Májusfa Rührsdorfban

"Außer Betrieb" gúnyolódik ismét a laminált felirat az erdős hegyeken átszüremlő reggeli napfényben a weißenkircheni sodronyköteles komp felhajtójánál. Akkor erről ennyit, gondolja ismét az utazó, lehet szépen hazamenni, itt nem kelsz át, neveti a folyón látható összesen öt szállodahajó, amelyekből ömlik az amerikai turista az álmos wachaui városka nyakába, miközben a busz kiáll a megállóból, és megy tovább Stein irányába. Szemben, Sankt Lorenzben az ósdi templom tövében bánatosan szusszan egyet Wachau orra, mit lehet tenni, megnézni még egyszer a szigetet, amitől az ódon városka Duna-partja kissé jobban néz ki, vagy böngészni a menetrendet visszafelé Kremsbe. 

A revitalizált rossatz-i szigetvilág (forrás: Rudolf Sturmlechner)

Közel s távol ez az egyetlen átkelési lehetőség a Dunán a sötét hegyek reggeli félhomályába burkolózó jobb partra. Mauternnél van híd, Dürnsteinnél talán működik a másik komp, de az pont az ellenkező irányban van a Wachau legészakibb kanyarulatában sorakozó három és fél szigethez képest, melyeket 3,5 millió euróból revitalizáltak az Európai Unió LIFE+ programjának keretén belül 2015-2022 között. 

Másik átkelő keresése nem lehetséges, ugyanis az időveszteség itt nem opció, a mederrekonstrukció olyan jól sikerült, hogy a légvonalban 4 kilométeres kanyarulat ívét majdnem 10 kilométer bejárni az átlábolhatatlan mellékág, a hidakhoz képest távoli szigetcsúcsok, a széles szigetek és az ismeretlen kisvizes helyzetek miatt, a bele nem kalkulált, de igen valószínű eltévedések mellett.  

Élőhelyrekonstrukció Wachauban 2015-2022 között (forrás)

A Wachau orrát elhagyva a hegyek kissé eltávolodnak a folyótól mindkét parton, enyhítve a bezártság érzetét az "Osztrák Dunakanyar" legészakibb pontján. A folyó ilyen helyzetben kapva kap az alkalmon, szusszan egyet és egy kis időre lerakja a magával cipelt terhét, aztán ha elkalandozik a figyelme a szemközti homokkősziklák formakincsén, mindenféle növényzet szövi be gyökereivel az összeharácsolt válogatott kavicsokat. Így keletkezett számos kis sziget a domború partél mentén, melyekből aztán kialakultak nagyobbak, a Venediger Au, a Pritzenau- és a Schopperstatt-sziget St. Lorenz és Rossatz között a jobb parton. 

A növekedés olyannyira jól sikerült, hogy a kisebb ágak fokozatosan eltűntek, holtággá váltak, és a Duna egyre ritkábban tette bennük tiszteletét. Ezért volt szükség a rendkívül nagymértékű beavatkozásra, élőhely és meder rekonstrukcióra, melynek révén egy nagy összefüggő mellékágban mindhárom nagy sziget mellett újra folyhat a Duna, ráadásul egész évben, kisvíznél is, amilyenen a néptelen komp is ringatózott Weißenkirchenben, ahonnan éppen rá lehetett látni a Venediger Au nyugati csúcsára, ahol a kikotort mellékág indul, és kanyarog egészen Dürnstein kék templomtornyáig. 

Pedig lenne itt látnivaló. A változatos új meder, ami hol mélybarnán hömpölyög, hol kéken csobog a fehér kavicszátonyok között, szétágazik, kiszélesedik, összeszűkül, hidak alatt bukik át, májusfákra pillant fel, miközben ökölnyi kavicsokat görget, de mégsem látni sehol az alját. Vagy éppen maga a Wachau-i Kultúrtáj (nem mellesleg világörökség), ami a szőlőre, sárgabarackra és a kövekre épül. Minden talpalatnyi helyet kihasználnak, nemcsak a síkságon, de a meredek hegyoldalakra is felkúsznak az ültetvények. Sőt, a Venediger Au is ilyen kultúrtáj a gyümölcsöseivel, a traktorok által is használt hídjával, és kisebb részben a Schopperstatt-sziget is, ahol az ártéri erdők visszatelepítése ellenére még előfordulnak faültetvények. 

Ezzel szemben a Pritzenau a leginkább természetközelivé formált sziget, főként a keleti nyúlványával összeköttetést biztosító, újonnan kialakított átfolyón látszik, hogy mesterséges képződmény, ami kisvíz idején széles kavicszátonyként bukkan fel, rajta az időközben megtelepedett változatos pionír lágyszárúakkal. Az élőhely-rekonstrukció egyik kiemelt része volt ugyanis a természetközeli part helyreállítása, ahol a kavicsos parton nem csak a vízitúrázók, de az ilyen helyeken fészkelő madarak is új otthonra lelhetnek. Gondoltak a hüllőkre és kétéltűekre is, a Pritzenau felső csúcsán több mély, vízzel teli gödör, kopolya, biztosít számukra élőhelyet és szaporodóhelyet. 

"Außer Betrieb", pedig milyen jó lett volna végigfényképezni ezt a zöld labirintust, dokumentálni hogyan kezdi átrendezni a természet az emberkéz által vezetett munkagépekkel átformált tájat, megfigyelni hogyan oszlik meg a holtágak között az új vízhozam. 

Csakhogy aztán felzúg egy motorkerékpár, erősödik a zúgás, ahogy dél felől bekanyarodik a sodronyköteles komp parkolójába, leszáll róla egy bukósisakos lány, gondosan leláncolja a járművet, odalép a laminált felirathoz, leveszi, hóna alá csapja, leakasztja a láncot a fagerendákkal kirakott felhajtóról, lesétál a komphoz, felnyitja a sorompót is, és int, hogy lehet jönni, legördül egy cseh rendszámú autó, kifizetjük az átkelési díjat, majd a sodrás lassan átvezeti az úszó szerkezetet a revitalizált szigetek fölé magasodó rührsdorfi májusfa felé.

Egy mondat a Hunsdheimi-szigetről

IN ENGLISH

Amennyiben a jól megérdemelt csúcs-csoki majszolása közben jobbra tekintünk az ausztriai Mautern városa felé lealacsonyodó Dunkelsteinerwald utolsó kilátójáról, a Ferdinandswartéról, kelet felé megpillanthatjuk a Wachau utolsó, avagy a Tullni-mező legelső dunai szigetét, a 2024-es év dunai szigete szavazáson már röviden bemutatott Hundsheimi-szigetet, amely alig száz éve jött létre valamely csoda folytán az osztrák dunai szigeteket különösképpen sújtó demográfiai válság közepette, amit aztán az óvó emberi kéz stabilizált, gondosan körbeszórva alpesi sziklákkal, talán a sok száz környékbeli sziget felszámolása felett érzett lelkiismeretfurdalása miatt, ami persze biztosan túlzás, de a már csak régi térképeken látható állapotok miatt is észszerű és logikus következtetés, hiszen a Mauterni híd felé mutató magányos mederforma 1930 körül bukkant elő sóderzátonyként a kétszáz lakosú Hundsheim melletti lapos sarkantyú felett, egy olyan korban, amikor a Tullni-mezőn a szigetek 99%-át már eltüntette a folyószabályozás, rajta 1940-re kisebb erdő nőtt, alakját, méretét azóta is őrzi, habár a felső, nyugati csúcsának fáit az árvizek alaposan megtépázzák.

Az alsógödi Tó büfé siratófala

 

"Szürcsi van, gyerekek!" - Árpi bácsi

Magyarország legszebb sziget-ábrázolása válik éppen a külső erők áldozatává. Mint egy lerombolt templom mezítlenné váló freskója, úgy válik ez a "szentkép" minden szem számára láthatóvá az egykori Tó büfé romjai között, Alsógödön. A négy évtizedes múltra visszatekintő kultikus kiskocsma bontói mintha maguk is érzékelték volna, hogy itt valami szakrális ábrázolással állnak szemben, megakadt a csákány, és ez az egy, hátsó fal valahogy (még) megmaradt egész építményből.  

Az eredeti kép. (forrás: Jancsa Jani)

Ha nem vigyázunk, az újonnan lebontott Duna-parti vendéglátóipari egységekről írt nekrológok mostanában olyan elcsépelt közhellyé válhatnak, mintha a Duna ismétlődő kisvizei felett lamentálnánk. Egy idő után unalmassá válhat, megfásult szerzőként hiába látjuk a trendeket, nincs a kezünkben semmi, amivel ezekkel a jelenségekkel szembe lehetne szállni. Itt Alsógödön a lerombolt Széchenyi csárdánál fejeztük be idén februárban, most egy kilométerrel északabbra folytatjuk, a Gödi-szigetre vezető kocsma-hídfőnél, ahol a csomagjukat a fejükön egyensúlyozó, a vadonba átkelő nyaralók utolsó esélye volt jóllakni, esetleg italt vételezni. Egyszerre volt ez a falu széle és a falu közepe is a Bartók Béla utca végén, a Göd feliratú bélyeges téglák szülőföldjeként is ismert Feneketlen-tó mellett. 

Hiábavaló lenne a személyes emlékekkel traktálni az olvasót, de mindenképpen fontos megemlíteni, hogy hidrológiai gócpontként is funkcionált a hely, azon kívül is, hogy a első tulajdonos rendszeres harcot vívott a Feneketlen-tavat leereszteni szándékozókkal, rendszeresen téma volt a törzsvendégek között a Duna, a "Homoksziget", nemcsak nyáron a csúcsidőben, de a legködösebb novemberi napokon is itt vitatták meg a Duna-ág revitalizációs lehetőségeit, van-e értelme kotorni a mellékágat, kell-e ide jachtkikötő, hol lenne a legjobb helye az Ilka-patak torkolatának a vízutánpótlás biztosításának érdekében. Rendszeresen találkoztak itt kutató hidrobiológusok, természetvédők egy-egy szigetbejárás után, és volt itt Dunai Szigetek blogtalálkozó is. 

Kök Árpi bácsi és Ica néni, az első tulajdonosok. (forrás: Göd Digitális Fotóarchívum)

Tulajdonképpen nem járunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk a Dunai Szigetek blog szülőházát bontották most le, szomorú mementónak meghagyva ideig-óráig azt a vidám hangulatú Gödi-sziget képet—ami csak a büfé legutolsó korszaka óta díszítette a hátsó termet—, melyhez ez a büfé oly sokat tett hozzá, és ami sokáig a blog egyetlen és legfőbb témáját jelentette.

Elfogytak a szavak.

Szürcsi van, gyerekek... záróra.

Schwarze Lackenau

IN ENGLISH

Bécsben az 1870-1875 közötti folyószabályozás, majd az ezt követő urbanizáció után nagyon kevés eredeti folyóág maradt fenn az egykor igencsak szövevényes bécsi Dunából. Ennek ellenére a régi vízrajzi nevek a mai napig fennmaradtak az osztrák fővárosban, lépten-nyomon olyan utcanevekbe és településrészekbe botlunk, mint például a floridsdorfi Am Hubertusdamm út, az Überfuhrstraße, a Floridsdorfer Aupark amelyek mind az egykori dunai sziget, a Schwarze Lackenau történetéhez kapcsolódnak. Annak ellenére, hogy ez a sziget több mint másfél évszázada megszűnt létezni, az árvízjárta mezőket beépítették, a betemetett, majd részben revitalizált mellékágát, talán kegyeleti okokból meghagyták zöldfelületnek, amit bárki bejárhat, feltéve, hogy tisztában van azzal, mi volt egykor a lába alatt. Ami persze egyáltalán nem nyilvánvaló.

A Schwarze Lackenau a nagy bécsi folyószabályozás előtt

Bécs felett a bal parti Bisamberg hasonló helyzetben van, mint a folyásirányban következő "kapu" Dévény és Hainburg között, részmedencékre tagolja az osztrák Dunát. Felette a Tullni-mező egykor hasonlóan gazdag szigetvilággal rendelkezett, mint a Bisamberg alatt kinyíló Morvamező. A Schwarze Lacke az egyik első morvamezei, balparti Duna oldalág volt, amely Langenzersdorf alatt, a templomáról könnyen felismerhető Leopoldsberggel szemben ágazott ki, és a hét kilométer hosszú, fordított "S" alakú meder Floridsdorf mellett tért vissza a főágba. Az általa körülölelt sziget, hasonlóan sok más Bécs-környéki társához hasonlóan "Au" néven volt ismert, manapság a Schwarze Lackenau vízrajzi név településnévvé alakult át. 

Bécsben annak ellenére, hogy nagyon kevés maradt meg a régi dunai szigetekből, ezek története remekül dokumentált, a példaértékű Wasser | Stadt | Wien kötet térképei szerint a különböző formában, de már a XVI. században is megvolt ez a mellékág, amely mellett hol egy, hol három különálló sziget feküdt. Ezzel szemben a partján mindössze egyetlen település, Jedle(r)see dacolt a Morvamezőre rendszeresen kiöntő Duna pusztításával, mint például az Erdődy grófok helyi udvarháza falán táblán megörökített 1830. márciusi  árvízzel.

A XVIII. század során megszaporodó, és egyre nagyobb vízszinttel tetőző árvizek Bécsben különösen rettegett események voltak. Az emberéletben és a településekben okozott károk mellett a levonuló árvizek után minden egyes alkalommal új zátonyok, új szigetek alakultak ki, a régiek formája megváltozott, egyes ágak feltöltődtek, más ágak pedig megindultak a főággá válás útján. Bécstől északra, a Schwarze-Lacke-ág szabályozása is egy ilyen vízhozamváltozás miatt vált szükségessé, a XVIII. század derekán félő volt, hogy a Duna főága egyre inkább ezen az ágon keresztül a Morvamező irányába tér ki, ezek a mederáthelyeződések nemcsak a környező mezőgazdasági területeket fenyegették pusztulással, de fenyegették Bécs kereskedelmét is, amennyiben a korábbi, jobb parti hajózó útvonalak feltöltődnek. Tehát egyszerre kellett a jobb parti Nußdorf mellett biztosítani, hogy a Donaukanal elődjének számító Duna-ág elegendő vízutánpótlást kaphasson, és lezárni a bal parti ágakat. 

Hét évnyi vita után 1776-ban a bécsi Haditanács jóváhagyta a soproni születésű vízépítő mérnök, Hubert János Zsigmond tervét, és megbízta őt egy 7 km hosszú védőgát építésével Langenzersdorf és Nußdorf között. Ehhez több mint 50, a főmederbe nyúló sarkantyú tartozott, amelyek az új töltést védték a part eróziójától. A Duna folyása már a tervek készítése közben is jelentősen megváltozott, ezért Hubertnek menet közben módosítania kellett a terveket. A meglehetősen szabálytalan vonalvezetésű töltés több kisebb-nagyobb folyóágat zárt le, mindegyik potenciálisan magában hordozta az árvizek idején az átszakadás lehetőségét. Az egyik ilyen kisebb ág a Schwarze Lackenau területét középtájt majdnem kettévágó, az átszakadás előtti utolsó pillanatban elzárt Scheibgraben volt. A szigeten keresztben is épült egy töltés, a Kommunikationsdamm célja az volt, hogy biztosítsa az összeköttetést Nußdorf felé, a végén egy révátkelés működött. Csahogy a Hubertusdamm a legető legrosszabb időszakban készült el. 

A XVIII. század végén a bécsi szakaszon egyre gyakoribbá váltak az árvizek, volt, hogy évente több is elöntötte a Schwarze Lackenaut, ezek sorban a következők voltak a Historische Hochwässer der Wiener Donau und ihrer Zubringer alapján: (1771 július, 1775 január, 1776 február, 1777 június, 1784 február, majd augusztus, 1785 március, június, július és augusztus, 1786 június, július, augusztus). Alig négy évvel a töltés elkészülte után a legnagyobb, 1787. novemberi árvíz alaposan megrongálta a töltést és újra megnyitotta a Schwarze-Lacke-ágat, amit később egy "sekély" gáttal zártak le újra (Seichdamm) de akárhogy is történt, a Hubertusdamm képezte az alapját és az első szakaszát a később a Morva-folyó torkolatáig megépített, nyílegyenes vonalvezetésű  Morvamezei árvízvédelmi töltésnek.

A Hubertusdamm eredeti nyomvonala 1783-ban

Bécsben ez a szabályozás 1870-1875 között rendkívül drasztikus változásokat okozott, végleg felszámolta a város környékén a Duna tájformáló szerepét, és lehetővé tette az urbanizációt a mentesített területeken. És egyben lezárta a Schwarze-Lacke-ágat, levágta a Schwarze Lackenau sziget nyugati részét, ami azzal járt, hogy a soproni Hubert mérnök töltésének maradványait is elegyengették az árhullámok levezetésére kialakított Inundationsgebiet sivár területén. Érdekes módon a sziget alsó csúcsa Floridsdorf mellett megmaradt, ez a Floridsdorfer Aupark. 

A Duna régi és új nyomvonala Jedlesee és Floridsdorf között 1870-1875.

A Duna tájformáló szerepét az ember vette át a mentesített árterületen, a Schwarze Lackenau területén, amíg sziget volt, alig egy-két ház állt 1870-ig, jellemzően hajóépítőműhelyek, révházak, vendéglők, vagy uradalmi épületek. A bécsi városiasodás először Jedlesee-t érte el, a sziget területét az első világháború utáni lakásínség miatt parcellázták két fázisban, elsősorban kiskerteket, családi házakat építettek, ezt az arculatát a településrész a mai napig meg tudta őrizni. Annak ellenére, hogy a Schwarze-Lacke-ágat legkésőbb 1939-ig fokozatosan feltöltötték, a régi meder területe nem épült be. 

A már betemetett Schwarze-Lacke-Duna és a felparcellázott sziget 1939-ben

Legtovább a Jedlesee alatti szakasz őrizte meg a folyómeder formáját, ezt a részt 1945 után töltötték fel a II. világháborúban lerombolt épületek anyagával, később egyes hírek szerint szeméttel, ipari szennyezésekből származó földdel folytatták a munkálatokat, amely légifotók alapján még 1956-ban is zajlott. Helyszíni bejárás alapján a feltöltés egyáltalán nem volt egyenletes, valószínűleg a birtokviszonyok miatt. A parti magántelkek mederbe nyúló részei őrizték meg jellemzően a legmélyebb részeket, váltakozva hol a szigeti, hol a parti oldalon, elsősorban a Jedlesee-i templom feletti szakaszon. Egy hosszabb mélyedés található a Teslagasse mellett az Aupark Jedlesee erdős területén is, de ott, ahol a hatóságok játszótereket, sportpályákat létesítettek, az elegyengetés jóval alaposabb volt. 

A legutolsóként feltöltött déli szakasz 1956-ban.

Az utolsó jelentős beavatkozás 1984-1992 között zajlott, amikor a Duna medersüllyedése miatt a Morvamező talajvízszintcsökkenése a mezőgazdaságot kezdte fenyegetni. A Duna-szabályozás káros hatásai egy újabb beavatkozást tettek szükségessé, a Schwarze-Lacke-ág északi részének revitalizálásával építették meg a Marchfeldkanalt, azaz a Morvamezei-csatornát. Ez a csatorna tulajdonképpen Langenzersdorfnál ágazik ki a Dunából, de több kilométeren keresztül a Dunával párhuzamosan fut, az egykori Schwarze-Lacke-ág felhasználásával vezették ki kelet felé és tart majdnem egészen Dévényig. 

Vízzel csak ezen a szakaszon találkozni, de úgy tűnik, már ez is előrelépés a bécsi viszonyokhoz képest.

A Schwarze-Lacke-Duna (mostanában Morvamezei-csatorna) revitalizált északi része

Itt-ott felszínre bukkannak a feltöltésnél használt sitthalmok

1870-ig itt csónakról lehetett volna csak a Jedlesee-i templomot fotózni

A Lorettómezei sportpálya, háttérben az eredetileg a Duna-parton épült templommal

Szent Flórián és az 1830-as árvíz a Jedlesee-i Erdődy-udvarház falán.

Bécs legidősebb szigete — az Alberni-kavicszátony

IN ENGLISH

Találós kérdés: melyik az agyonszabályozott, kiegyenesített és szigettelenített bécsi Duna-szakasz legöregebb, ma is létező természetes szigete? Ha van ilyen egyáltalán. 

Nyilván van, hiszen eleve értelmetlen lenne a kérdés, sőt ez a bejegyzésnek se lett volna miért nekifogni. Mindenesetre a helyszínen ez egyáltalán nem nyilvánvaló, sőt morfológiáját tekintve inkább a legfiatalabb szigetek között kellene szerepelnie, ráadásul minden arra utal, hogy ezt a mederformát az ember alkotta 1972-1988 között, amikor Bécsben revideálták az 1870-1875 közötti Duna-szabályozást, ami a folyó történetének legsivárabb városi övezetét hozta létre Überschwimmungsgebiet néven, ahol a korabeli természetes folyómedrek sokáig úgy hevertek a parton, mint döglött halak a tiszai ciánszennyezés után. Száz év után ezeket a tetemeket elkotorták és eltemették egy Donauinsel nevű 21 kilométer hosszú, mesterséges sziget alá, melynek egy pozitívuma van, hogy végül nem építették be irodaházakkal és lakásokkal, hanem egy városi parkot alakítottak ki rajta, az egyenes, kikövezett partélek ellenére változatos domborzattal és partvonallal. 

A Donauinsel mentén létrehoztak öblöket, félszigeteket, kőszórásokkal lehatárolt csendesebb vízfelszíneket, sőt még önálló dunai szigeteket is, a megszüntetett természetes mellékágak pótlására, illetve a biodiverzitás növelése érdekében. Pont egy ilyen mesterségesen létrehozott szigetnek tűnik a Donauinsel déli, főági partja mentén a két részből, egy kisebb kavicszátonyból és egy nagyobb szigetből álló, kb. 850 méter hosszú, 70 méter széles Alberni-kavicszátony (Alberner Schotterbank) is, melyet már nyugodtan lehetne szigetnek is nevezni, a rajta kialakult ártéri erdő miatt, amit csak egy ponton szakít ketté a schwechati olajfinomítót a lobaui olajkikötővel összekötő igencsak látványos vezetékrendszer. 

2026. május 11-én, hétfőn, kora délután, Wildungsmauernél mért 150 centiméteres, enyhén apadó kisvíznél az Alberni-zátony melletti kb. 20 méter széles mellékágban tapasztalható volt átfolyás, méghozzá nem is akármilyen. A rendkívül meredek, omladozó, hatalmas kavicsokból felépülő partfalak közötti mély mederben rendkívül gyorsan áramlott a víz. Mindkét oldalon levegőben lógnak a fák gyökerei. Ennek két emberi oka van, az egyik a Freudenaui duzzasztómű, melynek alvizén található az Alberni-zátony, a másik ok pedig ugyanerre a beruházásra vezethető vissza, kissé áttételesen. Duzzasztóművek alatt ugyanis a meder hirtelen mélyül, az eredeti vízállás lecsökken, így a szigetek szárazra kerülnek. 

Ez történt itt is, ez a kavicszátony nagyon közel van a duzzasztóműhöz, és egészen annak megépüléséig kavicszátonyként is funkcionált. A vízszintsüllyedés következtében vált szigetté, ezért nőhetett fel rajta az erdő, és emiatt kezdett a mellékág is kiszáradni. Ausztriában jellemzően nem hagyják annyiban ezeket a dolgokat, és nekiállnak kotorni. 2023-2024 között, egy kisebb megszakítással, amikor a Borisz- árvíz halmozott fel a területen elképesztő mennyiségű kőzetlisztes hordalékot és szemetet, az itt rendszeresen strandolók tiltakozása ellenére mélyítették ki a ma is látható mély medret [1]. A kikotort kavicsmennyiséget a főág medermélyülésének ellensúlyozására használták fel, elteregették a freudenaui duzzasztómű alatt. Néhány térképes honlapon még a régi állapot látható, ezért sokan meglepődhetnek a helyszínre látogatva, hogy a szigetre már kisvízkor sem lehet száraz lábbal bejutni, amit a strandolók azóta is sérelmeznek, ellenben az élővilág köszöni szépen az elszigetelődést. 

Az Alberni-zátony 1856-ban (forrás)

Az Alberni-zátony elsőként az 1856-os Pasetti-féle dunai hajózási térképen fedezhető fel. Közelebb volt Mannswörth-höz, mint Albernhez, ráadásul a túlsó parton. Albern ekkoriban egy Kaiser Ebersdorfhoz tartozó kis halászfalu volt, ami sokat szenvedett a Duna áradásaitól. Lerombolta az 1501-es "Himmelfahrtsgieß" áradás, aztán az 1787-es "Allerheiligengieß" is, amikor a Duna eróziója 85 hektárnyi földterületet mosott el, a falu területével együtt [2]. Ekkor települtek át a halászok a mai település helyére. 1809-ben az itt átkelő Napóleon bontotta le a falut, hogy pontonhidat építsen az alberni házak gerendáiból.  

Az Alberni-zátony 1938-ban (forrás)

A kotrás előtti állapot, 2023. 

A jelenlegi állapot

A Pasetti-féle térképen olybá tűnik, hogy az 1836-1841 között Albern és Mannswörth településekkel szemben lezárt hatalmas Duna oldalág egyik szigetét a lezárás kettévágta, a kisebbik zátonyos rész a hullámtéren maradt. Nagy valószínűséggel az Alberni-zátony születésének pillanatát látjuk, azaz ez a ma már bécsi dunai sziget hamarosan már kétszáz gyertyát fújhat el a születésnapi tortáján. Az Alberni-kavicszátony egy valódi reliktum. Nem is a keletkezése, sokkal inkább a fennmaradása megy csodaszámba. Annak ellenére, hogy manapság nem elválasztható a Donauinsel történetétől és területétől sem, nagyon is elkülönül tőle.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

 

[1] https://www.krone.at/3157759

[2] Wasser | Stadt | Wien 

Ambók és Kövesdiek — avagy hány sziget van a Garamtorokban?

Mintha régi, egymással házassági rokonságban, Garam-toroki birtokos nemesi családokról lenne szó, akik rablólovagok módjára sorra hódítják el a magatehetetlen szomszéd Duna területét. Birtokaikat azonban a zabolázatlan, erős sodrású, jelentős hordalékszállítású Garam osztja meg rendszeresen, sokszor összekuszálva a rokoni szálakat és birtoktesteket. Lássuk tehát, kik azok az Ambók és kik azok a Kövesdiek, hányan vannak, milyen életkorban, egészségi állapotban és hogy s mint megy a soruk manapság!

A Garam-torkolat kisvizes időszakban (fentrol.hu 1962. október 27.)

Az itteni szigetvilág történetét nemcsak Ádám Szilvia remek doktori munkájában olvashatjuk, hanem itt a blogon is. Vendégszerzőnk, Farkas László cikkéhez (A Garam-tő szigetei) ez lesz a második kiegészítés, és egyáltalán nem biztos, hogy nem az utolsó, hiszen ez a szakasz kitüntetett abból a szempontból, hogy ezen a viszonylag stabil, kavicsos mederben párját ritkító módon jelenleg is aktívan zajlik szigetképződés. Ennek fő oka a Garam bőséges hordalékszállítása és a keveredő víz által rendszeresen átmozgatott kavicsanyag, valamint az évek óta egyre tartósabb kisvizes időszakok, melyek révén a növényzet egyre könnyebben meghódíthatja a szárazra kerülő kavicszátonyokat, vélhetően tovább szaporítva a már így is népes Ambó és Kövesdi családokat. Ezen kívül még fontos megemlíteni a jégzajlások megritkulását is, ugyanis korábban előfordult, hogy a jégtáblák szigeteket borotváltak kopaszra, itt a Garamtorokban is. 

A szigetképződési folyamat rendkívüli gyorsaságát bizonyítja az első kép 1962-ből, amikor hatból még csak kettő sziget volt meg, a Garamkövesdi- és a Régi-Ambó-sziget, ugyanis az Ambó-sziget helyén látható két facsoportot három évvel később elvitte az 1965-ös nagyárvíz. Időben ennél messzebb most nem mennénk vissza, a rendkívül komplex, egymással is vetélkedő antropogén és természetes folyamatok igen gyakran átrajzolták az 1714–1717 folyamkilométer közötti szakasz arculatát. Ennek része volt a Duna-Garam háború is, melynek következtében a Garam torkolata is vándorolt, ennek következtében pedig az Ambó és Kövesdi birtokrészek is elszakadhattak egymástól.

A Garam-torok szigetvilága 1991. augusztus 10-én, áradás idején (fentrol.hu).

Jelenleg ugyanis három Ambó- és három Kövesdi-sziget található a Garam-torokban, az Esztergom irányában valamivel távolabb (érdekes módon délebbre) fekvő Párkányi-szigetet nem számítva. Közülük kettő a torkolat felett, négy pedig alatta, a 3–3-as szimmetriát nagyban rontja, hogy a Kis-Ambó-sziget átkerült a "Kövesdi" oldalra. Fontos leszögezni, hogy a Garam által kettéosztott szigetek közös kavicsplatformon osztoznak, ez olyan kisvizes időszakokban szembeötlő, mint például az 1962-es légifotó, vagy éppen a 2026. május eleji állapot, amikor LKV+56 centiméter körüli vízállás idején sikerült az összeolvadó szigeteket lefotózni.

A legidősebb Garamkövesdi-sziget (jobbra), háttérben a Kovácspataki-hegyek.

A Régi-Ambó-sziget (balra) feltöltődött, de még szemrevaló medre.

A "szülők" generációjába tartozó Ambó-sziget déli csúcsa.

Az élővilág meghódítja a Külső-Kövesdi-sziget (jobbra) egykori medrét.

A Kis-Ambó-sziget elmosódó oldala a Garam túloldalán.

Kilátás a Kis-Garamkövesdi-sziget két kiszáradt ágára, háttérben a Garam folyó.

A hat garamtoroki sziget életkorban is mutat némi szimmetriát. Az 1991-es hamisszínes légifotón az idősebb szigetek öregebb fái sötétebb pirossal tűnnek fel. A párkányi árvízvédelmi töltéshez simuló, már erőteljes feltöltődést mutató, eredetileg két részből összeforrt Régi-Ambó-sziget párja a túloldalon a legnagyobb kiterjedésű Garamkövesdi-sziget, melynek nyugati csúcsa épül, rajta fiatalabb, természetesebb erdő nőtt fel. Az árvízi elöntéssel küzdve már víz fölé bukkan az újabb Ambó-sziget, a régi mellett, vele szemben pedig egy parti zátony erdősült be a Kövesdi-sziget külső oldalán, ezért ezt az új szigetet célszerű lenne Külső-Kövesdi-szigetnek nevezni, annak ellenére, hogy jelen állapot szerint már teljesen összeforrt az idősebb szomszéddal. A legifjabb generáció 1991-ben még nem létezett, a Garam és a Kövesdi-ág találkozásánál alakult ki a hat közül legkisebb Kis-Garamkövesdi-sziget, az Ambó-sziget és a Külső-Kövesdi-sziget között, a Garam bal oldali zátonyán pedig a Kis-Ambó-sziget. Nehéz nem úgy gondolni ezekre a szigetekre, mint nagyszülőkre, szülőkre és gyerekekre.

Maradt a június?

Zátonyra futott választási plakát

Hát, ez gyors volt. 

Pontosan 300 nappal ezelőtt károgta az Ínség-sziklán tollászkodó vészmadár, hogy itt nagyon nagy baj van. 

Azt is károgta, hogy nagyon nagy baj lesz.

Szólt arról is, hogy "Hamarosan elesik majd a három megmaradt hónap, az április, a május és a június is. (Utóbbi épphogy megúszta fél nappal.) Majd azt is megfelelően dokumentáljuk."

Az Ínség-szikla semmiben nem különbözik az Dunából adott vízállásnál előbukkanó kövekhez, azonban a történelem során szimbolikus jelentés kapcsolódott a nevéhez, jellemzően aszályos, száraz időszakhoz kapcsolódik, amikor kb. 92 centiméteres Vigadó téri vízállásnál előbukkan.

2024. év végéig nem fordult elő olyan a budapesti vízmérce történetében, azaz az elmúlt nagyjából másfél évszázad alatt, hogy ez az eocén korú (kb. 40 millió éves) rétegsor középső-felső szakaszán megjelenő kovás márgával cementált, tűzkőtörmelékes homokkő szikla márciusban, áprilisban, májusban, júniusban és júliusban kibukkant volna. 

Aztán 2025-ben kipipáltunk két újabb hónapot a (jeges árvizes) márciust és a (zöldárakat követő) júliust.

2026-ban, miután januárban szinte végig vízszint fölött volt az Ínség-szikla, kipipáljuk az áprilist és az előrejelzések alapján a májust is, amikor alacsony vízállás helyett árvizeknek kellene levonulnia a folyón, mint például 1965-ben vagy legutóbb 2006-ban.

Évente két új hónap, alig 14 hónap alatt összesen négy.

A vészmadár fészket rak az Ínség-sziklán, a szirt előbukkanása pedig lassan elveszíti hírértékét, normalitássá válik.

Maradt a június. 

Maradt a június?