A csépi rév vándorlásának hidrológiai okai

Miért, volt rév Szigetcsépen? - kérdezhetnék az elmúlt negyven évben születettek, akiknek esélyük sem volt már átkelni hazánk első villamosított kompátkelésén Majosháza és Szigetcsép között.

A Majosháza-Csép révátkelés 1856 körül. (forrás)

A Szigetcsép és Majosháza közötti rév nyilvánvalóan nem tartozott a (Soroksári-)Duna legfontosabb átkelőhelyei közé. Egészen biztosan nem volt olyan fontos, mint a váci rév, melynek vándorlásáról már 2011-ben írtunk, de annak ellenére, hogy már évtizedek óta nem működik, több szempontból is érdekesen alakult a sorsa. Mindkét település, Csép és Majosháza a XVIII. század során települt újra a török hódoltság után, ebben az írásban csak a rév újkori történetét tárgyaljuk, amikortól már térképes ábrázolások is fennmaradtak a helyéről. 

Csép és Majosháza között a Soroksári-Dunában két nagyobb sziget alakult ki, és nehezítette meg az átkelést; a Domariba északon, és a Csépi-, vagy régiesebb nevén a Csupics-sziget közvetlenül a két falu között. Utóbbi Cséppel párhuzamosan szinte a teljes medret elfoglalta 1,2 kilométer hosszúságban. Mindenkinek, aki át akart jutni az egyik partról a másikra meg kellett kerülnie ezt a szigetet. Korabeli térképek tanúsága szerint a révátkelő eredetileg a sziget déli csúcsát kerülte meg. 1856-ban a révátkelés vonalát alaposan megtörte a sziget, a révészeknek a kisebbik ágban először folyásirányban kellett haladniuk, majd miután megkerülték a Csépi-szigetet, folyásiránnyal szemben a majosházi part irányába. Mivel a rév két végpontja jellemzően fix pontként viselkedik hosszú időn keresztül, feltételezhetjük, hogy a sziget déli irányú növekedése egyre inkább megnehezítette a révészek dolgát, hosszabb útra kényszerítve őket, de annyira nem, hogy áthelyezzék délebbre az átkelést. 

A régi révátkelő nyomvonala mai légifotóra vetítve (mapire.eu)

A két végpont beazonosítása csak térkép alapján lehetséges, ugyanis itt már nagyjából másfél évszázaddal ezelőtt megszűnt az átkelő egy kataklizma miatt. A csépi révállomás a Dunasor végétől 100-150 méterre északra állhatott, a majosházi parton pedig nagyjából a Széchenyi sétány 170-es házszámai fedik le a kikötő helyét. A régi révátkelés sorsát végső soron a Csépi-sziget további déli irányú terjeszkedése okozta, ez hidrológiai szempontból azonban meglehetősen drasztikus folyamat eredményeképpen ment végbe.

1872-ben lezárták a Soroksári-Dunát, ami azzal járt, hogy megszűnt a sodrás, és a holtággá váló Duna északi rész leürült, a meder alaposan leszűkült. A sodrás megszűnésével a folyóág sokkal gyorsabban és gyakrabban fagyott be, ami télen ellehetetlenítette a komp működését, ilyenkor az átkelők egyszerűen átgyalogoltak a befagyott folyón. Szigetcsép térségében a leürüléssel járó folyamatok ha le is játszódtak viszonylag kevés változással jártak, a Gubacsi-zárástól való viszonylagos nagy távolság miatt. Azonban a Budafoki-ágba kényszerített vízhozam eleinte nem nagyon fért el a mederben, és az első lehetséges alkalommal, 1876 télutóján még egyszer visszatért. Tököl térségében a jeges árvíz átszakította az árvízvédelmi töltést és a Csepel-szigetet elárasztó víztömeg Szigetcséptől északra, feltehetően egy régi Duna-meder egy szakaszán talált utat magának a Soroksári-ágba. A víztömeg hatalmas energiája Magyarország legnagyobb vízmosását alakította ki, a Bobonkov-szakadékot, a kimosott termőföldet pedig a Csépi-sziget két oldalán rakta le, a mederben. 

Az 1880-ban készült kataszteri térkép egyszerre örökítette meg a múltat és a jövőt. Még látjuk az árvíz előtti parcellákat, és a kékkel jelölt vízmosást, amely néhány birtokos minden földjét elpusztította. Ez a hatalmas özönvíz ugyancsak elpusztította a Tökölre vezető utat, és áthelyezte a majosházi révet az új helyére, a már száraz lábbal megközelíthető, és a keleti oldalán alaposan megnövekedett Csépi-szigetre. Az mederben képződött laza üledékes posványt feltehetően a rajta megtelepedett nádasról, füzesről "Új vesszősnek" nevezték. Az alaposan leszűkült mederben a révészeknek már könnyebb dolguk volt a vízen, azonban az átkelésre váróknak jóval nagyobb távot kellett megtenniük a szigeten keresztül, ezzel szemben már Majosháza központjához jóval közelebb, a mai Jókai utca végében érhettek partot. Ettől kezdve itt működött a Szigetcsép-Majosháza komp, egészen a megszűnéséig. 

Szigetcsép-Majosháza új révátkelője 1880-ban. (mapire.eu)

A kompot 1975 körül a majosházi Kucsera család üzemeltette, akik eredetileg halászatból éltek. Eredetileg köteles komp működött itt, amit át kellett húzni az egyik oldalról a másikra, de csak akkor használták, ha szekeret, vagy autót kellett átvinni, kerékpárost motorost és kerékpárost csónakkal szállítottak. A révészeknek különösen sok dolguk volt a csépi Teréz-napi búcsú idején, misék, istentiszteletek idején, amikor a református csépiek Majosházára mentek, a katolikus majosházaiak pedig Csépre, misére, de rendszeresen használták a kompot a Majosházáról Budapestre, vagy Ráckevére igyekvők, akiknek több mint négy kilométert kellett gyalogolniuk a HÉV-ig. 

A Majosházi komplejárat a hajókikötő mólójáról fényképezve (Pahocsa Márta képe)

Kirándulókat szállító hajó érkezik a hajóállomásra a kompállomás mellett (Pahocsa Márta képe)

Kilátás a nádasba vágott nyiladékból a csépi oldalon (Pahocsa Márta képe)

A révész Pahocsa család, háttérben a majosházi Csepegő csárda épülete (Pahocsa Márta képe)

Sokszor előfordult, hogy az átkelésre várók egyszerűen átkiáltottak a túlsó partra és már jött is a révész, és volt, hogy az utasok maguk is húzták a köteles kompot. Azonban egy ötletes újítás révén történelmet sikerült írniuk, Magyarországon először itt helyeztek üzembe elektomos meghajtású kompot: 

"A Pest megyei Kishajózási Vállalat Majosháza—Szigetcsép átkelő szakaszon elsőként elektromos motorral hajtott kompotállított üzembe tavaly (1974.) szeptemberben. Ötletes újítás eredménye volt ez a komp; a vállalat egyik dolgozója, Donner László román gyártmányú akkumulátoros targoncamotorral szerelte fel az új, nagy komptestet. A villanykomp egy perc alatt átér Csépre, két üres, egy telerakott vagy teherautóval is, személygépkocsiból hat fér rá. Tizenhárom tonnát bír el" [1].

A Majosháza-Szigetcsép komp, 1978. június 2. (fentrol.hu) 

A híres komp látható az üzembe helyezés után alig négy évvel készített légifelvételen, azonban az újítás nem tartott sokáig, a komp feltehetően a következő évtizedben megszűnt. Helybéliek beszámolója szerint az eset hirtelen történt, valamikor 1979/1980 vagy 1982/1983-ban. Volt aki látta, amint elviszik a kompot, talán javításra, de többé nem hozták vissza. 1986-ban, egy tavaszi felvételen már nem találni a kompot. (Ellenben a hamisszínek remekül kirajzolják a nádasba burkolt Csépi-sziget központi részét, valahogy úgy, mint láttuk azt a soroksári Molnár-szigetnél.) A korabeli sajtó nem tudósított az eseményről, ezért csak találgatni lehetne a megszüntetés konkrét okairól, de azok nem valószínű, hogy hidrológiai okok voltak. A révhez vezető szigeti utat hamarosan benőtte az aljnövényzet, aztán az erdő, a révállomás számára kialakított horgonyzóhelyet pedig visszahódította a nádas. Vajon maradt bármi nyoma a révátkelésnek a helyszínen?

A Csépi-sziget "piros magja" és a megszűnt révátkelés egy hamisszínes felvételen,
1986. május 14-én (fentrol.hu)

A Majosi út nyílegyenesen vezet a szigetre, ahol a holtágon már töltés vezet át, északi oldalát benőtte a vízi növényzet, de a déli oldalon még látható nyílt vízfelület, bár a medret az árvíz óta itt is tovább szűkítette a két oldalról támadó nádas. A szigetre érve a révhez vezető út rögtön elveszik a bokrok és fák között. Eredetileg egyenesen a sziget közepéig tartott, majd ott élesen dél felé fordult és a sziget középvonalán haladt, majd egy balos kanyar után elérte a régi partot, ahonnan egy feltöltésen keresztül ért el egy kibetonozott placcig. Tehát a csépi révállomás a Soroksári-Duna régi medrének kellős közepén létesült. 

A révátkeléshez vezető "út" 2024. augusztus 3-án.

Ez az út manapság nemhogy járhatatlan, de nyoma sem maradt. Az egyetlen felismerhető szakaszt a régi szigetperemen találni meg, ahol a járművek egy mélyedést alakítottak ki az eredeti térszínben. A régi mederben az utat két oldalról alaposan megtépázott nyárfák kísérik, de ez az út is elveszik, ahogy közelítünk a Dunához. Miután sikerült átverekedni magunkat az utolsó bokrokon, enyhén jobbra egy néhány négyzetméteres kibetonozott terület, és a két szélén álló kikötőbak vasoszlop jelzi, hogy megérkeztünk. A betonterület nagy részét már benőtték a lágyszárúak, feltehetően a maradéka is eltűnik éveken belül. 

A révátkelés legfeltűnőbb emléke.

Tetővel fedett beállónak, vagy épített révházikónak maradványait nem találni nyomát a betonplacc környékén, ez, és a kompról írt 1975-ös Pest Megyei Hírlap riportja arra enged következtetni, hogy a révészek a majosházi oldalról dolgoztak, a kompot a lakott terület mellett horgonyozták le. 

A nádason túl Majosháza háztetői

Innen azonban nem látszik semmi a szemközti kikötőből, a nádas legalább 60 méteres mélységben nőtte be a csépi partot, ezen a helyen a révészeknek korábban is nyiladékot kellett vágniuk a csónak és a komp számára. Miután az átkelés megszűnt, a nyiladékot rövid időn belül visszahódította a természet. Érdekesség, hogy a Jókai utcai buszmegállót mind a mai napig Rév-állomásnak hívják Majosházán.

Köszönettel tartozom a kiegészítésért a szigetcsépi és majosházi olvasóknak, akik személyes történeteikkel gazdagították ezt az írást. Emlékül ajánlom a különböző korokban itt dolgozó révészeknek, ők név szerint a következők: Piróth Gyula, Bednanics János, Nagy István, Pahocsa László és a Kucsera család. 

[1] https://adt.arcanum.com/hu/view/PestMegyeiHirlap_1975_07/?query=szigetcs%C3%A9p+majosh%C3%A1za+komp&pg=151&layout=s