Harminc éve töltötték fel végleg a Lágymányosi-tavat

 

A lágymányosi híd építése 1993-ban pontot tett egy 120 éven keresztül tartó folyamat végére, melynek során végleg feltöltötték az egykor tekintélyes szélességű Duna-meder helyén kialakított Lágymányosi-tavat. Utolsó mozzanatként a kétéltűeket és hüllőket gondosan kimentették, helyüket koncertlátogatók és jól szituált irodai alkalmazottak vették át. 

A Lágymányosi-tó maradványa, közvetlenül a feltöltés előtt (forrás) 

Elöljáróban fontos leszögezni, hogy az egykori Lágymányosi-Duna egy szeglete még mindig megvan, az Összekötő vasúti hídtól délre, a Kopaszi-gátként ismert párhuzammű által részben elzárt öbölként. Mostani bejegyzésünkben kizárólag a hídtól északra elterülő tó történetéről lesz szó bőséges képanyaggal, és némi vízrajzi háttérrel.

Érdemes tisztázni, hogy régebben Lágymányosi névvel illették a Feneketlen-tavat, a Kosztolányi Dezső tér és a Villányi út között. 

A Lágymányosi-tó feltöltése mellett egy másik, nagyjából kerek évfordulóról is fontos megemlékezni, ugyanis idén 150 éves a főváros arculatát leginkább befolyásoló vízépítési műtárgy, a Kopaszi-gát. A gát szó nem túl szerencsés, ugyanis a gátakat jellemzően keresztbe építik a folyón. Töltésnek amiatt nem lehet nevezni, mert déli részén megszakad a folytonossága. Vízrajzi értelemben egy párhuzamműről beszélünk, amelynek elsődleges feladata egy új meder-nyomvonal kialakítása volt a Gellért-hegy alatt. A Csepel-sziget csúcsa fölött ugyanis a Duna természetes állapotában egy rendkívül széles és rendkívül zátonyos szakaszt formált, ahol rendszerint fennakadtak a zajló jégtáblák. A párhuzammű építése idején már 35 év telt el az 1838-as jeges árvíz katasztrófája óta, de ez a pusztítás még mindig elevenen élt az emberek emlékezetében. Nem szerették volna még egyszer azt látni, hogy több emelet magasságba torlódnak a jégtáblák a Kopaszi-, és Nyúlfutási-zátonyokon. Éppen ezért az első adandó alkalommal, amikor a politikai és gazdasági helyzet lehetővé tette, megkezdődött a Lágymányosi-Duna medrének rendezése.  

A Kopaszi-gát és Lágymányosi-tó északi része 1877 után (Klösz György/Fortepan)

500 ölről (kb. 1 km) 200 ölre (kb. 380 m) szűkítették a 3000 méter hosszú Kopaszi párhuzamművel a Dunát, de mivel a párhuzammű a legdélebbi szakaszán nem kapcsolódott a parthoz, eredetileg nem egy tó, hanem egy öböl jött létre. A "Nagy-Lágymányosi-öböl" azonban nem volt hosszú életű. A medrében 1873 és 1877 között felépült az Összekötő vasúti híd. A híd nem a teljes 1 kilométeres szakaszon ívelte át a folyót, hanem csak a Kopaszi-gát és a pesti part között. A Lágymányosi-öbölben töltést építettek a vasúti pálya számára, ezzel szinte rögtön a folyószabályozás után kettévágták az öblöt, és létrejött a Lágymányosi-tó is, mely ekkor még a Gellért-hegy tövéig nyúlt. A tó történetéhez hozzátartozik a meghiúsult téli kikötő terve, aztán a meghiúsult konstantinápolyi vigalmi negyed terve. Sőt, idetartozik a meghiúsult budapesti világkiállítás [EXPO'96] terve is. 

A számos hasznosítási terv közül a legérdekesebb a "Konstantinápoly Budapesten" vigalmi negyed kialakítása volt, ami rövid idő alatt tönkrement. Miután a szúnyogok elüldözték a látogatókat a tó partjáról, és csődbe döntötték a török mintára épült vigalmi negyedet, a főváros módszeresen nekifogott a tó felszámolásának. A feltöltés a Műegyetem legészakibb épülete felől zajlott fokozatosan. Ez a fokozatosság azt jelentette, hogy a terjeszkedő város sokáig egy Fertő-tó jellegű tájjal volt szomszédos. Nádasokban megbúvó szárcsák, vadkacsák, sirályok, gémek, vidrák otthona volt ez. Különösen a 1,5-3 méter mély tó közepén összekotort szigetecske adott nekik menedéket. Mivel a Dunával nem volt közvetlen kapcsolata a vízfelületnek, és csak a töltés alatt átszivárgó vizek követték napos-hetes késéssel a főág vízállását, a Lágymányosi tó erősen eutrofizálódott. Az Est 1923-i beszámolója egy ma már elképzelhetetlen természetközeli élőhelyet ír le: 

"Nem is hinné az ember, hogy mi minden van itt Budapest kellős közepén. Már maga a tó is különös, furcsa kép: az egyik sarkában millió és millió béka parlamentje tart hangos tere-ferét a buján előtört hínár között, mintha csak valahol lent az Alföldön volnának, a régi mocsarak vidékén. A tóban halászok dolgoznak, öblös csónakok hasogatják a habokat, melyekből sűrűn mutogatják hátukat a halak...

Az a vakkogó hang, ami a sziget felől hallik, a gémek hangja, melyek, ha leszállt az éj, csapatostól jönnek dél felől a lágymányosi tóra. A kis szigeten, amelyen csak ritka nád és káka nő, különben vidrák tanyáznak, ellátogatnak ide még búbosvöcskök is és nagy mennyiségű halat pusztítanak el. Igazán csodálatos ez a szabadon ide-oda mozgó, különféle vadállat és szárnyas itt, a dübörgő vonatok, házak, füstölgő gyárkémények között [1].

A vízi világ a tudósok érdeklődését is felkeltette. 1922-ben ebből a pangó mocsárvilágból írta le a világon elsőként Gimesi Nándor tanár a Planktomyces bekefii nevű bimbózó baktériumot, melyet Békefi Rémigről, a ciszterci rend Szent Imre Főgimnáziumának alapítójáról nevezett el. 1979-ben amerikai tudósoknak még egyszer sikerült kimutatni ezeket a baktériumokat a Lágymányosi-tó utolsó megmaradt részmedencéjéből a vasúti töltéstől északra [2]. A természet felfedezésével párhuzamosan zajlott a természet szennyezése is, amely kikerülhetetlen velejárója volt a terület feltöltésének. A környező ipari területek mindenféle környezetvédelmi előírás híján, pusztán lerakóhelyként tekintettek a tóra, ahová bármit ki lehetett pakolni:  

Úgy történt, hogy a múlt esztendőben leégett a Gábor Andor vegyészeti gyár és ekkor mintegy hat szekér, nagy mennyiségű patkánymérget tartalmazó hulladékot szórtak a tó északi részébe, ahol most a töltési munkálatok folynak. A méreg természetesen azóta már régen kilúgozódott, de rengeteg planktont, pusztított el és körülbelül 6 méter mázsa döglött halat szedtünk össze. Ez mindenesetre nem volt korrekt eljárás... [1]

Az állandó vízszennyezés ellenére egyfelől ezerszámra fürdött a főváros szegényebb lakossága (erről már 1927-ben elborzadva írtak a városi tanácsosok, erősen szorgalmazva a feltöltést), másrészt halakat tenyésztettek benne, ezeket pedig a korabeli tudósítások szerint a vágóhídról származó vérrel etették. Az utolsó lehalászás 1931-ben zajlott. 

A Lágymányosi-tó középső része, a két híd között. 1930.

Ezzel a borzalmas eleggyel valamit kezdeni kellett, és a főváros számára a feltöltés tűnt az egyetlen ésszerű megoldásnak, hiszen ekkoriban a nemzeti parki védettség még nem volt opció. A feltöltés a Horthy Miklós híd megépítésével vett új lendületet. Ekkor a tó területe még kb. 53 hektár volt.  1930-1932 között 600 ezer köbméter dunai kavicsból és iszapból megépült a hídpálya budai oldali feltöltése,melynek egy részét vízsugárral ömlesztettek be a tóba a Dunáról [3]. Ugyancsak ide hordták a Tabán elbontott házaiból származó sittet, de hordtak ide földet a gödöllői vasútvonal korrekciós munkáiból [2] és salakot a kelenföldi erőműből [3]. Egyedül a Gödöllőről érkező 1200 szerelvény 53 ezer vagonból kirakodott földdel 12 hektárt sikerült feltölteni a Lágymányosi-tóból [4]. A terület északi részén elsősorban épülettörmelékből áll a feltöltés, míg a déli részt jobbára erőművi salakkal töltötték fel. Az ide hordott anyagok vastagsága 5-10 méter között változik, ezen mintegy 20-30 centiméter homok van [5]. A lerakás ipari méretekben történt, a feltölteni kívánt tómeder partjára vasúti síneket raktak le, ahonnan csak ki kellett borítani a törmeléket a tóba. Módszeresen haladtak északról dél felé, ahogy ezt az épületállomány jellemző kora is tükröz a területen. Mire a Horthy Miklós (Petőfi) híd 1937-ben elkészült, az északi harmada már fel volt töltve. 

"A Horthy Miklós híd elkészítése után kettőzött erővel indultak meg a lágymányosi tó feltöltési munkálatai. A tó az új híd budai hídfőjénél elterülő új városrész fejlődését akadályozza és így elsőrangú érdek, hogy ez a hatalmas vízfelület a legrövidebb időn belül eltűnjön. A tó feltöltött részeit vasúti sínek szelik keresztül-kasul, amelyeken húsz-harminc kocsiból álló tehervonatok reggeltől-estig hordják a feltöltésre szánt homokot, köveket és egyéb törmelékeket. Hatalmas munkástömegek dolgoznak a vágányok között, a felbuckázott és lerakott homokhegyeken. Remélhető, hogy rövid időn belül eltűnik ez a tó, amely valaha a fővárosi hajók teli kikötője volt és amelynek nádasaiban vadludakra és szárcsákra vadásztak, így szorítja ki lassan területéről a fejlődő főváros a természet utolsó romantikáját." [6]

1930 körül, amikor a Horthy Miklós hídnak még csak a tervei voltak meg, a Lágymányosi-tó maradékát két egyelőtlen nagyságú részre osztották. Az angyalos vízisport térképen (lásd fent) az Összekötő híd északi oldalán a töltéssel párhuzamosan leválasztották egy 4,5 hektáros részt, amely végül a Rákóczi híd megépítéséig létezett. Egy budai szennyvízcsatorna derítőjéül szolgált egészen 1934-ig, azután vésztározóként működött. Nyílt vízfelülete egészen a feltöltésig, 1993-ig megmaradt. 1934-től kezdődően kicsiny híd ívelt át felette, ugyanis a gödöllői vasútépítésből származó földet csak egy Kelenföldről kiágazó szárnyvonal megépítése után tudták lerakni a Lágymányosi-tó medencéjébe [4]. 

A feltöltés fázisai 1944-ben. (mapire.eu)

1944-ben már alig maradt valami nyílt vízfelülete a Lágymányosi-tónak. Ezt a részt nem sokkal később a II. világháborús romokkal töltötték fel, rendkívül rövid idő alatt. Ezzel vált majdnem teljessé a Lágymányosi-tó feltöltése, leszámítva persze a Hamzsabégi-út szennyvízcsatornájának derítőjét. Úgy, ahogy az embereknek is van temetője, úgy vált a Lágymányosi-tó Budapest temetőjévé, ahová betemették az ipari salakot, a lerombolt Tabánt, a világháborúban elpusztult épületeket, megtrágyázva mindezt a vérrel és patkányméreggel etetett halakkal. 

A záportározó nyugati része 1970-ben. (Urbán Tamás/Fortepan)

1945 után a Petőfiként újjászületett Horthy Miklós híd és az Összekötő vasúti híd közötti terület sokáig egyfajta senkiföldje volt, egy olyan pusztaság, amit még nem vett birtokba a főváros, hiszen még rengeteg barnamezős építkezésre volt tér a lebombázott Budapesten. Egy ipartelepet mindenképpen érdemes megemlíteni, hiszen az éppen a Lágymányosi-tó utolsó maradványa mellett épült fel. Ez a Ganz előszerelő telepe, vagy más nevén Hídépítő Vállalat telephelye volt, ahol annak idején az Erzsébet híd szerkezetét is szerelték. Ez a telep vasúti összeköttetésben volt Kelenfölddel, az öböllel párhuzamos Öböl utca nyomvonalán. Mellette a záportározónak használt egykori tómeder túlélte az egész szocialista rendszert, habár szemét került bele bőven, és az itteni horgászok is sokat panaszkodtak, joggal, a vízfelület állapota miatt. 

A Hídépítő vállalat telephelye, mögötte balra a záportározó 1962. (Fortepan/Bujdosó Géza)

A tavat a Kopaszi-gát alatt húzódó csatorna kötötte össze a Dunával. Magas vízálláskor víz, és a vízzel együtt halak érkeztek a tóba ívóhelyet keresve, ezek egy része az árvíz után is benn rekedt. Éltek itt dunai halak (keszeg, paduc, domolykó) és mocsári halak (aranykárász, compó, törpeharcsa) vegyesen nemes halakkal (ponty, csuka) és inváziós halfajokkal, pl. a razbóra. Horgászelbeszélések szerint 1981 környékén fogták ki az utolsó két pontyot belőle, ezután a tó gyakran kiszáradt, illetve fenékig befagyott, lehetlenné téve a halak megmaradását. 1985 tavaszára már hírmondója sem maradt a halaknak, a tó majdhogynem halott volt [7]. Szerencsére csak a horgászok szempontjából.

Az ötvenes években már úgy írtak róla, hogy a tó egy széles, sekély, vörös-fekete salakból álló partfallal övezett pocsolya. 1965-ben még 600-700 méter hosszú és 70 méter széles mélyedés lehetett, ami a rendszertelenül belehordott szeméttől, sittől fokozatosan töltődött. A városszéli ipari jellegű sivatagban az itt dolgozókon kívül csak a horgászok jártak. Eleinte rendszeresen, aztán ahogy töltődött a meder már ők is elmaradoztak. Vízfelülete a végleges feltöltés évére, 1993-ra mindössze 700 négyzetméterre zsugorodott. 

A Ganz-telep és a záportározó 1980. (Kecskés András/Fortepan)

Ekkor már tervben volt a terület végleges feltöltése. A terjeszkedő városnak kapóra jött az egybefüggő, hatalmas beépítetlen terület. A rendszerváltás idején ide tervezték a Budapesti Világkiállítás (EXPO'96) létesítményeit, de a Lágymányosi-tó utolsó maradványát az épülő Rákóczi híd felhajtója pecsételte meg. A környékbeli lakosok, akik ismerték a záportározóként funkcionáló tó élővilágát, rávették az EXPO programirodát, hogy az itt élő állatokat lehetőleg ne temesse el élve, hanem keressenek valami jobb megoldást. 

A Lágymányosi-tó 1990-ben. (fentrol.hu)

A Lágymányosi-tó 1992-ben. (fentrol.hu)

Utolsó kép a Lágymányosi-tóról 1993. június 2. (fentrol.hu)

1993 tavaszán és nyarán mentőakció indult, az ELTE Természetvédelmi Klub Varangy Akciócsoport tagjai, környékbeli gimnáziumok diákjai, biológiatanáraik vezetésével nekiláttak hálóval és puszta kézzel kimeregetni az itt maradt állatokat. A kimentett élőlényeket vödrökben szállították át a Hárosi-öbölbe. A mentés mellett párhuzamosan zajlott a terület élővilágának felmérése, az összegyűjtött kétéltűek jellemzőinek felírása mellett vizsgálták a növénytársulásokat, az itt élő madarakat és emlősöket is. Ekkorra már mindössze három halfaj maradt a Lágymányosi-tóban; sügérek, csukák és tüskés pikók. Rajtuk kívül élt még itt lópióca, vízi csigák, molnárkák és egyéb vízi rovarok, valamint négy hangyafaj.

Kétéltűek közül hét faj (ásóbéka, erdei béka, kecskebéka, leveli béka, vöröshasú unka, pettyes gőte, tarajos gőte) összesen 1285 példányát gyűjtötték össze. A hüllők ugyancsak hét fajjal (vízisikló, kockássikló, zöldkígyó, lábatlan gyík, mocsári teknős, faligyík, fürgegyík) képviseltették magukat a záportározóban, bár egyedszámuk alacsonyabb, 54 példány volt. A 14 védett faj természetvédelmi értéke mintegy 3 millió forint volt — 1993-as áron. A kutatás megállapította, hogy a Lágymányosi-tó volt az ez idáig ismert legfontosabb vöröshasú unka élőhely Budapest területén. 

Természetes növénytársulás nem volt a bolygatott területen, özön- és gyomnövények képviselték a flórát, közöttük extrém szárazságtűrő fajok, például a királydinnye [8]. Az élővilág tehát részben megmenekült, a terület feltöltése már ugyanebben az évben megtörtént, miután a záportározót kiváltották egy csővezetékkel. E csatorna dunai torkolata jelzi mind a mai napig hol volt a Lágymányosi-tó.

Betemettetett. 1994. június 22. (fentrol.hu)

Épül a lehajtó 1995. (fentrol.hu)

Készen van a lehajtó 1996. (fentrol.hu)

Másfél évszázad alatt nyílt Duna-mederből egy sűrűn beépített városrész jött létre. Ez volt a főváros legnagyobb természetátalakítási projektje. A lábunk alatt eltemetve ott van a főváros múltja, a világháborús romok, a lebontott Tabán téglái, a rengeteg törmelék, hulladék és szemét, amit ide hordtak. A természet pedig a haldokló Keletrómai Birodalomhoz hasonlóan folyamatosan egyre kisebb területre zsugorodott. Utolsó maradványa Konstantinápolyként (melynek replikája éppen itt épült fel, a tó partján) még sokáig ellenállt a hódításnak, egészen az 1993-as végső bukásig. Öröm az ürömben, hogy az állatvilág utolsó képviselőit sikerült kimenekíteni. A Lágymányosi-tó utolsó lakóinak leszármazottai mind a mai napig a Háros-sziget környékén élnek. 

Felhasznált irodalom: 

[1] Az Est, 1923-07-26 / 166. szám 

[2] Balázsné Langó Zsuzsanna: A Planktomyces bekefii története. Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)1. szám

[3] Dr. Pénzes Antal: Lágymányos. Budapest, 1968. (6. évfolyam) 2. szám február.

[4] Bihari Károly: A Lágymányosi tó feltöltése.  Technika, 1936-04-01 / 4. szám.

[5] Szilágyi Mihály: Az ELTE lágymányosi területének mélyépítési és közművesítési munkái. Magyar Építőipar, 1985 / 7. szám

[6] Friss Újság 1938-03-31 / 72. szám

[7] Molnár László: Az elpusztított lágymányosi tó. Magyar Horgász 1985. május / 5. szám 

[8] Csecserits Anikó: A Lágymányosi-tó élővilága. Természettudományi Közlöny - Természet Világa, 1994 (125. évfolyam, 1-12. szám)