Váci vízimolnárok szódagyára, a Buki csárda

Egykor szerves részét képezték a csárdák a dunai tájnak. Olyan külterületi mesterségek tartották fenn őket, mint például a vízimolnárok, révészek, mezőgazdasági munkások, pásztorok, kereskedők és egyéb átutazók. Ezek a foglalkozások az autózás, hajózás, gépesítés, telekommunikáció és a politikai rendszerek változása miatt szinte egyik napról a másikra eltűntek. És követték őket hamarosan a csárdák is. Egy ideig még az éledező turizmusból próbáltak fennmaradni, de a szocializmus ideje alatt túlnyomó többségük nyomtalanul eltűnt.  

A Buki-csárda és a Buki-sziget (Tragor Ignác Múzeum, képszám 186.)

A Dunai Szigetek blog egyik kimondott célja, hogy emléket állítson ezeknek a dunai vendéglátóhelyeknek. Ezúttal egy régen eltűnt kisváci csárda következik a sorban. Vácott, a Buki-szigettel szemközt, a jobb parton állt a Buki csárda. Már aligha lehet kideríteni, vajon a sziget kapta a nevét a csárdáról, vagy fordítva. Viszonylag ismeretlen hely ez, még váci viszonylatban is. Összesen két fénykép került elő róla, a váci helyszínrajzokon hol feltüntették, hol lehagyták, és a vonatkozó források is meglehetősen keveset beszélnek a csárdáról. 

Minden térképnél vagy forrásnál jobban adja vissza a csárda és környezete hangulatát a Tragor Ignác Múzeum birtokában lévő kezdő kép Ez az időtlen, festményszerű fotó éppúgy készülhetett volna a XVIII. században, mint a XX. század első évtizedeiben. Bal oldalt látjuk a még szabályozatlan Buki-szigetet, a jobb parton pedig a tipikusan fátlan Duna partot, ahol csak a csárda mellett nőttek hűs árnyat adó fák. A fehér épületek úgy bújnak meg árnyékukban, mint a nyáron delelő nap elől megbúvó birkanyáj. 

A Buki-csárda a magaspart és a folyó találkozásánál épült, ahol csak a legnagyobb jeges árvizek érhették el. Ez feltehetően ugyanaz a 110-112 méter magasságú "városi" folyóterasz, melyre jóval délebbre Vác városa is felépült [1]. A csárda mellett magasodó oligocén korú szürke, csillámos homokkőből tiszta vizű forrás fakadt egykor, melynek tiszta vizét már 1888-ban ajánlották, mint gyógyírt a város ivóvízgondjaira [2]. A Buki csárda élelmes bérlője, Szekeres István bizonyára olvasta ezt az írást, ugyanis még ugyanabban az évben szódagyárat létesített a csárdában a forrás vizét felhasználva [3]. Évtizedekkel később a Buki-szigeten épült fel a városi vízmű. Bár az szűrt Duna vizet szivattyúzott, elképzelhető, hogy a csárda melletti kis forrást is ez apasztotta el. Ennek ugyanis napjainkra a csárdához hasonlóan semmi nyoma nem maradt.

A csárda mögött mezőgazdasági területet látunk. Ez a tágas, beépítetlen térség ekkor még bőven külterület volr, mintegy 700 méternyire húzódott a Kisvác legszélső házsorait alkotó cigányputriktól. A képen nem látható, de a csárdától jobbra, 250 méterre haladt az országút. A Buki csárdától északra torkollott a Dunába a Kőhídi-, más néven a Felső Gombás-patak. Ennek a partján egy másik csárda állt; a malomból átalakított, ugyancsak nyomtalanul eltűnt Kőhídi csárda. 1826-ban a Duna Mappáció leírása megörökíti a Kőhídi-patakot és a partján álló Kőhídi csárdát, azonban a dunaparti Buki csárdát nem említi. 

"A kö hidi patak gyenge forrasbul ered, és soha sem dagad meg nagyon. A kö hidi kortsma az elött malom volt, de a kevés viz miatt meg változtatott [4]." 

Valószínű, hogy a Buki csárda ekkor még nem állt, talán ezzel összefügg az is, hogy a Duna felmérését végző térképészek a Buki-szigetet még Harsányi-szigetként írják le. 

Vízimolnárok kocsmája 1837. (forrás: maps.hungaricana.hu)

A Buki csárda első említését 1837-ben találtam meg, ekkor Mühlen Wirthaus-ként bukkan fel egy hajómalmokat ábrázoló helyszínrajzon. Ez a térkép nem az első és nem is az utolsó abban a sorban, mely a váci hajómalmok pozícióját ábrázolja. Vácott a középkor óta van tudomásunk folyami malmokról, Horváth Ferenc közlése szerint 1546-ban 9 hajómalom őrölt Vácnál. 1729-ben  kilenc önálló és 4 társmolnár dolgozott a Dunán. 1841-ben 36 molnárcsalád lakott Kisvácon [5]. Ez a létszám gyakorlatilag megegyezett az 1837-es térképen megszámolt Kisvác feletti malmok számával, azonban további malmok őröltek ekkoriban a város lakott területén belül folyó Duna-szakaszon is. A Buki- és a szemközti Váci, avagy Torda-szigetek között őrlő molnárokra rendszeres volt a panasz, hogy elállják a fellendülő hajóforgalom útját, ahol már a gázlóviszonyok eleve alaposan megkeserítették a hajósok életét. 

Héver István hajómalma Vácott (Fotó: Hörömpő Gergely)

Elhelyezkedéséből és német nevéből ítélve a Buki elsősorban a vízimolnárok korcsmája lehetett. 

"Évente, májusban, június elején, újbúza előtt Buki-csárdában molnárbált rendeztek. A mesterek, segédek molnárcsuszát főztek nagy katlanban; egyik gyúrta, másik főzte, volt, aki túrózta és tejfölözte, töpörtyűzte. Másik négy katlanban készült a híres váci halászlé. Az udvaron végig három sor terített asztalnál, cigányzene mellett szórakoztak nemcsak a molnárok és családjaik, hanem Vác vidámságot kedvelő fiatalsága, öregje. Később, amikor már Hever egyedül őrölt, segédeivel a Pokol csárdában tartotta a majálist. Nagy ladikban bepakolták a katlant, bográcsot, főznivalót, kisbárányt. Cigányzene mellett eveztek át a csárdába. Télen a Kőkapu mellett a Mayer-féle vendéglőben tartották a farsangi bált. A bejárat fölött ott függött cégérnek egy kis vízimalom-fogaskerék. Ez a vendéglő volt a váci molnárok törzshelye [6]. 

1911-ben a zártkörű pünkösdi Molnárbálra 2 korona volt a belépő, amiben a fogyasztás is benne foglaltatott. A bál délután háromtól kezdődött, a tánc reggelig tartott, a nagyközönséget a bérlő Herczog László szervezésében motoros csónak vitte a városból. A szomszédos Buki-sziget, amely ekkoriban még rét és legelő volt, ugyancsak rendszeres helyszíne volt a városi mulatságoknak, jótékonysági báloknak. Jellemzően akkor vették igénybe a szigetet, amikor a csárda kapacitását jelentősen meghaladta a vendégsereg létszáma. 

A Buki csárda más helyi vendéglátóhelyekhez hasonlóan a város tulajdonában állt, de nem a város üzemeltette, hanem bizonyos időre bérbe adták, rendszerint a szigettel együtt. Utóbbi addig volt lehetséges, amíg meg nem épült a szigeti városi vízmű az 1920-as évek végén. 

Árverés 1913. (forrás: Váci Hírlap 1913. Február 9.)

1928-ban a Buki csárda éves bérleti díja 900 pengő volt. Összehasonlításképpen ugyanebben az időszakban a Váccal szemben állt tótfalusi Pokol csárda bére 2000 pengő, a Nagysörházé pedig 3320 pengő volt. A bérleti díjakból következtetni lehet a vendéglátóhelyek korabeli forgalmára. A város tulajdonában álló vendéglátóhelyeken tilos volt a szerencsejáték és a közerkölcsbe ütköző üzem. Ilyen esetben a szerződést azonnal felmondták [7]. 

Miután a vízimolnár mesterség hanyatlásnak indult a váci hajómalmok számának csökkenésével párhuzamosan, a Buki csárda vendégköre is megcsappant. Ekkoriban más Duna-menti csárdák, pl. a horányi igyekeztek kihasználni a fellendülő vízi sportokat, de a Buki nem csak budapesti csónakházaktól volt messze, Vác város számára is külterületnek számított, melyet gyalog igen ritkán, inkább hajóval, csónakokkal közelítettek meg. 1929-ben a buki-szigeti vízmű töltése lezárta a mellékágat, így a vízitúrázók is inkább a másik part mentén eveztek. A mellékág lezárása után meginduló üledkéfelhalmozódás alaposan átformálta azóta a Duna medrét a csárda alatt. 

1942 tavaszán már felröppent a hír, hogy végleg bezárják a Buki csárdát, és odaadják vízitábornak a leventéknek, a környező földterületekkel együtt. Azonban a terv ellen komoly városi mozgalom indult. Összefogtak a horgászok, a bolgárkertészek és a csárda törzsvendégei. A tulajdonos székeskáptalan sem támogatta az eladást, sőt az alispán is a tiltakozók mellé állt, így nyárra nem csak a csárda menekült meg, de a Buki-holtág 70 katasztrális holdnyi területe is védettséget kapott [8] [9] [10]. 

A Buki csárda 1929-ben (forrás)

Ez a megmenekülés azonban csak ideiglenes volt. A II. világháború után végleg leáldozott Vácott a vízimolnároknak és a hozzájuk hasonló polgári társulásoknak. A csárda 1945 utáni történelme meglehetősen bizonytalan; nem ismert milyen háborús károkat szenvedhetett az épület, illetve érintette-e az vendéglátó helyek államosítása, vagy a romos épület még egy évtizedig pusztult a Duna partján, miközben a terjeszkedő város elnyelte ezt a vidéket. 

Az utolsó légifotó a Buki csárdáról 1957.

Légifotók alapján elmondható, hogy az épület, vagy annak romja valamilyen formában egészen 1957-ig ott állt a megszokott helyén, a Buki-sziget alsó csúcsával szemközt. 1962-ben azonban már nyoma sincs; a cementgyár számára épülő dunai rakodóhoz vezető út (ma Építők útja) építése során eldózerolták.

A Buki csárda pontos helye (mapire.eu)

Ha a Buki csárda ma is állna, talán profitálhatott volna a Budapest-Szob kerékpáros útvonal kiépítéséből, amely közvetlenül mellette halad el. Erre engednek következtetni a Verőce felé vezető kerékpárút mellett az utóbbi években gombamód kiépülő új vendéglátó helyek. Ha állna is még a Buki, a kezdő képen látható dunaparti idill mindörökre elveszett volna mögüle, az ipartelepek, a cementgyári rakodó és a lakóparkok, panelházak árnyékába már semmiképpen nem illene a vízimolnárok csárdája. 

 

Felhasznált irodalom:

[1] Schafarzik Ferenc dr.: Vác város fiatalabb pleisztocén (diluviális) terrasza, Hidrológiai Közlöny 1921 (1. évfolyam).

[2] Dr. Schik J. Jáczint: Közegészségünk érdekében. Váczi Hirlap, 1888-11-25

[3] Váczi Hirlap,1888-12-16 / 51. szám

[4] Duna Mappáció leírása II_239

[5] Horváth M. Ferenc - Hörömpő Gergely: Kisvác, falu a városban. Vác Város Levéltára 2017.

[6] Jakus Lajos: Váci hajómalmok in. Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből I. (Studia Comitatensia 7. Szentendre, 1979)

[7] Sápi Vilmos (szerk.): Vác története II. (Studia Comitatensia 14. Szentendre, 1983)

[8] Váci Hirlap, 1942-04-11

[9] Váci Hirlap, 1942-05-09

[10] Váci Hirlap, 1942-06-13

Hol kezdődik a Szigetköz?

Ahogy szinte minden dunai szigetre jellemző, hogy van egy alsó és felső csúcsa folyásirány szerint, így a Szigetköznek is van két vége, ahol a Duna szétválik körülötte és újból összetalálkozik. Azonban a Szigetköz ebből a szempontból nem tipikus sziget, ugyanis a Mosoni-Duna mindkét végét szabályozták, valahogy úgy, mint a Soroksári-Dunát. Miközben az alsó csúcsa Véneknél viszonylag állandó helyzetben volt addig a felső csúcsa állandóan mozgott, változott. Mindössze egy földrajzi pontról van szó, de a folyó történetében betöltött szerepéről akár könyvet is lehetne írni. Ez a képzeletbeli könyv három fejezetből állna: folyószabályozás, geopolitika és Bős-Nagymaros. 

Ön itt áll. 48.025023, 17.216219

Eredetileg mindössze ezt az egy képet szerettem volna elkészíteni a dunacsúni duzzasztóműről, ami a hidrológusok számára többet mond több tucat tanulmánynál. Azonban laikusok nem sokat értenének belőle önmagában, kontextus nélkül, még úgy sem, hogy könnyítésképpen még egy piros pont is szerepel rajta. 

A Szigetköz ott kezdődik, ahol az Öreg-Duna és a Mosoni-ág kettéválik. Ideális esetben ez egy kavicsos földnyelv lenne, körös-körül kisebb szigetekkel, zátonyokkal, ártéri erdőkkel a látóhatáron. Ez az ideális állapot több mint száz éve megszűnt, de a szigetcsúcs még negyven évvel ezelőtt is jobban hasonlított a természetközeli állapothoz, mint manapság. Csakhogy az ember 1993 körül alaposan belenyúlt a tájba. A Szigetköz felső csúcsa manapság egy ipari táj, áramtermelő turbinával, zsilippel, hordalékkiemelő daruval és a hozzájuk tartozó irodaépülettel. A Mosoni-Duna betáplálása szabályozott keretek között történik, köbméterre ki van számolva mennyi vizet enged a mellékágba Szlovákia. Merthogy a Szigetköz felső csúcsa az 1947. évi párizsi békeszerződés óta (Cseh)Szlovákiában található.

A Szigetköz csúcsa az uszadék-kiemelő daruval.

A Mosoni-Duna születése.

Kilátás a Szigetközre és az Öreg-Dunára az árapasztó felől.

Mivel a Duna elterelése alaposan megkavarta a Dunacsún és Rajka melletti terület vízrajzát, érdemes elöljáróban röviden bemutatni ezt a bonyolult rendszert. A Duna Csallóközre és Szigetközre vonatkozó földtörténeti múltjának ismerete nélkül nagyon nehéz lenne összefoglalni mi szükség volt erre az emberfeletti, többnyire hatástalan folyószabályozási munkára a Csallóköz és Szigetköz által kirajzolt hordalékkúpon, ami aztán a dunacsúni duzzasztó és a bősi erőmű megépülésében kulminált. Szerencsére ezt a munkát már elvégezte Jakab László a Pangea blogon, amikor megírta a Szigetköz másik, alsó csúcsának történetét. Tulajdonképpen "A Szigetköz csúcsán" ihlette ezt a bejegyzést és a hozzá kapcsolódó terepbejárást Dunacsúntól Rajkáig.

Míg az alsó csúcs, azaz a visszatorkollás pozíciója viszonylag állandó volt Vének és Gönyű között, addig a Pozsonyhoz közelebb eső felső csúcs helyzete állandóan változott. A folyó természetes állapotában szinte nem is volt két olyan egymást követő térképszelvény, ahol a szigetcsúcs ugyanott lett volna. Ez különösen azért érdekes, mert a Dévény és Gönyű között kialakuló óriási, kavicsból felépülő hordalékkúp déli részét építgető fattyúág jellegű Mosoni-Duna az újkorban jelentős hajóforgalmat bonyolított, ezért viszonylag állandó medret feltételezhetnénk. Az akkoriban jóval szélesebb és nagyobb vízhozamú Mosoni-Duna meglehetősen kanyargós medernek számított; a két szigetcsúcs között légvonalban mért 56,2 kilométeres távolságot 121 kilométeren keresztül kanyarogva tette meg. Mivel a partján kiépülhetett hajóvontató út, az itt zajló áruforgalom miatt emelkedhetett Győr városa fontos ipari és kereskedelmi központtá az újkorban, ahol az árut akár szárazföldi útra is átrakodhatták a folyóról. 

A folyószabályozási erőfeszítések Pozsony, Moson, Győr és Komárom vármegye csallóközi és szigetközi részein a középkor óta folyamatosak voltak. Nem csak a helyi lakosság védekezett a maga erejéből az árvizek a jégzajlás és a parterózió ellen, hanem "állami", azaz királyi töltésépítésekről is van tudomásunk ebből az időszakból. Egészen a duzzasztásig közös jellemzője volt a Duna megregulázására tett kísérleteknek, hogy azok sem elégségesek, sem pedig hatékonyak nem voltak. A Duna által szállított töménytelen mennyiségű kavicsanyag folyamatos mederelfajulásokat eredményezett, a kotrás és a szabályozási művek pedig erőteljes bevágódást okoztak és parterózióval jártak, tönkretéve a folyó mentén és a mederben megépített szabályozási műtárgyakat is. Ezek többsége az elmosódás és feltöltődés miatt nyomtalanul eltűnt.

A Pozsony-Gönyű közti folyószakaszon a hajózás leküzdhetetlen akadályokba ütközött. A fonatos meder miatt nem volt alkalmas út a hajóvontatás számára, és a folyó esésviszonya miatt létrejövő vízsebesség-különbséggel ugyancsak akadályozták a hegymenetben haladást. Kisvizes időszakban a főágban közlekedő hajósok akár hetekig is várakozhattak a kedvezőbb vízállásra, hogy a zátonyokon megfeneklett bárkáik folytatni tudják útjukat Bécs vagy Buda irányába. Dr. Károlyi Zoltán gyűjtése szerint 1876 őszén 168 uszály akadt fenn alacsony vízállás miatt, a következő évben 440 külön uszály kellett, hogy a fennakadt 780-ról át tudják rakodni az árut. 1882-ben újabb 200 hajó akadt fenn, 1883-ban 804 hajó rakományát kellett átrakodni, hogy a kisebb merüléssel átjuthassanak a zátonyos szakaszon. Érthető volt a szempontjukból a folyó szabályozásának előmozdítása.

A Szigetköz északi részének helyszínrajza, fehér nyíllal a Mosoni-Duna útja (maps.google.com)

A Gutor-Dunacsún-Rajka háromszögben, ahová a Szigetköz felső csúcsa esett 1831-ben kezdődött meg a folyószabályozás. Ekkoriban a Helytartótanács a mellékágak lezárásával szándékoztak több vizet tartani a főmederben, amelyet tovább szűkítettek volna sarkantyúkkal. Eddig a Duna vizének nagyobb része Oroszvártól Rajkáig egyenesen délnek tartott, ahol majdnem derékszögben fordult kelet felé. A kanyarulat ívét megfigyelhetjük a térképen, jelenleg a Mosoni Duna zsilip alatti szakasza és a Jónási-ág tölti ki részben. 1856-ra ez a kanyarulat már elveszítette főág jellegét, de a Mosoni-Duna még mindig ebből a jelentős méretű mederből ágazott ki több ágon keresztül.

Ez a Jónási-ág némiképpen belezavar a Szigetköz felső csúcsáról alkotott elképzelésbe, ugyanis a dunacsúni duzzasztó megépüléséig szállított élővizet. Tehát a Mosoni-, az Öreg-Duna és a Jónási-ág egy önálló szigetet ölelt körül, melyet 1930 körül Gutor-szigetnek neveztek. Ebben az esetben a Szigetköz csúcsa a Trianoni-zsilipnél lett volna, de az egyszerűség kedvéért ebben az írásban azt a pontot vesszük szigetcsúcsnak, ahol a Mosoni-Duna kiágazik a főágból.

A főággá váló Gutori-ág és a Szigetköz csúcsa 1856-ban (forrás)

A Mosoni-Duna kitorkollásának rendezését eredetileg nem tervezték be a Felső-Duna szabályozását előíró 1885. évi VIII. törvénycikkbe. Azonban a főági munkálatokból olyan jelentős összeg maradt meg, hogy a Mosoni-Duna torkolati művét is finanszírozni tudták. Egy olyan kőből épült szorítóművet terveztek, ami a Duna kisvizét akadálytalanul beengedi, de a nagyvizek java részét a Jónási-ágba, és azon keresztül a főágba terelte volna. 1886-tól kezdve Oroszvártól kiindulva egy négy kilométer hosszú, párhuzamművekkel szegélyezett egyenes medret építettek. A szorítómű egy szűk, 28 méter fenékszélességű mederszakasz volt, amelyet a kimosódás ellen kiköveztek. Ekkor került át a Szigetköz felső csúcsa Rajka mellől Dunacsúntól északra, az 1854.3 folyamkilométerhez. Érdekes módon a magyar nyelvű wikipédia mind a mai napig ezt a pontot tekinti a Mosoni-Duna kiágazásának. 

A főági szakasz szabályozását sikeresnek ítélték, de az 1920-as évekre újra elfajult, ráadásul a munkálatok akkora mennyiségű hordalékot mozgattak meg, hogy komoly problémákat okozott a Gönyű alatti szakaszon.

A Szigetköz régi csúcsa 1991-ben. (fentrol.hu)

A szorítómű azonban csak ideiglenes megoldás volt. 1905-1908 között megépítették helyette a rajkai zsilipet, amelyet a köznyelv manapság Trianoni-zsilipként ismer, feltehetően a körülötte lezajlott gyakori határváltozásoknak. Ezzel lezárták a Mosoni-Dunát, szabályozhatóvá téve a beeresztett, másodpercenként 64 köbméteres vízhozamot. Eredetileg hajózsilipnek tervezték, ezért létesült a kétszer 10 méteres nyílása, de soha nem használták ilyen formában, mindössze árvízvédelmi szerepe volt. A zsilip építése 1905 tavaszán kezdődött, átadása az árvizek miatt 1906-ról 1908 nyarára csúszott.

Felavatása után alig 12 évvel a Duna főága határfolyó lett Csehszlovákia és Magyarország között. Azonban a Mosoni-Duna kiágazása és a Szigetköz csúcsa Magyarországon maradt, mivel Csehszlovákia mindössze a német lakosságú Pozsonyligetfalut (Engerau) kapta meg a Dunántúl területéből. 1938 őszén ismét változott a határ, a Szigetköz felső csúcsával szemközt fekvő, magyar lakosságú Szemet és Gutor visszakerült Magyarországhoz, ezzel a Duna folyó az 1855-ös folyamkilométertől kezdve megszűnt határfolyó lenni. 

A Trianoni-zsilip és a Mosoni-Duna egykori medre.

1945 után nem állt helyre az I. bécsi döntés előtti állapot, ugyanis a Csehszlovák fél rájött, hogy az osztrák és magyar határ, valamint a Kis-Kárpátok szorításában lévő Pozsony nem lesz képes fejlődni és terjeszkedni, ezért öt falu, úgymint Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún, Rajka és Bezenye kompenzáció nélküli átengedését kérte. Közülük egyetlen sem rendelkezett számottevő szlovák lakossággal, azaz nem etnikai hanem inkább geostratégiai szempontok vezérelték a csehszlovák igényeket. A nagyhatalmak ebből három falu átengedésébe egyeztek bele, de figyelembe vették azt a magyar szempontot, hogy a Mosoni-Duna vízszabályozása, azaz a Trianoni-zsilip maradjon magyar fennhatóság alatt. Csakhogy a magyar fél azt nem vette figyelembe (vagy észre), hogy a Mosoni-Duna vízkormányzása nem itt történik, hanem Dunacsúntól északra, a Szigetköz csúcsánál. Ha ezt a kitorkollást lezárják, a Mosoni-Duna vízutánpótlása megszűnik. mint ahogy az megtörtént a dunacsúni duzzasztómű megépítésekor. 

A Szigetköz csúcsa 1930-ban és a dunacsúni duzzasztó mai térképre vetítve

Csehszlovákia valószínűleg egy Pozsony alatti eltereléssel, a három település elcsatolása nélkül is meg tudta volna valósítani a bősi projektet, igaz valamivel kisebb tározókapacitással és hosszabb üzemvízcsatornával. De akár csak Dunacsún megtartásával a Mosoni-Duna vízkormányzása megmaradhatott volna magyar kézben. 

A Szigetköz három csúcsa közül a természetes kiágazás jelenleg a Jónási-ágtól délre található ártéri erdőben rejtőzik, ami gyakorlatilag járhatatlan a különféle mesterséges csatornák miatt. Ezeket a Szigetköz ártéri erdeinek vízutánpótlása érdekében létesítették a "C" variáns megépülése után. A dunacsúni duzzasztó megépülése előtti, 1886-1993 közötti szigetcsúcsot elnyelte a tározó. Hűlt helyére remek kilátás nyílik a Szigetköz jelenlegi csúcsát jelentő dunacsúni duzzasztómű 150 méteres útszakasza mellől, a Mosoni-ág zsilipe és az árapasztó között. 

Mohácsi-Duna szimfónia

Közeledve a kerek, 500. évfordulóhoz egyre nagyobb figyelem irányul a csatával kapcsolatos kutatásokra. A részt vevő számos kutatóintézet, egyetem, civil egyesület mellett érdemes megemlíteni, hogy a történettudomány és a régészet mellett egyre több tudományág vesz részt a csatatér kutatásában. Örömteli fejlemény a földtudományok bevonása az ötszáz évvel ezelőtti földrajzi környezet feltárásába, melynek egyik aspektusa a korabeli Duna medrek kutatása, melynek révén kelet felől lehatárolható a csatatér, és fény derülhet a folyó azóta bekövetkezett klimatikus, geomorfológiai és hidrológiai változásaira. A legújabb összefoglaló kötetben több "dunás" írás is helyet kapott, közülük egy összefoglalása a blogon eddig a mohácsi csatával kapcsolatban elkészült négy és fél írásnak.

A Mohács Szimfónia tanulmánykötet 2022. december 6-án jelent meg Varga Szabolcs és Türk Attila szerkesztésében, a Martin Opitz kiadó, a PPKE BTK Régészettudományi Intézet, a Mohács 500 Egyesület és a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága jóvoltából. Összesen 16 tanulmányt tartalmaz 24 oldalon, a lehető legkülönfélébb tudományágak eredményeinek bemutatásával. 

Többségük nem konkrétan a csata konkrét lefolyásával foglalkozik, hanem annak peremterületeivel, úgymint az irodalomtörténet, forráselemzés, emlékezetpolitika, muzeológia, kutatáselméleti stratégiaalkotás. Ezen kívül szerepet kap az etnográfia, demográfia és népességföldrajz a Mohácsi-sík török-kori népességcseréjével kapcsolatban. A csatáról a (számomra) legemlékezetesebb beszámoló Pálfi György írásában bontakozik ki. A Szegedi Tudományegyetem Embertani Intézete ugyanis a Mohácsi Nemzeti Emlékhely III. számú tömegsírjának feltárásán dolgozik éppen. A csontvázak vizsgálata során feltárul a csatát követő tömegmészárlás képekkel bőségesen illusztrált, erősen 18+ karikás mozzanata, melynek során a hadifoglyokat, és a részben nőkből és gyerekekből álló hadinépet a saját kezükkel megásott sírba temették a győztes törökök.  

Összesen öt tanulmány foglalkozik tágabb értelemben természetföldrajzi témával. Pánya István az eltűnt Bodrog vármegye késő középkori úthálózatát vizsgálja a Mohácsi-sziget túlsó oldalán, Varga Anna a csatatér korabeli ártéri növényzetéről ír, külön bemutatva a bogyiszló mellett található Kasztói őstölgyes fáslegelőt. Kiss Andrea az 1526 körüli évek éghajlatát vizsgálja a Spörer minimum szemszögéből, amely a kis jégkorszak második legalacsonyabb intenzitású naptevékenységét fedi. Sáskajárás, árvíz és aszály váltakozott ezekben az években és szó esik arról is, hogy milyen kapcsolat lehet az időjárás és a reformáció terjedése között. Viczián István pedig a geomorfológia szemszögéből mutatja be részletesen a Mohács környéki természetes és mesterséges mederváltozásokat és dunai kanyarulatfejlődést. Ezt egészíti ki az én írásom, melynek alapjául a blogon megjelent írások szolgáltak. Az öt blogon megjelent írás közül az ötödik jelentős részben Pánya István cikkén alapul.

• Túllépni a Csele-patakon?
• Lajos király elmosott országútja
• Félezer év a Csele-patak torkolatánál
• Sziget Mohács alatt
• A Mohácsi-sziget elpusztult települései 

A "Támpontok a Mohácsi-Duna medrének 1526-os rekonstrukciójához" c. írás várhatóan jövőre olvasható lesz az academia.edu felületén, és remélhetőleg ezzel egy időben a blogon is közzé lehet tenni. 

Mohács Szimfónia. Szerkesztette: Varga Szabolcs - Türk Attila. Martin Opitz kiadó 2022. 6490 Ft (Online ár 5515 Ft).

Megrendelhető: https://www.martinopitz.hu/products/product-page/mohacs-szimfonia/

 

Kéziratos kataszteri térképvázlat rejti a történelmi váci árvízszinteket

Éveken keresztül foglalkoztunk a blogon a Duna 1838-as és 1876-os jeges árvizeinek tetőzési magasságával. Vizsgáltuk árvíztáblák magasságát, korabeli adatokat, forrásokat és elöntési szinteket is vetítettünk mai szintvonalas térképekre az egész Duna mentén, de különösképpen Budapesten, Esztergomban, Szentendrén és Vácott. Utóbbi városban már egész jó közelítéssel meg lehetett határozni a tetőzést. Aztán 2022. november 27-én Horváth Ferenc, Vác Város Levéltárának igazgatója átküldte az alábbi térképvázlatot, amin konkrétan szerepel mindkét érték. 

Vác belvárosának kéziratos felmérési helyszínrajza (Vác Város Levéltára engedélyével)

Horváth Ferenc igazgató elmondása szerint a térképvázlatot egy lomtalanítás során találták, és évszám nélkül vették levéltári nyilvántartásba. Mivel a térképvázlat nem csak az árvízszintek miatt bír jelentős értékkel, hanem térképészeti szempontból is figyelemre méltó, célszerű mindkét szempontból megvizsgálni. 

Érdekes kérdés, hogy mikor és mi célból készülhetett? Szerencsére a vázlat tartalmaz ezekre vonatkozó utalásokat, és kellő hozzáértéssel az adatok is elkezdenek beszélni. 

A váci székesegyház környezete a korabeli Dunaparttal (részlet)

Először is azt kell tisztázni, hogy mi a különbség a vázlat és a térkép között. Első ránézésre látható, hogy kéziratos munkával állunk szemben. A satírozások, a vonalak, a használt színek, a nem egységes feliratok arra utalnak, hogy kézzel szerkesztett munkáról van szó. Az igaz, hogy a földfelszín egy darabját ábrázolja méretarányosan kicsinyítve, de ez az arány nincsen feltüntetve a kereten kívül, ráadásul sem égtájak, se jelmagyarázat nincs hozzá. A szerkesztés alapját képező adatok is szerepelnek rajta, amire egy térképen semmi szükség nem lenne, hiszen egy vonalzóval a méretarány alapján minden távolság mérhető lenne. És a vizuális élményt sem rontaná el a rengeteg szám. 

Kérdéseket vethet fel a városközpont ábrázolása is. A vázlaton Vác rendezett tanácsú város központi területe látható, de a négyosztatú szelvényből északnyugaton és délen is kilóg a beépített terület. A térkép középpontja sem a belváros közepére esik, hanem északabbra található a külső területek felé. Mindebből arra lehet következtetni, hogy itt nem az volt a szerkesztő célja, hogy az egész várost ábrázolja, hanem annak csak egy részletét. Feltehetően további vázlatok is készültek a hiányzó városrészekről, vagy külterületekről. Erről árulkodhat a vázlat címe is K. oszl: I. 28. sz:ah.

Valószínűleg hosszas online, és/vagy levéltári keresgélés következett volna annak érdekében, hogy kiderüljön miféle térkép készült ebből a vázlatból, ha nincs a "Váci árvízi album 1876." című cikk a blogon, ahol szerepelt már egy olyan váci térkép, amin szorgos kezek pontosan ezt a két árvízszintet jelölték be szintvonalszerűen. Egyeznek a szelvényhatárok, feliratok, távolságok, megvan a négyes osztat is, azaz minden jel arra mutat, hogy ez a vázlat alapul szolgált Vác város 1883-as kataszteri térképsorozatának.

A vázlat alapján elkészített térkép (forrás 1.) (forrás 2.) 

A Vácz város rendezett tanácsú város Pest-Pilis-Solt Kiskun megyében c. térképsorozat 1883-ban készült el. A helyszíni méréseket Wagner Antal mérnök végezte, a szerkesztés Jankovich László munkája volt. Elképzelhető tehát, hogy valamelyikük példánya volt az a vázlat, ami végül a Váci Levéltárba került. 

A vázlaton kék satírozással szerepelnek a beépített területek, fekete satírozással a fontosabb középületek (Indóház, Vörös ház, laktanya, stb.). Piros és fekete pontok, valamint tornyok jelzik azokat a templomokat, melyeket alappontként a háromszögelés során felhasználhatták. Fekete üres négyszögek jelzik az utcahálózat kitüntetett pontjait, melyek közötti távolságokat fekete színnel feliratozták. Többségük mellett található piros színű szám is, ezek magasságadatok. Ezt onnan lehet tudni, hogy a Duna mellett találhatók a legkisebb értékek és fokozatosan nőnek a számok a vázlat jobb felső sarka felé. A szerkesztő fekete szaggatott vonallal kötötte össze a fontosabb (tízzel osztható) magasságpontokat, amit a rendelkezésre álló adatok interpolációjával szerkesztett ki. Tehát a Március 15. tér egésze a 60-as szintvonal fölött helyezkedik el, míg a Kálvária és a mögötte húzódó magaslatok már meghaladják a 70-es értéket.

Itt felmerülhet a kérdés, hogy mik ezek a számok egészen pontosan, hiszen méterben biztosan nem ekkorák sem a távolságok, sem a magasságok, sőt az utóbbiról azt sem tudni, hogy mihez viszonyítva állapították meg őket. Erre vonatkozóan a vázlat semmiféle támpontot nem nyújt, ami pedig egy térkép esetében elvileg kötelező elem lenne. 

Szerencsére az utcahálózat ma is megvan, sőt a távolságok is ugyanazok, mint nagyjából másfél évszázada. Ezért a valóságban mért adatokat össze lehet vetni a vázlaton szereplő adatokkal, amiből kiderülhet milyen mértékegységről lehet szó. Például a Konstantin tér Piarista gimnázium előtti szakasza jelenleg kb. 185 méter hosszú, miközben a vázlat ezen szakaszán 97,65 szerepel. Elosztva ezt a két adatot 1,9 körüli értéket kapunk, amit meg lehet ismételni más távolságokkal is, de mindig ezt az értéket kapjuk. Tehát a vázlaton használt mértékegység a bécsi öl, ami 1,8965 méternek felelt meg és hivatalosan alkalmazott távolság-mértékegység volt Magyarországon a méter bevezetése előtt. 

1,9-cel felszorozva a magasságadatokat átválthatjuk őket méterre. Tehát a vázlaton a 60-as szintvonal 114 méternek feleltethető meg, a 70-es szintvonal pedig 133 méternek. Az EOTR (egységes országos térképrendszer) térképekkel összevetve az adatokat nagyfokú egyezést látunk, a Március 15. téren a 113 méteres szintvonalat látjuk, míg 70-es szintvonalon belül lévő Kálvária magassága 136 méter. Csakhogy még mindig nem tudjuk mihez képest volt ilyen magas az adott pont, amit 150 évvel ezelőtt megmértek. Az értékek hasonlósága miatt nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy mindkettőt a tengerszinthez képest határozták meg. Az EOTR térképek magasságadatairól tudható, hogy a Balti (kronstadti) alapszinthez képest határozták meg, de ezt a rendszert csak az 1960-as évektől vette át Magyarország, azelőtt az Adriai (trieszti) alapszintet használták a Monarchia örökségeként. A két alapszint között 67,47 centiméter eltérés van. 

Adriai alapszint - 0,6747 méter = Balti alapszint

Tehát a térképvázlat mértékegysége a bécsi öl, alapszintje pedig a trieszti mólón mért középtengerszint. 

Hogy egy térképvázlaton szereplő magasságadatot mai értékre válthassunk, az alábbi műveletet szükséges elvégezni. (x=vázlaton szereplő magasságadat, y=jelenlegi magasságadat)

1,8965x-0,6747=y

A széljegyzet

A fentiek ismeretében egyszerűen meghatározható a vázlat széljegyzetén olvasható két vízállásadat abszolút magassága, amennyiben a fenti két adatot megbízhatónak fogadjuk el: 

1838. 1,8965*57,07-0,6747=107,56 mBf.

1876. 1,8965*56,49-0,6747=106,45 mBf.

A két érték meglehetősen közel van a kataszteri térkép alapján tett előzetes becsléshez. A már említett Váci árvízi album 1876. cikkben az 1838-as árvizet 107,7 mBf., az 1876-os árvizet pedig 106,5 méteres szintre tippeltük, azaz 14, ill. 5 centimétert tévedtünk csak. 

Az 1838-as árvíz relatív tetőzési szintjét egykor árvíztáblák jelölték Vácott, de ezek közül egy sincs eredeti pozíciójában. Egy korabeli leírás szerint ez az árvíz az 1775-ös árvíz felett 3 láb 9 hüvelykkel tetőzött, de mivel az egyetlen eredeti helyzetben található váci árvíztábla, az 1775-ös nem tartalmaz magasságjegyet, így ez az érték sem használható. Viszont ebből visszaszámolható, hogy az 1775-ös árvíz 106,38 mBf. szinten ill. 825,5 cm mai váci vízmérce szerinti vízállásnál tetőzött.

Az 1876-os árvíz relatív váci tetőzési szintjét eddig is ismertük, de a február 22-i 7,69 méteres érték a vízmérce 0 magasságpontja hiányában nem volt átváltható abszolút, tengerszint feletti értékre. Azonban a széljegyzeten szereplő adatok ismeretében az abszolút vízállásmagasság átváltható relatív vízállásadatra, amely révén a váci vízmércén összehasonlíthatóvá válnak ezek az értékek más árvizek tetőzésével. Ehhez mindössze az alábbi adatokra van szükség, melyek közül a legfontosabb a vízmérce nullpontja:

A váci vízmérce adatai (forrás)

1838. 107,56-98,12=9,44 méter

1876. 106,45-98,12=8,33 méter

Tehát mindkét jeges ár szintje meghaladta a 2013-as rekord árvíz szintjét. Azonban a hidrológiában a jeges árvizeket külön mérik a jégmentesektől, ugyanis az előbbiek magasságát a kialakuló jégtorlaszok rendkívüli mértékben megemelhetik. A jégtorlaszok kialakulása és felszakadása miatt egy jeges árvíz vízállásai akár szomszédos vízmércéken sem korrelálnak. Ugyancsak befolyásolta a tetőzési szintet, hogy a 2013-as árvízzel szemben az 1838-as és az 1876-os is kilépett a mederből, azaz jóval nagyobb területen terült szét. 

A Váci Levéltárban található térkép jelentőségét az adja, hogy egyszerre segít megérteni a kataszteri térképezés munkafolyamatait, és tisztázza számunkra a XIX. század két legnagyobb árvizének szintjeit Vácott. 

A Torda-sziget régi csúcsa

Váccal szemben, a kisebbik Torda-sziget mellékágából nyílik egy fokszerű, 1,5-2 méter mély árok. A főágra merőleges, kissé ívelt nyomvonalon vezet át a nagyobbik Torda-sziget mellékágába. Első ránézésre mesterséges vízpótló csatornának tűnhet, pedig nem holtág-revitalizációról van itt szó. Ez a csatorna nagyon is természetes eredetű.

2022. november 26-án, dél körül, Vácott mért 86 centiméteres vízállásnál a kisebbik Torda-szigetet nem ölelte körül teljesen a Duna, körülbelül 30-40 centiméternyi áradás kellett volna még. Éppen ezért a sarkantyú feletti mellékágból, a fokszerű résen nyíló meder is száraz volt, vastagon betakarva a felette összeboruló ártéri erdő avarjával, jelezve, hogy a lombhullás óta nem is volt benne vízáramlás. 

A csatornát részben benőtte a fű, mindössze egy helyen volt benne némi víz, az ív legmélyebb pontján, ahol az áthaladó birkanyáj rendszeresen dagonyáz. Ezen a szakaszon az állati taposásból eredő erózió megbontotta az eredeti mikrodomborzatot, azaz az árok viszonylag meredek peremét, de ezen kívül az árok jól járható és így a víz is akadálytalanul mozoghat benne a holtág irányába. Az ív a Szentendrei-sziget felé ellaposodik és csatlakozik ahhoz a holtág-rendszerhez, ami a XX. század második felében meglehetősen gyorsan beerdősült. Száz éve még nyílt Duna hullámzott errefelé.

Mivel a helyszínen lehetetlen megállapítani mi lehetett ez a csatorna, illetve hogyan alakult ki, némi utólagos kutatásra volt szükség. A Fentrol.hu honlapon és a Hadtörténeti Intézet Térképtárában található légifotók nyújtottak ebben segítséget. Hogy el tudjuk helyezni a csatornát térben, szükséges bemutatni a Váccal szemközti, rendkívül változatos névanyagú szigetvilágot: 

A félköríves ág helyzete és a Torda-szigetvilág elnevezései 1953-ban (Hadtörténeti Térképtár)

Az érdekes, árokszerű mélyedés kialakulása szoros összefüggésben van a Duna kisvízi szabályozásával. A Váccal szemközt felépült a három sarkantyú lassú halálra ítélte a tahitótfalusi oldalon lévő szigetvilágot. Eredetileg nem ez volt a cél, csupán a váci gázlót szerették volna hajózhatóvá tenni, ami meg is valósult a meder szűkítésével (és a két soknevű sziget megszűnésével). A jobb parton meginduló üledékfelhalmozódás szerencsés hozadéka volt a kisebbik Torda-sziget megjelenése. Viszont a két keresztgáttal lezárt Szentendrei-sziget melletti mellékág fokozatosan összeszűkült és az erdő kiszorította a nyílt víztükröt. A Torda-sziget felső, azaz nyugati csúcsánál lelassuló vízben is megindult a zátonyképződés, de valószínűleg a szigetcsúcsnál felgyorsuló vízmozgás és rendszeres átöblítődés révén megmaradt egy csatorna a főág és a mellékág között. Ezzel koránt sem zárult le a feltöltődés.

A Torda-sziget csúcsán képződött zátonyok 1961-ben (fentrol.hu)

A Torda-sziget csúcsán képződött zátonyok 2022-ben (googleearth)

Később, az egyre gyarapodó zátony a folyásirányban felette található sarkantyúig nyújtózott, messze túlnyúlva az 1961-es helyzetén, amikor még nem érte el a Kis-Torda-sziget csúcsát. Az erdő terjeszkedése manapság is zajlik, és ez érdekes kontrasztot alkot a hatvan évvel korábbi kopár állapothoz képest. A szárazföldi élővilág szempontjából nézve ez egy üdvös fejlemény, azonban a vízi élőhelyek változatosságának rovására történik. A növényzet szukcessziója egyértelműen az emberi beavatkozás eredménye; a mederkotrást és a kisvízi szabályozást azonban tetézi a Duna tartós alacsony vízállása. Mindezek a tényezők előrevetítik az ártéri erdők további előrenyomulását a Duna rovására. Az ártéri erőkben megbújó mikrodomborzat azonban megőrizhet valamit a Duna-szabályozás előtti állapotból. 

Dunáról a Sárvízre - A Gógai rév másfél évszázada

Kácsor László Gemenc könyvében található egy fekete-fehér kép a Gógai révről. Az egyszerű vízparti idillt ábrázoló fotó különlegességét az adja, hogy kortalan. Készülhetett volna akár tavaly is, esetleg ötven, kétszáz éve, vagy régebben is, ha festmény lenne. Mivel a Gógai rév térben pontosan elhelyezhető, ebből következően az épület és maga a fénykép kortalansága némi utánjárással keretek közé szorítható. 

A gógai révház a Sióval

Még a legelején érdemes tisztázni, hogy a képen nem a Duna látható. Hanem a Sió. Vagy a Sárvíz. Attól függően, hogy mikori térképet nézünk. A fénykép készítése idején már valószínűleg Siónak hívták. Régen persze ez is Duna volt, de a taplósi kanyarulat árvágása, majd a Doromlásnál ásott vezérárok alaposan átrendezte a tájat és egy dunai révből sárvízi révet csinált. Vagy sióit. Mindez nem hangzik túl egyszerűen, de hát a Gemenc vízrajza alapból bonyolult téma, amire még jött az emberi beavatkozás hatása is. Kissé rombolja az idilli képet az a tény, hogy a gógai rév létesítése is annak a következménye, hogy az ember drasztikusan belenyúlt a tájba. 

Emberek komppal kelnek át a Dunán a Gógai (Kutyatanyai) révnél. 1958. augusztus 17.
MTI Fotó: Bereth Ferenc

A Gógai rév már más érdeklődését is felkeltette, aki vette a fáradságot, utánanézzen a rév történetének és az épületek sorsának, ezért érdemes itt kezdeni az olvasást. Most röviden csak arra szükséges kitérni, ami onnan kimaradt.   

A bejegyzést ihlető fénykép történetéhez hozzátartozik, hogy Kácsor László 1976-ban megjelent könyvében a szerző saját felvételeként van megjelölve, azonban ugyanez a kép egy 1981-es Népszava cikkben [1981-05-20 / 116. szám] is felbukkan, ahol Járay Rudolf/MTI szerzőt tüntették fel mellette. 

1800-ban járunk. Történetünk és a képen látható révház helyszíne ekkor még a Duna bal partja, Bogyiszló falu közigazgatási határain belül, azaz a Duna-Tisza-közén. Tolna mellett még a Nagy-Duna folyik és a mezővárostól délre egy hatalmas, túlfejlett kanyarulat található. A Duna itt messze belevág a Sárköz árterületébe kikerülve a Taplósnak nevezett földnyelvet, amely ekkor már alaposan elvékonyodott a folyó romboló hatása miatt, és közel van az átszakadáshoz. A déli irányú kanyarulatfejlődés egyre nehezebb helyzetbe hozta azokat, akik gyalogosan, vagy szekérrel Bogyiszló és  Szekszárd között közlekednének a Dunán keresztül vivő legrövidebb úton. A taplósi földnyelv végén volt ugyanis a régi révátkelés. Bogyiszlóhoz tartozott a Taplósi csárda, vele szemközt állt Korsóföld diversorium. 

Épülő és pusztuló partok a régi Bogyiszló-Szekszárdi révnél, Korsóföldnél, 1816-ban. (forrás)

Jó lett volna, ha mondjuk száz évvel korábban felfedezik a fényképezést, akkor talán erről a révátkelőről is lenne használható fénykép. Egy biztos, térképeket már ekkoriban is készítettek és a mérnöki szemléletű szelvényeket ellátták dátummal és magyarázattal. Készült a taplósi kanyarulatról is ilyen térkép, amiből megtudhatjuk, hogy az ember nem várta meg míg a földnyelv magától átszakad, hanem 1816-ban némi földmunkával a Taplósi-fészigetből Taplósi-szigetet csináltak. 1816-ban ezzel párhuzamosan értelmét vesztette és megszűnt a korsóföldi átkelő is, a képeken látható diversoriumok az alábbi térképen láthatók utoljára. 

Rév-vándorlás 1816-1842. (forrás)

Mivel az átvágás környezetében még évekig érvényesült a Duna erőteljes romboló hatása, ahogy az új nyomvonalat birtokba vette, ezért egy darabig nem létesülhetett ezen a szakaszon új révátkelő. Létezik egy 1834-es, viszonylag részletes térkép a területről, ahol nem jelölnek semmi hasonlót. 1856-ban viszont már felbukkan az épület és a révátkelést jelölő szimbólum, csakhogy akkor már szigorú értelemben nem beszélhetünk dunai révátkelésről, ugyanis a Tolnai-Duna-ágat már levágták. 

A gógai rév felbukkanása (forrás: 1834, 1856)

Hogy a térképek nem tévednek és viszonylag jó intervallumot adnak meg a gógai rév keletkezéséhez, arról Rádi József "Kalocsán Gemencről" című könyvében szereplő mondat ad bizonyosságot. A gógai-, bogyiszlói-, vagy más néven kutyatanyasi révet a Kalocsai Érseki Uradalom hozta létre a Duna főágán, 1842-ben. Ekkoriban az érseki uradalmi erdők a Duna mindkét oldalára kiterjedtek. Góga a Duna-Tisza közén volt, és ugyanúgy Bogyiszlóhoz tartozott, mint az onnan nemrég leszakított Taplós. Gógával átellenben, a Duna túloldalán volt Bárányfok, Sárosalja és valamivel délebbre a nevezetes Borrév. Kutyatanya helyzete bizonytalan, a térképek mindkét parton jelölték a Gógai révnél. 

Gógánál körülbelül egy évtizedig működhetett a dunai révátkelés. 1852-ben Doromlásnál új vezérárokba terelték a Dunát, levágva a tolnai kanyarulatot. Ezzel megszűnt Tolna mezőváros élő kapcsolata a Dunával, és Bogyiszló egyik napról a másikra átkerült a Dunántúlra. Ezzel a Tolnai-szakasz holtággá vált, amit ugyanúgy le kellett valahogy küzdeniük az átutazóknak. Tehát a révállomás tovább funkcionált, habár az erőteljes feltöltődés miatt évről-évre rövidebb távot kellett megtennie a révésznek a két part között. Hogy a gógai rév ezután sem szűnt meg, egy újabb emberi beavatkozásnak volt "köszönhető". Legkésőbb 1856-ban az addig Báta felé kanyargó Sárvíz folyót egy egyenes árokkal belevezették a Taplósi-Holt-Dunába. A beavatkozást nem a holtág revitalizációja tette szükségessé, hanem az, hogy a lehető leggyorsabban levezessék a Sárközt gyakran elöntő vizeket. Ezáltal a Gógai rév átkerült a Sárvíz partjára, és még évtizedeken keresztül segítette az itt átutazókat. 

A gógai rév 1980-ban és 1989-ben (fentrol.hu)

A Gógai rév épülete ma már nincsen meg. A helyszínen némi sittkupac emlékeztet arra, hogy itt valaha épület állhatott. Sorsáról így írtak:

"Ezeknek a volt réveknek már csak halvány emléke él. Ezeken a réveken át faanyagot, szénát szállítottak, sőt sokszor állatokat is (Csanádi-rév), és az erdei munkások egy része is még rendszeresen használta. A régi réveket a kalocsai érsekség állandó, fizetett uradalmi révészekkel üzemeltette. Az érsekség által üzemeltetett ilyen rév volt a kutyatanyai, gemenci, feketeerdei, érsekcsanádi (csak a bátai részben). Ezek a révek kompokkal és nagy ladikokkal üzemeltek, 1945 után már gépesítve is (az érsekcsanádi). A korábban üzemeltetett kompokat a Sión húzták (kutyatanyait), a dunaiakat nagy evezőkkel hajtották és kormányozták. A révek időközben tanácsi kezelésbe kerültek (érsekcsanádi, bátai, kutyatanyai). Erdészeti kezelésben a Sión a kutyatanyai maradt meg legtovább, a tolnai Duna áttöltése után azonban végleg megszűnt."

Évszámot azonban nem írtak a megszűnéshez. A fentrol.hu légifotói sem adnak pontos támpontot ehhez (bár nem kizárt, hogy idővel fognak, ahogy kerülnek fel újabb felvételek), 1980-ban még ott látjuk behavazott tetővel, azonban a rossz felbontású 1989-es képen mintha már elnyelte volna a bozót. 

A Gógai rév tehát közel másfél évszázadon keresztül üzemelt, ez idő alatt három folyót is kiszolgált. 10 évet a Dunán, és további 140 évet a Sárvíz, majd a Sió partján (érdekes, hogy a régebbi térképek a torkolati szakaszon Sárvizet írnak, az újabbak Siót — ezek időbeli elhatárolása a jövő feladatai közé tartozik). Kortalan fényképe révén őrzi egy letűnt Duna-táj emlékét. Munkáját pedig átvette az M9-es autópálya.

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• Kácsor László: Gemenc. Gondolat 1975.
• Rádi József: Kalocsán Gemencről. Kalocsa 2012.
• https://nabuhad.blogspot.com/2020/06/kutyatanyai-rev.html
• https://nabuhad.blogspot.com/2020/06/taplosi-holt-duna.html#more
• https://elbiferrum.blogspot.com/2019/03/goga.html
• https://elbiferrum.blogspot.com/2010/11/goga-es-taplos.html
• https://elbiferrum.blogspot.com/2019/05/taplos-es-goga-kozt-avagy-egy-alkotoi.html

Rege a három Rezétről

Pörböly mellett, közvetlenül a Gemenc határát jelző árvízvédelmi töltésen túl található egy jelentéktelennek tűnő Duna-ág, amelyet jobbára már csak a térképeken jelölnek élővíznek vékony, kék vonallal. Ez a Kerülő-Duna, melynek fontosságát és nagyságát jelzi, hogy mind a mai napig vármegyehatár, de számunkra azért igazán fontos, mert eredetileg ez volt "A Rezéti-Duna".

2022. november 19-én, Baján mért 91 centiméteres vízállásnál nem nagyon lehetett benne reménykedni, hogy lesz víz a Kerülő-Dunában. Annak ellenére sem, hogy a Pörbölyi Ökocentrumban megvásárolható legújabb Gemenc térkép is élővízként ábrázolja. Pörbölynél felismerhető még a mederforma, egy méretes árok formájában. A növényzet térhódítása ezen a szakaszon nem számottevő; a Gemenci Erdei Vasút hídja környékén még csak lágyszárúakat, illetve nádat találni a legmélyebben fekvő részeken. 

Megmaradását annak köszönheti a Kerülő-Duna, hogy az árvízvédelmi töltés építése idején a Kalocsai Érseki Uradalom részét képezte, annak is a szentistványi kerületéhez tartozott. A töltés nyomvonalát a nyugati és déli partján húzták meg, holott már akkoriban is lefűződésében meglehetősen előrehaladott állapotban volt, medrén több helyen állandó hidak létesültek. Lefűződésének pontos időpontja nem ismert, 1809-ben már vékony mellékágként jelölték, ami fokokon keresztül kapcsolódott az ekkor még szabadon kanyargó főághoz. 

Jelenlegi helyzetét legjobban vasúti megállóhelyekkel lehet körülírni. A Kerülő-Duna kiindulási pontja a Lassi-csárdánál volt. Itt manapság vasúti megállóhely és halászati múzeum található. Ez a kocsma és révátkelő már messze esik a Rezéti-Dunától is, hát még a Nagy-Dunától. Régi forgalmát részben annak köszönhette, hogy telente az itt kialakult (főágról lefűződött) öbölbe húzták be a vízimolnárok a hajómalmaikat a jeges árvíz elől a XIX. század végéig, melyet ma is Malomtelelőnek hívnak (ugyancsak vasúti megállóhely). Innen egy hurkot leírva haladt a Kerülő-Duna délnyugat, majd vissza északkelet felé. Legtávolabbi pontja kb. a pörbölyi végállomásnál található, a visszatorkollása pedig a Nyárilegelő megállóhelynél. 

Hidrológiai szempontból a legfontosabb megállóhely mégis az a Nagyrezét, amely a Kerülő-Duna hurkán belül található. 

A Rezét keleti része 1809-ben (forrás)

A földrajzi nevezéktan logikája azt mondatja: ha létezik Nagyrezét, egészen biztos létezik valahol Kisrezét is. De mégis, merre?

A Rezéti-Duna elhelyezkedése nem ad elég jó támpontot a kérdés megválaszolásához, hiszen manapság azt a Duna-ágat értjük alatta, amin körbe lehet kenuzni a mesterséges Veránka-szigetet, és nem pedig a Rezétet. De először tisztázzuk, mi is volt ez a Rezét egészen pontosan? Erdőnév? Dűlőnév? Elpusztult település? Nehéz meghatározni. Annyi bizonyos, hogy a Rezét egy bizonyos időszakban egy jól körülhatárolható, bizonyára erdős dunai sziget volt, amelyet kelet felől az Öreg-Duna, minden más irányból pedig az ártérbe messze benyúló Kerülő-Duna, más néven Kis-Duna vagy Moldovicz-fok határolt. Középvonala jelölte ki a határt Pest-Pilis-Solt(-Kiskun 1876-tól) és Tolna, és jelöli ki jelenleg is Bács-Kiskun és Tolna vármegyék között. Ami azt sugallja, hogy a kerülő-Duna egykor főág lehetett, és Rezét—ugyanúgy mint a Veránka—a bal part részét képezte, azaz a Duna-Tisza-közéhez tartozott földrajzilag. Arról nem találtam adatot, hogy ez az állapot mikor változhatott meg, a rendelkezésre álló, pontosabb térképek már a jobb parton ábrázolják. 

A Rezét 1830 körül (forrás)

Ez az egységes Rezét-sziget sajnos története egy pontján útjába került a Gemencen keresztül szabadon kanyargó főágnak, amely kb. 50 év alatt, közvetlenül az 1893-as veránkai átmetszés előtt először két, majd három darabra szabdalta. A legnagyobb rész lett értelemszerűen a Nagyrezét, a keleti csücske a Kisrezét, miután a főág átszakította az 1826-ra már alaposan elvékonyodott keleti földnyelvet. A III. katonai felmérés idején a Nagyrezét még egy hasonlóan vékony földnyelven keresztül kapcsolódott a Rezét-erdő nevű középső részhez, amely a következő 13 évben a kanyarulat déli irányú fejlődése miatt ugyancsak átszakadt a Nyárilegelő vasútállomástól keletre. A veránkai átmetszést elfoglaló főág rohamtempóban pusztította el a Kisrezétet, miközben a Nagyrezétet és a Rezét-erdőt fenyegető elmosódás veszélye lényegesen lecsökkent, a lefűződő Veránkai-ág vízhozam-csökkenésével párhuzamosan. Ezt a Veránkai-ágat kezdték ezután Rezéti-Dunának nevezni, ami annyiban igaz, hogy az alsó negyedrésznyi szakasza Lassi alatt valóban a Rezétet határolja, bár északról. Ilyen név-vándorlás elő-előfordul a Gemencben, hiszen maga a Gemenc földrajzi név is egy dunai szigetről terjedt ki az egész ártérre, melyet Haynald Lajos kalocsai érsek mentett meg az utókor számára.

A Rezét 1880-ban, a III. katonai felmérésen (mapire.eu)

A leírtakból következik, hogy manapság két Rezét létezik; Nagyrezét, és a három részre tagolódott Rezéti-sziget középső része, amely a III. kat. felmérés térképén Rezét-erdőként szerepel. Ez utóbbit a legfrissebb térképek újból Kisrezétként jelölik, holott a Középső-Rezét név talán pontosabb lenne, és figyelembe venné az elmosott Kis Rezéti-sziget kegyeleti jogait is. 

Nem lehet elégszer leírni, hogy a Gemenc egy varázslatos hely, ahol ilyen történetekre lehet bukkanni mégoly jelentéktelennek tűnő, régen kiszáradt holtágak medrében.