Sziget Mohács alatt

Régi térképek és útirajzok alapján valószínű, hogy a középkorban Mohács városa egy különálló dunai szigeten állt, amely sziget nem volt azonos a mai Mohácsi-szigettel. A középkori településtől nyugatra létezett egy Duna-ág, melyet később a terjeszkedő Mohács lassan feltöltött és beépített. Erről korabeli források is beszámolnak, ami azonban a legérdekesebb; egyes részeire azonban ma is rálelhetünk a város utcahálózata és vízrajza alapján. 

Mohács palánkja, 1608. Maximilian Brandstetter képe

Viszonylag nehéz dolog ezt a szigetet mindenki számára érthető módon bemutatni. Ennek oka főleg az, hogy a rendelkezésünkre álló források és térképekből nem lehet egyértelműen meghatározni, mikor és meddig létezett ez a sziget. Létezését egy medermaradvány bizonyítja, mely mocsaras mélyedésként egészen a XIX. század első negyedéig fennmaradt. Ugyanakkor nem maradt fenn a sziget elnevezése sem. Mohácsi-szigetként nem hivatkozhatunk rá, hiszen ez a földrajzi név már foglalt. 

Miért fontos ennek a szigetnek, illetve a nyugati mellékágának a kutatása? Talán a legfigyelemreméltóbb ok az, hogy ez a meder egyszerre volt Duna, mocsár, volt magas partja és lehetett akár fok is 1526-ban, tehát az is elképzelhető, hogy II. Lajos király ebbe fulladt bele, miközben harmadmagával menekült a törökök elől. Érdekes lehet ez a meder a római korosok számára is, hiszen a mellékága által alámosott part ugyanazt a vonalat követi, amely Altinum erődjének keleti részét elpusztította. Azaz léteznie kellett még a népvándorlás korában is. És talán szállíthatott vizet ennél később, a középkorban is. 

Mohácsot először 1093-ban említik oklevelek. Ekkoriban a pécsi püspök halászfalva volt, egy viszonylag sűrűbb településhálózattal rendelkező területen, ahol Mohács mellett több jelentősebb település létezett. 1330 körül iparosokat telepítenek Mohácsra, ettől kezdve válik egyre jelentősebbé ez a dunaparti település. Ugyanebből a korból származik egy oklevél, melyet a Mohács földrajza c. kötet idéz és amely egyedüliként, közvetett módon először említi a Mohácstól nyugatra elterülő Duna-ágat. 

"...1331-ben a cselei birtok elleni ezen hatalmaskodás ismétlődik. A helyet az okmány «Mohach»-nak nevezi és Cselével szemben akként tünteti föl, mintha az a Duna túlsó partján feküdnék, azaz nem ugyanazon oldalon, mint Csele; miből az látszik és következik, hogy Mohács azon időben még nem a Duna jobb partján, hanem a szigetben feküdt. Ugyanezt látszik igazolni az 1343-ban Bodrogmegyében kelt egy közgyűlési határozat is. Ebből megtudjuk ugyanis, hogy Herczeg Péter, bodrogmegyei főispán ellen Gallics pécsi kanonok azon panaszt emelte, hogy [...] még Mohácsnál is a folyón vámot szed, mikor Mohácsra át és vissza akarnak menni. Vagy még valószínűbben azt következtethetjük, hogy Mohács a Duna mindkét partján épült volt és csak későbben épült egészen a jobb parton föl, a hol azt a XVI. században találjuk. " Fölker József: Mohács története 1900. p26. 

Fölker József 1900-ban kiadott Mohács története c. művében arra következtet tehát, hogy Mohács ekkoriban a Mohácsi-szigeten állt, majd később átköltöztek a lakók a Duna jobb partjára, úgy, hogy egy időben létezhetett a település az akkoriban keskenyebb Duna két oldalán. Ezzel szemben az valószínűbbnek tűnik, hogy Mohács akkor is nagyjából ugyanott volt, mint a mai település központja a rév közelében és az 1331-es oklevél, amely a Csele-patak mellett fekvő Csele településsel szemben írja le Mohácsot nem a Mohácsi-Duna főágáról beszél, hanem arról a nyugati ágról, melynek maradványa ott rejtőzik eltemetve a mai város alatt. Az azonban világos, hogy 700 évvel ezelőtt ez az ág középvízi Duna-meder volt, melyen még kisebb révátkelés is működött. 

Annak ellenére, hogy ez az egyetlen általam ismert forrás, amelyből a Mohácsot egykor nyugatról ővező Duna-mederre lehet következtetni, természetföldrajzi bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak a létezéséről. Ennek a medernek a meredek bal partja fennmaradt, markáns vonala ma is felismerhető a főúttól (Kossuth Lajos út — Eszéki út) keletre. A folyóág itt egy jégkorszak végi teraszszintjébe vágódott be egy magas partot kialakítva. Ez az átlagosan négy méteres szintkülönbség választotta el az ármentes térszínt (>90 m.B.f.) az ártértől (~86 m.B.f). Azért csak múlt időben, mert ezt a funkciót azóta átvette a part mentén futó árvízvédelmi töltés. 

Mohács magaspartja, feltételezett Duna-medrek és a Mohács alatti sziget

Ha észak felé meghosszabbítanánk a magaspart ívét, az nem követné a mai Duna-medret, hanem Észak-északkelet felé tartana Bár irányában. A Mohácsi-Duna nyugati irányú kanyarulatfejlődését ismerve Mohácstól északra ez az ív megegyezhet a Duna egy korábbi, akkoriban még kevésbé fejlett kanyarulatával. Ugyanez az ág lehetett az, amely Altinum római erődje tövében kanyarodott el Kölked felé. 

Hogyan nézhetett ki Mohács szigete a középkorban? Nyugat felől, a régi térképek alapján egy 200-250 méter széles mocsaras meder választotta el a Dunántúltól, mely még a XVIII. század végén is 120-160 méter széles volt. A sziget északi csúcsán található legmagasabb térszínén épült fel Mohács. Ez a térszín dél felé fokozatosan lejtett. Ebben az irányban Mohács terjeszkedése hidrológiai okokból megállt a 86 méteres tengerszint feletti magasságnál. Ezeket a képzeletbeli szintvonalakat követi a város utcahálózata is a Baross utcától délre. Még az is előfordulhat, hogy ez az utcahálózat egy keletről nyugat felé ívelő folyókanyarulat emlékét őrzi.

Utcahálózat Mohács déli részén. Bal oldalon látható a magaspart a főút mellett.

A város alatti szigettől keletre húzódott a bizonytalan szélességű Mohácsi-Duna. Azonban nem világos, hogy a keleti, vagy a nyugati meder volt-e a főág a középkorban. Ez már csak azért is érdekes kérdés, mert miután Mohács dunai kikötővé fejlődött, amely délvidéki hadjáratok idején katonai logisztikai bázisként működött. Csakhogy nem tudni, hogy a keleti vagy a nyugati ág adott-e helyet ennek a kikötőnek. Elképzelhető, hogy eredetileg a nyugati ág volt a főág, amely idővel éghajlati vagy ebből következő hidrológiai okok (szigetképződés, kanyarulatfejlődés, a keleti ág bevágódása) miatt egyre kevesebb vizet szállított. A Mohácstól keletre folyó ág vízhozamnövekedése és ezáltal mélyebbre vágódása lehet az egyik ok. Ez a növekvő vízhozam egyéb problémákat is okozott Mohácson, erről rendelkezünk egy 1608-as beszámolóval:

„Délben a Tolnától három mérföldre eső Mohácsra érkeztünk, és a vár alatt egy kellemes ligetben kötöttünk ki. Orátor úr itt megtekintette a várat, amelyet a paksihoz és a tolnaihoz hasonlóan csak egy sárral betapasztott magyar kerítés, vagyis palánk vesz körül, kis sarokerődítésekkel, benne szintén sárral ragasztott és deszkából készült kis szoros házakkal, és annyira közel fekszik a Dunához, hogy a víz néhány éve benyomta a palánkot, ezért azt beljebb kellett helyezni.” Brandstetter 1608. 

Maximilian Brandstetter tehát leírja, hogy azt a szigetet, amelyen Mohács épült keletről erőteljesen pusztítja a Duna oldalazó eróziója. Vajon mi okozhatta ezt a nagymértékű eróziót? Helytörténészek szerint a Duna akár 150-250 méter széles szakaszt is elmoshatott Mohács keleti részéből, beleértve az öregvárat és a palánk egy részét. Előfordulhatott az is, hogy az elzárt/elzáródott/lefűződött nyugati meder vízhozama hozzáadódott a főághoz és ez megnövelte a folyó munkavégző képességét? Ennyi idő távlatából nehéz megválaszolni ezt a kérdést mint ahogy azt is, hogy ez az esemény mikor következett be.

Ugyancsak érdekes kérdés, hogyan nézhetett ki ez a nyugati meder a mohácsi csata idejében (1526). Vajon még akkor is szigeten állt a város, vagy már megkezdődött a feltöltődés és létezett az a híd amelyen száraz lábbal meg lehetett közelíteni? A korabeli források és a csata leírásai sem említenek szigetet Mohácsnál. A következő forrás közel 140 évvel később már mocsárként írja le ugyanezt a medret:

"A helységtől jó puskalövésnyire körös-körül mocsaras hely terül el, amely úgy látszik a Dunából jön és oda ömlik vissza, s így a helységet nem csekély mértékben megerősíti. A mocsáron át hidat építettek, mindjárt a helység kapujával szemben, mert a mocsár nagyon mély, és nem lehet átlovagolni rajta." (Henrik Ottendorf, 1663.) 

Henrik Ottendorf nemcsak mocsárként írja le a medret, hanem egy rajzot is mellékel az elmocsarasodott ágról, amely nem csak emiatt érdekes. Moháccsal szemben ugyanis nem a Mohácsi-sziget látszódik, hanem egy másik, annál jóval keskenyebb fás sziget is. A mocsár szélessége helyenként eléri a palánk szélességét, legkeskenyebb pontján híd ível át rajta, amely lehetővé tette az időnként kiáradó Duna vizének levonulását a palánk védelmével egyidejűleg.

Henrik Ottendorf rajza Mohács palánkjáról, délre tájolva. 1663.

Ottendorf leírása és rajza szerint Mohács védői felhasználták a természet adta lehetőségeket is az erődítmény védelmére. A mocsaras terület szélessége és íve a fő természetföldrajzi érv amellett, hogy ez nem egy, a település védelmében ásott mesterségesen ásott árok volt, melybe a Duna vizét vezették. Arra ott volt a másik árok, közvetlenül a palánk falai körül, melyről a török utazó, Evlia Cselebi 1663-ban konkrétan megemlítette, hogy abban a Duna vize folyt. Az is elképzelhető, hogy bizonyos időszakokban a széles meder felső torkolatánál fokszerű záráson keresztül szabályozhatták a mocsár vízállását, ill. a vízutánpótlását. 

A mohácsi tábor 1687. augusztus 6–9. között, azaz 3 nappal a Nagyharsányi csata előtt. (forrás)

Ez a nyugati Duna meder későbbi ábrázolásokon is megjelenik. Az 1687-es kép, mely a császári és királyi tábor elhelyezkedését ábrázolja a nagyharsányi ütközet előtt, vékony vízérként jelöli. Ezzel szemben a Mohácstól Kölkedig húzódó öblözet egy kiterjedt mocsár, ennek átmenete a Mohács felé eső ármentes térszínre valószínűleg fokozatos volt, erre utal a sziget különös alakja. 

Az egykori dunai holtág lefűződését a kutatók a XVII. század végére teszik, de óriási szerencsénk van abban a tekintetben, hogy a XVIII. század vége felé fellendülő hazai térképezés még láthatta ennek a nyugati medernek a maradványait. 1778-ban két Mohácsot is láthatunk a meder két oldalán. A mai Kossuth utca mentén terül el a szalagtelkes Újmohács a betelepített svábok házaival. Eközben a régi sokác, szerb és magyar lakosságú Ómohács a meder és a Mohácsi-Duna között terül el. Közöttük ott csordogál egy vékony, patak-szerű vízfolyás, melyen hidak vezetnek keresztül. Ez a vízér a mai Sokácrévnél szakadt ki a Dunából és folydogált végig Mohács déli része felé, ahol beleveszett a Kölkedig tartó vizenyős ártérbe. Újmohács házai végében egy sötéttel sávozott terület látható. Valószínűleg a térkép szerzői így próbálták érzékeltetni a Mohácsi-síkság meredek leszakadását a dunai ártérre. A meredek partfal és az egykori meder futása hatással volt a mohácsi utcahálózat kialakulására. 

 

Mohács 1778. párhuzamosok: út és meder - nyugatra tájolva. (forrás)

A két településrész közötti területet a Duna árvizei rendszeresen elárasztották, a mai Koló téren csak csónakkal lehetett átkelni ilyenkor. Az egykori vizenyős térszínt a XIX. század első évtizedekig csak vásártérként tudták hasznosítani. A terjeszkedő város területigénye miatt az egykori dunai holtágat feltöltötték, először kertek, majd házak is épültek a területen. Modern kori Mohácsi épületek alapozásánál megfigyelték, hogy a talaj legfelső 1, helyenként 2 méter vastagságú rétege gyakorlatilag korábbi korok elegyengetett építési törmeléke. Ez egy gyakorlatias lépés volt a helybéliek részéről, a régi épületek törmelékének elszállítása nélkül tudtak hatékonyabban védekezni a dunai árvizek elöntése ellen. 

...és az egykori nyugati Duna meder feltételezett partvonalai

A feltöltés azonban csak a meder északi részét érintette. Ez a tereprendezés végleg levágta a holtágat a Dunáról, de a meder déli része fennmaradt, sőt továbbra is vizenyős térszín maradt, köszönhetően a kicsiny Bég-pataknak. 

A Bég-patak a Geresdi-dombság déli lejtőjéről eredő vízfolyások egyesülése után Lánycsók mellett ért ki a Mohácsi-síkságra ahol egy hordalékkúpot épített fel. Ezután kelet felé kanyargott egészen Mohácsig, ahol egy következő tereplépcsőt ért el. Itt az esés megnövekedése miatt hátravágódott a magaspartba egy viszonylag mély völgyet alakítva ki. Vízhozama meglehetősen szélsőséges volt. Nagyobb esőzések utáni villámárvizei Mohács déli részét rendszeresen fenyegették, előfordult, hogy csónakázni lehetett a 3-4 méter széles medrében. Ezért 1920 körül csatornázták medrét. Napjainkban Mohácstól északra ömlik a Dunába.

A jobbról (nyugatról) érkező Bég-patak "dunai" torkolata

Egykori völgye Mohácson ma is megvan, olykor még víz is áramlik benne, már ha a helyi lakosság belehordott zöld- és egyéb hulladéka engedi. A Szent Rókus kápolna mellett érte el a Mohácstól nyugatra található Duna-medret. Ezt a városrészt a vizenyőssége miatt – nem véletlenül – "Venezia" néven emlegették, de a környékbeli Bégpatak, Fűzfa és Árok utcák is beszédes földrajzi nevek. Mohácson a Bég-patak kiépített medrét leszámítva nem maradt nyoma ennek a Duna holtágnak. 

A vízgyűjtőjének nagy részét elvesztő Bég-patak napjainkban elsősorban csapadékvizet és szennyvizet vezet le. Megrövidített szakasza Kölked mellett éri el a Dunát. Így volt kétszáz évvel ezelőtt is, azzal az apró különbséggel, hogy akkoriban a Duna árterén tűnt el és nem (Bég-)patakként, hanem (Temető-)fokként hivatkoztak rá:

Az árvíz ezen két Sectiót, a Kölkedi Intravillanumot és kerteknek egy részét kivévén, egészen elborítja. Ezen vízbe zárt Kölked helysége olyan dombos helyen fekszik, hogy senki nem is hallotta, hogy valamikor az árvíz bejött vólna a’ faluba. A helység három tőltés által fentartja a kommunicatiót az Ország úttal; a Duna felé való magos töltést pedig az Hertzegi Uradalom Tsinaltatta, hogy a Vislaki rétjeit a Kölkedi laposágra kiömlö árvizek ellen óltalmazza. A Barátok fokja mindég folyik; mert szárazság idején legalább a Mohátson úgy nevezett Bék rétje val Temetői Fok vizei azon szivárognak le. 

Mohács déli része 1826 körül; a régi temető, a Temető-fok és a Vári-rét. (forrás: Duna Mappáció)

Ennyi maradt tehát az ismeretlen, régi Duna mederből, amely a magaspart tövében folyt Kölked irányában dél felé. Sorsára reményeink szerint fény derülhet az 500. évforduló felé haladó mohácsi csatatérkutatás révén, melyhez további természetföldrajzi kutatások szükségesek. Sekélyfúrások az egykori medrekből, dendrokronológiai vizsgálatok az egykori mocsáron átívelő hídpillérekből, a beleveszett faanyagokból, vagy a folyami üledékek szénizotópos kormeghatározása. Hiszen ahogy egyre többet tudunk meg a Dunáról, úgy tisztul a kép a csatával kapcsolatban is és ahogy egyre jobban megismerjük a csatát, egyre több ismeretanyagunk lesz az 500 évvel ezelőtti Dunáról.