Ulmi skatulyák

AUF DEUTSCH


"Die ersten fanden den Tod,

die zweiten hatten die Not,

und die dritten erst das Brot."

Ulmi skatulya útban Visegrád felé, tetején a fekete-fehér ulmi zászló

1946. január 15-én, Nagy Imre kommunista belügyminiszter terjesztette elő a magyarországi németek kitelepítést szabályozó 70.010 / 1946. BM. számú rendeletet, melynek révén 1948-ig 185000 embert fosztottak meg a kollektív bűnösség alapján állampolgárságuktól és vagyonuktól. Internálótáborokból kerültek marhavagonokba férfiak, nők, gyerekek és idősek, gyakran még az ingóságaikat sem vihették magukkal. Az alábbi propaganda-film-híradóba a svábok helyére tetszés szerint behelyettesíthetnénk zsidókat, magyarokat, szlovákokat, esetleg más kisebbségeket.
 

Az első marhavagon transzport Budaörsről indult még 1946 januárjában majd ezután két éven keresztül tartott a kitelepítés. Hivatalosan 10%-ban állapították meg az "ártatlanok" arányát, akik maradhattak. A belügyi szervek előtt az ártatlanságot leggyakrabban egyetlen irat bizonyíthatta: a kommunista tagsági könyv. A kiürülő sváb házakba, falvakba új lakók érkeztek, a hasonló módon elűzött felvidéki magyarok.

De mikor és hogyan érkeztek a svábok Magyarországra?

Természetesen a Dunán! Ulm városában a mai napig Donauschwabenufer-nek nevezik azt a rakpartot, ahol annak idején a svábok ősei hajóra szálltak, hogy egy jobb élet reményében kelet felé vándoroljanak. Ulm mellett Günzburg és Regensburg volt a két másik dunamenti gyülekezőhelyük, ahol a német nyelvterület minden szegletéből érkező emberek vártak arra, hogy feljussanak egy a messzi Magyarországra induló hajóra.

A három fő sváb telepítési hullámot németül Schwabenzugnak nevezik, annak ellenére, hogy a telepeseknek csupán egy kis része volt valóban sváb. Rajtuk kívül érkeztek elzásziak, svájciak, frankok, bádeniek, jöttek németek Bambergből, Würzburgból, Mainzból, Speyerből, Trierből és Freiburgból, sőt Stájerországból, Lotharingiából és Tirolból is. 1693-ban Pilisvörösvárt már sváb faluként említik, de a nagyobb betelepülés a XVIII. században zajlott (I. hullám 1722-26 - III. Károly, II. 1763-73 Mária Terézia, III. 1782-1787 II. József). Nem csupán a Bécsi Udvar által szervezett telepítésekről van itt szó, magyar nemesek ugyanúgy toboroztak embereket nyugaton elnéptelenedett birtokaikra. Németek mellett érkeztek spanyolok, katalánok (Nagybecskerek = Új-Barcelona), és franciák (Mercyfalva) is. A magyar főurak közül gróf Károlyi Sándor volt úttörő a német telepes-toborzásban.

Kelheimi óriástutaj

Ulmi skatulya

Lássuk, hogyan zajlott ez a "drang nach osten". Ami az amerikai telepeseknek az ekhós szekér, az a sváboknak az ulmi skatulya (Ulmer Schachtel) és a kelheimi óriástutaj (Kelheimer riesen Plätten) volt. Ez a két középkori eredetű hajó uralta akoriban a hajóforgalmat a Felső-Dunán. Közülük az ulmi skatulya a híresebb. Hossza 60 láb (~18 m), szélessége 15 láb (~4 m), merülése 3 láb (~1 m) maximális teherbírása 20 tonna volt. 6-8 fős legénység irányította hosszú, főként kormányzásra használt lapátjait. Felépítménye durván megmunkált fából készült, ahol a telepesek töltötték a hosszú utat. A hossszú menetidőt az okozta, hogy a skatulya csak nappal tudott haladni, nehogy az ismeretlen vizeken zátonyra fusson, kockáztatva az jó üzletet.  Egy ilyen hajó körülbelül 200 guldent ért, egy utazás ára pedig 20 gulden volt. Ezt általában a telepesek a Magyar Királyság határáig fizették, innen a toborzó nemesúr költségén utaztak tovább. De mi történt a hajóval, melyet nem hajtott sem emberi, sem állati, sem gépi erő, csupán a folyó akkoriban meglehetősen lassú sordása. 

 

A két hajótípus egy regensburgi emléktáblán

Az ulmi skatulyákat a célállomáson egyszerűen szétszedték és eladták anyag áron. Ez egyfelől jó volt a fakereskedőknek, mert képtelenség lett volna egy ekkora szerkezetet sodrással szemben, kiépített vontatóutak hiányában visszavonszolni Regensburgig, másfelől jó volt a telepeseknek. Ekkoriban az Alföld - maradva az amerikai hasonlatnál - leginkább úgy nézett ki, mint a préri. Békés megyében például csak fából maradt kevesebb, mint ember. Így a legelső telepesek házai szétszedett ulmi skatulyákból épültek fel.

A kelheimi óriástutajokból pedig azért nem, mert ezek mindössze 2 tonna súlyúak voltak, így lehetséges volt a parti vontatásuk folyásiránnyal szemben. Ezeken a tutajokon jóval kevesebb ember tudott helyet kapni, de ezen is állt egy skatulya, védelmül az időjárási viszontagságok ellen. A kelheimi tutajokat rakománytól függően akár 60 ló is vontathatta.

Az ulmi skatulyák már a XVIII. században menetrend szerint jártak, egészen le Iszmailig. Eltűnésüket a vasút okozta, az utolsó hajójárat 1897-ben ment Bécsbe. 

Ulmi skatulya Hőgyészen

A svábokat szállító hajók nagyon gyakran szerepelnek emlékműveken. Az utókor így örökítette meg a Dunán érkező telepesek emlékét. Ulmban, a városháza homlokzatán látható egy hatalmas festményen ulmi skatulya, Regensburgban a dunaparti emlékművön mindkét hajótípus helyet kapott. Magyarországon is készültek hasonló mementók, például az első képen látható visegrádi (Plintenburg) freskó, egy hajómakett a tolna megyei Hőgyészen (fent) és egy stilizált kecses kőszobor Kismaroson (lent), a Dunakanyarban.
 

Ulmi skatulya Kismaroson

 
Kétszáz éve a svábok reménnyel teli érkeztek Magyarországra miután dunamenti német városokban szabad akaratukból összegyülekeztek. Később, a születő "demokratikus köztársaság" internálótáborokban gyűjtötte össze őket és vasúti csomópontokon rakta fel őket a modernkori skatulyákba, a marhavagonokba.

"A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen [...]" -  

Kovács Imre, Nemzeti Parasztpárt

Danuvius - Istros - Histria

Már sokan megírták előttem, hogy a Duna partján üldögélve észre sem vesszük és gondolataink nagyon messzire kalandoznak el. Ezek a gondolatmenetek más számára általában egészen hétköznapiak, de nekem sajnos ez már jó ideje nem megy. Valahogy mindig a földrajz és a történelem kerül előtérbe. Nem vagyok benne biztos, hogy más is ismeri azt a balparti érzést, amikor a Barbaricumból nézzük este a folyón túl a fekete pannoniai hegyeket. Valahogy az már egy más világ, még akkor is, ha hídon, autóval kelünk át a Dunán. Tájlélekrajz. Nem más, mint gondolatban elindulni és ha szerencsénk van, egy nagy ívet megtéve visszatérhetünk a kiindulópontra.

Histria városa madártávlatból (peterlengyel.wordpress.com)

  

A Duna nevétől fogunk indulni, mely szinte egyidős az emberiséggel. A partján lakó régi népek mindig megtanították az újonnan érkezetteknek, s amikor azok is új haza után néztek az utánuk jövők is megtanulták. Így volt ez akkor is, amikor a római légiók megérkeztek a Duna partjára. Az ókori kelta névből származó Danuvius nem csupán folyónév volt. Istenként is tisztelték, számára oltárokat emeltek. Síremlékek tanusítják, hogy a Danuviust személynévként is használták, a lassacskán rómaivá váló kelták gyakran adták ezt a nevet gyermekeiknek. Azonban volt a Dunának egy másik neve is. A görögök a Dunát Istros néven ismerték. Ez a név jobbára feledésbe merült, ahogy a görög civilizáció fokozatosan kiszorult a Fekete-tenger medencéjéből. Azaz csak kiszorulni látszott, hiszen ez a civilizációs határvonal nem tűnt el végleg, átöröklődött a kelta-görög korból. Először római-görög, aztán latin-bizánci, végül katolikus-ortodox határ húzódott a Vaskapu szorosnál. A XX. században ez a határ kezdett elmosódni, elhalványodni, de ha máshol már nem, az emberek mentalitásában még mindig nyomozható.

Iászón elrabolja az aranygyapjút

  
Az Istros folyón folytatjuk tehát utunkat le a Duna-deltáig. Vajon hányan hányszor tették meg ezt az utat előttünk? És ki volt az első, aki a forrástól eljutott a torkolatig? És ki lehetett az első, aki "tudományos" célból, vagy pusztán kedvtelésből elsőként vizsgálta a Dunát? Mintha feneketlen kútba néznénk, olyan belegondolni, hogy - ha hihetünk Robert Graves számításainak - 3238 éve, egy nyári napon szembetalálkozhattunk volna Iászónnal és Médeiával, amint az aranygyapjúval valamint néhány társukkal egyetemben folyásiránnyal szemben igyekeztek eljutni először a Dunán, majd a Száván és a Kulpán, hogy újra találkozzanak az Argó hajóval és legénységével. Hogy hol? Hát Isztriai-félszigetnél, melyről nehéz eldönteni, hogy van-e köze a Duna görög nevéhez, vagy csupán kísérteties a hasonlóság. Mindenesetre a görögök szentül meg voltak győződve arról, hogy a Duna bifurkál, azaz két tengerbe hordja vizét. Az egyik ág a Fekete-, a másik pedig az Adriai-tengerbe.

Az Argó útja Rhódoszi Apollonius szerint

 
Ha azt nézzük, hogy az Isztriai-félsziget mellett létezik egy másik Isztria is, a kísérteties hasonlóság még kísértetiesebbé válik. Hogy miért? A Duna-deltától délre létezett egy ókori görög város, melynek hiszik vagy nem, de Is(z)tria (más néven: Histria v. Istros) volt a neve. Már meg is lenne a magyarázat a bifurkációs legenda eredetére?
 

Milétosz kereskedői alapították ezt a várost az időszámításunk előtti VII. században. A pontos dátumról megoszlanak az ókori geográfusok véleménye. Khíoszi Szkümnosz i. e. 630-ra, míg Kaiszareiai Euszebiosz 656-657 körüli időpontra, a 33. olimpiai játékok idejére teszi az alapítást. Hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, azaz a város kapta-e a nevét a folyóról, nem tudni. Feltehetően a folyó volt a város névadója, hiszen a Kolkhiszból hazatérők már az i.e. XIII. században is Istrosként ismerték a Dunát, jóval az alapítás előtt. De ki tudja, nem létezett-e az alapítás előtt egy hasonló nevű géta halászfalu...

"Ha a szárazföldi partvonal útközben jobb kéz felé esik, akkor az Istros szent torkolatától 500 stadiont hajózva érjük el Istros városkáját, amely milétosi alapítású [...]" - Strabón VII. 6. 1.

A város tipikusan "görög helyre" épült, egy tengerbe nyúló vékony félszigetre, a Halmyris-öböl partján. Telepítő tényezői voltak a mély kikötő és a jól védhető fok. Az új város mindössze 4 méterrel emelkedett a tenger szintje felé (később ez egyre magasodott, ahogy a lakosok a régi romokon legalább tízszer újjáépítették városukat). Az alapítás után megindulhatott a szinte görög beltengerré vált Fekete-tengeren a  kereskedelem a Duna-völgyével, azaz a géták által lakott hátországgal. Kereskedelem mellett halászattal és mezőgazdasággal is foglalkoztak a görög telepesek. Histria büszkélkedhet a "Románia legelső városa" címmel.

A fekete-tengeri görög gyarmatosítás és a tengeráramlási rendszerek

  
30 táján a város római uralom alá került. Ekkoriban kifejezetten nagy városnak számított, fejlettségéről sokat elmondanak a következő adatok. A fellegvár mellett a város maga is fallal volt körülkerítve. Utcái kövezettek voltak, és a régészek 25 kilométernyi vízvezeték-hálózatot tártak föl. Annak ellenére, hogy fennállása során átlag száz évente lerombolták szkíták, gótok, bolgárok és más törzsek mindig volt lakóiban annyi életerő, hogy újjáépítsék. Túlélte az V. századi népvándorlások viharait. Végül a VII. században az akkor már kelet-római várost kifosztották és lerombolták az avarok és szlávok. Feltehetően ez után is újjáépült volna, de a lakók többé már nem tértek vissza. Az 1300 éve folytonos település végleg megszűnt létezni. A város már jóval az avar pusztulás előtt hanyatlásnak indult, ennek azonban nem harcászati, gazdasági vagy népesedési oka volt, sokkal inkább természetföldrajzi. 

Histria városának pusztulásáért a névadó folyó a felelős. Nem véletlen tehát, hogy az ókori népek istenként tisztelték a folyót, hiszen hatalmában állt virágzó településeket eltüntetni a föld színéről. Mégis hogyan okozhatta a város vesztét a Duna, amikor az Strabón leírása szerint 500 stadion (1 sztadion = 164-192 méter, attól függően melyik városállam mértékegységéről van szó) távolságra esett a torkolattól? 

A Duna-delta fejlődése (wikipedia.org)

A Duna a szabályozás előtt évente átlagosan 67 millió tonna hordalékot szállított a fekete-tengerbe. Unatkozó matematikusok kiszámíthatják mennyi időre lett volna szüksége a Dunának a Fekete-tenger 537-555000 köbkilométer térfogatú medencéjének feltöltéséhez. Mindenesetre a jégkorszak végi drasztikus tengerszint-emelkedés után a folyó hatalmas deltát épített a folyóvölgybe benyomult tengeröböl helyén. A szárazföld tehát fokozatosan visszahódította régi területét (ennek ütemét lásd a mellékelt ábrán). A delta növekedése folyamatos volt az ókor folyamán is. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a Duna egyszerűen belehordja hordalékát a tengerbe, az ott leülepedik és ott is marad, mivel megszűnt az az energia, amely odáig szállította. Nos ez részben így is van, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a tenger is áramlik. A tengeráramlások komplex rendszerét a nagy földi légkörzés egy-egy helyi szélrendszere alakítja, a légkörzést pedig a napenergia hajtja, az egyenlőtlen besugárzás révén. A Duna-deltában uralkodó parti áramlás volt végső soron Histria város végzete, mely a Duna által behordott hordalékot déli irányba szállította. A fokozatosan kiülepedő hordalékból vékony turzás épült a Halmyris-öbölben, mely végül tóvá változtatta a tengeröblöt. A Sinoe-tó először szárnylagúnává alakult, a beleömlő folyók és patakok révén vize lassan kiédesedett és egyre sekélyebbé vált, míg végül a turzás teljesen lefűzte a tengerről. Inni azonban ne igyunk belőle, jelenleg is enyhén sós vize van. Histria kikötőjéből először a nagyobb merülésű kereskedelmi gályák szorultak ki, majd az összes többi is. Az elszigetelődött, lerombolt, elnéptelenedett várost lassan eltemette a tengerből kifújt homok, mely végső soron ugyancsak a Dunából származott.

Milétosz végzete: a Meandrosz folyó (wikipedia.org)

Histria pusztulása nem volt rendkívüli esemény. A sors iróniája, hogy ugyanígy járt a büszke és hatalmas anyaváros, Milétosz, mely ugyancsak egy szirtfokon épült Kis-Ázsiában. Itt a Meandrosz folyó töltötte fel az Égei-tenger öblét és ezzel együtt a görög kereskedőváros kikötőjét. Ez a folyó a geográfiában kiemelt fontossággal bírt, hiszen kanyargóssága olyannyira legendás volt, hogy neve átöröklődött minden folyókanyarulatra, így ha a Duna alsószakasz jellegű kanyarulatait vizsgáljuk, jusson eszünkbe e két város sorsa is. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Robert Graves: Az aranygyapjú
• Strabón: Geógraphika

Még több nagyszerű légifotó Histriáról.

Ábrák és képek forrása: wikipédia, googleearth, flickr, peterlengyel.wordpress.com

Vályi Béla: A Dunavölgy átnézeti térképe, 1898

Vályi Béla m. kir. főmérnök 1900-ban elkészült: A Dunavölgy átnézeti térképe c. hatalmas munkájára csak nemrégen bukkantam rá Cholnoky Jenő geográfus kolozsvári hagyatékában. Az 1898. év végi állapotokat tükröző felmérés 24 szelvényen mutatja be a Duna és egyben a Dunántúl korabeli helyzetét. Ez a hidrológiai tematikájú térkép elsősorban azok számára lehet érdekes, akik a folyószabályozások történetét kutatják. Azonban a szépsége, és részletessége miatt mindenkinek ajánlott, aki szeret elmélyülni régmúlt térképek böngészésében.

 

De ki is volt Vályi Béla, akinek ezt a nagyszerű térképet köszönhetjük? Szinnyei József magyar írókat felsorakoztató művében így ír róla:

"szül. 1863. jan. 29. Pesten; tanulmányainak végeztével a budapesti József-műegyetemen oklevelet nyert és államszolgálatba lépett a Felső-Duna-szabályozásnál, majd a Felső-Tiszánál az alföldi öntözőcsatornák építésénél és a szombathelyi kulturmérnökségnél. Közben hosszabb ideig a földmívelési minisztériumban térképező munkálatokat végzett."

A Monarchia térképészeti hagyományait követve egyszerre tartalmaz fontos, pontos, jól generalizált hidrológiai információkat, valamint igényessége is olyan fokú, hogy az ember nem tud rá mást, mondani, mint: szép. Nem véletlen ezért az sem, hogy Vályi Béla térképe 1900-ban a Párizsi Világkiállításon ezüstérmet nyert. (Vajon miféle térkép nyerhette az aranyat?) 1903-ban Bécsben a Cs. és kir. geographiai intézet fűzve is kiadta színes kőnyomatként, 1:400000 méretarányban.

Az eredeti térkép méretaránya 1:125 000, mérete 122 x 84 cm. Fokbeosztása a Ferrói meridiánt használja kiindulásként, ezért fordulhat elő rajta 34-40 fokig terjedő keleti hosszúsági érték. Az ábrázolt folyószakasz a Bécs feletti Tulln-tól egészen a román határig terjed. Mivel a Duna nem hajlandó Magyarország területén egyenes irányba folyni a térképészek kedvéért (ezért fordulhat elő, hogy csupán 16 szelvényt érint a Duna a 24-ből), így az Újvidék-Vaskapu szakaszt kénytelenek voltak betoldásként Horvátország területére illeszteni.

A jelmagyarázatból egyértelműen látszik, hogy vízrajzi térképpel állunk szemben. A szokásos közigazgatási határok mellett feltüntették a vízügyi társulatok határait, a felszínborításból csak a releváns kategóriákat hagyták meg: szőlő, erdő, cserjés. Külön jelölték a mentesített árteret, melyek a piros összefüggő vonalon kívül helyezkedik el, mely az árvízvédelmi töltést mutatja attól függően, hogy annak anyaga föld, avagy kő. A pontszerű társulati létesítmények; őrházak, zsilipek, bujtatók, tiltók, átereszek, szertárak, telefonállomások egyfelől terepbejárásra invitálják a mai olvasót: vajon léteznek-e még ezek?, másfelől azt mutatják, hogy milyen precízen megtervezett és gondosan kiépített szabályozási-árvízvédelmi rendszer létesült a XIX. századi Magyarországon. Böngészés közben e jelmagyarázat segít nekünk felfejteni a 115 éve térképre rajzolt információkat.

Ahogy a térkép leírása is mutatja, ez egy pillanatfelvétel. 1898. december 31-i dátummal mutatja, hogyan is állt éppen akkor a Magyarországi Duna-szabályozás. Már nem az elején járunk, de még nem is a végén. Íme egy kis szubjektív válogatás tőlem, de ki-ki megtalálhatja saját kedves környékét a fontosabb honlapok közé felkerült linken keresztül.

Bécs irányából haladunk a Vaskapu felé. Érdemes mindegyik helyszínt megkeresni egy mai térképen és együtt nézni a kettőt!

Bécsben már elkészült egy régi Duna meder futását követő Donaukanal, melyet teljes egészében töltések közé szorítottak. Az egykori bécsi szigetvilág és ártér nyomai már csak a jobb parton láthatók. Az egészet átmetszette a csatornázott főmeder, melyben a mai Reichsbrücke mellett álló városi fürdőnél lévő vízmérce alappont látható a "sempont", azaz a 0 magasság Adriai-tenger feletti értékben megadva. A Donaukanal keleti torkolatánál téli kikötő működött, hasonlóan a pesti Népszigethez.

Így néz ki a Szigetközben az új hajózási meder. Egy szövevényes, kibogozhatatlan rendszert vágtak itt át, gordiuszi csomóként. A megszámlálhatatlan sziget évenként más helyzetben volt, vándorolt, növekedett, tűnt el. Nagy bajban lehetett itt az a térképész, aki időtálló térképet akart rajzolni. A Szigetköz-Csallóköz hatalmas hordalékkúp-rendszerén azonban minden újonnan vágott meder elfajult. Érdemes megfigyelni, hogy valószínűleg számítottak is erre, hiszen az árvízvédelmi töltés nagyrészt az eredeti parton haladt, meglehetősen széles ár- és mozgásteret hagyva a folyónak. Végül a helyzetet egy újabb csomó átvágásával, a bősi vízlépcsővel sikerült "rendezni".

Ebed és Karva között a Fényes-folyó a Nagy- és Kengyel-ér mintha egy szigetet ölelne körül a Dunával együtt. Erre utal az ármentesítő társaság neve és a színezés is. Nagy valószínűséggel Ebed és Muzsla a kora középkorban még dunaparti települések lehettek. Velük szemben pedig egy hatalmas dunai sziget állt, melyet Karva településről talán nevezhetünk Régi-Karvai-szigetnek, ugyanis azóta egy új sziget nőtt Süttőtől északra. A túlsó parton a Gerecse déli nyúlványai egészen a Dunáig érnek, viszonylag stabil, középjellegű folyószakaszt kialakítva. A jobbparti töltés mellett más beavatkotás 1898-ban a környéken még nem zajlott.

Ez a részlet a  - sajnos - négybe vágott Budapest délkeleti részét ábrázolja. Jelentőssége az a kis piros zsilip, amely Erzsébetfalvától nyugatra, a Ráckevei-Dunán található. Ez ugyanis a híres gubacsi elzárás, amely 1870 után posvánnyá változtatta ezt az egykor széles és élő mellékágat. 1898-ban még 6 év volt hátra a helyzet rendezéséig, amikor szerencsére elbontották az elzárást. Végre itt egy hidrológiai térkép, amelyen pontosan megtalálható az elzárás pontos helye. Ez pedig szinte megegyezik a Gubacsi híd jelenlegi nyomvonalával.

Az előző századfordulón a folyószabályozás Budapesttől délre még nem alkotott összefüggő rendszert, csupán a legelfajultabb szakaszok mentén avatkoztak be. Ilyen volt a Budafoki-ág a Csepel-sziget déli csúcsáig, és ilyen volt a Faddi- és Tolnai-Holt-Duna környéke. Ezen a részleten az a pillanat látható, amikor Bogyiszló település lassan átkerül a Duna-Tisza közéről a Dunántúlra. A két hatalmas átvágás már magához vonzotta a mellékágak vizét, az esésnövekedés miatt rohamosan vágódott be új, laza üledékben futó medrébe. A mederrel együtt süllyedt a benne mért vízállások szintje is. Így fordulhatott elő, hogy a Tolnai-Holt-Dunán zátonyok és szigetek kezdtek előbukkanni, melyeket addig a Duna vize jótékonyan eltakart. A medersüllyedés ellenére a holtágakat még töltéssel vették körül. Bogyiszló település pedig azon kevés településeink egyike lett, ahol a védelmét jelentő földvár (körtöltés) XIX. századi.

A sziga-szigeti átvágás vezérárka már kész, már csak arra várunk, hogy az új medrét megkapó Duna kiszélesítse azt a Drávaszög és a Bácska között. Itt pedig a régi Duna sem a régi, a két vármegye közötti határok - melyek ma Horvátország és Szerbia határát jelzik - egy sokkal ősibb medret követnek (pontozott vonallal). Ugyan az árvízvédelmi töltések itt is meglehetősen tág teret hagytak a folyónak, de Frigyes cs. és kir. főherceg bellyei uradalmának nagy része mentett ártérré változott. A megmaradt széles ártér pedig napjainkra a Kopácsi-rét Nemzeti Park része.

A térkép elkészülte még a nagy helységnév-magyarosítási hullám előtt készült. Ezért fordulhat elő a térképen Kupuszina neve, melyet négy esztendő múlva Bácskertesre cseréltek.

Az összeszűkülő folyón lévő dunai átkelőhely szinte előre jelezte Újvidék és Pétervárad kiemelt fontosságát. Újvidéknél éri el a Dunát a Ferenc-csatornából leágazó, 1871-75 között megépített Ferenc József-csatorna, melyet 300 tonnás hajók is használhatták. Újvidéktől délre a VI. Öblözetként jelölt hatalmas árteret sikerült az embernek megszereznie a folyótól. A töltés mentén szépen sorakoznak a telefonállomások. Mint a Karvai-szigetnél, a Fruska Gora északi lejtői miatt itt sem volt még szükség a jobbpart szabályozására, habár a Dunát meglehetősen sok sziget tarkította - ekkor még.

Az al-dunai szabályozás egyik kiemelt helyszíne volt a Tachtalia-szurdok és a Greben-szikla köves medre. A Grebennél összeszűkülő és kimélyülő meder örvényei és sziklazátonyai komoly fenyegetést jelentettek a hajósok számára. Ezért kotrással és robbantással hajózó csatornát véstek a sziklába, a sekély-zátonyos szakaszon pedig mederszűkítéssel emelték a vízszintet a szerb oldalról induló párhuzamművel. A végleges szabályozási munkákat itt végül a Vaskapu-erőmű írta felül, eltemetve minden létesítményt, hatalmas munkát és erőfeszítést, melyet annak idején az Al-Duna szabályozására fordítottak.

 

Világítótornyok a Dunán

IN ENGLISH

Őszintén megvallom, egészen a múlt hétig fogalmam sem volt róla, hogy a Dunán vannak világítótornyok. Azaz kissé derengett, hogy Bécsben mintha már láttam volna egyet. Abban is biztos voltam, hogy a Duna-deltában mindegyik ág mellett legalább egynek kell lennie, de hát az már a Fekete-tengerhez tartozik - gondoltam. Aztán ráleltem Cholnoky Jenő kolozsvári hagyatékában Vályi Béla: A Dunavölgy átnézeti térképe című 24 szelvényből álló 1898. évi monumentális munkájára. Miközben a térképlapokat böngésztem, fennakadt a szemem valamin a Tisza torkolatában: Világító torony! Nahát, vajon megvan ez még?

Megvan még. Aztán még lett több is. Legtöbbjükről csak fényképet sikerült beszerezni, információ az építés évéről, céljáról, okairól annál kevesebb. Vannak egészen kicsik, és vannak hatalmasak, van olyan, ami már nem is létezik, vannak régiek és kifejezetten újak. És bizonyára vannak olyanok is, amiket nem találtam meg. Ha esetleg valaki ismer ezeken kívül más dunai világítotornyokat, az szóljon bátran. Gondolom akik nap mint nap a Dunán hajóznak előnyben vannak hozzám és az olvasókhoz képest is.

  

Az átfestett. A titeli világítótorony a Duna-Tisza torkolatvándorlása miatt már nem pont az összefolyásnál található. Sőt, nem is Titelhez tartozik közigazgatásilag, hanem a szerémségi Ó-Szalánkeménhez. Ez a világítótorony ugyanis nem a parton áll, hanem a Bajlok-szigeten. A mellékelt térkép tanúsága szerint 1898-ban már állt. Az egykor legmagyarabb világítótorony jelenleg szerb nemzeti színekben pompázik. Az eltelt 100 évben rendesen benőtte az ártéri erdő. 

 

Fiume Budapesten. A jelenlegi Magyarország egyetlen világítótornya a Petőfi híd (Horthy Miklós híd) budai hídfőjénél állna, ha 1945 után a híddal együtt újáépítették volna. A budapesti világítótorony a cs. és kir- haditengerészet hősi halottainak emléket állító szoborcsoport részeként épült 1937-ben. A világítótorony eredetije a fiumei kikötőben állt, talapzatát a Novara cirkálóról mintázták, melyen egy 7 méter magas kétalakos bronz szoborpár kapott helyet, egy kürtös, akinek a támadás géniusza éppen az ellenséget mutatja. A hídról nyíló helyiségben haditengerészet-történeti emlékszobát rendeztek be. 1945. január 14-én a visszavonuló németek felrobbantották a hidat, az emlékmű maradványait végül 1952-ben tüntették el. Élt 8 évet.

A legkisebb. A bajorországi Vilshofen balparti yachtkikötőjében, egy védett öbölben áll ez a kicsiny világítótorony. Mindössze öt méter magas, ugyanis a közelben van a vilshofeni repülőtér. A lelkes vislhofeni hajósklubnak mindössze ekkora magasságot engedélyezett a Szövetségi Légügyi hatóság. 2009-ben épült fel, fényjeleket sajnos nem adhat le, nehogy zavarja a dunai hajóforgalmat.

A legöregebb. Ausztriában, a melki apátsággal szemben a balparti Luberegg községben két ősinek látszó torony áll a Duna partján. Ezeknek az 1780 körül épült kerek tornyoknak nincsen tipikus világítótorony alakjuk, de a funkciójuk szerint azok voltak. A Dunán tutajozóknak nyújtottak segítséget sötétedés után, amikor hatalmas tüzeket raktak a tornyok tetején. A tornyok fényénél akár este is rakodhattak a fakereskedők a Duna partján. Később a fa tüzelést gázzal váltották fel, 1985 óta azonban elektromos jelzőberendezések működnek Lubereggnél.

Az idegen. A bécsi Donauinsel-en álló világítótorony sohasem működött a Duna partján. Tulajdonképpen nem is világítótorony, hanem csupán egy díszlet. Wagner: A bolygó hollandi című előadásához készült a bregenzi fesztiváljátékokra, 1989-ben. A Bodeni-tavon épült színpadról aztán a bécsi Technikai Múzeum raktárába került, ahonnan 1997-ben átvitték a Donauinsel-re. Ma egyértelműen része lett a tájnak, annak ellenére, hogy csupán egy meteorológiai megfigyelőállomás, és egy városi webkamera kapott helyet benne.

A reklámtorony. Ez a bécsi világítótorony egy Wagram utcai hajókölcsönző hirdetési felülete. Érdekessége, hogy a bécsi Öreg-Duna kellős közepén áll, melyet 3/4 részben feltöltöttek az út érdekében. 

A villanyoszlop. Bécs harmadik világítótornya a Duna-csatorna visszatorkollásánál állt, az ún. Praterspitz-en. Képeslapok tanúsága szerint 1910-ben már megvolt. Ma azonban már nyoma sincs, feltehetően a freudenau-i vízerőmű építése következtében bontották el.

A váratlan. Ki gondolta volna, de Dévényben, a vár alatt is áll egy világítótorony. Sajnos erről a létesítményről semmi információt nem találtam. Messziről úgy néz ki, mintha egy unatkozó milliomos építette volna a házához kilátótoronyként. Bár közel van a Morva torkolata, úgyhogy lehetséges, hogy valódi világítótoronnyal állunk szemben.

Az étterem. Pozsony károlyfalvi (Karlova ves) városrészében található ez a világítótorony (szlovákul: maják), melyfeltehetőleg már eleve étteremnek épült. A Dunától 800 méternyire fekszik, lakótelepek által körülölelve. Így természetesen a csúcsára tűzött hal teljesen észrevehetetlen a Dunáról.

A két torony. Szerbia bánsági részén, Pancsova városától délre, a Temes dunai torkolatában két világítótorony áll. A két teljesen egyforma torony a Duna szabályozás keretében épült meg 1909-ben. Építési költségük 14 694 koronára rúgott, a szükséges berendezésekkel együtt. Jelenleg egyik sem működik, ellenben jelzik, hogy egykor a Temes folyón számottevő hajóforgalom volt, legalább Pancsováig, melynek akkor még nem volt kiépített Duna-partja.

A török. Romániában, a Duna-deltában található Sulina városkában található a legtöbb dunai világítótorony. Ez főként annak köszönhető, hogy a legnagyobb merülésű hajók is tudják használni.  Sulina legöregebb világítótornya 1745-ben épült fel Besir aga adományából, ez a torony ma már nincs meg. Egy újabb, de ugyancsak öregnek nevezett világítótorony 1869-70-ban épült a Sulinai-Duna partján a török fennhatóság utolsó éveiben. Egykor még a Duna torkolatánál állt, később a feliszapolódás következtében 2 kilométerre került a jelenlegi torkolattól. 1983 körül bezárták, de szerencsére látogatható 16 méter magas tornya, ahonnan jól belátni a Duna-deltát. Általában úgy hivatkoznak rá, mint a Duna Bizottság világítótornyára, amely egykor a Dunának ezen ágán ellenőrizte a nemzetközi hajóforgalmat egészen 1939-ig. 2000-ben felújították, a Duna Bizottság múzeuma található az épületben.

  

A legszebb. Sulina településen is áll egy világítótorony páros. A balparti 1887-ban épült és 1922-ig működött. 1940-1944 között újra élet költözött a falai közé, innen figyelték az ellenséget a német őrök. Jelenleg romos, elhagyatott, és semmi sem akadályozza a látogatókat, hogy felmásszanak 14 méter magas tornyába. Déli, jobb parti párja valamivel alacsonyabb, 12 méter magas. 1922-ben lebontották, de 1960-ban valamely oknál fogva visszaépítették. Jelenleg üresen áll a sulinai kikötő bejáratánál, lepusztultságában is rejtőzik némi szépség. 
 

 
A legutolsó. A Sulinai-ág feliszapolódása miatt a románok kénytelenek voltak felépíteni a negyedik világítótornyot is, egy mesterséges szigeten. Jelenleg alatta torkollik a Duna a tengerbe, a helyet a két hullámtörő kőszórás elvégződése jelöli a Fekete-tengerben. Az új világítótorony 1982-ben épült betonból. 59 méter magas, festetlen, csupán csónakkal megközelíthető.

Vasudvard. Amikor 1980-ban leégett a delta legdélebbi Duna-ág mellett található Sfîntu Gheorghe régi világítótornya - feltehetőleg gyújtogatás következtében - már állt az új, 57 méter magas torony, mely (Szarumán tornyaként) jelenleg is mutatja az utat a tengeri hajósoknak a Duna Szent György ágához.

Természetesen ez a dunai világítótorony-lista nem teljes, amennyiben újabbak kerülnek elő, a bejegyzés frissülni fog. 

A világ (szinte) összes világítotornya egy helyen: http://www.unc.edu/~rowlett/lighthouse/index.htm

Érisz almái a Duna-deltában

1940. október 26-ra virradó éjjel 4 szovjet folyami naszád katonákat tett partra a Duna-delta Kilijai-ágában a Romániához tartozó Nagy Daler és Salangic-szigeteken. A kibontakozó harcban 6 román katona esett el, a nap végére a román hadsereg kénytelen volt kiüríteni a szigeteket. November 5-én "elesett" a torkolatban található Limba-sziget is. A Moszkvában tiltakozó román küldöttség azt a hivatalos választ kapta, hogy Románia számára ezek értéktelen földdarabok csupán, de annál inkább fontosak a Szovjetunió számára.

Miután 1940 nyarán Románia átadta Besszarábiát a Szovjetuniónak még hónapokig folytak tárgyalások a pontos határ kijelölése érdekében. Ezeknek a tárgyalásoknak vetett véget az őszi egyoldalú, erőszakos szovjet lépés, melynek hátterében a Chilia-ág fölötti lehető legnagyobb ellenőrzés megszerzése volt. Ugyanis a Duna-delta legészakibb ága vezeti le a Duna vízhozamának 60%-át, így a hajózás szempontjából kulcsfontosságú a birtoklása. Mivel az elfoglalt szigetek mindegyike a folyó középvonalától délre helyezkedett el úgy tűnt a szovjet törekvések sikerrel járnak.

A Chilia-ág szigetei 1865-ben

A Duna-delta mind földrajzilag, mind politikailag Dobrudzsa része, északi határát a Duna legészakibb ágai rajzolják meg. Az ókorban Scythia Minornak nevezett területen először a görögök alapítottak kereskedelmi telepeket, majd a Római Birodalom összeomlása után avar, bizánci, bolgár, kun, havasalföldi, tatár, kijevi, moldvai kézbe került. Tartósan csak a törökök tudták uralmuk alá vonni a XV. században. Hatalmuk a XVIII. században kezdett gyengülni, miután a krími tatár állam 1783-ban orosz fennhatóság alá került. A Duna-delta egyfelől a török birodalom gyengülése miatt került a nemzetközi érdeklődés figyelmébe, másrészt hajózási okokból. A Duna-szabályozásának előrehaladásával élénkülő dunai áruforgalom megkívánta, hogy a deltában is rendeződjenek a politikai viszonyok.

Dobrudzsa és a Duna-delta egészen 1878-ig török fennhatóság alatt állt. Románia, mint török autonóm tartomány a Chiliai-ág északi partját birtokolta (Cahul és Ismail megye, 1856-óta), kijárattal a Fekete-tengerre. A San Stefano-ban megkötött béke során a két dél-besszarábiai megye Romániától Oroszországhoz került, cserében viszont megkapták Dobrudzsa északi részét, ez a határ a mai bolgár-román határral egyezik. 1878-ban tehát nem történt más, mint Románia átköltözött az északi Duna-partról a délire. A román-orosz határt a Chilia-ág középvonalában határozták meg.

A Duna-ágak felügyelete az 1883-as londoni szerződés alapján. Sárga: román-orosz, lila: nemzetközi bizottság

Ez a határ egészen 1919-ig maradt érvényben, amikor az antant Romániának ajándékozta egész Besszarábiát a Dnyeszter folyóig. Annak ellenére, hogy Oroszországgal egy szövetségben harcoltak a világháborúban. Mivel a Szovjetunió nem ismerte el a versailles-i békét, az első adandó alkalommal visszavette a Prut-ig terjedő területet (1939. Molotov-Ribbentrop paktum). Az 1940-es "határincidens" következtében kialakuló határ nem volt tartós, 1941 júliusában a Szovjetunió ellen induló német támadásban részt vevő 10. román gyalogezred visszafoglalta a szigeteket és tovább nyomult kelet felé. A román fennhatóság egészen 1944-ig állt fenn, ekkor a szovjetek megint elfoglalták őket.

A szigetek egy 1911-es román vízrajzi térképen - román fennhatóság alatt

A II. világháború után, 1948-ban került sor legfelsőbb szintű kétoldalú megbeszélésekre, melyek során a szigetek hovatartozását is rendezni kívánták a felek. Petru Groza román miniszterelnök és Molotov szovjet külügyminiszter megbeszéléseinek eredményeképpen a szovjetek visszaadták a Tătaru mare, Cernofca és a Babina szigeteket, ellenben a Tătaru mic, a két Daleru, a Maican és a Limba szigeteket megtartották maguknak. Itt most a fekete-tengeri Kígyók-szigetével nem foglalkoznék, de ez a tengeri határ szempontjából nem jelentéktelen sziklasziget is a Szovjetunió birtokába került.

A határkijelölés során a románok igyekezték elszabotálni az új határ ratifikálását, ugyanis nem voltak hajlandóak önként lemondani erről az öt szigetről (emlékezhetünk a mondásra: "nici o brazda", azaz egy barázdát sem). A Szovjetunió megszűnése után Ukrajna örökölte ezt a problémát és ugyancsak nem volt hajlandó lemondani a fennhatósága alá került szigetekről. A két állam között megkötött 2003-as csernovic-i egyezmény értelmében létrehozott vegyesbizottság megállapította, hogy a két ország közötti határvonal a hajózható ág középvonala.

A Tataru mic, és a két Dalaru-sziget, Chiliától nyugatra

   

Ezen a ponton úgy tűnik történetünk akár véget is érhetne, hiszen egyértelműek a szerződésben foglaltak. Azonban az ukrán fél álláspontja az, hogy elismerik a szerződésben foglaltakat, DE ennek ellenére egyetlen szigetet sem hajlandóak átadni, amely a középvonal román oldalára esne. Pedig öt ilyen sziget is lenne, összterületük 23,75 négyzetkilométer. A Szovjetunió által megtartott Tătaru mic (Salangic), valamint a két Dalaru-szigetnél egyaránt szélesek a mellékágak, az északiak azonban sokkal szélesebbnek tűnnek és a hajóforgalom is ide összpontosul. A három kérdéses sziget felszínét a parton ártéri erdők, beljebb vizenyős területek, nádasok borítják. Rajtuk sem emberi településnek, sem gazdálkodásnak nyoma sincs. Jelentősségüket nem a mértetük, sem a rajta található értékek, sokkal inkább a hajózó útvonal mentén betöltött szerepük határozza meg.

Maican-sziget

A Maican-sziget (Остров Майкан) Chilia városától keletre található. Ez a kicsiny földdarab ugyancsak a román igények tárgyát képezi. Déli ága ugyanis az évek során a folyóhidraulikában bekövetkezett változások miatt fokozatosan feliszapolódott, így a hajóforgalom átkerült az új, északi főágba. Jelenleg lakatlan, területe 0,25 négyzetkilométer, hossza 1500, legnagyobb szélessége 800 méter.

Végül a csak részben dunai, részben pedig fekete-tengeri Limba-sziget következik. Ez a napjainkban is épülő sziget a Musura-öbölben található. Jelentősségét a deltáját déli irányba építő Chilia-ág adja. Ha ugyanis a folyó középvona rajzolja ki a román ukrán határt, akkor könnyen belátható, hogy a napról-napra, évről-évre délebbre kerülő folyóág Románia rovására szűkíti annak tengeri határát. A jövőben előfordulhat, hogy a Chilia-ág összeolvadhat a Sulinai-ág épülő deltájával. Ez a természetes jelenség a távoli jövőben komoly geopolitikai kalamajkát okozhat, hiszen akkor Ukrajna fennhatósága alá kerülne a Sulinai-ág torkolati szakasza is. Jelenleg a delta évente körülbelül 5 métert nyomul előre a Fekete-tenger rovására. A két torkolat közötti távolság 9 kilométer. A Limba-sziget kérdésében a román álláspont az, hogy mindegy merre folyik a folyó, a határok maradnak, míg az ukrán fél ragaszkodik a folyó középvonala által megrajzolt - változó - határhoz. Érdekesség, hogy a magyar-román határ a Maroson ugyanilyen "mozgó" határ, 10 évente vegyes bizottság rajzolja át a két ország határvonalát attól függően, hogy melyik oldalon mekkora erózió, ill. feliszapolódás jelentkezett.

Jelenleg a kérdésben patthelyzet alakult ki, a szigetek a törvény szerint (de jure) Románia fennhatósága alá tartoznak, a valóságban (de facto) azonban ukrán felségterületnek számítanak és nem valószínű, hogy Ukrajna valaha lemondana róluk.

A Limba-sziget és a tengeri határ kérdése

A folyami határon fekvő szigetek hovatartozása elsősorban a hajózási útvonal ellenőrzése szempontjából fontos. Ukrajna jelenleg 0,8-1 milliárd eurónyi pénzt fizet Romániának a hajózási utak használata címén. Nemrég éppen a NATO, az EU és Románia akadályozta meg az ukrán Bistroe-csatorna megépítését környezetvédelmi okokra hivatkozva. Ez a csatorna teljes egészében ukrán területen futott volna, alternatívát nyújtva a román hajózási monopóliummal szemben. Nem véletlen tehát, hogy Ukrajna ennyire ragaszkodik hozzá, hogy a Chilia-ág részben a fennhatósága alatt maradjon.

A Duna és a Fekete-tenger találkozásánál a határvonal kérdése más jóval komolyabb kérdéseket vet föl; a kontinentális talapzaton található kőolaj és földgáz tulajdoni és kitermelési jogát. Ezért nem véletlen, hogy a legkomolyabb diplomáciai csatározás ezért a területért zajlik. A Tătaru mic, a két Dalaru, a Maican és a Limba-sziget a Szovjetunió által begurított Érisz almáiként szítják a viszályt napjainkban is Románia és Ukrajna között.

Térképek: Cholnoky Jenő kolozsvári hagyatéka, valamint wikipédia