A sólyomszigeti Rafás Máté legendája

Legendás dunai emberek sorozatunkban Dr. Petrik Béla (Horány) és Hajnal Kolos (Pinnyéd) után most Szigetszentmártonba evezünk. Rafás Máté halászember nem csak az életét kötötte egy dunai szigethez, de esetében az a párját ritkító eset is előfordulhatott, hogy már életében róla nevezték el a korábban Sólyom (pár helyen Somlyó) néven ismert szigetet. Életét korabeli riporterek beszámolói alapján próbáljuk rekonstruálni, akik rendszeresen felkeresték őt és családját a szigetszentmártoni Rafás-szigeten. 

A Rafás-sziget üdülői 1968-ban (fentrol.hu)

Szigetszentmárton térségében a Soroksári-Duna lezárása viszonylag keveset változtatott a folyó arculatán, tekintve, hogy a 26. folyamkilométer közelebb van Tasshoz, mint Csepelhez. Éppen ezért a meder szélessége, mélysége nagyjából az 1872. évi középvíz környékén állandósult. Ez azzal járt, hogy a szentmártoni sziget abban a formában és nagyságban maradt fenn, ahogy a régi térképeken látható. Korabeli beszámolók szerint területe 4-5 magyar hold volt, ami két hektárnak felelt meg. Jelenleg a sziget hossza 600 méter, legnagyobb szélessége 60 méter, ami két sor nyaraló számára elegendő. A sziget területe jelenleg megközelíti a három hektárt, amelyet körülölel egy külső nádas-burok. Ennek az írásnak azonban nem a jelen a témája, hanem az a három évtized 1938-1968 között, amikor a riporterek, például a rimaszombati születésű író, műfordító Szombathy Viktor egymásnak adták az evezőt, csak, hogy felkereshessék Rafás Mátét, akiről már életében elnevezték a szigetet. Azonban a kevésbé hálás utókor a nyomát is eltörölte onnan. 

Azt nem tudni, hogy Rafás Máté nem hagyta, hogy fényképezzék, vagy a riporterek nem akartak tolakodó módon viselkedni, de annyi bizonyos, hogy sem a sziget beépítés előtti állapotáról, sem pedig egykori bérlőjéről nem kerültek be illusztrációk a szöveg mellé. Talán ezért is vannak tele a legköltőibb tájleírásokkal ezek a cikkek, hiszen szóban kellett érzékeltetni ezt az egyedülálló soroksári-dunai halászsorsot. Kallódó, magánkézben lévő fényképekről sem nagyon tudni, az alábbi kép egyelőre az egyetlen, amely bizonyíthatóan őt és a családját örökítette meg. 

Rafás Máté és családja. A fénykép valószínűleg a két világháború közti időből származik

Rafás Máté, a Soroksári-Duna egyik utolsó halászembere 1882 körül születhetett, valószínűleg Ráckevén, ahol a halászattal foglalkozó ősei is éltek, bár családfakutató honlapon ennek nem akadtam nyomára. Egy 1938-as Népszava riport akkor 56 évesnek írta le. A ráckevei kapcsolatot támasztja alá, hogy egy Rafás Máté nevű halászt 1924-ben említ Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtára [1]. Ráckevén utcát is elneveztek a Rafás családról, méghozzá Rafás Károly, Máté testvére háza közelében, az Árpád híd közvetlen közelében, aki a számban megritkult öreg-dunai halászoknak készített ladikokat, és azokat a kicsi csónakfőszerű haltartókat, amelyeket bárka néven ismer a dunai halásztudomány. [2]

A még beépítetlen sziget Rafás Máté kunyhójával

A víz közelsége egész életében végigkísérte, azonban ez nem korlátozódott az édesvízre, volt egy nyolc éves periódus az életében, melyet az Adriai-tengeren töltött haditengerészként. Az első világháborút az osztrák—magyar haditengerészet két legnagyobb hajóján szolgálta végig, a Szent Istvánon és a Viribus Unitisen (mindkettő elsüllyedt). Végül nyolc évi szolgálat után a Zrínyi-ről szerelt le. Ugyancsak a riportokból tudjuk meg, hogy 1928 körül kerülhetett a Sólyom-szigetre, bérlőként, ahol feleségével, gyerekeivel és három fehér kutyájával élt együtt egy hatalmas hársfa alatt álló, festői, öreg, évszázados, nádfedeles halászkunyhóban. A szigetet ekkoriban is sűrű nádas vette körül, halászkunyhója a sziget északi csúcsán állt, mely körül különféle halászszerszámok, hálók, csáklyák száradtak, hogy Hermann Ottó halászati könyvének is becsületére váltak volna. "Övé volt a sziget, ő ültette a gyümölcsöst, kaszálta tehénnek a smaragdfüvet, két fiát is itt oktatgatta halászmesterségre." 1938-ban a Népszava riportere látogatta meg, aki a táj leírása mellett a korabeli halászatról is érdekes részleteket közölt:

"Elmondja, hogy a halastavakban nagy szükség van a rablóhálakra, mert másképpen a ponty és a többi tenyésztett hal ellustul és megbetegszik, ha nincs csuka, harcsa, amely űzze őket. Igazi, tanult halászok alig vagyunk tízen az egész országban és mégis alig tudunk megélni. Elborult arccal folytatja: — Mind jobban lenyomják a bérlők az átvételi árakat és amíg azelőtt a jó halász gondtalanul élhetett, ma alig jut kenyérre. Pár éve még 60 fillért kaptunk a ponty kilójáért, ma 20-at. Ötvenhatéves, a forró napsütés, vad záporok, hideg szelek pergamentté cserzették arcát, hajába már a tél ezüstje vegyül, de szemében még most is legényeket is megszégyenítő lángok, bújócskáznak." [3] 

A régi nevű sziget

Rafás Máté és családja a 2. világháború után is maradt a szigeten, habár a megélhetését korlátozta a kiépülő új rendszer. Csak negyven varsát használhatott törpeharcsának, sügérnek, kárásznak, nemes halat (pontyot, harcsát, süllőt) nem foghatott, azt meg kellett hagyni a horgászoknak. A varsákat maga ürítette, szigorúan halőr jelenlétében, fonta télen, maga javította perion-zsinórból. A varsában mindig akadt hal, s ha a fogás gazdagabb, felesége, Juli néni személyesen ballagott be kosarával a faluba, vagy eladta a parton a nyári üdülőknek. De volt úgy, hogy szégyellős horgász vásárolta meg, legyen mit mutogatni odahaza, Pesten, mint saját fogását... [4] A halászat mellett tartott csirkéket is, a tojást, csirkét és halat a horgászoknak és a szentmártoniaknak adták el. Fiaiból is halász lett, bár nem a Soroksári-Dunán, hanem a Körösökön. 

Hatvanéves korában vonult nyugalomba a halász-szövetkezetből. Ekkor megszüntették beszolgáltatási kötelezettségét, adót sem fizetett. Mondjuk nyugdíjat sem kapott. A szomszédos Tóth Sándorral együtt ő volt a legöregebb hivatásos halász a Soroksári-Dunán. Működött ugyan egy halászbokor a soroksári vizen — öt-hat ember —, de az sem foghat nemes halat, s Pestre tartozik elszámolással. Magános varsázónak, minden tudományával, szakértelmével, tapasztalatával, vízi életének minden múltjával Máté bácsi maradt meg. "Csak ránéz a vízre s mondja a haljárást, a milyent, s a mennyit, érdemes-e kivetni a hálót, pecázni horoggal." [4] Ez az idill egészen az 1956-os nagy árvízig tartott, amely a tassi zsilipet is megrongálta, és a betörő víz a nádfedeles tanyáját sem kímélte. 

Az árvíz után a szigetszentmártoni tanácstól kapott parti házba költöztek át. Korabeli leírások szerint a kivonulás a vastagra fagyott jégen zajlott, elöl haladt a már idős, de szálfatermetű Máté bácsi, utána libasorban a tehenek, disznók, libák, tyúkok, míg a sor végén Juliska néni, Rafás bácsi felesége. A parti házat sohasem fejezte be, nem vakolta le és sohasem érezte magáénak, továbbra is rendszeresen átjárt csónakkal a szigetre, legyen rekkenő nyár, vagy jeges tél. Ha a jég meghízott, fakutyával tolta át magát, úgy vágott lékeket. [5]

Miután Rafás bácsi kiköltözött a szigetről, megjelentek az újabb honfoglalók, a horgászok, akik eleinte kiselejtezett pékáruszállító kocsikban húzták meg magukat a szigeten. [5] 1964-ban a halászkunyhó körül már egyre szaporodtak az üdülőházak, megszűnt a kunyhó magányossága, a sziget lassan benépesült. Eleinte az volt a terv, hogy műemlék lesz a kicsi kunyhó minden szerszámával, meg a vén hársfával, és a szigetszentmártoni tanács meghagyja, nem bontatja le, mint utolsó emlékét a környéki halászéletnek, sőt múzeum lesz a kunyhóból, és "múzeumkert" a nádasból. Az ember tervez és az ember végez; az egészből nem lett semmi. 

A rossz nyelvek szerint valaki — teljes befolyásával — elvetődött egyszer csónakon a szigetre, megtetszett neki, tekintélye volt, nyaralót épített Rafás bácsi szomszédságába. Egyes hírek szerint ez a valaki Molnár Károly (1921-2003) belkereskedelmi miniszterhelyettes volt. Megküzdött ő is a nyaralójáért: látták, amikor a ladikkal maga fuvarozta át a Rafás szigetre az egész építőanyagot, nekivetkőzve, beleizzadva, gyakran feltört tenyérrel evezett át napjában hússszor, harmincszor is. [6] Aztán érkeztek mások is, dereglyéken az építési, anyag csőstül. Rafás bácsi hirtelen egy nyüzsgő nyaralótelep közepébe ágyazódott. Az új lakók pedig kinézték. 

Feleségét, Júlia asszonyt 1965-ben vesztette el s azután nem találta helyét Rafás bácsi, emberek közé is ritkán járt. Élete végén a düledező halászkunyhóját jobban kedvelte, mint a parton álló szép, kertes házát, elvégre minden emléke oda kötötte. Utolsó éveiben sokat üldögélt a mindig népes, népszerű szentmártoni csárda előtt, a vízpartra tett asztalok valamelyikén sörözve némiképpen táptalajt adva az alkoholizmusáról keringő mendemondáknak: 

"Ahogy ültünk a parti sörhivatalban, látszott meg, mennyire szeretik fiatalok-vének Rafás Máté bácsit. Minden arra haladó ismerős köszönt neki — egy korsó sörrel. Félóra alatt úgy körül volt már rakva az öregúr söröskriglikkel, mintha legénybúcsúját tartotta volna: — Egészségére Máté bácsi! Be is nyakalta becsületesen." 

Szigeti gyümölcsfái is megöregedtek, alig néhány savanyú alma pottyant a fákról. Aztán mindet kivágták. A táj átalakult, a természetközeli dunai szigetből, és a partból is rendezett üdülőtelep alakult. A kusza természet látszólagos ápolatlansága a bennszülött Rafás bácsival együtt már-már szinte sértő volt ebben az új környezetben. Még bolt és presszó is nyílt a fák között. [7]

Új földrajzi név születik

Rafás bácsi nemsokára el is szunnyadt. Végképp. Kis háza összedőlt, sosem lett múzeuma a dunai halászoknak, már helye is másé. Az utolsó halász búcsúzott el vele. Tiszteletbeli halászként temették el. Talán nem is akarta, de Rafás bácsinak örök élete lett: a Ráckevei Duna-ág legújabb vízitérképén egy picike zöld folt mellett ott olvasható a név: Rafás-sziget. [2] 

Felhasznált irodalom:

[1] Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtára 1924. 

[2] Dunakanyar, 1985 / 3. szám

[3] Népszava, 1938-09-04 / 200. szám 

[4] Magyar Nemzet, 1964-11-10 / 263. szám 

[5] Magyar Horgász, 1987. május / 5. szám

[6] Pest Megyi Hírlap, 1973-12-31 / 305. szám

[7] Természetjáró Turista Magazin, 1968-10-01 / 10. szám