–bolgár egyezményről szóló értesítésről nincs feljegyzés, amiből az következik, hogy az automatikusan és formálisan hatályát vesztette. A Neuilly-i szerződés 27. és 30. cikke a Duna mentén a Bulgária és Románia közötti határt a folyó "fő hajózó csatornáján" állapította meg, és rendelkezett egy új bizottság által elvégzendő új határmegállapításról. Ilyen kétoldalú demarkációs bizottság nem alakult, így 1919 után a román–bolgár határvonal továbbra is a Duna hajóútja maradt. A második világháború befejezése után aláírt párizsi szerződés (1947. február 10.) értelmében minden bolgár határ az 1941. január 1-jei állapotnak megfelelően maradt, azaz a dunai status quo nem változott.

A kétoldalú tárgyalások során a román fél ragaszkodott ahhoz, hogy a két ország közötti határt a hajózó útvonal mentén húzzák meg. A folyók esetében ez a csatorna általában a legnagyobb mélységvonal (Thalweg) mentén halad. Románia azért is ragaszkodott ehhez a megoldáshoz, mert ezáltal a dunai határvonaltól balra lévő szigetek Románia, a jobbra lévő szigetek pedig Bulgária tulajdonába kerültek volna. Ez a változás területi nyereséggel járt volna Románia számára, ugyanis többnyire bolgár szigetek kerültek át a hajózó útvonal román oldalára a mederváltozások következtében. Mivel a vízi út természetes változásoknak van kitéve, a román elképzelés szerint a folyami határ mozgó határ lenne, ami azt jelentené, hogy a szigetek is változtatnák a tulajdonjogukat (ilyen mozgó határ van az Ipolyon, valamint a Maros folyó román–magyar szakaszán). Éppen ezért a határt 10 évente fel kellene mérni, és a szigetek tulajdonjoga pedig automatikusan változna a hajóút változásainak megfelelően. Ennek az elvnek az elfogadása azonban azt eredményezné, hogy hat Bulgáriához tartozó dunai sziget átkerülne Románia birtokába, amivel érthető okból a Bolgár Népköztársaság nem értett egyet.

A vita tárgya: a román oldalra átkerült három bolgár sziget (Tsibar, Cidricza, Kicsa) 

A román fél fő szempontjai a Románia és a Szovjetunió közötti, a román-szovjet határnak a Prut folyó mentén és a folyó alsó szakaszán történő meghatározásáról szóló 1961-es szerződésen alapultak. Más szóval, Románia kérelme a nemzetközi jogon alapult, és nem vette figyelembe a Duna-szigetek kérdését, amelyeket különösebb jelentőséggel nem bíró "technikai kérdésként" határoztak meg, amelyek tulajdonjogáról a határ megállapítása után lehetett volna dönteni.

A bolgár fél azt javasolta, hogy a határt a folyó középvonala mentén húzzák meg, mivel a hajóút, azaz a meder legmélyebb pontjait összekötő vonal mint határvonal nehezebben meghatározható. Ami a szigeteket illeti, Bulgária szó szerint átvette a Román Népköztársaság és a Szovjetunió közötti 1949-es kétoldalú szerződés egyik cikkelyét, amely kimondja, hogy minden olyan sziget esetében, amely az egyik szerződő államhoz tartozik, de a középvonal vagy hajóút másik oldalán marad, külön megállapodást kell kötni a tulajdonjog megváltoztatására. Ellenkező esetben a két ország egyikének érdekei sérülnének, mert a meder természetes változásai miatt egyes szigetek a másik ország partjaihoz csatlakoznak. Ilyen bolgár sziget például a Malâk Boril, amely az Iszker folyó torkolatánál helyezkedik el, és a Duna román partjával forrt össze. A bolgár kormány beleegyezett, hogy pénzügyi vagy területi kompenzációért cserébe átengedi. Más szigetek (összesen 500 hektár) "jelentős gazdasági jelentőséggel bírtak", és a "Gorski Stopanstva" állami vállalat tulajdonában voltak, amely másfél millió levát fektetett be ezek kanadai nyárfával való beültetésébe, amelytől Bulgária mintegy 150 ezer köbméter fát vár, több mint 10 millió leva értékben. A szigeteken a bolgár tengerparti gazdaságok által használt legelők és kiterjedt kukoricaföldek találhatók. A szigetek Bulgária folyóvízi halászata szempontjából is fontosak. 

További jogi akadálya volt az egyezségnek a Bolgár Köztársaság alkotmánya, amely nem teszi lehetővé bolgár területek átengedését egy másik államnak, azaz egy ilyen elvű egyezmény megkötése alkotmányellenes lenne.

Ugyancsak bolgár érv volt, hogy a fő hajózási csatorna elvét a román–jugoszláv határ meghatározásakor sem követték maradéktalanul. Jugoszlávia és Románia közötti határ ugyanis elvileg a Duna hajózható csatornája mentén húzódik. Ez azért fontos, mert létezik két román sziget, (Moldova-sziget és Ada-Kaleh) amelyek Románia területéhez tartoznak, de a fő hajózási csatorna elválasztja őket a román partoktól, azaz valójában Jugoszlávia felségvizein vannak. Románia azonban hasonló engedményt nem volt hajlandó megtenni Bulgária esetében.  

Államhatár és a hajózóút eltérései Nikápolynál, a Szrednyak- (b) és a Lakut-sziget (j) körül (forrás)

Románia általában véve elégedetlen volt a bolgár javaslatokkal, és azzal vádolta Bulgáriát, hogy egyoldalúan csak a saját érdekeiket veszik figyelembe azzal, hogy a számukra előnyös részeket vesznek át korábbi, vagy más államokkal kötött folyami határvonal-szerződésekből. Románia felajánlotta Bulgáriának, hogy pénzügyileg kárpótolja a szigetek miatti területi veszteségekért, ami körülbelül 500 hektár körül volt. A bolgár szakértők a kártérítés összegét 16 millió levában állapították meg. A Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Irodájában folytatott viták során azonban olyan vélemények hangzottak el, hogy ha ezeket a szigeteket átengednék Romániának, "mind a görögök, mind a törökök, mind a jugoszlávok területi problémákat vetnének fel". Attól tartva, hogy precedens teremtődik, és problémák merülnek fel Bulgária más szomszédaival, Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt főtitkára úgy gondolta, hogy az Olt torkolatánál tervezett somovit-i duzzasztómű megépítése átvághatná ezt a gordiuszi csomót azzal, hogy elárasztja a problémás szigeteket, megoldva ezzel a román–bolgár határ problémáját a Dunán.

Az 1970-es években még úgy gondolták, hogy a Dunán épülő vízerőműveken ("Nikápoly - Turnu Măgurele" és Cerna Vodă) tervezett víztározók megépítése után gyakorlatilag az összes folyó menti szigetet elárasztják, a munkatáboráról elhíresült Belene-sziget kivételével. Ebben a helyzetben a meglévő határ fenntartása gyakorlati nehézségekbe ütközött volna a természetes tájékozódási pontok eltűnése miatt. A Duna mentén a határvonal megváltoztatásának egyik lehetősége a tározó geometriai tengelyének, azaz a bolgár és a román part közötti középpontnak az elfogadása lenne. Az elvégzett tanulmányokból kitűnik, hogy ez 868 hektárral növelte volna a Bolgár Köztársaság területét. A számok elemzése azt mutatta, hogy a régi határ eltávolítása nem lenne Bulgária hátrányára, még akkor sem, ha figyelembe veszik a tározó létrehozásakor ténylegesen elöntött területeket. A Nikápoly - Turnu Măgurele erőmű építéséről szóló román–bolgár kétoldalú megállapodást 1973. március 20-án írták alá, és annak 14. cikke rendelkezett egy új államhatárvonal meghatározásáról és kijelöléséről Bulgária és Románia között a Duna mentén.  

Az 1980-as években a Duna menti román–bolgár folyóhatár kijelölésének kérdése a háttérbe szorult a szocialista tábor általános válsága, valamint Bulgária és Románia belső gazdasági és politikai nehézségei miatt. A kétoldalú kapcsolatok keretében főként a folyó energetikai potenciáljának kihasználása került napirendre (Nikápoly - Turnu Măgurele és a Silistra - Călărași vízerőművek). Ezek az erőművek végül a szocializmus bukása miatt nem valósultak meg. 

Az 1989-1990-es demokratikus változásokat követően Bulgária és Románia továbbra sem tett konkrét lépéseket a Duna menti folyami határvonal meghatározására, bár a kérdés gyakran felvetődött a határ menti képviselők munkatalálkozóin és a külügyminisztériumok közötti konzultációk során. A határ kérdése valószínűleg az 1990-es évek belpolitikai eseményei (előrehozott parlamenti választások és gyakori kormányváltások) miatt sokadjára is háttérbe szorult.

A hajóút túlsó oldalára került Piasaka- és Goliam Brushlen-sziget (forrás)

1998-ban Szófiában megalakult egy tárcaközi bizottság, amely a külügyi, a védelmi, a közlekedési, a mezőgazdasági és a környezetvédelmi minisztérium képviselőiből állt. Feladata a folyó teljes, a Timok folyótól Szilisztráig tartó bolgár–román szakaszán a partok és szigetek ellenőrzése volt. Ennek során az eredményeket összehasonlították az 1908-ban, 1930-ban, 1950-ben és 1960-ban kiadott régi térképek adataival. A Bizottság megállapította, hogy a Thalweg és a Duna jelenlegi medre között jelentős eltérés alakult ki, a szigetek helye és helyzete megváltozott, és hogy a folyó partjának nagy részét az erózió elbontotta. A Duna a bolgár oldalon belemart a szárazföldbe, és több ezer hektár szántóföldet vitt el. A tárcaközi bizottság hivatalos jelentést készített az elvégzett vizsgálatok eredményeiről, amelyet a Belügyminisztérium és a Védelmi Minisztérium elé terjesztett. Javasolták, hogy Románia készítsen kölcsönös jelentést, majd kormányszintű kétoldalú találkozót tartson a határkérdés megoldása érdekében. Nem tudni arról, hogy ez a román–bolgár találkozó létre jött volna, mindenesetre a tárcaközi bizottságot 2000-ben a Bolgár Köztársaság Minisztertanácsának határozatával bezárták.

A bolgár és román pártok és kormányok képviselői közötti rendszeres kétoldalú találkozók, megbeszélések és viták, valamint a közös szakértői bizottságok ellenére több mint 110 éve képtelenek megoldani a román–bolgár dunai határ vitás kérdését. Emiatt a Bulgária és Románia közötti de facto határt jelenleg is az 1908-ban aláírt egyezmény alapján határozzák meg.

Végezetül érdemes beszélni arról is, hogy mennyire bonyolult a határ helyzet a bolgár Duna mentén. Jelenleg körülbelül 15 vitatott sziget található ezen a szakaszon. A szám annak függvényében változhat, hogy melyik térképet nézzük. Annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tag, a határok pontos megrajzolása fontos feladat, ennek ellenére öt különböző online elérhető térképes alkalmazás ötféle határvonalat ábrázol. A folyamkilométer szerint sorba rendezett szigetek hovatartozását az adott térképes alkalmazás szerint az alábbi táblázat ismerteti. Ezen a zölddel jelölt szigetek aktuálisan Bulgáriához, a narancssárgák Romániához tartoznak, míg azokat, amelyeket a határvonal kettészel fehérrel jelöltük.   

Források: maps.google.com, https://www.bing.com/maps/, https://www.openstreetmap.org/,
https://mapcarta.com/Map, https://www.danubecommission.org

A Duna Bizottság által használt térképen a hajózási útvonalat is feltüntették. A táblázat utolsó oszlopában az látható, hogy az adott sziget melyik országhoz tartozna, ha a kitűzött hajóút lenne a határ a két állam között. Példának okáért a bevezetőben említett Vetren-sziget is Bulgáriához tartozna, márpedig éppen a román fél által ajánlott határmegvonási elv alapján.

Miközben a két ország közvéleménye szempontjából sem mindegy, hogy a határvonalak rendezése során melyik országnak mekkora területről kell lemondania, addig az élővilág köszöni szépen és élvezi a helyzetet a vitatott hovatartozású szigeteken, a problémás tulajdonviszonyok miatt ellehetetlenült gazdálkodás miatt.