A csillaghegyi Ősbuda lábát nem mosta a Duna

Földrajzi, hidrológiai és régészeti érvek sem támasztják alá azt a feltételezést, miszerint a középkor során a Mocsárosdűlő helyén még élő Duna-meder lett volna, ezzel ellentétben mai ismereteink szerint ez az alacsony fekvésű terület már a római korban sem volt az; sokkal korábban lefűződött a Dunáról, ha egyáltalán beszélhetünk még Duna-mederről a Mocsáros esetében.

Wilhelm Dilich: Alt Ofen, 1600, színezetlen rézkarc Forrás: BTM

Ez az első bejegyzés a Dunai Szigetek blogon, amelyet a konklúzióval kezdek. A lehető leggyorsabb döntéshozatal érdekében gyakran használják elemzők a "bottom line up front" gyakorlatát, ahol a konlúziót nem megelőzi, hanem követi mindaz, ami a következtetést alátámasztja. Erre azért van szükség, hogy egyes Ősbuda-kutatók, (már akik Budapest-Csillaghegy területén feltételezik ezt az Árpád-kori települést), egész elméletüket alapozták arra, hogy mint az első képen látható: a "középkorban a Duna a hegyek lábánál folyt és a mai Óbuda egy sziget volt a Duna közepén" csak a bevezetőt elolvasva átértelmezhessék ide vonatkozó elképzeléseiket. Feltételezésük egyik legfőbb alapja Schweitzer Ferenc ábrája (1. ábra), amely 2010-ben jelent meg az "Aquincum, ókori táj - ókori város" című kiadványban — a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. Érdekes módon ez az ábra nemhogy nem támasztja alá ezt a feltételezést, hanem éppen ellenkezőleg: cáfolja azt. Széljegyzet: Az is kérdéses, hogy a középkori Óbuda sziget mivoltát miért egy 1000 évvel korábbi tájrekonstrukcióval szükséges alátámasztani, miért nem egy középkorival?

Fontos leszögezni, hogy ez a bejegyzés nem saját kutatómunkán alapszik, hanem kizárólag a fent említett könyvben található szövegek és ábrák földrajzi, hidrológiai és geomorfológiai értelmezése. A "Mocsáros" földrajzi név ebben a cikkben nem csupán a napjainkban védett területre korlátozódik, hanem általánosan a hegylábfelszín előtt kialakult jobbára lefolyástalan, vizenyős területre. Továbbá, az írás mindössze egy hidrológiai kérdéssel foglalkozik, nem foglalunk állást azzal kapcsolatban, hogy létezett-e Ősbuda, illetve hol helyezkedett el. 

Az alábbi ábrán Aquincum római kori tájrekonstrukcióját látjuk. (Néhány hibát ez az ábra is tartalmaz, pl. nincs rá régészeti bizonyíték, hogy a rómaiak idejében állandó híd állt volna a Dunán. Ezt 2013-ban hat pontban cáfolták, akit érdekel itt olvashat róla.) Az ártéri szintek zölddel, citrom- és narancssárgával láthatók. Ezek közül a narancssárga 2/a terasz teljes egészében ármentes volt, a magasárteret a nagyobb-, míg az alacsony árteret a közepes árvizek is elöntötték. A Mocsáros-dűlő területét a szerkesztők nemcsak az univerzális mocsár térképi jelkulccsal ábrázolták, de oda is írták a jelmagyarázatba, hogy "mocsaras terület" (mivel tőzegképződés is zajlott a területen a láp kifejezés pontosabb lenne). Az elhagyott Duna-medreket külön jelölték, sima türkizkékkel. Ezek ugyan kapcsolatban álltak egymással, de élővíz nem mozgott itt, legfeljebb akkor, ha a legnagyobb árvizek átbuktak a folyót kísérő magasabb térszíneken. 

1. ábra Aquincum római kori tájrekonstrukciója
és településkörnyezeti képe (részlet: H. Kérdő Katalin és Schweitzer F. 2010.)
(2/a terasz, magasártér, alacsonyártér)

Az 1.-3. és 5.-8. szelvények fúrásadatai is azt támasztják alá, hogy ezen a területen igencsak régen folyt a Duna. Ha folyt is, az valamikor az "óholocén" idején lehetett, 11-8 ezer évvel ezelőtt. De hogyan állapíthatjuk meg mindezt otthonról, a fotelből? Úgy, hogy rá van írva a megfejtés valamennyi szelvényre, ahogy szépen sorakoznak északról dél felé, Csillaghegytől egészen az Óbudai-sziget déli csücskéig. Tőzeg, futóhomok, mocsári agyag, lejtőhordalék található a felszínen, azaz ezek a legfiatalabb üledékek. Ezek egyike sem folyóvízi eredetű. Folyóvízi üledék a kavics, a homok, esetleg a homokos iszap.

A rétegsor azonban stimmel, alul van a folyóvízi üledék, felette a mocsári. Nem lehet, hogy ez a mocsarasodás a római kor és a középkor után következett be? Erre van egy rövid és egy hosszú válasz. A rövid az, hogy ha a római korban még élő Duna-víz folyt volna a Mocsáros területén akkor a könyv szerzői azt rajzolták volna be, így a mocsarasodás egyértelműen később következett volna be. De mivel tudományos ismereteik birtokában nem így tettek, szükség van a hosszabb válaszra is.

A szerzők (nem voltak kevesen) a kutatásaik alapján arra jutottak, hogy a terület már a római korban is legfeljebb mocsár volt. Tehát, ha valaki azzal jön, hogy a római kor mocsaras mélyedése a középkorra ismét élő Duna mederré változott, ezt illene megindokolni, továbbá rá kellene mutatnia az élővízzel érkező folyóvízi üledékekre is. Ilyesmi azonban a mocsári üledékekre nem települt, tehát bizonyos, hogy a Mocsáros-dűlő területe a római kor óta (éghajlati változásokra visszavezethető talajvízszint-ingadozásokkal számolva) helyenként nyílt vízfelülettel rendelkező mocsár volt és senkinek nem jutott volna eszébe a XVII. században élő Duna-mederként ábrázolni (esetleg Némethonból, fotelből).

Óbuda romjai. Wilhelm Dilich metszete, 1606

Röviden érdemes áttekinteni a terület földtörténetét! Csillaghegy és Óbuda területén egy igen komoly üledékhiány tapasztalható. Korántsem olyan mértékű, mint pl. Finnország egyes részein, ahol a két milliárd éves alapkőzetre települ a néhány ezer éves moréna, de a 30 millió éves oligocén kiscelli agyag és a pleisztocén korú dunai kavics között is legalább 28 millió év hiányzik. A Duna a jégkorszakok során a főként az Alpok fagyaprózódásából származó kavicsanyagával folyamatosan töltötte ezt a területet. Ekkoriban a Duna általános képe egyáltalán nem hasonlított egy tipikus mai folyóéra; töménytelen mennyiségű hordalékát kerülgette fonatos medrével egy tundrára hasonlító síkságon, ahol még fás szárú növényzet is alig volt. Főági mederről ekkor nem is nagyon beszélhetünk. Ebbe az irdatlan mennyiségű kavicsba idővel tektonikai ill. klimatológiai okokból bevágódott a Duna, és ahogy egyre inkább egy főmederbe összpontosult vize ármentes terasszinteket hozott létre, ahová az árvizek már nem léphettek ki. Csillaghegyen ilyen a II/a terasz (102,5-105 méter tengerszint feletti magasság), melynek kavicsanyaga 26-32 ezer évvel ezelőtt rakódott le. A Duna ezután ismét mélyebbre vágta magát, létrehozva a magasárteret 9-11 ezer évvel ezelőtt (101-102,5 m.B.f.). Majd újabb bevágódás következett és létrejött az alacsony ártér is (99-100 m.B.f.). Tehát a bevágódás folyamatos és egyirányú volt, és semmi okunk feltételezni azt, hogy ez a folyamat a középkor során valamilyen okból megfordulhatott. Érdekességként megemlíthető, hogy a Mocsáros legmélyebben fekvő területei jelenleg nem minősülnek alacsony ártérnek, az EOTR szelvények szerint magasságuk 102,5 méter körüli, azaz legnagyobb része tulajdonképpen ármentes térszín lenne. Olyan nagy árvizek juthattak csak ide, mint például az 1838-as jegesárvíz. Ez pedig finoman szólva is időszakos vízborításnak minősül, kikötőt semmi esetre nem szokás ilyen mocsár mellé telepíteni. A racionálisan gondolkodó rómaiak éppen ezért a mai Duna-ág mentén építették meg Aquincum kikötőjét.

Ha feltételezzük, hogy a Mocsáros területén a középkorban állandó vízborítás volt, amely lehetővé tette egy kikötő létesítését, akkor a Duna képe valahogy így nézett volna ki: lehetetlenné téve például Pest városának kialakulását.

Vízborítás 1838-ban, amikor a Mocsáros területére visszatért a Duna.

 
Le kell szögezni, a Mocsáros-dűlő területén korábban létezett élő Duna meder, csakhogy ez időbeli meghatározás nélkül annyit mond, hogy Szegeden is folyt a Duna egy időben. Most meg nem. Valamikor a holocén során, de jóval Aquincum megalapítása előtt (Kr. u 89.) Coriolis-erő ide-vagy-oda a Duna keleti irányban elhagyta ezt a területet. A terület morfológiája is ellentmond a középkori meder elméletének. A hegylábfelszín előtt nem mutatható ki egységes folyómeder, a vizenyős terület szélessége, formakincse, a szintvonalak futása nem mutat egységes arculatot, olyat, amilyet egy ekkora folyó főmedre normális esetben kialakítana magának. A könyv által említett Dunakeszi-Káposztásmegyer vonalában futó Óceán-árok esetében mindez megvan; az egységes ív, a vízhozamnak megfelelő szélesség és a medret kísérő, egységesen alámosott magaspart. Annak ellenére megvan mindez, hogy a Duna bizonyíthatóan már jóval a középkor előtt elhagyta ezt a medrét.

De akkor hogyan létezhet nyílt vízfelszín ill. mocsár ezen a területen? A Mocsáros több okból sem tudott teljesen kiszáradni; számos hévforrás fakad a hegyek lábánál, ide torkollik az Aranyhegyi-patak és a Duna talajvízszintre gyakorolt visszaduzzasztó hatása. A Vörösvári-árok vizeit levezető Aranyhegyi-patak azonban nem csak vizet hordott a területre, hanem jelentős mennyiségű lejtőhordalékot is, amit szép legyezőformában szétterített a Mocsáros területén. Mivel ez a legyező eredeti formájában megvan, feltételezhetjük, hogy a Duna levonulása után jött létre, különben a folyó munkavégző képessége egyszerűen oldalazó erózióval elhordta volna. Mivel ez a lejtőhordalék rátelepül a tőzegre és a mocsári üledékre egészen biztos, hogy egyes részei fiatalabbak a mocsárnál is. 

A Mocsárosdűlő észak felől (forrás)

A Mocsáros vizenyősségét az is okozta, hogy az ide érkező vizek nehezen találtak lefolyást a Duna irányába, hiszen mint láttuk ármentes térszínek magasodnak kelet felé is. Eredetileg az Aranyhegyi-patak például feltehetően valahol messze délen, a Kolosy térnél, a katonai amfiteátrum alatt torkollott a Dunába. Ez azonban egy természetes állapot volt, melyet a rómaiak kissé átalakítottak; számukra az volt a célszerű, hogy a patak és Mocsáros magas talajvize lehetőleg ne a légióstábort öntözze, hanem valahol feljebb jusson a Dunába. Ennek érdekében valószínűleg átvágták az ármentes térszínt a Filatorigátnál. Tehát egy középkorban visszatérő Duna ezt az irányt választotta volna medernek. Nem is beszélve arról, hogy a légióstábor körül kialakuló település (canabae) érdekében a mélyebb térszíneket nemes egyszerűséggel feltöltötték, többek között az Aranyhegyi-patak lejtőhordalékával, így már Aquincum sem lehetett egy szigeten.

Csakhogy a Duna a középkorban már nem tért vissza ide. A középkori klímaoptimum korszaka nem a Duna emelkedő vízállásáról szólt. Éppen ellenkezőleg; az alacsonyabb dunai vízállásokkal jellemezhető középkori Magyarországon sorozatban épültek a kolostorok olyan dunai szigetekre, ahová ma lábon álló nyaralókat se építene senki.  Helemba-sziget, Háros-sziget, Újfalusi-sziget, Butibulas és a többi. 

Ha valaki tehát egy élő, középkori Duna-medret vizionálna a Csillaghegy lábához, azt állítva, hogy a mai Óbuda a középkorban sziget volt alaposan alá kellene támasztania földrajzi és hidrológiai érvekkel, különben az egész elmélet mehet a kukába.