Oldalak

2023. február 17., péntek

A Riha mint támpont a Mohácsi-Duna 1526-os medrének rekonstrukciójához

A mohácsi csatatér földrajzi kutatásában, egyelőre csak lábjegyzetként, de felbukkant a Riha-tó neve, mint az egyik lehetséges kiindulási pont a mohácsi Duna-ág 1526-os állapotának rekonstruálásában. De hogyan gyarapíthatja ismereteinket a mohácsi csatáról egy holtág a Mohácsi-sziget közepén? Ami ráadásul a bal parton, legalább négy kilométerre keletre található Mohácstól és legalább tíz kilométerre a csatatértől, azaz nem lehetett semmilyen szerepe a csata lefolyásában.

A széles Riha-tó képeslapon

KÉT ELLENTÉTES NÉZŐPONT, EGY KÖZÖS CÉL

A mohácsi-csata 1526. augusztus 29-én zajlott le Mohács városától délnyugatra, a Duna jobb partján elterülő ármentes teraszsíkságon. A csata helyszínének földrajzi meghatározása kapcsán a Duna is említése került, úgy mint az eseményeket keleti irányból lezáró határvonal. Brodarics István, a csatatúlélő szemtanúja több szempontból is ír a Dunáról, elsősorban mint viszonyítási pontról, másrészt pedig fontos részleteket oszt meg a vízállással, illetve a meder relatív szélességével kapcsolatban, valamint megemlékezik számos vitéz halálának helyszínéről, akik a legkülönfélébb módokon vesztek a folyó habjaiba. Írásában azonban nem említette, hogy a Duna mohácsi ágától keletre, a Mohácsi-szigeten bármiféle harci cselekmény zajlott volna, illetve a menekülők ebben az irányban találhattak-e kiutat a vesztes csata végén történt üldözések során. Miközben a történészek és a régészek azért szeretnék meghatározni a korabeli Duna-medrek helyzetét, hogy megtalálják, illetve pontosítsák a csata helyszínét, a hidrológusok abban bíznak, hogy a csatatér kutatása segíthet abban, hogy pontosabb képet alkothassunk a korabeli Duna-medrek helyzetéről, és a Duna-táj fél évezred alatt bekövetkezett változásairól. Tehát annak ellenére, hogy látszólag elkülönül a két tudományterület nézőpontja, a kutatómunkából mindkét fél kölcsönösen új tudományos eredményekre számít.

A Mohácsi-sziget mint a csata egyik fontos epizódjának helyszíne 2020-ban került a figyelem középpontjába, miután Pap Norbert, Gyenizse Péter, Kitanics Máté és Szalai Gábor arra a következtetésre jutott, hogy II. Lajos kísérőivel menekülés közben esetleg lovon átúsztathatott a mainál jóval keskenyebb Mohácsi-ágon, és a király ott lelte halálát az árvíz által elöntött szigeten, kilábalás közben. Ez a cikk figyelemreméltó alapossággal tárta fel a korabeli forrásokat, elemezte a domborzat jellegzetességeit, a névanyagot, és hozta összefüggésbe mindezeket a csata eseményeivel. Cikkükben azonban a Duna korabeli mederrekonstrukciójára nem tettek kísérletet, megelégedtek a meder szélességének elvi meghatározásával. A szerzők a „Mordortól Mohácsig” című kötetben, valamint a „Mohácsi vita” honlap 14. kérdésében 50 méterben állapítják meg a Mohácsi-Duna 1526-os szélességét: „A folyómeder bővülésének üteme ugyanakkor arra utal, hogy a nyugati Duna-meder nagyságrendekkel [sic!] volt sekélyebb és keskenyebb, mint napjainkban.” Valamint: „Az, hogy milyen széles lehetett a 16–17. századi Mohácsi-Duna, már jóval komplikáltabb kérdés, amelyre terepi vizsgálatok, mérések híján egyelőre nem tudunk egyértelmű választ adni, csak közelítő becsléseink vannak róla. Ezért szakmai becslésként átlagosan 50 méter szélesnek határoztuk meg.” E hipotézisre válaszul született meg a Dunai Szigetek blogon a „Túllépni a Csele-patakon? című bejegyzés, melyben javaslatot tettem arra, hogy a jóval szélesebb Riha holtág geomorfológiai és hidrológiai vizsgálatával esetleg pontosabb következtetést lehetne levonni a Mohácsi-Duna-ág középkor végi mederviszonyaira. A Riha medrének jelenlegi szélessége ugyanis jóval több a meghatározott 50 méternél: 210–700 méter. Ezt a legalább négyszeres eltérést fontos lenne megmagyarázni, hiszen egy ilyen paraméterekkel rendelkező kanyarulat nem fűződhetett le egy 50 méter széles Mohácsi-Dunáról. Amennyiben a holtág már a mohácsi csata előtt lefűződött, felmerül a kérdés, hogy milyen földrajzi okból szűkült negyedakkorára a szélessége 1526-ra? Ha pedig a csata után fűződött le, akkor arra kell választ adni, hogy milyen szélsőséges hidrológiai tényezők vezettek oda, hogy még Magyarország rendszeres térképezése előtt, azaz alig 150–200 év alatt a meder szélessége négyszeresére bővült. A Riha holtág kormeghatározása, természetföldrajzi és hidrológiai vizsgálata magában rejtheti a lehetőségét annak, hogy jobban megérthessük a király halálának körülményeit, pontosítsuk annak helyét, megválaszoljuk a csatatérre felvonuló seregek mozgását, utánpótlási kérdéseit, valamint kizárható lenne egy égtáj a csata menekülő útvonalai közül.

Felmerülhet a kérdés, hogy az 50 méteres mederszélesség a közép-, vagy a nagyvízi mederre értendő. Hiszen Brodarics leírása szerint a csata időpontjában a Dunán egy árhullám vonult le, azaz a nagyvízi medret részben vagy egészében víz tölthette ki. Mohács térségében a középvízi és a nagyvízi meder szélessége között jelentős különbség van. A Vizslaki-rét és Hercegszántó, valamint Altinum és a Dávodtól délre található öblözet között a nagyvízi meder szélessége a 21 kilométert is meghaladja. Éppen ezért árvízi helyzetben az 50 méteres mederszélesség egy rendkívül alacsony becslés lenne. Ugyanakkor egy árvízi helyzetben középvízi mederre számított becslés értelmezhetetlen, hiszen nem vonható le belőle következtetés a menekülő király és kísérői előtt lévő akadály valódi nagyságára. Mekkora lehetett a vízállás a Dunán a csata napján? Mekkora területek álltak víz alatt? Látszólag a lehetetlenre vállalkozik, aki erre félezer év távlatából kíván válaszolni, de szerencsére ehhez is akadnak támpontok. E támpontokat a Riha kanyarulatfejlődése kapcsán mutatom be, az ártéri szintek kérdésére pedig röviden az írás második részében térek ki.

Az írás elején fontos tisztázni, hogy a szövegben előforduló meder kifejezés alatt per definitionem folyó középvize által kitöltött hosszanti mélyedést értem. Ettől meg kell különböztetni az árteret, azaz a nagyvízi medret; azt a területet, amelyet az árvíz levonulása során rendszeresen elborít, és amelyet a mértékadó árvízszint, vagy az eddig előfordult legnagyobb árvízszint közül a magasabb jelöl ki. 1526-ban (oklevelek és térképek tanúsága szerint a középkorban és az újkor egy részében is) a Duna nyugati ága keskenyebb volt a mai állapotnál, és ugyancsak keskenyebb volt a Baracskai-(Öreg-)Dunánál. Tágabb értelemben ez közmegegyezés tárgyát képezheti, azonban korántsem mindegy,
hogy a Mohácsi-ág mennyivel volt keskenyebb akár a mostani állapotnál. 

1. kép. A Riha-tó környezete és vízutánpótlási irányai 1960 körül (Sz.: Szomovác, P.: Por-sziget, J.: Jécs-fok, S.: Sáros-ér, K.: Kutas-fok

EGY NÁDAS KIFLI  AVAGY A RIHA-TÓ JELLEMZŐI

Napjainkban a Riha-tó a Mohácsi-sziget legnagyobb állóvize, annak ellenére is, hogy erősen mocsarasodik, és a környezetében zajló mezőgazdasági művelés következtében szennyeződik. A Riha kifli alakú víztestét a környező területekről nehezen lehet észrevenni. Ennek oka a terület morfológiájában keresendő; a környező szántóföldek térszíne a tó medrének peremén megtörik. A markáns mederperemet egy keskeny galériaerdő kíséri, amely szinte teljes kerületében körülöleli a holtágat. Ennek szintje az EOTR szintvonalak alapján kissé több mint 84 méter, míg a tó víztükre nagyjából 83 méteren van. Jelenleg a tó felületének jelentős részét nádas borítja. A tómeder paraméterei annak függvényében változhatnak, hogy beleértjük-e a széles nádassal borított felszínét is, vagy csak a nyílt vízfelületet. E két nézőpontból adódhatnak félreértések, például a Mohácsi vita honlapon a szerzők csak a nyílt vízfelületet számolták bele a meder szélességébe (50–150 méter). Ha azonban a meder egykori peremét kirajzoló két galériaerdő közötti nádast is beleszámítjuk, a meder szélessége megnégyszereződik (210–700 méter), ami már megközelíti a Mohács-környéki Duna-szakasz jelenlegi szélesség értékeit. Nyílt vízfelülete a nádasok és a galériaerdő nélkül körülbelül 65 hektár. Amennyiben ezeket is beleszámoljuk, a tó területe 230 hektárra növekedik, amiből ki kell vonni a meder keleti részében elterülő Por-sziget 50 hektáros kiterjedését. Ez utóbbinak a mellékága feliszapolódott, egész hosszában növényzet, főleg nád és fűzfabokrok borítják. A lefűződés után sokáig egységes vízfelületet először 1938-ban osztották két részre egy Újmohácsról Rihára vezető töltésúttal. Egy további töltés a Por-szigetet köti össze a tőle keletre fekvő parttal. 

2. kép. Övzátony (kukorica) és sarlólapos (belvíz) sorozat a szántóföld alatt

1733-ban Mohács mezőváros összeírásában találunk utalást a Riha-tóra vonatkozóan: „Van a szigeten néhány halastó: a Riha vagy Nagy tó nevezetű, mely 100 öl hosszú és 25 öl széles.” Tehát mai értékre átszámítva a tónak kb. 190 méter hosszúnak és 50 méter szélesnek kellett lennie 1733-ban. Amennyiben ezt az értéket készpénznek vesszük, szükséges megmagyarázni mi történt ezt követően. Ugyanis ötven évvel később, az első katonai felmérés szelvényén a Rihát már nagyjából a mai éretében ábrázolják. Ez az ábrázolás sem teljesen pontos, de a kanyarulat íve felismerhető, ívének hossza és szélessége pedig mérhető. Ez alapján 1783-ban a holtág szélessége 200-300 méter lehetett. Hossza bizonytalanabb, ugyanis a térkép rajzolója egészen a Baracskai-Dunáig meghosszabbította, de a mai ívét figyelembe véve is 6 kilométer körüli értéket kapunk. Lehetséges, hogy 1733–1783 között a tó medrét ilyen mértékben kimosta volna egy áradás? Esetleg emberi erővel kikotorták? Mindkét verzió nagyon valószínűtlen. A természetes tágulás és mélyülés azért, mert ellentmondásban lenne a holtág lefűződése után lezajló természetes folyamatokkal. A holtág szélessége, hossza és mélysége ugyanis a lefűződés után folyamatosan csökkent. Az árvizek által behordott és lerakott hordalék, a növényzet térhódítása a part irányából mind egy irányba mutat: a holtág fokozatosan feliszapolódott. Mivel a Riha már nem szállított annyi élővizet, ami ilyen mértékű medereróziót okozhatott volna, a meder természetes tágulása nem tűnik valószínűnek. Ugyanilyen valószínűtlennek tűnhet egy árvízjárta területen fekvő halastó emberkéz általi „kibővítése”. Ha ilyen nagyszabású munkálat zajlott volna a püspöki birtokon, annak bizonyára maradt volna nyoma korabeli feljegyzésekben. A fentiek alapján az 1733-as beszámoló adatait érdemes kritikával kezelni. 

3. kép. A Riha kanyarulatfejlődésével összefüggésbe hozható övzátonyok fejlődése a Mohácsi-szigeten

Korábban, egészen az árvízvédelmi töltések megépítéséig, a Riha élő kapcsolatban volt mind a Baracskai-, mind pedig a Mohácsi-Dunával. Általánosságban elmondható, hogy a Mohácsi-sziget felszíne kelet felé lejt, azaz magas vízállás esetén a Mohácsi-Duna vize a fokokon megcsapolódva, részben a Rihán keresztül is átömlött a Baracskai-ágba. Hogyan kell ezt elképzelni? A főág mentén az ártérre kilépő folyó lerakja hordalékát, és úgynevezett folyóhátakat épít. Ezeket a környezetéből kiemelkedő, töltésszerű felszínformákat időnként fokok szakítják meg, ahol a folyó vize képes közlekedni a meder és az ártér között. Miközben a fokokban jellemzően két irányban közlekedik a víz, azaz áradáskor árvizet vezetnek az ártérre, majd apadásnál ugyanitt ürül az ártér pangóvize a Duna-ágba, a Mohácsi-sziget felszínéből adódóan a Mohácsi-Duna árvizei a Baracskai-Duna felé vezették vizüket. A Mohácsi-sziget Bár és Mohács közötti szakaszán számos ilyen fok található ma is, a népnyelv a legjelentősebbeket névvel is ellátta. Közülük az egyik legfontosabb a Kanda-fok, mely az újkorban északról indulva, a (J)Écs-fokon, majd a Kutas-fokon keresztül érte el a Rihát. Ez utóbbi árvíz idején keleti irányból töltötte a holtágat, aztán apadás idején az ellenkező irányba, a Disznó-vízen és a Konyicza-fokon keresztül a Budzsáknál ömlött a Baracskai-Dunába. Említésre méltó még a Szomóc és a Simon-fok a Riha nyugati oldalán. Délen fontos megemlíteni a Sáros-eret, amely a lefűződött kanyarulat feltöltődött felső szakaszának nyomvonalát követi. A fokokon át a szigetre kilépő árvizek a Rihától nyugatra nem egyenletes felszínen terültek szét. Egymással nagyjából párhuzamos, a folyó folyásirányára merőleges félkörív formájú hosszanti halmok és mélyedések váltakoztak 1–2 méteres szintkülönbség-intervallumokban. Ezek az úgynevezett övzátony-sarlólapos sorozatok, melyeket a folyók kanyarulatfejlődése hoz létre. Képződésük periodikus, a kanyarulatok domború oldalán jönnek létre. Az övzátonyok a hordalék-felhalmozódás térszínei, a köztük lévő mélyedést nevezzük sarlólaposnak. Légi felvételeken (lásd: 1. kép; 3. kép) könnyű ezeket elkülöníteni; a szerves anyagban dúsabb sarlólaposok sötétebbek, míg a homokos-iszapos üledékből felépülő övzátonyok világosabb színűek. Az árvizek jellemzően a sarlólaposokon keresztül közlekedtek, rendszeres átöblítéssel szélesedhettek és csatorna-szerű mederré is fejlődhettek, melyben a szigeten mozgó vizek közlekedtek. Az övzátony-sarlólapos sorozatok kérdésköre át is vezet minket a következő témánkhoz: hogyan alakult ki, és hogyan fűződött le a Riha a Mohácsi-Dunáról.

EGY GONDOLATKÍSÉRLET: A RIHA LEFŰZŐDÉSE

Abban a pillanatban, amikor a Riha kanyarulata átszakadt és lefűződött a Duna Mohácsi-ágáról, a környező táj felszínfejlődése megdermedt Mohácsi-szigeten. A „megdermedt táj” felszínformái, üledékei magukban hordozzák a lehetőséget a lefűződés időpontjának hozzávetőleges megállapítására. A Rihánál megdermedt táj többé-kevésbé megőrizte a Duna lefűződés kori paramétereit: többé a meder szélességét, a kanyarulat főbb elemeit és mérőszámait, kevésbé a lefűzött kanyarulat mélységét és hosszát. Ez az állapot azóta megváltozott, ugyanis a Duna későbbi kanyarulatfejlődése helyenként elmosta a korábbi formákat, megnehezítve a mederrekonstrukciót, elsősorban a vizsgált területünk déli részén, Kölkedtől keletre és délre.

4. kép. A Riha lefűződésének elméleti rekonstrukciója.
A) A túlfejlett kanyarulat állapota;
B) Lefűződés előtti állapot; 
C) Lefűződés utáni állapot
(sötéttel a rekonstruálható, világossal a feltételezett Duna meder, pöttyözött szakasz a
Büdös-árok 
nyomvonala, szaggatott vonal: feltételezett patakmeder nyomvonalak).

Lefűződése után a Riha egyik napról a másikra a Duna egyik élővizet szállító fő ágából állóvízzé vált, azaz a medrében lerakódott üledékek szemcseméretében, szerves anyag-tartalmában éles váltás következett be. Létrejött egy üledékhatár, amelynek (kor)meghatározásával következtetni lehet a Riha lefűződésének időpontjára, valamint az azóta lezajlott feltöltődés ütemére. Jelenleg a Riha lefűződésének pontos dátuma nem ismert. Nem ismerünk olyan térképet, amely a Rihát élő mederként ábrázolná. A folyó szisztematikus, mérnöki módszerekkel történő felmérése a 18. században kezdődött, de ezek egy része meglehetősen bizonytalan a Mohácsi-szigettel kapcsolatban, ami összefüggésben lehet a sziget járhatatlan viszonyaival. Mivel Lázár deák térképéig visszamenőleg nem találni olyan térképet, amely ezt a markáns kanyarulatot főmederként ábrázolná, feltételezhetnénk, hogy a lefűződés már a Mohácsi csata előtt lezajlott. Egy 1339. január 16-án, Visegrádon kelt oklevél alapján fennáll a lehetősége annak, hogy a Riha már a 14. században is holtág volt: 
„...ezért először az ő oklevelük tartalma szerint kezdték bejárni Jeneu és Nana birtokokat és elkülöníteni azokat a püspöki birtokoktól. A Duna Ny-i partján egy mélyedésben levő régi fal, amely falat és helyet az apácák képviselői Feuldwar-nak nevezték; a Duna Keleti partja; Holt-Duna; a Holt-Dunából egy tóba vezető árok; Holt-Duna, ahol az apácák képviselői azt mondták, hogy a Feuldwar-tól kezdődő földet és a Holt-Duna körülárkolt felét egészen Sebusfok-ig Morian használta, s az ő végrendeletéből került az apácákhoz...” 
Hétszáz év távlatából azonban nagyon nehéz teljes bizonyossággal megfeleltetni az oklevélben szereplő „Holt-Dunát” a mai Rihával. Amennyiben igaz, hogy ez a kanyarulat már a 14. század előtt (talán a középkori klímaoptimum idején vagy annak végén) a már említett paraméterekkel lefűződött, szükséges magyarázatot adni arra, hogyan szűkülhetett a Mohácsi-Duna medre a csata idejére 50 méter szélességűre éppen a csapadékosabbá váló kis jégkorszak idején.

Az alábbiakban egy gondolatkísérletként megpróbálom rekonstruálni, hogyan nézhetett ki a táj a Riha lefűződése előtt, közben és után. Ebben segítséget adhat néhány támpont, például a Mohácsi-szigeten fennmaradt övzátony-sarlólapos sorozat, a Mohácstól északra alámosott nyugati part, a Riha fentebb részletezett paraméterei, valamint a rendelkezésre álló források és a szakirodalom. A Riha történetének fonalát ott vesszük fel, amikor még csak egy túlfejlett kanyarulat volt a mai Mohácstól keletre. Ekkor még Bár és Mohács között, nagyjából a Csele-patak torkolatánál egy, a mainál tompább szögű kanyart írt le a Duna. Az EOTR szelvények által kirajzolt övzátony-sarlólapos sorozatok alapján ennek a régi medernek a nyomvonala körülbelül 900-1000 méterrel lehetett keletebbre a maitól. A folyó sodorvonala Bár alatt közelítette meg leginkább a dombsági tájat, majd a mai mohácsi gabonatároló környékén elkanyarodott keletre. Azonban korántsem bizonyos, hogy Mohácstól északra a Duna sodorvonala akkor is az ármentes térszínt mosta alá. Leírások szerint ugyanis Mohács városát és palánkvárát a török időkben nyugatról egy széles, mocsaras meder ölelte körül, melyet a „Mordortól Mohácsig” kötetben a szerzők a Büdös-árokkal feleltetnek meg. Szélessége miatt nem valószínű, hogy a mohácsi palánk mesterséges árkáról van szó, sokkal inkább egy természetes mélyedésről, mederről. Elhelyezkedése, paraméterei alapján akár egy Duna-meder is lehetett. Közvetlenül az ármentes térszín szélét kirajzoló magaspart tövében húzódott, és habár északi részét a város terjeszkedése során részben feltöltötték, egykori nyomvonala napjainkban is megfigyelhető. A Sokác révtől kiindulva Kölked felé tartott, útközben felvéve a Bég-patakot. 1778-ban még keskeny vízfolyást ábrázoltak a helyén. Mivel Mohács városa a középkorban nagy valószínűséggel magasártéren jött létre, a tőle nyugatra található meder már a Riha előtt lefűződhetett, ugyanis ez utóbbi kanyarulatfejlődési periódus az alacsony ártéri szintekbe vágódhatott be. Ebből a Mohácstól nyugatra található mederből a Duna nyugati irányú kanyarulatfejlődése jelentős szakaszt moshatott el északon. Mivel az elmosott szakasz nem nyomozható, kérdéses az is, hogy ekkoriban a Csele-patak merrefelé folyt?

5. kép. A Riha lefűződésének elméleti rekonstrukciója.
A túlfejlett kanyarulat állapota;
(sötéttel a rekonstruálható, világossal a feltételezett Duna meder,
pöttyözött szakasz a Büdös-árok 
nyomvonala, szaggatott vonal: feltételezett patakmeder nyomvonalak).

A Riha kanyarulatát formáló, élő főágba torkollott, avagy birtokba vette a Büdös-árkot? Utóbbi esetben még az is előfordulhat, hogy a Csele-patak ebben a régi Duna mederben folyt Mohács felé, és torkolata valahol Kölked és Mohács között lehetett. Ezt az állapotot a Duna nyugatra vágódása szakíthatta meg, amikor lefejezte a Csele-patak déli szakaszát egy kaptúrával. Az bizonyos, hogy a Csele-patak még 1526-ban is kilométerekkel lehetett hosszabb, és a torkolata jóval közelebb lehetett Mohács városához. Fontos megemlíteni, hogy a Mohácstól nyugatra elterülő egykori Duna meder, a Büdös-árok tulajdonságai alapján sok tekintetben megfelel a király halálát leíró forrásokban szereplő földrajzi jellemzőknek (a Duna egyik ága, mocsár, tó, fok, meredek part hasadéka, mély kiöntés, sőt: Csele-patak). Földrajzi vizsgálata mindenképpen tovább gazdagíthatja a korabeli tájról szóló ismereteinket.

De kanyarodjunk vissza a Rihához! Amikor a Riha még csak egy túlfejlett kanyarulat volt, a Duna Mohácstól északra kanyarodhatott el keleti irányba, azaz nem érintette a város mai területét. Ezután keresztezte a mai Riha-tavat a töltésút környékén, majd nagy ívben visszakanyarodott Kölked felé. Bizonytalan, hogy ekkoriban a kölkedi ármentes nyúlványtól északra vagy délre tartott. A bizonytalanságot az okozza, hogy miközben Moháccsal szemben a szigeten és a várostól délre, Kölked felé megvannak a Riha lefűződésével kapcsolatba hozható övzátony-sarlólapos sorozatok, addig a két Béda, valamint a Mocskos-Duna kanyarulatfejlődése elmosott minden lehetséges kapcsolódási pontot a délebbre fekvő ártér, pl. a Vizslaki-rét hasonló formakincsével. Amennyiben Kölkedtől északra kanyarodott a Duna, ez lehetett az a folyóág, amelyik Altinum erődjének keleti falát elpusztította valamikor a népvándorlás korában, vagy azt követően. Altinum római erődjének ugyanis hiányzik a keleti, Dunára néző fala. Mivel az erőd közvetlenül a Duna ártere fölé magasló dombon épült, feltételezhető, hogy ezt a Duna alámosta, majd leomlasztotta. A régészek ennek a falszakasznak ugyan nyomát sem találták, de amennyiben feltételezzük, hogy a római erődfal megvolt körben, és azt karban is tartották, akkor a Duna eróziós tevékenységének a római hatalom megszűnése, Kr. u. 400 után még tartania kellett. Ebből az következik, hogy a Duna a kora népvándorlás korában még közvetlenül Kölkedtől északra mosta alá az ármentes magaspartot. Amennyiben ez a kanyarulat Kölkedtől dél felé tartott, úgy a Duna kanyarulatfejlődésének egy másik periódusa alakította ki a jelenleg Mohács és Kölked között található magaspartot. Azért sem mindegy, milyen irányban folyt Kölkedhez képest a Duna, mert ha Kölkedtől északra írt le kanyarulatot, akkor a Riha kanyarulatának átvágódása során nem egy, hanem két holtág jött létre; a Riha keleten és egy nyugaton, Altium tövében. Miközben a Duna sodorvonala a Csele-patak torkolatával szemben fokozatosan nyugat felé tolódott el, pusztítva a dunántúli partot és a Büdös-árok északi részét, addig Mohács mellett a kanyarulat délkeleti irányban mozdult el, jól felismerhető övzátony-sarlólapos sorozatot hagyva maga után. Ahogy a Riha egyre inkább érett, majd túlfejlett kanyarulattá vált, úgy mosta alá a Mohácsi-szigeten a korábbi kanyarulatfejlődés során lerakott hordalékot, és vándorolt északkelet felé, egészen az élesdi tanyák 86 méter magas kiemelkedéséig. A pusztuló partokból származó bőséges hordalékból létrejött a Por-sziget a domború kanyarulat partéle mellett. Innen a folyó délnyugat, azaz Kölked felé tartott. 

6. kép. A Riha lefűződésének elméleti rekonstrukciója.
A lefűződés előtti állapot 
(sötéttel a rekonstruálható, világossal a feltételezett Duna meder, pöttyözött
szakasz a Büdös-árok 
nyomvonala, szaggatott vonal: feltételezett patakmeder nyomvonalak).

A meder további azonosítását megnehezíti, hogy a lefűződés során és után a Duna elmosta a jobb parti szakaszt. Annyi bizonyos, hogy a Riha kanyarulatát és a hozzá kapcsolódó fosszilis felszínformákat egy legalább akkora vízhozamú folyó alakította ki, mint a mai Tisza a torkolati szakaszánál. Azaz a Mohácsi-ág középkori vízhozama a jelenlegi 2180 m³/sec átlagos vízhozam legalább harmadát, legfeljebb felét tehette ki. Ha a „mikor fűződött le a Riha?” kérdésre nem is tudunk még tudományos igényességű választ adni, a „hol szakadt át?” kérdésre valamivel könnyebb magyarázatot találni. Ez a pont valahol a Mohácsi-sziget területén lehetett, a mai 1443. folyamkilométernél, a Czigány-zátony alsó-középső részével átellenben. Itt is akad némi bizonytalanság, ugyanis a Duna egy későbbi kanyarulatfejlődése, a Mohácsi-sziget testébe nyugat felől bevágó Mocskos-Duna elmoshatott egy szakaszt a Riha egykori medréből. A Riha lefűződése legnagyobb valószínűséggel egy nagyvízi eseményhez kötődött, amikor az egyre vékonyodó dunántúli földhídon átbukó, áradó víztömeg megbontotta a laza hordalékot, és egy mélyülő, új medret vájt magának. Az egyre szélesedő mederben az egyre nagyobb vízhozam egyre nagyobb anyagmennyiséget mozgatott meg, így a teljes lefűződés 1-2 év alatt teljesen végbemehetett.

7. kép. A Riha lefűződésének elméleti rekonstrukciója.
A lefűződés utáni állapot (sötéttel a rekonstruálható, világossal a feltételezett Duna meder, pöttyözött
szakasz a Büdös-árok 
nyomvonala, szaggatott vonal: feltételezett patakmeder nyomvonalak).

A folyamatot gyorsította, hogy körülbelül 11-12 kilométerrel rövidült meg a folyó, és az új szakaszon számottevően megnőtt a folyó esése, ezáltal a hordalékszállító képessége is. Ez a megnövekedett munkavégző képesség azt eredményezhette, hogy az új szakasz felett, Mohács térségében a meder mélyülni kezdett. Mivel a Duna Mohács felett már eddig is pusztította a nyugati partot, ez a folyamat valószínűleg felgyorsult, és okozhatott olyan jelentős alámosást, mint például a mohácsi palánk keleti részének leomlása Brandstetter 1608-as látogatása előtt néhány évvel. Miután a Riha lefűződött, a Duna új medre mentén két oldalt folyóhátakat alakított ki, a holtág két végére közel merőlegesen. Ezeken egyre ritkábban jutott át a Duna, de árvíz idején hordalékával azonnal elkezdte tölteni a folyóhoz legközelebb eső mederrészeket. Az alsó mederrészen feltehetően még sokáig létezhetett egy fok, melyen keresztül a Riha vize apadás idején visszajutott a főágba. A lefűződött meder körülbelül fele hosszúságában töltődött fel napjainkig, miközben a nyílt vízfelület a Dunától legtávolabb eső holtágrészbe szorult vissza. A Duna kanyarulatfejlődése ezután két különböző irányt vett. Kölkedtől északra, Bár és Mohács térségében a már említett nyugati irányú elmozdulás, valamint a Mohácsi-ág főággá válása volt a két fő mozzanat. Ezzel szemben Kölkedtől délre folytatódott a Riha kanyarulathoz hasonló meanderezés. Erre utal a Külső-, és Belső-Béda, valamint a Mocskos-Duna kanyarulata, melyek nagy részben elrombolták a korábbi kanyarulatfejlődés által létrehozott felszínformákat, megnehezítve azok azonosítását. Mohácstól északra a nyugati part elmosódása a Riha lefűződése után is folytatódott, egészen a 19. század végéig, amikor ezt megakadályozandó létrehozták a partvédművet. A nyugati irányú meder elmozdulásra utalhatnak a Mohácsi-szigeten a Szabadság-sziget északi csúcsától Újmohács felé tartó, közel észak–déli irányú övzátony-sarlólapos sorozatok. Az eltolódás ütemét csak becsülni lehet, de szerencsére erre is vannak támpontjaink. 1823. augusztus első napjaiban a Csele-patak és Mohács közötti postautat (ma: Cselepatak utca) alámosta és átszakította a Duna.

A mohácsiak a 18. század végétől kezdve dokumentálhatóan panaszkodtak a folyó oldalazó eróziója miatt, de a hatóságok elégtelen beavatkozásai miatt a postaút elpusztult. A forgalom ekkor még egy ideig a szántóföldön kerülte ki a szakadást, majd végül áthelyezték a mai Budapesti út nyomvonalára. Mennyire lehetett gyors ez a folyamat? Az elmosódás, ezáltal a Duna sodorvonalának nyugati irányú elmozdulásának ütemére konkrét adatok alapján lehet következtetni. A mohácsi palánkvár pusztulásából kiindulva a kutatók szerint az utóbbi évszázadokban a mohácsi révnél 150-250 méter széles területet moshatott el a Duna. Az elmosódás a 18. században folytatódott, erre utalnak a mohácsi sóhivatal előtti partszakasz partvédművének ábrázolása 1775-ből. A Csele-patak torkolata alatt az elmosódás üteme ennél sokkal nagyobb volt. Saját számításom alapján csak a postaút átszakadása és a partvédmű megépítése között eltelt kb. 50 év alatt a part legalább 150 métert hátrálhatott nyugat felé, ami éves szinten átlagosan három méternek felel meg. Nyilván ez az ütem évente változhatott, de a folyamatot felgyorsíthatta a Mohácsi-ág főággá válása. Amennyiben régészeti módszerekkel sikerülne igazolni, hogy az 1823-ban elpusztult út volt az, amelyen II. Lajos király seregével a csatába érkezett, vagy azt, hogy ez az út volt konkrétan a római limesút, évszázadokkal visszamenőleg lehetne következtetni a Duna oldalazó eróziójának ütemére. 

8. kép. Az 1823-ban elmosott budai országút és a jelenlegi
partvonal közötti legnagyobb távolság

ÖSSZEFOGLALÁS

A Riha kétségtelenül a Mohácsi-Duna lefűződött kanyarulata. Ezt a mohácsi-szigeti szántóföldek alatt meglapuló övzátony-sarlólapos sorozat egyértelműen bizonyítja. Lefűződési ideje ismeretlen, de néhány támpont alapján meghatározható. Ilyen támpont lehet a dunántúli régészeti lelőhelyek vizsgálata, például az altinumi várfal leomlásának időpontja, a Duna-meder nyugati eltolódásával összefüggésbe hozhatóan a mohácsi palánk újkori pusztulása a 16–17. század fordulóján, valamint a budai országút 1823. évi elmosódása Mohácstól északra. További támpontokat nyújthat a mohácsi-szigeti övzátony-sarlólapos sorozatok részletes vizsgálata, mely által részletesen rekonstruálható lenne a Riha kanyarulatfejlődése. Ezen támpontok alapján becslésem szerint a Riha lefűződése valamikor a 6. század és a 17. század vége között történt. A Riha medrének lefűződés korabeli paraméterei kétségbe vonhatják a Mohácsi-Dunának a csata idejére meghatározott 50 méteres szélességet, melyet más szempontból ugyancsak fol a Brodarics István által leírt dunai árhullám. Ennek szintje majdnem biztos, hogy nem érte el a magasártéri szintet, amelyre például Mohács mezővárosa is települt tíz másik mohácsi-szigeti településsel együtt. Legvalószínűbb ugyanakkor, hogy II. Lajos király halálának pontos helyét a mai Duna mederben, a Szabadság-sziget területén, esetleg valahol a balparti övzátonyoknál kellene keresni. Utóbbi esetben sem azért, mert a király kíséretével esetleg átúsztathatott az 50 méternél jóval szélesebb Mohácsi-Dunán, hanem azért mert a Duna kanyarulata ezen a szakaszon jelentős mértékben nyugat felé tolódott el. Félezer év alatt alámosta a nyugati partot, elpusztítva a csata színteréül szolgáló ármentes térszín peremét minimális becslés alapján is több száz méter szélességben. A konkrét helyszínt a Duna félezer évvel ezelőtti állapotának meghatározásával lehet pontosítani, ám az hogy a király konkrétan a korabeli Csele-patakba, a Mohácsi-Duna jobb partján, vagy egy lefűződött Duna-ágba (Büdös-árok), esetleg egy halastóba veszett oda, az elmúlt félezer év kanyarulatfejlődése miatt nem azonosítható. A cikkben leírt eszmefuttatás támpontjainak konkretizálása további geográfiai kutatást igényel, például fúrásminták adatainak kormeghatározását. A cikkben  kifejtett elmélet igazolása vagy cáfolata egyaránt közelebb vihet a csatatér pontosabb megismeréséhez a csata közelgő 500. évfordulója kapcsán.



Az írás a Mohácsi Szimfónia c. tanulámánykötetben megjelent "Támpontok a Mohácsi-Duna medrének 1526-os rekonstrukciójához" cikk szerkesztett változata. A Mohácsi-sziget ártéri szintjeit tárgyaló bekezdés hiányzik belőle, ez a részlet is hamarosan olvasható lesz a blogon, külön bejegyzésben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése