Szent Margit lába nyomán

1267/1268 telén két árvíz öntötte el a margitszigeti domonkos apácakolostort. A hidrológiai eseményt megörökítette Szent Margit legendája, melyből kiderül, hogy igazából két elkülönülő árhullámról volt szó. Ezek közül a második árhullám egyedülálló a világon, abban a tekintetben, hogy a szentéletű királyleány imádsága következtében árasztotta el a kolostort, legalábbis a legenda szerint.

A margit-szigeti domonkos apácakolostor romjai 1943-ban (Fortepan #105636 - Carl Lutz)

"Egy időben Szent Margit asszonynak halála előtt három esztendővel, karácsony után lőn nagy árvíz, úgyhogy bejöve e klastromba a szolgáló leányoknak udvarára, a nagy udvarra. Ezen időben vízkereszt után jöve ide e klastromhoz az időbeli provinciális, fráter Marcellus. Mikoron bejött volna a provinciális e klastromba, mikoron jutottak volna a lokutórium elébe és szólnának nagy tisztességgel a szororok a provinciálisnak, monda Szent Margit asszony a provinciálisnak: "Tisztelendő atyám, mi nagy veszedelemben vagyunk az árvízért, mert a Duna annyira áradott vala meg, hogy elvette vala e klastromot." És megmutatja vala neki helyét is az árvíznek, és úgymond vala: "Hova lett volna nekünk tetemünk is." Felele a provinciális Szent Margit asszonynak: "Menj el, menj el innen, ezt én nem hiszem." Tehát imádá az Úristent Szent Margit asszony mondván: "Uram, Jézus, kérlek téged, hogy mutassad meg e provinciálisnak, hogy én igazat mondok." Tehát íme, csodálatos dolog: a Duna nagy hirtelenséggel megárada és kezde nagy zúgással a víz bejönni az udvarra és kezde nagyon felnövekedni a víz. A provinciális ez időben vala egy kertben a szororokkal. Hallván és látván e provinciális a víznek ő nagy zúgását és hirtelen jövését, igen megijede és elfutamék a kertből a kerülőbe; oda is utána mene a víz. Azután befuta a provinciális a kapitulumházba, de ott sem maradhata meg a víztől. Ennek utána futa egy kis mezőcskére, kit mostan hívunk klastrom közepének, az időben ott mívelnek vala a szororok nyárban. E kertben avagy mezőcskében valának néminemű fák és deszkák, kivel a kerülőt megtámogatták vala. Ezekre hága fel a provinciális a víz elől. Ezenképpen bizonyságot vőn erről, hogy Szent Margit asszony igazat mondott volt. Ennek utána a víz ismét megtére az ő helyére, úgyhogy veternyéig csak nyomát, jelét sem láthaták. E víznek áradása pedig lett vala vecsernyének előtte. Ezenképpen dicsérék az Úristent mindnyájan, aki az ő szerető jegyeséért ily nagy csodát teszen." [1]

A margit-szigeti domonkos apácakolostor romjai 1930 körül (Fortepan #74759 Romák Éva)

GEOLÓGIAI IDŐTÁVLATBAN...

Egy folyami sziget hasonlít egy homokórához. Példánkban a pergő homok természetes esetben iszapból, szerves anyagból, zöldhulladékból áll, amelyhez az ember is gyakran hozzájárul bizonyos anyagokkal, kővel, habarccsal, sittel, vagy éppen a Dunából kikotort mederanyaggal. Odafentről a felszínre pergő részecskék periodikusságát az árvizek és az évszakok határozzák meg. A Duna esetében a jeges ár és a zöldár idején megugrik a kiülepedő iszapos homoklepel mennyisége, amelyet kis víz és középvíz idején a felszínén megtelepedett fákról hulló avar vastagít. A különböző korok rétegei lassan betemetik a korábbi üledékeket, egyben konzerválva azokat. Szent Margit szigetén pontosan így konzerválódott az a szint, amelyet az apácának adott Árpád-házi királylány lába nyoma érintett. A legendában olvasható árvízi esemény szempontjából azonban nem teljesen mindegy, hogy ez a szint pontosan hol helyezkedett el. 

A Margit-sziget geológiai felépítése (forrás: Geológiai kirándulások Budapest környékén)

Valamikor a holocénben kezdődött a Margit-sziget története, amikor a Dunából kiemelkedett egy kavicszátony. Az bizonytalan, hogy a környező szigetekkel, pl. a Fürdő-szigettel, a Hajógyári-szigettel és az Óbudai-szigettel mennyire kapcsolódott össze, vagy képződött velük egy időben, de az biztos, hogy a római korban már feltehetően egymástól függetlenül léteztek. A szigetek környezetében lelassuló vízmozgás az idő során egyre finomabb szemcsés üledék kiülepedését tette lehetővé. A fenti ábrán látható, hogy a dunai eredetű kavicsos hordalék a felszín felé átmenettel finomodik. Rajta 4-6 méter vastag homok található, de gondoljunk ne élesen elváló rétegekre, a Margit-sziget virágágyásaiban például rendre felszínre bukkannak a kavicsok. A homok viszonylag durvaszemcsés, érdes felületű, ennek köszönhetően nem tömörödik, lehet rá építkezni. [2] A szigetté válás és a növényzet megtelepedése stabilizálta a zátony formáját és lehetővé tette a finomabb szemcsés anyag, az iszap és a szerves anyag felhalmozódását. A sziget kiemelkedése relatív értelemben is végbement, ahogy a Duna egyre mélyebbre vágta magát az oligocén tengeri üledékbe, úgy a Margit-sziget egyre alkalmasabbá vált az emberi gazdálkodásra, majd megtelepedésre. 

A domonkos apácakolostor romjai 1867-ben (forrás)

Egy megtelepedésre alkalmas szigetnek is általában a legmagasabb pontján létesít magának otthont az ember. Nagyon valószínű, hogy a domonkos apácakolostor környezete lehetett a Margit-sziget legmagasabb pontja. Régészek kelta településnyomokat és római szórványleleteket is találtak a kolostor alapozása alatt. Az bizonytalan, hogy álltak-e valaha római kőépítmények a Margit-szigeten, de a feltételezések szerint a sziget déli csúcsán létezhetett egy római eredetű rom, melyet később a johanniták hasznosíthatták újra vár formájában. Ezeket a szórványos ókori emlékeket betemette a földtani homokóra, és amikor Imre király (ur. 1196-1204) idején felépült a királyi udvarház az ekkor még nem létező kolostortól északkeletre, már mélyen a földben voltak. Különféle elméletek szerint ez a királyi udvarház a második vagy harmadik legöregebb középkori kőépület lehetett a szigeten. Az első a premontrei templom alatt feltárt kisebb kápolna lehetett, a második helyen vagy Imre király udvarháza, vagy maga a premontrei román stílusú Szent Mihály templom áll [3]. 

A királyi udvarház a Dunával párhuzamosan épült, a sziget keleti partján, a domonkos kolostortemplom szentélyétől északra. Irásné Melis Katalin álláspontja szerint [4] tartozott hozzá egy kápolna is, amelynek falát később a kolostortemplom építésekor felhasználták, de ez a tudomány mai állása szerint nem igazolt. Ha a királyi udvarház szenvedett is sérüléseket a tatárjárás alatt, IV. Béla király (ur. 1235-1270) újjáépítette és a feljegyzések szerint a domonkos apácakolostor felépítése közben többször is itt tartózkodott. 

Annak ellenére, hogy a kolostor-alapító oklevelet IV. Béla király csak 1259-ben adta ki, az építkezés már 1246-ban megkezdődött. Árpád-házi Margit királylány a tatároktól szerencsésen megmenekült szülei által tett fogadalom után 1252-ben költözött be a kolostorba. Az a tény, hogy királyi udvarház állt a szigeten és a király a saját lányának a Duna közepén épített kolostort, mindenképpen arra utal, hogy a király elég biztonságosnak ítélte meg a területet egy ilyen fontos és nagyszabású építkezéshez. 

Ekkoriban a klíma a mainál még enyhébb és csapadékosabb lehetett—utóbbit a pozitív Észak-atlanti Oszcillációs index okozta—, de aztán a klíma valamikor 1250 után Európa-szerte fokozatosan hűlni kezdett. Geomorfológiai szempontból azt a következtetést lehet levonni, hogy a XIII. század derekán ez a térszín legalább magasártéri szint lehetett. Az ármentes szintet mindazonáltal ki lehet zárni, méghozzá éppen a Szent Margit legendában leírt árvízi esemény miatt. Ezek a szintek azonban viszonylagosak, a Duna középvízállásával együtt mozoghattak az évszázadok során. Általánosságban megfigyelhető trend, hogy a margitszigeti magasártér képzeletbeli kiterjedése a kolostor elhagyásáig, 1529-ig fokozatosan zsugorodott, amit az emberi beavatkozások (feltöltések, járószint-emelések) minimális mértékben tudtak csak ellensúlyozni.

AZ JÁRÓSZINTEK ÉS AZOK EMELÉSE...

A margitszigeti domonkos apácakolostorban és a mellette felépült királyi udvarházban fennállásuk ideje alatt többször is emelték a járószintet, mind az épületekben, mind pedig az udvaron. A feltöltés mértéke változó volt, A XIII. századi (IV. Béla korabeli) és a XVI. századi járószint közötti különbség jellemzően 40-70 centiméter között mozgott. A régészek a feltöltést az árvizekhez kapcsolják, azonban az ok-okozati összefüggések nem kizárólagosak. A járószint-emelések jellemzően nem önmagukban jelentkeztek, hanem a kolostor bővítéséhez, átépítéséhez kapcsolódtak, mintegy járulékos munkálatként. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy jött egy árvíz és a levonulás után közvetlenül egy héttel a munkások behordtak fél méter földet a szobákba. Még ha a szándék meg is volt, nem is feltétlenül állt rendelkezésre a megfelelő pénzösszeg rögtön az árvíz után, elképzelhető, hogy éveket kellett még várni, hogy lehetőség legyen az összes szükséges átalakítást elvégezni. Padlószint-emelések történtek más, nem ártéri helyen épült kolostorokban is, ahol az új padlóréteget az elhasználódott régire rakták le. 

A margitszigeti kolostorban és a királyi udvarházban a 40-70 centiméteres járószint-emelés olyan következményekkel is járt, mint például a kőből faragott ajtókeretek magasságának csökkenése, az ablakkeretek padlószinthez mért süllyedése, illetve csökkent a belső terek belmagassága, nem beszélve a fűtés kérdéséről. A domonkos apácakolostorban ugyanis eleinte padlófűtést használtak, ami a padlószint-emelés következtében értelmét vesztette, hiszen a forró levegőnek jóval vastagabb réteget kellett volna átmelegítenie. Ezért a járószint-emeléssel párhuzamosan felszámolták a padlófűtést, és a helyiségek egy részében cserépkályhákat építettek [5]. 

A domonkos apácakolostor 1542-ben Enea Vico metszetén.

A domonkos apácakolostor legnagyobb mértékű talajszintemelése a XVI. század elején zajlott le, feltehetően a Ráskai Lea által is leírt kolostorátépítéshez kapcsolódóan, amikor a szentély új boltozatot kapott és a kórház kápolnáját is átépítették [6] [7]. Irásné Melis Katalin 6000 köbméterre becsüli a domonkos kolostor részleges feltöltéséhez felhasznált anyagmennyiséget. Álláspontja szerint ezt az óriási mennyiségű földet vélhetően "importálták" valahonnan a korábbi gyakorlattal szemben, amikor a padlószintemeléshez a helyben keletkezett építési törmeléket hasznosították. A feltöltésben talált állatcsontok, cserépedény-töredékek, kályhaszemek és vaseszközök azt valószínűsítik, hogy az anyag nem egy homokbányából származott, hanem lakott területen termelhették ki, pl. egy nagyobb sáncárok építésekor [7]. A XVI. századi feltöltés azonban nem terjedt ki a kolostor teljes területére, a magasabb helyzetben lévő területeken, pl. a nyugati udvar nem zajlott feltöltés, például azért, mert az alacsonyabban fekvő, vagy fontosabb helyiségeket helyezték előtérbe [8]. 

Késő középkori járószintek a margitszigeti domonkos apácakolostorban a balti alapszint felett (pirossal). Sárgával a korábbi járószintek (forrás)

A Budapesti Történeti Múzeum régészeti adattárában (Ltsz. 2023-2002, 2080-2002, 2081-2004) a következő Adria feletti adatok szerepelnek a járószintekre vonatkozóan (átszámolás: m.B.f = m.A.f - 67,47 cm):

Budapest XIII. Domonkos apácakolostor Régészeti kutatás 1999.

infirmária/kórház 102,6 m, ill. 102, 7 m

padlószint a kerengőben kb. 102,7 m 

templom, hajója 102,7 m – 102, 8 m, felette másik középkori padlózat – 103,4 m

Budapest XIII. Domonkos apácakolostor. Templom, poligonális záródású szentélytoldás – 16. századi járószint régészeti adatok. 2002. november 20. 

Szentélyen belül: 103,04 m 

szentélyen kívül 102,7 m. 

Amint látjuk, a IV. Béla kori járószintek 102 m.B.f magasságban lehettek. Ebből az következik, hogy a 102 méteres szint a XIII. században közel lehetett az ármentes térszín alsó határához. Ennek nem mond ellent az a tény, hogy a jelentősebb árvizek elborították az egész szigetet. A megemelt, XVI. századi járószint a kolostor belő tereiben a 102,7 m.B.f magasságába került, miközben a kolostor területének legalacsonyabb térszínei, melyet a feltöltés nem érintett az eredeti 102-es értékhez állhattak közelebb. A kolostor legmagasabbra került járószintjeit a templomban, illetve a kerengőt övező helyiségekben találjuk. A királyi udvarház XVI. századi járószintjei ennél valamivel alacsonyabban lehettek, körülbelül 102,3 m.B.f szinten, itt a feltöltés mértéke 30-60 centiméter között változott. 

A margitszigeti domonkos apácakolostort elöntő árvizek tetőzési szintjének meghatározásában a Margit-legenda eltérő leírásai mellett a szakirodalom sem egyértelmű, annak ellenére, hogy a járószintek meghatározása mindegyikben fontos szerepet kap. A bizonytalanság legfőbb oka, hogy a szakirodalom nem adja meg a járószintek abszolút értékét a szövegben (tisztelet a kivételnek). A szintek legtöbbször relatív módon jelennek meg, pl. a járószintet x centiméterrel emelték meg, vagy egy ablakeret magassága a járószinthez képest y cm magasan helyezkedik el, stb. A szöveghez tartozó ábrák adatainak összevetése ugyancsak problémás, mert az ábrák rendszerint nem magyarázzák a magasságadat jellemzőit, hogy az egy falsíkfelület, vagy járószint, vagy egy helyiség küszöbszintje. Ha sikerül is összevetni a szöveget az ábrák adataival, az adat mellől jellemzően hiányzik, hogy melyik tengerszinthez viszonyítják a járószinteket. Az 1960-as évektől magától értetődő lenne, hogy a régészet is a balti alapszintet használja, azonban hosszas levelezés után kiderült, hogy a régészet még a 2000-es években is rendre adriai szinteket ad meg. Méghozzá úgy, hogy ezt sem az ábrán sem pedig a szövegben nem jelölik. A félreértések elkerülése végett két tiszteletteljes kérés lenne a régészet felé; amennyiben a járószintekről írnak, egyrészt tüntessék fel a szövegben zárójelben a pontos abszolút értéket, és tegyék hozzá a viszonyításként használt tengerszintet (m.A.f vagy m.B.f.).

EGY "CSODÁS" JEGES (?) ÁRVÍZ

Árpád-házi Margit királylány szentté avatási perének jegyzőkönyve akaratlanul is megörökítette a Duna egyik különösnek mondható árvizét. A jegyzőkönyvben 10 vallomás szerepel, melyek közül hét elég részletes ahhoz, hogy rekonstruálni lehessen az árvíz levonulását. Kiss Andrea ezt részletesen tárgyalja a Floods and Long-Term Water-Level Changes in Medieval Hungary c. könyvében [9], de érdemes néhány részletet kiragadni belőle, hogy megérthessük a jelenséget. Az árvíz három évvel Margit halála (1270. január 18.) előtt történt, az eltelt idő alatt sokan egymásnak ellentmondóan emlékeztek vissza a csodára. A leírásban szereplő Marcellus Margit gyóntatója volt és Vízkereszt után érkezett a szigetre, miután valamivel Karácsony után (valószínűleg 1268. január első napjaiban) egy három napon át tartó árvíz elöntötte a kolostor alacsonyabban fekvő részeit, például a laikus nővérek kertjét és a kórházat. Marcellusnak Margit beszámolt az eseményről, aki ezt hitetlenkedve fogadta. Ez egy viszonylag fontos részlete a beszámolónak, azt jelzi, hogy az ekkor már a negyvenes éveiben járó gyóntató, aki legalább 20 éve járt már Margithoz a szigetre, a kolostor két évtizedes fennállása alatt ilyesmit el sem tudott eddig képzelni. Margit imádkozott, hogy gyóntatója higgyen neki, erre a Duna ismét megáradt, méghozzá olyan gyorsan, hogy a kolostorbélieknek menekülniük kellett. Méghozzá az egyetlen lehetséges irányba: felfelé. Marcellus például egy meg nem nevezett fás szerkezetre (kerítés, tető, hordó, farakás?) volt kénytelen felmászni. A csodás jelenség alig pár órán át tartott, és az esti imádság idejére szinte nyom nélkül levonult. A leírásból az derül ki, hogy a második áradás nem csak a kolostor kerengővel övezett fő udvarát öntötte el, de behatolt a káptalanterembe is. A leírásból szinte biztos, hogy a második árhullám tetőzése meghaladta az előzőt, és nem csak az egész kolostor, de az egész sziget is víz alá került. 

Középkori járószint és az árvízvédelmi töltés szintkülönbsége

Hidrológusok próbáltak magyarázatot adni a csodás jelenségre, és arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg egy jeges árvíz folytán emelkedhetett ilyen magasra a vízszint. A második árhullám alatt feltorlódó jégtáblák visszaduzzasztották a Dunát, majd az így felgyülemlő jeges víztömeg folyásirányban kiemelte a jégdugót, gyors apadást eredményezve. Ezt támasztja alá egy tanúvallomás, amely erős zajról számol be, amit okozhattak a feltorlódó jégtáblák. Az első árhullám ebből kifolyólag egy olvadás következtében meginduló jégzajlással kapcsolható össze. Ez azonban csak egy hipotézis, ugyanis egyik tanúvallomás sem említ jeget. Elképzelhető, hogy a kolostor falai kívül tartották a jégtáblákat és csak a hideg víz özönlött be a nyílászárókon keresztül, de Marcellusnak is be kellett valahogy jutnia a szigetre a zajló Dunán keresztül. Ami számunkra ebből most fontos, az a két tetőzési szint. 

Ha összevetjük az árvízi leírással a kolostor-komplexum XIII. századi járószintjeit, akkor abból az derül ki, hogy viszonylag nagy bizonytalansági faktor mellett (sajnos nem emeltek az apácák árvíztáblákat) azt lehet állítani, hogy az első árhullám 102 m.B.f szint környékén tetőzhetett, ±25 centiméterrel. A második árhullám ennél magasabb kellett, hogy legyen, de a tetőzés szintjéről csak annyi adat van, hogy ez alkalommal már menekülni kellett. Azaz a víz legalább derékig kellett, hogy érjen, ami még nagyobb bizonytalansággal saccolva valahol 103 m.B.f szinten tetőzött, ±50 cm (kb. térdtől fejmagasságig). Nem véletlen, hogy a kolostor és a Duna kapcsolatával foglalkozó írások [8, 9] nem tesznek kísérletet az árvízszint pontos rekonstruálására. 

Mai szintnek megfeleltetve az 1267/1268 téli (jeges) árvizek jelentős magasságban tetőztek, de nem mondhatók rendkívülinek. Az persze más kérdés, hogy akkor mi számított rendkívülinek és mi számít manapság annak, főleg az 1838-as országos árvízi katasztrófa ismeretében. A Vigadó téri vízmércén az 1267/1268 téli első tetőzés körülbelül 700 centiméteren lehetett (±25 cm), a második egy méterrel magasabban, 800 cm (±50 cm) körül. Viszonyításképpen: 2013-ban a jégmentes rekordárvíz 891 centiméteren tetőzött, míg az 1838-as jeges árvíz 1027 centiméteren. Ez utóbbi két-három méterrel tetőzött magasabban ugyanazon a helyen ahol hat évszázaddal azelőtt Szent Margit élt. Mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a hidrológia külön kezeli a jeges és jégmentes árvizeket, pont a jég visszaduzzasztó hatása miatt. Hasonló nagyságú vízhozam ugyanabban a mederben nyáron nem feltétlenül öntötte volna el az egész Margit-szigetet, vagy Nyulak-szigetét, ahogyan akkoriban nevezték. Természetesen muszáj hozzátenni, hogy a korabeli árvizek nehezen feleltethetők meg a mai árvízszinteknek, hiszen azóta változott a klíma, a folyószabályozás miatt a vízhozam, a víz sebessége és a meder paraméterei (mélység, szélesség, árterek kiterjedése).

Járószint a szentélytől keletre (vélhetően m.A.f) (forrás)

KITEKINTÉS: MI A HELYZET A KÖRNYÉKBELI KÖZÉPKORI JÁRÓSZINTEKKEL?

Hogy jobban megértsük a domonkos kolostor középkori járószintjeit, érdemes összevetni az adatokat más helyszínekkel. Máshol is előfordult a Duna mentén járószint-emelés? Végeztek-e hasonló nagyságrendű feltöltést más, nem ártéri helyzetű kolostorokban is? A járószint-emelések egy időben történtek, vagy egymástól függetlenül? Ha minden kérdésre szeretnénk válaszolni, további kutatásokra lenne szükség. Szükséges lenne összegyűjteni az adatokat egy adatbázisba, amelyben folyamkilométer szerint összesíteni lehetne a Duna-menti járószinteket, illetve azok időbeli változásait és ezeket viszonyítani lehetne a Duna 0 szintjéhez, ezáltal meg lehetne határozni az adott korok ártéri, ill. ármentes térszíneit. 

Konkrét adatok nélkül ugyan, de Laszlovszky József és Kiss Andrea szerint Visegrádon, a királyi palota mellett, a Duna árterén álló ferences kolostorban is jelentős talajszint-emelést végeztek Mátyás király és II. Ulászló uralkodása ideje alatt, egy nagyobb átalakításhoz kapcsolódóan. A feltöltés egyik oka véleményük szerint az emelkedő árvíz, illetve talajvízszint lehetett, bár más tényezők is szerepet játszhattak, például a kolostor alatti feltöltés talajmozgásai [10, 11]. A margit-szigeti ferences kolostorban ugyancsak megfigyelhető járószint-emelés, de koránt sem olyan mértékű mint a domonkos apácakolostorban (103,18 → 103,36 m.A.f). Itt az átszámított 102,5 m.B.f járószint valamivel magasabban helyezkedik el, mint az apácakolostor magasabb szintjei [12]. 

A margit-szigeti ferences kolostor járószintjei (m.A.f) (forrás)

A szomszédos, folyásirányban feljebb található Óbudai-, és Hajógyári-szigetről jóval több járószint-adattal rendelkezünk. A helytartói palota és az Óbudai-sziget déli csúcsán feltárt Árpád-kori birtokközpont kiterjedt ásatásaiból rekonstruálhatóvá váltak az őskor, ókori és a középkori járószintek (m.B.f) [13, 14].  

Hadrianus palota, római kor:                                    101,04-103,13 m

Óbudai-sziget déli csúcsa, 11-13. sz.:                      100,97-101,75 m

Óbudai-sziget, birtokközpont: 13-16. sz.:                100,48-102,53 m

Óbudai-sziget, birtokközponttól keletre, 13-16. sz. 101,91-102,11 m

Mint látható, e két sziget középkori járószintjei némileg alacsonyabban helyzetben voltak a Margit-szigethez képest. Az Óbudai-sziget legalacsonyabb járószint adatai a középkori klímaoptimum idején valószínűleg a magas ártér alsó határértékéhez közelítettek, ahol a margitszigeti szint alatt 1,5 méterrel a középkori ember számára a megtelepedés előnyei még mindig meghaladták az árvízi kockázatból származó hátrányokat.  

EPLIÓGUS: A PUSZTULÁS UTÁN

A margitszigeti kolostorokat a török hódítás már üresen találta. Az épületek díszeiktől megfosztva pusztulásnak indultak. A törökök nem építettek semmit a szigeten, legfeljebb állatokat legeltettek a még mindig impozáns romok között. Van arról régészeti bizonyíték, hogy az 1686-os ostrom során nem csak hajóhidat építettek ide a Budát ostromló keresztény csapatok, de hadikórház is működött a tetővel még rendelkező romokban, így a királyi udvarházban, ahol temetéseket is végeztek. A pusztulás igazán a visszafoglalás után gyorsult fel. A haszontalannak ítélt romokat kőbányának használták a feltöltésekhez, szisztematikusan robbantottak fel ekkor még magasan fennálló falakat. Ahogy a sziget szintje magasodott, úgy alacsonyodtak a romok, melyeket csak a saját törmelékük őrzött meg legtöbbször.

A középkori szintekhez közeli térszínek a Margit-sziget északi részén (EOTR)

Aztán következett a folyószabályozás. Röviden annyit szoktak írni róla, hogy "az árvízvédelem miatt a sziget 102,5 m.B.f szintjét 104,85 m,B.f szintre emelték". Ez azonban nem fedi teljesen a valóságot. Árvizek után a Margit-sziget mélyebben fekvő területeken ugyanúgy feljön a talajvíz a felszínre. A feltöltés ugyanis nem volt egyenletes, elsősorban a sziget keleti partját érintette, miközben a Palatinus strand felőli oldalt 104 méteres szinten hozták létre. Tehát a kolostor romjainál járva a XXI. századi látogatók még mindig a középkori szinthez közeli, magasártéri járószinteken sétálnak. 

Köszönet a cikkhez nyújtott segítségért Kiss Andreának, Takács Ágostonnak és Vadas Andrásnak!

Források:

[1] Szent Margit legendája http://mek.niif.hu/00200/00246/00246.htm

[2] Schafarzik Ferenc-Vendl Aladár-Papp Ferenc: Geológiai Kirándulások Budapest Környékén. cca. 1960.

[3] A szentmargitszigeti premontrei templom. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1932.

[4] Irásné Melis Katalin: Régészeti adatok a budapesti 11-13. századi királyi udvarhelyek kutatásához. Budapest régiségei 33. 1999.

[5] Irásné Melis Katalin: A Budapest Margit-szigeti középkori királyi udvarhely régészeti kutatása (15-16. század) II. Communicationes Archaeologicae Hungariae, 2008. 

[6] Irásné Melis Katalin: A Budapest Margit-szigeti domonkos apácakolostor pusztulása a 16-17. században. Budapest Régiségei 38. (2004)

[7] Irásné Melis Katalin: Karcolással jelölt középkori cserepek a margitszigeti domonkos apácakolostor területéről. Budapest Régiségei 37. (2003)

[8] Vadas András: A nyulak-szigeti apáca kolostor és a Duna. ELTE 2012.

[9] Kiss Andrea: Floods and Long-Term Water-Level Changes in Medieval Hungary. Springer 2019.

[10] Kiss Andrea – Laszlovszky József: Árvízhullámok a Dunán? A Duna árvizei és a visegrádi ferences kolostor a késő középkorban és kora újkorban. 

[11] Kiss Andrea – Laszlovszky József: 14th-16th-Century Danube Floods and Long-Term Water-level Changes in Archaeological and Sedimentary Evidence in the Western and Central Carpathian Basin: An Overview With Documentary Comparison. Journal of Environmental Geography 2013.

[12] Lócsy Erzsébet: Előzetes jelentés a margitszigeti ferences kolostor területén végzett feltárásról. Archaeológiai Értesítő 98. évfolyam 1971/1

[13] Viczián István, Havas Zoltán, Balogh János, Szeberényi József, Kis Éva: Geomorfológiai adottságok és környezeti változások szerepe az emberi megtelepedés és területhasználat történetében az Óbudai-szigeten. VII. Magyar Földrajzi Konferencia 2014. Miskolc

[14] https://epiteszforum.hu/feltaras-a-hajogyari-szigeten