Dunai Szigetek: február 2015

2015. február 25., szerda

Ada Kaleh haláltusája

auf Deutsch

A napokban a román Adevarul újság közzétette Mejdi Ibrahim képeit Ada Kaleh utolsó pillanatairól. Kifejezetten nyomasztó képek ezek. Munkások, katonák állnak a lebontott épületek között, melyekből minden építőanyagot kinyertek. Üres, ablakaiktól megfosztott épületek bámulnak az elnéptelenített utcákra. Eltűntek a törökök rózsalekvárostól, pipástól, turbánostól. Kibontották a temetőket, több száz éves házakat romboltak le még mielőtt az áradat mindent elnyelt. Sikerült felvennünk egy magyar nyelvű szigetlakóval is a kapcsolatot. Adele Kehl-Geafer kisgyermekként a nyarait töltötte a szigeten és az 1967-ben tett utolsó látogatását örökítette meg számunkra.

Az elárasztás pontos dátuma bizonytalan. A Vaskapu I. erőművet 1972-ben helyezték üzembe, de a feltöltés valószínűleg már korábban megkezdődött. A képek egy folyamatot ábrázolnak, a házak bontásától addig a pontig, ameddig a szigetből már alig látszik ki valami. Ezért valószínű, hogy a képek egy része 1971-ben készült, míg az utolsók már 1972-ben.

A pusztítás előtt régészcsapat kutatta át módszeresen a szigetet, akik minden értékesnek ítélt emléket az erőmű alatti Simian-szigetre evakuáltak a lakossággal együtt. Sajnálatos módon csak a tárgyi emlékek maradtak meg a szigeten, bár szerintem ha lábuk lett volna, ezek sem maradnak ott...

A bontás előtti utolsó években az Ion Mincu egyetem hallgatói lerajzolták az épületeket. Hatalmas mázli volt, hogy az egyik akkori diák unokája ezeket a rajzokat bedigitalizálta és elküldte a Dunai Szigetek blognak. Mindezidáig ezek voltak a legutolsó emlékek a szigetről, most szerencsére előkerültek a még utolsóbb felvételek Medji Ibrahim fényképalbumából.

A rajzokon látható épületek közül sok ekkor már romokban hever, de néhányat még azonosítani lehet. Az osztrák erőd köveit jórészt átszállították a Simian-szigetre, csakúgy, mint a ferences kolostorból átalakított mecsetet. A benne lévő hatalmas szőnyeg a Constanta-i mecsetbe került.

Innen pedig következzen Adile leírása, az utolsó látogatásáról, mely tartalommal tölti meg ezeket a fekete-fehér képeket.

Ada-Kaleh, a varázslatos sziget

Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt. Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára 1967 ben jártam a szigeten. Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok. Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.

Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a könyvesboltot vezette, most pedig a csomagollással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér.Mikor még nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.

Közben nagymamámtól megtudtam, hogy az apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba. Apai részről ópapám volt török, Geafer Iliyas, ómamám meg Novi Anna, erdélyi szász asszony. Hamarosan elindultam hozzájuk, ők a sziget másik végében laktak, de most már csak a strandig kellett mennem, oda költöztették át őket. Mikor odaértem bementem a házba, az ágyban feküdtek, már hetvenen túl voltak. Omama azt mondta, hogyha már el kell hagyniuk Ada-Kaleh-t, akkor ő az anyaországba, Németországba akar menni. A szigeten már nem volt sem rendőrség, sem orvosi rendelő, sem élelmiszer bolt. Édesapám naponta jött át Orsováról, hozott nekik kenyértől kezdve, mindent amire szükségük volt, hogy átvészeljék ezeket a nehéz időket. Így aztán a csomagok között már csak az útlevélre vártak.

Mikor eljöttem tőlük, szándékomban volt elmenni a házhoz, ahol a gyerekkorom legszebb éveit töltöttem; de pár lépés után, meggondoltam magam, nem akartam, az elpusztított otthon színhelyét látni, inkább leültem a partra visszaemlékezni. Akkor behunytam a szemem és gondolatban beléptem a boltíves kapun, végigmentem a rózsákkal teli ösvényen, beszívtam illatukat, elmentem kedvenc gyümölcsfáimhoz, a kutyánkhoz, felmásztam a kert Dunára néző oldalán levő diófára, és gondolatban végigpásztáztam a partot, az utcát, hogy melyik házban ki lakott...

A diófán sokszor ültem, olyan törzshelyem volt ez ahol ábrándozhattam, de amikor már messziről meghallottam a hajókürtöt lemásztam a fáról, hogy lássam vajon kiköt-e a szigeten a hajó? Olykor még egy kosár füge és rózalekvárral teli kosarat is ki kellett vinnem ópapámnak, eladásra a turisták részére. Szerettem a nyüzsgést és alkalomadtán felajánlottam a turisták nagy ámulatára, hol magyarul, hol németül, az idegenvezetést, nehogy eltévedjenek a kazamaták közt. Jutalmul pedig meghívtak a kávéházba, egy sörbetre vagy brágát inni, ami kukoricából készült üdítő ital.

Ópapának bazárja volt régebben, ahol mindenféle csecse-becséket árult, és mesélte, hogy egyszer nagyon rosszul ment az üzlet. Megélhetési gondokkal küzködtek. Viszont a szigetnek volt egy szentje, Miskin Baba, aki ugyan már nem élt, de ha valaki elment a sírjához, jó tanácsokat kapott tőle. Ópapa gondolta, megprobálja ő is. Elment hozzá, és egy vászon zacskóba földet vett a sírjáról, majd este ezt a párnája alá tette.

Álmában megjelent Miskin Baba, és azt mondta neki: „Csomagolj be egy bőröndöt tele üveg képekkel, és vidd el Craiovára, ott jó pénzt fogsz vele csinálni“. Úgy is tett Ópapa, és amikor megérkezett Craiovára, előbb egy szállodát keresett. Hát nem egy adakaleh-i ismerős van a pultnál?! Na aztán, nagy volt az öröm, és Ópapa elmesélte, hogy mi járatban van. Több sem kellett, mindjárt ki is rakatott ópapámmal ezekből az üvegre festett képekből, a pultra, hadd lássák a vendégek. Ezek után ópapa elvonult a szobájába, de még szinte be sem rendezkedett, máris felszólt neki a portás, hogy hozzon még le a képekből, mert a hölgyek veszik mint a cukrot. Annyira jól ment az üzlet, hogy táviratozott ómamának: küldjön még egy böröndnyi képet. Tehát úgy lett ahogy álmában, Miskin Baba megmondta, sőt, az asszonyoknak a szigetről is tudtak munkát adni ezáltal.

Felálltam és visszfelé indultam, nem akartam az elpusztított gyerekkor színhelyét látni, az egyik kazamatán át, irányt változtattam a központ felé. Persze, az emlékek mindenhol ott voltak. Keskenyebb utca vezetett az iskola felé, ami kazamata tetejére épült. Mivel az iskolában az oktatás román nyelven folyt, csak az utolsó óra amit a hodzsa tartott, volt törökül, így mi gyerekek, hol románul, hol törökül beszéltünk egymással. Ahogy befelé haladtam, a központ felé, minden be volt már zárva, csupán a kávézó működött még. Főleg idgenek voltak bent, csak három adakaleh-it fedeztem fel. Furcsa érzés volt, bezárva látni, a könyvesboltot, a postát, az élelmiszerboltot, a pékséget, a konfekció üzemet, a kis dohánygyárat, ahol apukám volt a főkönyvelő. A rahát és a suciuk illatta sem tölti be a teret, minden kihalt, csak idegenek vannak itt, akiknek az dolguk, hogy múlttá tegyék az itteni életünket.

Elhagyva a dohánygyárat, eszembe jutott a társadalmi élet egyik aspektusa, amikor este moziba menve, a film kezdése elött, az emberek sétáltak még egyet, ópapa meg úgy köszönt „aksam seriflerimis hayrolsum“... Az áramszolgáltatást, csak késő délutántól, este tizenegy óráig a helyi áramfejlesztő üzem nyújtotta nekünk. Megmosolyogtat még ma is amikor arra gondolok, hogy milyen sokszor megszakadt a film, és ez jó alkalom volt egymással tereferélni, vagy voltak, akik ilyenkor kimentek rágyújtani egy cigarettára. Mire vége volt a mozinak, elővettük az elemlámpákat, és így a sötétben, kazamatákon keresztül, hazaérve, petroleumlámpát kellett gyújtani, hogy lefekvéshez készüljünk... Mivel Temesváron jártam iskolába (csak az első két osztályt jártam Ada-Kaléh-n) minden szünidőmet itt töltöttem nagyszüleimnél a szigeten. A tavaszi szünidőben, mikor „haza jöttem“ sokszor annyira megnőtt a Duna szintje, hogy kerülővel lehetett csak az ópapáékhóz eljutni, a hendekek „árkok“ pedig megteltek vízzel a kazamaták között. A ramadan, a húsvét, mind örömteli ünnepek volt. Főleg a sok finomság amit ilyenkor készítettek! Az asszonyok a fejükön vitték a pékhez, a kerek, szinte egy méteres átmérőjű tepsiket, amiben , női kebleknek nevezett sütemények voltak. Egyik kedvencem volt ez az illatos sziruppal átitatott édesség.

A parkhoz érve, ahol még tavaly hatalmas gesztenyefák, szentjánoskenyérfák pompáztak, most a levágott fatörzsek szomorú látványa döbbentett rá, hogy nem lesz többé hova hazajönni. Átmentem a parkon, hogy még egyszer végigsétáljak a szerbek felé néző oldalon. Délutánonként unokahugommal, vagy barátnőkkel játszottunk, bujocskáztunk itt a kazamatákban, vagy a kazamaták tetején levő eperfákon csüngtünk. Miskin Baba sírjának, ahol mindig gyertya égett, csak a nyoma látszott a földön...meggyaláztatásnak éreztem. Ez meg Aranka néniék háza, aki Bicsérdinek volt a lánya. Ómamáék fiatal korában vagy tíz évig, szintén követték a bicsérdi vegetarianizmust. Aranka néni férje pedig Omer bácsi volt.
Körülbelül ennyien voltunk vegyes nemzetiségű család a szigeten. Igaz, talán volt egypár román nemzetiségű is, de mivel majdnem mindenki beszélt törökül, fel sem tűnt nekem.

Mégegyszer magamba szívtam a kazamaták tégláinak illatát, ők voltak az elmúlt idők tanúi, akik később a víz alatt örökre elhallgattak. Vége lett a gyerekkornak, vége az otthonnak, de azóta is sokszor végigjárom gondolatban minden kis zugát, Ada -Kaléh-nak, hogy el ne felejtsem.

Sokáig élt a legenda, hogy az elárasztás idején a mecset tornya még mutatóujjként sokáig emlékeztetett a szigetre, de az alábbi képek szerint az elmerülés előtt ezt is elbontották. Vajon hol lehetnek most a kövei?

Mindennek nyoma veszett.

A fotósorozat lelőhelye:

http://adevarul.ro/locale/turnu-severin/ultimele-fotografii-realizate-insula-ada-kaleh--7_54d7aa4d448e03c0fd6812d4/index.html

2015. február 20., péntek

Design és a Duna

Máig nem tudom mi köze van a Dunai Szigeteknek a design-hoz, egy biztos Korb Hajnalka ebben a különleges témában keresett meg egy interjú ötletével, mely az ő beadandó dolgozatának gerincét képezte. Mivel a design-ról nem sok szó esik benne, annál több a blog kulisszatitkairól, ezért én vágás nélkül némiképpen frissítve az adatokat közzétenném. Íme:

Korb Hajnalka: Miért választottad a blog formát?

Szávoszt-Vass Dániel: Mert ez ingyen van és borzasztó egyszerű kezelni.

KH: Mióta írod?

SzVD: Öt és fél éve kezdődött, egy szép augusztus 6-i napon. Aztán született egy kisebb testvére is, 'külföldiül', a Donauinseln, 2012 októberétől.

KH: Külföldi testvér? Ez mit jelent? Milyen kapcsolata van az eredetivel, és kik fordítanak?

SzVD: A legérdekesebb történetek kerülnek át ide, ami nem specifikusan magyar. Ha időm van rá, lefordítok egyet-kettőt angolra, de korántsem annyit, mint kellene. Ebben sokan segítenek, barátok, akik ingyen elvállalták, mert érdekli őket a téma, és szeretik a blogot. Van olasz, német, szlovák és angol fordító is, akikre így persze nem merek túl sok cikket tukmálni, mondjuk negyedévente egyet-kettőt. Így nem terhelem túl őket, és mindenki számára élmény maradhat a közös munka.

KH: Mivel jár pontosan a dolog a számodra? Mi az, ami a te feladatod a Dunai Szigeteken?

SzVD: Írással és szervezéssel. Az írásba beletartozik a fényképezés, térképszerkesztés, terepbejárás, szakirodalom olvasása és mindaz, ami ahhoz kell, hogy egy bejegyzés megszülethessen. A szervezés rész a marketinget takarja, a bejegyzések minél szélesebb körben történő terjesztését, levelezést, az immár 1900 tagot számláló facebook oldal adminisztrálását. Talán ide tartozik még a blogos kirándulások megszervezése is, de ezekből általában bejegyzés lesz, szóval ezt az írás részhez is számíthatjuk.

KH: Minden bejegyzést te írsz meg?

SzVD: Főleg én. Eddig kereken 400 bejegyzés készült el, ebből 393-at írtam nagyjából. Néhányat ismerősök, Duna mellett lakó emberek, akik jobban értenek nálam egy adott területhez. Ez a mostani interjú például a te neved alatt fog futni. :)

KH: Milyen gyakran frissül a blog?

SzVD: Most, hogy fut a Pangea is, hetente egy bejegyzés készül el, de a rekord 10 volt egy hónapban.

KH: Milyen típusú bejegyzések kerülnek fel?

SzVD: Első sorban olyanok, amihez kell saját munka, terepbejárás, utánajárás. Nagyon nem szeretem másoknál sem, ha másolnak, akár érdekes híreket, akár cuki képeket. Szóval mindig kell egy addig sehol sem publikált tartalomnak lennie. A képek és ábrák is fontosak természetesen, nagy részük saját munka itt is. Vannak külföldi nyelvekre fordított cikkek is.

KH: Van valamilyen csatorna, amin keresztül pluszban kommunikálod a blog frissítéseit?

SzVD: Csak a facebook oldalunk. Viszont rengeteg lelkes embert sikerült megismerni ezen a plusz felületen. Megéri a belefektetett energiát.

KH: Nagyjából hányan olvassák a blogot, milyen helyekről?

SzVD: Minden látogatottsági adat nyilvános, a blogon elérhető. Szerintem érdekes kimutatás, és jellegénél fogva nem idegen a blogtól, ezért érdemesnek láttam megosztani. Átlag 180 egyéni látogató érkezik naponta Magyarországról, vagy olyan országból, ahová magyarok költöztek. A rekord 2011 októberében volt, amikor Dávid az Urbanista blogtól kitette az indexre a Margit-szigetről szóló cikket. Azt 7600-an látták egy nap alatt.

A 2013-as árvíz szintén látogatottsági rekordot hozott, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy az olvasóink révén, az általuk beküldött leírásokkal, hírekkel, képekkel olyan dolgokról is tudósítottunk, amiről a média fő sodra nem is tudott. Egészen elképesztő mennyiségű levél érkezett akkoriban.

KH: Ha jól gondolom, nem otthonról figyelted te sem, ahogyan emelkedik a vízszint. Sokan jártak a csodájára a katasztrófának, ti viszont aktívan védekeztetek Gödön. Van valamilyen kedves emléked azokból a napokból?

SzVD: A két legaranyosabb sztori a tavalyi árvíz idején a példátlan összefogáshoz kapcsolódik, ami jól érzékelteti a védekezés hangulatát. Gödön gyerekek hoztak nekünk biciklivel ennivalót a töltésre. Lekiabált nekünk egy kissrác, hogy hozott zsíros kenyeret, de nem nagyon mozdult senki a munka mellől. Amikor hozzátette, hogy van rá pirosarany is, már megenyhültek az emberek és hamarosan elfogyott az összes. Másik ilyen az volt, amikor egy öreg néni jött le és ránk kiabált, hogy ne dobáljuk szanaszét a műanyag poharakat. Dermedt csend lett, majd folytatta –mert otthon neki már alig van, és délután is hozna teát.

KH: Szervezel tudatosan más akciókat, ami meg is mozdítja az olvasókat?

SzVD: Eddig két fotópályázat volt, mely komoly tömegeket mozgatott meg. Mindkettő egy mellék-projekt révén valósulhatott meg. Szarvas Andrásnak néztem át pár Dunás térképét, így kaptam pár tiszteletpéldányt, amit így tovább lehetett passzolni. Volt bejegyzés író pályázat is, mert összejött egy ráadás Földgömb előfizetésem, amit így sikerült elpasszolni. Szoktunk kirándulni is, voltunk a Megyeri híd tetején, Ráckevén a hajómalomban, Neszmélyben a hajóskanzenben, Ácson pedig aranyat mostunk. A csoportos terepbejárásnál azonban jobban szeretem azt, amikor egyedül megyek. Ilyenkor lehet nyakig cuppogni a sárban anélkül, hogy bárki a kiszakadt ruhája miatt panaszkodna. Két éve szervezzük az év dunai szigete szavazást. Tavaly nagyon kevesen, 263-an szavaztak, idén sokkal többen 3524-en, ami hihetetlen számomra is. Ennek utórezgéseihez kapcsolódóan jelent meg már cikk a Gödi Körképben és hívtak interjúra a Lánchíd Rádióba.

KH: Értek már megkeresések a blog kapcsán, vagy annak köszönhetően?

SzVD: Hívtak Bécsbe, Esztergomba konferenciára, rádióműsorokba négyszer, egyszer kijött az RTL klub is interjút készíteni a nyári uborkaszezonban. Ja igen, és még a Sziget Fesztivál TV-ben is megjelentem. Itt az alattunk elterülő szigetről faggattak. Sokszor kértek el már cikket, és sokszor kértek, hogy írjak újságcikkeket is, pl. a Földgömb vagy az Élet és Tudomány, ami felettébb megtisztelő. Megkeresések folyamatosan érkeznek, hogy ebben-abban segítsek. Általában szoktam is. Cserébe például ma is kaptam két könyvet, de pénzt még sosem kerestem a bloggal. Nem is szeretnék. Nem azért csinálom.

KH: Én úgy gondolom, és úgy látom, hogy a blog fontos társadalmi szerepeket vállal fel. Erről mit gondolsz, mi neked a legfontosabb a dologban?

SzVD: Fő társadalmi szerep talán az, hogy minél kevesebb ostoba és nemtörődöm ember éljen az országban. Már kaptam olyan visszajelzést, hogy ez a hadjárat sikeres. :) Legutóbb az Ercsi kápolnát szerettük volna rendbe szedni, de "sajnos" a közmunkások megelőztek bennünket. Már jó ideje jártam érdeklődni a környékre, de nyár végéig még semmi nem történt az ügyben. Mire kiértünk a teljes felszereléssel és szerszám-arzenállal, a lehetőségekhez képest példás rendben találtuk a kápolna romjait. Részt szoktunk venni a folyóparti szemétszedő akciókban, és ingyenreklámot is biztosítunk ezeknek az eseményeknek.

Talán még az is fontos, hogy ismerjük meg kis hazánk természeti értékeit, és ha lehet, vigyázzunk rájuk. Ne szemeteljünk, ne rongáljunk, és ha valami rosszat látunk, ne csak panaszkodjunk, hanem tegyünk ellene. És ami a Dunai Szigetek bloggal kapcsolatban a legjobb érzés; ha valamibe sok munkát fektetünk, az meghálálja magát és sokszorosan megtérül.

KH: Mit gondolsz a blog jövőjéről? Tervezed-e a folytatást, s ha igen, miképpen?

SzVD: Szeretném, ha új szerzők is jönnének a bloghoz. Jelenleg ezen dolgozom, mert magánéleti okok miatt a jövőben valószínűleg már nem lesz ennyi időm írni.

2015. február 13., péntek

Dunából mocsár - A gubacsi zárógát fél évszázada

Végre előkerült egy jó kép a Gubacsi zárásról. Ha nem biztos benne, hol is van ez a Gubacs és miért fontos ez a zárás, nem az ön hibája. Szerencsére a zárást már elbontották, de sajnos építettek helyette egy másikat. Ez az a létesítmény amely komoly regionális zöldmozgalmakat hívott életre, habár ezek a mozgalmak még nem is tudták magukról, hogy ők zöldek. Ez az a pont, ahol 1872-ben végleg megpecsételték a Duna egyik legnagyobb mellékágának sorsát.

A gubacsi záráson épített zsilip

1870-ben fogadta el az Országgyűlés azt a törvényt, amelyben megindult végre az 1838 óta halogatott budapesti árvízvédelmi beruházás, melynek egyik részeként sikerült hermetikusan lezárni az egész Ráckevei-Dunát Erzsébetfalvánál (Ma Pesterzsébet) régebbi nevén Gubacsnál. A felső torkolattól 2,8 kilométerre keresztgát épült, koronamagassága meghaladta a legnagyobb mért árvizet és ez a későbbiekben még fontos szerepet kapott. Ahány helyen olvassuk, annyiféle dátummal találkozhatunk az építésre vonatkozóan. Az általánosan elfogadott 1872-vel szemben van ahol 1871 szerepel, van ahol 1872-76. Egy bizonyos, az 1876-os árvíz idején már állt és állta a Duna ostromát.

A gubacsi zárógát megépülését hatalmas vita övezte. A Margit-sziget kérdése mellett ez volt a budapesti folyószabályozás legkényesebb eleme. Egyrészt a vízügyi szakemberek is két külön álláspontot képviseltek, másrészt a Ráckevei-Duna mentén élők jobbára a lezárás ellen foglaltak állást. A vízügyi szakemberek egy része azt vallotta, hogy a promontori (Budafok régebbi neve) Duna-ág nem bírná elvezetni a Ráckevei-Dunával felduzzasztott vízhozamot. Az 1838-as árvíz tapasztalatai alapján ehhez a táborhoz tartozott Paleocapa mérnök is. A kiegyezés után újra napirendre kerülő Duna-szabályozás kapcsán újból fellángoltak a viták. A fő érv a lezárás melett az volt, hogy ezzel sikerül kiküszöbölni az 1838-as jeges árvízhoz hasonló pusztítást - hosszú távon beigazolódott. A vita hátterét részletesen körüljárja a Budapestcity.org honlap.

1871. januárjában nemzetközi versenytárgyaláson az Allgemeine Österreichische Baugesellschaft nyert és már augusztusban megkezdte a budafoki ág kotrásával párhuzamosan a Ráckevei-Duna lezárását. Vita volt korábban arról is, hogy ha egyáltalán lezárják ezt az ágat, hová kerüljön a zárógát. Egyes mérnökök közvetlenül a kiágazáshoz képzelték (kb. oda, ahol most a Kvassay-zsilip van), míg mások az olcsóbb és stabilabb megoldást választották. A betorkollásnál sokkal erősebb töltést kellett volna építeni, sokkal mélyebb alapozással. Végül Gubacsnál kezdődtek meg a munkálatok, ugyanis itt - ki hinné - sziklás volt a meder, ugyanis a kőbányai mészkövek egészen idáig húzódtak, igen kevés üledékkel borítva. Ezen a szilárd aljzaton egy kővel teli uszály elsüllyesztésével kezdődtek meg a munkálatok és épült meg a 20 m széles, három nyílású zsilip valamint az összesen 520 méter hosszú zárógát, mely ettől kezdve közúti és vasúti hídként is funkcionált. Sajnálatos módon a zsilip egy idő után sehogy sem funkcionált, a felső 3 és az alsó 18 kilométeres szakasz olyan mértékben iszapolódott fel, hogy az addig hajózható ágon legfeljebb csónakkal lehetett közlekedni. Beigazolódott tehát a parton élők félelme. Nemhogy áruikat nem tudták eljuttatni folyón a fővárosba, a kutak talajvíz-szintje lesüllyedt és az addig nyílt víztükör helyén bűzös, fertőző kipárolgású nádas és mocsár terjeszkedett. Nagy valószínűséggel a mai köznyelv ezeket a helybéli tiltakozó gazdálkodókat sötétzöldnek nevezné.

A gubacsi zárás, háttérben a Csepel-sziget (forrás)

Egykor 120 hajómalom dolgozott ebben Duna-ágban, most a vízáramlás megállása után egy sem. A molnároknak hatalmas kerülővel át kellett vontatni malmaikat a főágra. A parti birtokosok pedig elkezdték használatba venni a folyó rovására terjeszkedő szárazföldet.
Mindeközben a budafoki ágban 66 centiméterrel emelkedett meg a vízszint.

1876-ban jól vizsgázott az új töltés, a jeges ár nem törte át a zárást (máshol tört át a Csepel-szigeten), de a viták már az árvíz idején újra fellángoltak. Amikor már Budán vízben álltak a házak egyes jelentések szerint "kiüt a forradalom, ha 24 óra alatt a Soroksári-gátat meg nem nyitják". A fővárosi követeléshez csatlakoztak, a soroksáriak, taksonyiak és harasztiak is, akik mind a zárás elbontását követelték. A hatóságok azonban az ár levonultával nyilvánvalóvá tették, hogy a zárás marad ott ahol van. Ugyan voltak tervek arra, hogy a gát koronamagasságát csökkentik, úgy, hogy az árvizek átbukhassanak rajta, de végül ezeket is elvetették.

kép forrása: Vízügyi közlemények 1914/4

1891-ben már kotorni kellett a Ráckevei-Dunát, különben a csónakok sem tudtak volna haladni rajta. 25 méter széles új medret ástak a hordalékkal feltöltött 500 méter széles egykori mederbe, hogy a víz egyáltalán eljuthasson a tápzsilipig. A zárás alatt olyan állapotok uralkodtak, hogy még a kotrógépek is megfeneklettek.

A gubacsi zárás kataszteri térképen Kép forrása

1904-re belátták, hogy a gubacsi zárásra már semmi szükség, a feladatot, melyet rábíztak elvégezte, de már nem volt képes elegendő friss vizet engedni a mellékágba. Az 1910-1912 között felépült Kvassay-zsilip vette át tőle ezt a feladatot. A beengedett vizet most a Ráckevénél megépített szádfalakból álló zárás volt hivatott visszaduzzasztani a hajók számára. Ez a megemelkedő vízszint szükségessé tette, hogy a parton már gyökeret vert új tulajdonosok mederből kiszakított földjeit kisajátítsák. Összesen 3000 katasztrális holdat kellett állami pénzen megváltani. Az 1904-es XIV. törvény 5 millió koronát különített el a Ráckevei-ág rendbehozására és hajózhatóvá tételére. Ebből a pénzből kikötőket és a partbiztosítást is finanszírozták volna. Egészen 1924-ig húzódott a kivitelezés.

A gubacsi zárás mai térképen elhelyezve. Kép forrása

Mivel a gubacsi zárógát hídként is funkcionált, elbontását csak egy újabb híd felépítésével lehetett kiváltani. Miután a gubacsi híd 1924-ben elkészült a zárást azon nyomban elbontották.

Nagyot változott a táj az eltelt 52 év alatt. A fél kilométer széles hömpölygő Dunából egy alig száz méter széles csatorna maradt mindössze. A zárás természetátalakító hatása óriási volt, sokkal nagyobb, mint amit a Kvassay-zsilipnek szokás tulajdonítani. Tulajdonképpen a gubacsi zárás már elvégezte az összes "piszkos munkát" mire a Kvassay felépült. Nem sokkal a zárás elbontása után Tassnál is megépült a zsilip és hozzá egy kis erőmű, így teljessé vált a Ráckevei-Duna leválasztása a főágról. A főág megkapta a hajóforgalmat, míg a mellékág mentén gombamód nőttek ki a nyaralók; kialakítva egy - semmi máshoz nem hasonlítható - új dunai tájat.

2015. február 7., szombat

Jochenstein, az egyedülálló

Szándékosan maradt ki ez a kép az előző bejegyzésből. Jochenstein ugyanis szerelem első látásra. Ez a dunai sziklaszirt a maga egyszerűségében megtestesíti mindazt amiről a Dunai Szigetek blog szól.

A legszebb dunai sziget (Horst Reisinger)

Németország és Ausztria határán, a 2202. folyamkilométernél már 275 millió éve magasodik a habok fölé ez a magányos hidrotermás kvarctelér. Bár akkoriban még sem az országok, sem pedig a Duna nem létezett, és valószínűleg a szikla is a föld mélyén várakozott arra, hogy a külső erők lehordják a környező kevésbé ellenálló kőzeteket.

Nepomuki Szent János küzdelme az árvízzel (Hans Gell)

Ez a 98%-ban kovasavat tartalmazó kemény kőzet egy 150 kilométer hosszú vonulat része amely párhuzamosan fut a cseh határral. Többnyire eltemetett helyzetben van, de egyes kiemelkedő részei a felső-pfalzi Nabburgtól a Bajor-erdőn és Passau városán keresztül az osztrák Mühlviertelen át Linzig nyomozhatók. A perm időszakban egy törésvonal mentén feláramló forróvizes oldatokból kiváló kovasav itatta át a környező kőzeteket és színezte azokat vassal vöröses-sárgára. Ilyen kőzeten épült fel Weißenstein (bei Regen) vára, ahol a vonulat 750 méteren eléri legnagyobb magasságát. Régebben útépítéshez bányászták ezt a kifejezetten kemény kőzetet. Viechtach-tól nyugatra, 30 méter vastagságú rétegben tanulmányozható legjobban ez a formáció, melyet beválasztottak Németország 100 legkiemelkedőbb geológiai látványossága közé.

Nepomuki Szent János, a vízenjárók védőszentje (forrás)

A helyiek nyelvén Pfahl-nak nevezett kvarctelér legszebb előfordulása a Duna kellős közepén található az Untergriesbach településhez tartozó Jochenstein mellett. Egyetlen ehhez fogható jelenségről tudok a Duna egész hosszáról, ez pedig nem más, mint a Babakáj-szikla az Al-Dunán. Ha volt is több ilyen sziklazátony, valószínűleg részben a víz alatt vannak, vagy már régen felrobbantották őket a hajózhatóság érdekében.

A legszebb dunai sziget? (wikipédia)

A Jochenstein talán azért is élte túl a folyószabályozást, mert igencsak kötődtek hozzá a dunai hajósok. A legenda szerint ezen a sziklán élt Isa, a vízitündér, a híres Loreley leánytestvére. A német mitológiában nixaként ismert tündéreknek csillogó ruhájuk volt, fejüket virágokkal tűzdelt nádkoszorú övezte. Holdfényes éjszakákon énekeltek a hajósoknak és a halaknak és csak ők láthatták Isát. Sűrű ködben világítótoronyként jelzett sziklazátonyáról a hajósnépeknek, de akiket énekével el tudott csábítani azokat örökre bezárta a folyó felett magasodó várába (Alt és Neujochenstein vára). A jochensteini (német) parton 2002 óta egy szobor állít Isának emléket.

Maga a szirt elnevezése állítólag a pogány korig nyúlik vissza, amikor itt téli és nyári napfordulókon italáldozatot mutattak be a germán törzsek az isteneiknek. Később ez a szokás részben fennmaradt a katolikus egyházban, Johanniswein néven. Szent János apostol ünnepén, december 27-én a mise után megszentelt bort kaptak a hívek. Ebből a névből ered állítólag a Jochenstein név, melyet a XVIII. század közepétől tovább hangsúlyozott Nepomuki Szent János szobra és kis kápolnája.

A jochensteini vízerőmű (forrás)

Ha kissé távolabbról szemléljük a sziklát meglepve tapasztalhatjuk, hogy bizony egy vízerőmű emelkedik a közvetlen szomszédságában. Már az is kisebbfajta csoda volt, hogy a folyószabályozások megkímélték ezt a veszélyes szirtet a folyó közepén, de úgy tűnik az erőmű tervezői is tekintettel voltak erre a varázslatos helyre. Nepomuki Szent János, mint a vízenjáró népek védőszentje tartja szemmel a német oldalon található, 1956 óta üzemelő zsilipkamra forgalmát. Az osztrák-német határ az turbinák felett átívelő út kellős közepén található. Németország tulajdonképpen itt búcsúzik a Dunától. Jochenstein falva az utolsó német település a Duna mentén, a keleti határán csobogó Dandlbach mögött már Felső-Ausztria kezdődik.

Jochenstein hidrológiai szempontból is különleges hely. Ausztriában ez egy tervezési terület-választó pont, ahol a Duna vízgyűjtője két részre oszlik aszerint, hogy a folyók Jochenstein felett, avagy alatt ömlenek a Dunába. A két terület között gyakorlatilag annyi a különbség, hogy a Jochenstein feletti dunai mellékfolyók (pl. Inn, Isar, Salzach) közösek Németországgal, az alattiak pedig kivétel nélkül Ausztriában erednek. Természetesen a Morva, a Dráva, a Mura és a Lajta-Rába-Rábca is Duna mellékfolyók, de ezek az ország határain kívül ömlenek a Dunába.

Balra Ausztria, jobbra Németország (forrás)

Több millió éve koptatják Jochentstein szikláját az árvizek, jégzajlások, aprítják a külső erők, de még mindig ott magasodik a folyó kellős közepén. És semmiben sem hasonlatos a Duna többi szigetéhez.

2015. február 3., kedd

Hajók a Dunán - Ismeretlen dunai tájak a Fortepan legújabb sorozatán!

Mindenképpen érdemes dédszüleink padláson porosodó fényképalbumával vagy negatívjaival bekopogtatni Fortepanékhoz, így még az is előfordulhat, hogy felkerülünk a hírlevelükre. Hogy ez miért jó? Azért, mert első kézből értesülhetünk arról például, hogy felkerült a honlapra 250 darab 1960-1964 között készült fénykép a legkülönfélébb magyar hajóról. A fényképész, Droppa Kálmán minden szembejövő hajót, érdekesebb tájat gondosan dokumentált. Már az újonc Dunai Szigetek olvasó is kitalálhatta, ezek a hajók egytől-egyig a Dunán közlekedtek.

Gyakorlatilag Regensburgtól egészen a Deltáig sorakoznak a képek. Nagy többségükön csak egy hajó van, nagyon nehezen azonosítható dunai partok előtt, de aki felismeri őket nagy szolgálatot tehet másoknak, ha ezt közli is a Fortepan szerkesztőivel, mert eszerint tudják címkézni a képeket. Így aztán más is könnyebben kutathat utánuk. Az összes kép túl sok lett volna ide, ezért kiválogattam a számunkra legérdekesebb három tucatot.

Mivel még én sem tudom melyik kép mit ábrázol, ezért közös gondolkodásra hívok mindenkit: találjuk ki melyik kép hol készülhetett. Az külön jó pont, ha valaki plusz információval vagy anekdotával rendelkezik a helyekről, tájakról, hajókról és emberekről.