Évzáró

 

  

Végigböngészve az elmúlt egy év bejegyzéseit, azt kell, hogy mondjam igencsak mozgalmas időszak áll a Dunai Szigetek mögött. Időben és térben nagyon tág területet barangoltunk be a Vaskaputól  Donaueschingenig, a kőkorszaki Pilismarót rénszarvasvadászaitól a nemrég elfogadott Duna Stratégiáig. A blogírással kapcsolatban sikerült személyesen bejárni az Erszébet-, a Prímás-, Zebegényi-, Kismarosi-, Határ-, Kompkötő-, Buki-, Torda-, Révész-, Égető-, Gödi-, Szürkő-, Szentendrei-, Pap-, Luppa-, Palotai-, Óbudai-, Margit-, Háros-, Kis-Háros-, Molnár-, Mohácsi-, Almási-szigetet. Legalább ugyanennyi szigetre csak virtuálisan sikerült eljutni, itt a számtalan újonnan beszerzett térképszelvény és levéltári anyag segített eligazodni. Némiképpen bővült a blog profilja; hangsúlyosabb szerephez jutott a történelem-régészet, a biogeográfia (2011 az erdők éve!), valamint az aktuális témák, legyen az löszfalomlás, aranymosás, konferencia vagy a Duna Stratégia. Elkészült végre a tartalomjegyzék és egy kicsiny könyvtár, talán mindkettő segíthet jobban eligazodni az olvasóknak.

Idén először került ki a Dunai Szigetek a HVG napi merítésébe, áttételesen az Index címlapjára, a greenfo.hu-ra, valamint a mandiner.hu-ra. Emelkedett az olvasók száma, ez most körülbelül napi  átlag 150-350 oldalletöltést jelent. Olvasóink 66%-a budapesti, ugyanakkor vannak Guam szigetétől kezdve Kambodzsán kereszül Fekete-Afrika országaival bezárólag külhoni látogatóink is. Az idei Goldenblog versenyen indulva 54. helyezést értünk el, 17 szavazattal. (Ami kb. 12 szavazattal volt több mint amire számítottam.) :) Jövőre talán meglesz a duplája is!

2011-ben elkészült 84 bejegyzés. Egészen rövidektől kezdve a meglehetősen hosszúkig. Néha csak fényképekre futotta, néha napokat kellett egy post miatt eltölteni az OSZK-ban. Van néhány olyan bejegyzés, amely mindenképpen figyelemre érdemesnek tartok. Ha 2011-ben csak ezek készülnek el, már akkor is elégedett és büszke lennék:

• Bifurkáció és batükaptúra - A Donauversickerung-jelenség
• Rénszarvasvadász telepek a Dunakanyarban
• Hol található a Zsitvatorok?
• 30 millió éves agyagrétegek magasodnak a Duna fölé Göd és Dunakeszi között

(Ha valakinek más tetszett, örülnék ha megírná kommentben!)

2012-ben reményeim szerint kiegészülünk pár új szerzővel, akik a Dunának olyan rejtett értékeit is fel tudják tárni az olvasók előtt, ami még előttem is rejtve marad, legyen az helytörténet, hidrobiológia, vagy geológia. Jó lenne ha több időm lenne, hiszen most is van legalább 5-6 bejegyzés, amihez összegyűlt az anyag, de egyszerűen nincs időm begépelni. Aminek talán a legjobban örülnék, ha ezek a bejegyzések olvashatóvá válnának a Duna-vízgyűjtő más nyelvein is. Jó bornak is kell a cégér - ezért próbálom a lehető legtöbb helyre eljuttatni ezt a rengeteg ismeretterjesztő anyagot, ami itt a blogon felhalmozódott. Ebben kérném az olvasók segítségét is, akár csak egy megosztás a facebookon, vagy netán egy pletyka a bolt előtti padon. :)

Nagyon hálás vagyok azért a rengeteg segítségért, buzdításért és támogatásért, amit a munkám során kaptam! Külön köszönet jár Dávidnak, és az Urbanista.blognak, Balázsnak és az Élet és Tudománynak (igyekszem megírni azt a cikket!), Ákosnak és a mandiner.hu-nak. Köszönöm a munkát a társszerzőinknek, Tibinek, Jocinak és Miklósnak! És köszönet feleségemnek, Zsuzsinak a lelkesedésért, buzdításért, támogatásért és a korrektúráért. :) (Ha valakit szerencsétlen módon kihagytam volna: neki is köszönet!)

És köszönöm az olvasóknak a kitartást, a jó tanácsot és a rengeteg levelet! Boldog új évet kívánok mindannyiuknak!

Szávoszt-Vass Dániel

Alsógöd

Eltűnt hajómalmok, eltűnő sziget - A soroksári Molnár-sziget története

1. rész Mi lett veled, Molnár-sziget?

A november 20-i soroksári látogatással (képek ITT) kapcsolatban találtam ezt a videót a Centrum TV honlapján, mely a Molnár-sziget és mellékága jelenével foglalkozik. Kedvencem az a híd, mely alatt csónakkal sem lehet áthaladni. A videót sajnos nem tudtam  beilleszteni, de érdemes megnézni ezt a 10 perces összeállítást, ugyanis a bejegyzés szorosan kapcsolódik hozzá. A riport elkészülte óta a helyzet változatlan:

Molnár-sziget! Félsziget?

Sajnos igaza van a riportban megszólalóknak abban, hogy a soroksári Molnár-sziget és környezete meglehetősen rossz környezeti állapotban van. Novemberi látogatásunk alkalmával erről személyesen is meggyőződhettünk. Az őszi alacsony vízállás ellenére ugyan a Molnár-szigetet teljesen körülölelte a Soroksári (vagy másik nevén Ráckevei)-ág vize, de számos jel mutatott arra, hogy valami nincsen rendben. A révhez vezető Meder utcai hídon állva meglepetésként ért, hogy a mellékág vize északi irányba áramlik. Erre a különös jelenségre nagyon nehéz hihető magyarázatot találni.

1. kép A nádas helyén nemrégiben még a Duna hullámzott

   

A Molnár-sziget állapotát jól jellemzik a mindenütt megtalálható, kiterjedt nádasok. Nádasok kifejezetten ritkán kísérik a Dunát, elsősorban az állóvizeket kedvelik. A Soroksári-Duna jelenlegi 40 centiméteres esése 57,3 kilométeren kifejezetten kedvez a nádasok megjelenésének. Folyóvizeknek az öntisztulási képessége sokkal nagyobb az állóvizekénél, így a Soroksári-Duna a szennyeződésekkel szemben érzékenyebb.  A Kvassay-zsilipen keresztül érkező Duna vízből a szállított hordalék sebességcsökkenés hatására azonnal kiülepedik. A bejutó szennyeződéseket normális esetben az áramlás azonnal kimosná, ebben a közel állóvízben azonban csak halmozódik. A Soroksári-Duna felső szakaszán jelentkező eutrofizációnak és romló vízminőségnek ez az egyik fő oka. A másik a Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep kifolyója. A környezeti állapot romlása egy laikus szemével is könnyen felismerhető itt Soroksáron. A Molnár-sziget környezetében medret szűkítő feliszapolódás jelentkezik a déli csúcson és a mellékág mindkét partján. Egyes helyeken a szigeti nyaralóktól akár 20 métert is meg kell tenni 3-4 méter magas nádason keresztül, hogy elérjük a szűkülő nyílt vízfelszínen álló stégeket (1. kép). A sziget növekedése szinte szabad szemmel követhető. 

2. kép A Molnár-sziget déli csúcsa és a Gyáli-patak torkolata.

Egy újabb aggasztó jelenség, hogy a Molnár-sziget déli részén betorkolló Gyáli-patak kiterjedt deltatorkolatot épített a mellékágba (2. kép). Szinte teljesen feltöltve a medret szeméttel és hordalékkal. A patak egyaránt szállít mezőgazdasági területekről műtrágyát, valamint lakott területekről szennyvizet. Csapadékos teleken pedig belvizet. A Soroksári-Dunába érve mindezt lerakja a vízi növények nagy örömére. A termékeny iszapot azonnal birtokba veszik a nádasok, mert a víz sebessége nem elegendő, hogy átmossa a mellékágat. Különösen úgy, ha vize az ellenkező irányba folyik, mint amerre kellene. Feltehetőleg ha a patak esetében nem történik beavatkozás, akkor rövidesen elzáródik a déli kifolyás.

A Soroksári-ág mai helyzete azért elkeserítő, mert - mint a Centrum TV riportjából is kiderül - senki sem tud jó megoldást találni a felmerülő problémára. Ez a jelen. De mi lehetett az ok, ami miatt ez a helyzet kialakult? Ennek próbáltam utánajárni.

2. rész Eltűnt hajómalmok - eltűnő sziget: A Molnár-sziget története
  

A szabályozatlan ágban a Gyáli-patak torkolata környékén a csepeli és soroksári parton futó ármentes térszínek mintegy 400 méterre megközelítették egymást és összeszűkítették a Duna medrét. A mederszűkület felett szétterülő széles ártéren két sziget (és több időszakos zátony) alakult ki, a nagyobb és idősebb Gubacsi-sziget (az itt élő svábok nyelvén: Kohlbacher Insel), valamint a fiatalabb Molnár-sziget (Klein Insel). A névadó Gubacs egykor virágzó mezőváros volt, egészen a török hódításig. A Molnár-sziget elnevezés későbbi, a soroksári vizeken őrlő hajómalmokról kapta a nevét. A Gubacsi-sziget az évszázadok során fokozatosan, természetes úton vált a part részévé. 1723-ban feljegyezték róla, hogy Grassalkovich Antal 1600 forintot fizetett érte a Vattay családnak (a történelem fintora, hogy 1850-ben a Vattayak visszakapták, de rá egy évre eladták a soroksáriaknak). Ekkoriban legelőnek használták ezt a hosszú szigetet. A délebbre fekvő Molnár-sziget, ahogy egy valódi zátony-szigethez illik, gyakran változtatta alakját és elhelyezkedését. A Dunai Mappáció térképein ábrázolják azt a pillanatot, amikor két különálló zátonyra vált szét. Ennek nyomait a mai domborzaton könnyen fel lehet ismerni. A pusztító 1838-as árvíz után készített térképeken már egységes, orsó alakú sziget. A soroksáriak lassan birtokba veszik, szőlőt, kiskertet telepítenek rá. Könnyen megközelíthető, hiszen rév közlekedik Soroksár és a Csepel-sziget között. A sziget nevezetességét azonban nem a homoki szőlő adta. Ha bármelyik Soroksárról készült térképre pillnatunk, szembeötlő, hogy mindig legalább egy tucatnyi hajómalmot ábrázolnak körülötte (1. ábra).

1. ábra A soroksári Molnár-sziget hajómalmai három térképen.

A Jókai Aranyemberében is megjelenő úszó szerkezetek a Soroksári-Dunaág szabályozásáig meghatározó elemeik voltak a tájnak (3. kép). Szám szerint 120 hajómalmot ringatott a víz a lezárásig.  Mára egyetlen egy maradt, Ráckevén. Mivel Soroksár abban a szerencsés helyzetben volt, hogy közvetlenül a Duna mellett húzódó ármentes térszínre települt mi sem volt egyszerűbb a gazdák számára, hogy a megtermelt gabonát levigyék a Dunára őröltetni. Megvolt a kellő szélesség, vízmélység és sodrás. A vízimolnárok igencsak jól tudtak alkalmazkodni a vízálláshoz is. Ha áradás jött, vagy kísvízi időszak volt, egyszerűen odébbkormányozták a malmot.

3. kép Hajómalom

A vízimolnárok paradicsomának az 1838-as árvíz következményeként végzett munkák vetettek véget. A mérnökök úgy döntöttek, hogy a Soroksári-ágat lezárják és ezentúl a Budafoki-ág fogja levezetni egyedül a teljes vízmennyiséget. Gyakorlatilag ez egyet jelentett a Csepel-sziget halálos ítéletével. A lezárást a mai Gubacsi-hídnál végezték el, 3,5 kilométerre a szigetcsúcstól déli irányban. A munkálatok 1871-es megkezdése és a 1904. évi XIV. tv. között eltelt időben a Soroksári-ágból egy posvány vált. Az áramlás megszűntével feliszapolódott a meder, a rothadó vízinövényzet és iszap már-már járvánnyal fenyegetett. A kialakult katasztrofális állapot és a ráckevei molnárok és hajósok tiltakozása végül meghátrálásra kényszerítette a tervezőket. 1910-12 között felépült a Kvassay tápzsilip, majd 1926-ban az áram termelésre is képes Tassi-zsilip. Így aztán sikerült valamennyire "megmenteni" a Soroksári-Dunát.
 

2. ábra A szabályozott Soroksári-Duna és a hiányzó vízmennyiség

A szabályozott ágban zsilippel szabályozott vízszintet állítottak be, ami azt jelentette, hogy az áradások és a kisvizek már nem érzékeltették többé hatásukat. A folyó esése a természetes 5 m/57,3 km-ről 0,4 m/57,3 km-re esett, ami tulajdonképpen állóvízzé degradálta. A 2. ábrán jól látható, hogy elsősorban a Budapesthez közeli szakasz sínylette meg a beavatkozást. Éppen az, ahol a Molnár-sziget is található. A zsilip által "kifeszített" víztükör révén egyedül kisvíz esetén jelentkezik a Tassi szakaszon némi plusz víz a mederben. Nagyvíz esetén szembeötlő leginkább a vízhiány, amelyet a fekete és a piros vonal közötti terület jelöl.

3. ábra A soroksári Molnár-sziget "fejlődése"

 
A Kvassay-zsilipen átcsorgó vízmennyiség nem volt már elegendő, hogy az egész mederszelvényt ellássa vízzel. Rohamosan szűkült a nyílt vízfelszín. A Gubacsi-mellékág végleg eltűnt, talán még a ráépült lakóingatlanok tulajdonosai sem sejtik, hogy valaha létezett. A csepeli oldalon egész sáv került szárazra, kiemelkedett a Molnár-sziget is (3. ábra). A vízszint süllyedése csupán csak az egyik ok volt, a kiemelkedést antropogén folyamatok is elősegítették, például a déli szigetcsúcson létesített sittlerakó. Ezt ma már parkosították ugyan, de az itt-ott kiálló betontömbök arról árulkodnak, hogy ez a terület nem véletlenül magasabb méterekkel a sziget többi részéhez képest. A csepeli révhez vezető híd mindössze 8 méterre szűkíti össze a mellékágat, ott ahol azelőtt egy 18 méter nyílású fahíd állt.  A Molnár-sziget növekedése elsősorban a fiatal nádasok által napjainkban is zajlik. Utoljára 1980-81-ben kotorták meg a medret, egy 2002-ben készült hatástanulmány szerint legalább 40 000 m³ iszapot kellene ismét eltávolítani. A szabályozás előtti és az azt követő állapotot az alábbi táblázat (4. ábra) szemlélteti:
 

4. ábra 152 év változásai a soroksári Duna-parton

Egészen az 1960-70-es évekig volt rá némi - elméleti - esély, hogy a természetes állapot még visszaállítható, a romlás visszafordítható. Azonban ekkor megindult a Soroksári-Duna szigeteinek parcellázása. A leszálló  talajvízszint és a közel 0 vízszintingadozás tette lehetővé a horgásztanyák, nyaralók és később a lakóházak felépítését. Ha most valami csoda folytán eltűnne a Kvassay-zsilip, és a Duna újra birtokba venné egykori medrét ezekre az ingatlanokra a biztos pusztulás várna. Ezért lehetetlen helyreállítani a szabályozás előtti állapotokat a Soroksári-ágban. Marad a rendszeres kotrás és az egyéb mesterséges beavatkozás lehetősége. Ezekkel csupán annyi a probléma, hogy igen költségesek, és nem szüntetik meg a feliszapolódás és eutrofizációt kiváltó okokat. Az okokat pedig nem lehet megszüntetni, így a Molnár-szigetért vívott küzdelem nem más mint szélmalomharc.

Kutyaszorítóban - Az esztergomi szigetek története

 
A Prímás-szigetről szóló fényképes beszámolóban mindössze a felszínt karcoltuk meg. Esztergom városától délre ma egyetlen összefüggő szigetet látunk, mely egyfelől városias külsőt mutat, másfelől egy tipikus ártéri erdő. Az elmúlt másfél évszázad terepmunkái nagyban felülírták a korábbi felszíneket. Nagyon nehéz  meghatározni hol húzódik a természetes és emberkéz alkotta felszín határa. Esztergom és szigetei az ősidők óta lakott területnek számítanak. A Duna gázlói, viszonylag stabil partjai kiváló átkelőhelyet biztosítottak az utazók számára. A Várhegy tövében összefutó utak egy helyre fókuszálták a Garam, a Duna és a Pilisvörösvári-árok közlekedési folyosóit. Amióta az ember állandó telepeket létesített a szigeteken, törekedett arra, hogy az árvizek lehetőleg elkerüljék otthonaikat. Minden kor embere magasított valamennyit környezete felszínén, ez az emberiséggel mondhatni egyidős törekvés. Az egymásra épülő kultúrrétegek hűen tükrözik az egykori magyar királyi székhely viharos történelmét. Ha egy kutatóárkot mélyítünk ezen rétegekbe, különös dolgokba akadhat ásónk.

A Prímás-sziget eredetileg 3 részből állt, a vár alatti legnagyobb földdarabot nevezték Vízivárosi-szigetnek, a tőle délre lévőt Ebszorító-szigetnek, míg a harmadiknak - mely leginkább zátony lehetett  - vagy nem volt neve, vagy őt nevezték eredetileg Prímás-szigetnek. Ezektől délre állt a Szentkirályi-sziget, mellékága valószínűleg már a magyar írásbeliség előtt feliszapolódhatott, oklevelek már nem említik. A sziget csúcsa körülbelül az előző bejegyzésben lefényképezett zsilipnél lehetett.

 

 

A római kori Solva név nagy valószínűséggel kelta örökség. A település Hadrianus császártól kapott városi rangot, később Marcus Aurelius itt, a Garam torkolatánál írta meg elmélkedéseinek egy részét. A Vízivárosi-szigetre is átnyúlt a Tabula Peutingeriana itineráriumban feltüntetett Solva Mansio területe. A Palkovics pad környékén római őrtorony magasodott. A következő tőle délebbre,  feltételezhetően a szentkirályi ármentes területen állhatott. Anavum néven Párkány területén a későrómai korban hídfőállás létesült. A népvándorlás által elsöpört ripa pusztuló romjait a későbbi korok kőbányaként használták.

A keresztény magyar királyság esztergomi alapítása következtében a város az ország közepévé vált. A Vízivárosi-szigeten Boldog Gizella királyné alapított bencés apácák számára monostort. Latin nevében először fordul elő a sziget neve: Claustrum Monialium Beate Marie Virginis de Insula Strigoniensis. A római kövek felhasználásával felépült rendházat valamikor 1526-1543 között pusztították el a törökök. A kolostor romjait feltehetően Esztergom városfalaiba építették be valamelyik ostrom kárainak rendbehozásánál. 

A mellékág Szent Tamás-hegy alatti szakaszán fakadó hévforrások az Árpád-korban kis tavat tápláltak, melynek lefolyásánál a Dunában téli kikötő "portus danubii minoris" létesült, ahol a víz a leghidegebb teleken sem fagyott be. Talán itt írta 1147-ben VII. Lajos király kereszteseivel érkezett Odo de Dioglio, hogy "...a Duna számos ország kincseit és gazdagságát hordja össze a híres Esztergomban".

Esztergomtól délre az ármentes szentkirályi földeknél ugyancsak középkori település állt. A honfoglalás kori falu eredeti neve Obon, azaz Abony volt. A települést II. Géza király kereszteseknek adományozta, akik itt konventet és hiteles helyet alapítottak. Nevét - Conventus Cruciferorum Domus Hospitalis Ecclesiae Sancti Stephani Regis de Strigonio -  még pápai bulla is megörökítette. Révállomás is működött itt, melynek bevételein a keresztesek az esztergomi érsekkel osztoztak. A templomos hely pusztulása egybeesett Esztergom várának 1543. évi elestével. Templomának romjait feltüntették az 1. képen.

   

1. kép A keresztesek szentkirályi tábora és hídfője (balra) 1595.

  

Esztergom stratégiai fontosságát a török hamar felismerte, ez volt Buda védelmének északnyugati bástyája. Párkánynál hídfőállást építettek 1546-ban, elnevezése utal hadászati jelentősségére: Dsigerdelen Parkan, azaz az ellenség májába ékelődő erőd (2. kép) A két erődítményt hajóhíd kötötte össze, mely két részből állt. Egy, karókra épített kis híd (ma Kossuth híd) vezetett át Abdi aga szigetére (Vízivárosi-sziget). Innen a Mária Valéria híd helyén álló hajóhíd teremtett kapcsolatot a túlparti erőddel. 

   

2. kép Két metszet Esztergom 1595-ös ostromáról

 

A Magyar Királyság számára létfontosságú volt ennek a török hídfőnek a felszámolása. A tizenöt éves háború hadműveletei alkalmával, 1594-ben került sor az első sikertelen ostromra. Ekkor esett el a Vízivárosban Balassa Bálint költőnk. A rákövetkező évben újabb keresztény sereg gyülekezett az ostromhoz. Bánlaky József monumentális munkájában az 1595-ös ostromot is feldolgozza. Mátyás főherceg, valamint helyettese Mansfeld Károly által vezetett egyesített keresztény sereg a szentkirályi romok területén (Rudera Sz. Király) vert tábort. Itt volt a legegyszerűbb lőtávolon kívül összeköttetést teremteni a török híd felett.  Hajóhídon tartották a kapcsolatot a párkányi oldallal. Táborukat az egykori Duna meder nyomvonalán sáncokkal erődítették meg. Ötszögletű sáncokat hánytak az Ebszorító- és Nyárasdi-szigeten is (3. kép). Utóbbinak török neve ekkoriban Parváne-sziget volt, kaszálónak használták. Az Ebszorító-sziget név kapcsán felmerült bennem, hogy származhat-e az 1595-ös ostrom hadi "szlengjéből" a "Kutyaszorítóban van" kifejezésünk. Ha a török partok közé ékelődő sziget és hídfőerőd neve már akkor is Ebszorító volt, akkor származhat. Lehetséges az is, hogy fordítva történt; a szorult helyzetben lévő keresztény sereg adta a nevet a szigetnek, valamely balszerencsés hadművelet során. Ebben az esetben ugyancsak egy különleges etimológiai esettel állunk szemben. Végül a sikeres ostrom révén Esztergom 10 évre újra a Magyar Királyság része lett. 

3. kép A Kutyaszorító erőd és az 1595. évi sáncok a Duna Mappáció térképén

  

4. kép Kutya szorito jelentheti a két sziget közti mellékágat is? /forrás/

  

Az ostromról készített metszetek három szigetet ábrázolnak Szentkirály és Esztergom között. 1790-ben, az első katonai felmérés során már csak két szigetet jelölnek. Az apró zátony időközben hozzáforrt az Ebszorító-szigethez. A Vízivárosi- és Ebszorító-sziget XIX. századi összeolvadásáról Borovszky Samunál olvashatunk (Esztergom vármegye). Egy szerencsétlenség során cementszállító hajó kapott léket a két szigetet elválasztó kis Duna-ágban. A cement azonnal megkötött, elzárva az amúgy is sekély ágat. A véletlen baleset nyomán a városi hatóságok végleg feltöltöték a medret. Így alakult ki a ma is látható Prímás-sziget, melynek neve az érseki tulajdonú Prímás-kertről öröklődött át. Területét fokozatosan emelték az árvizek szintje fölé. Utoljára 1971-72-ben raktak itt le törmeléket, ami várbéli munkálatokból származott. Az ebszorító-szigeti sáncokat a part rendezése során hordták el, a XIX. században, ma már nyomuk sincsen. Azonban a legrosszabbul Szentkirály romjai jártak. Az 1595-ben még álló falakat a XVIII. században is leírták. Később homok és kavicsbányák nyíltak a területen, elpusztítva ennek a virágzó településnek minden maradékát. Volt, hogy ezer darabos ezüstpénz kincs került elő egy-egy homokgödörből.

5. kép Az esztergomi hajóhíd 1826-ban

Végül nem feledkezhetünk meg Vaszary Kolos esztergomi hercegprímásról. Az ő áldásos munkájának nyomát viseli számtalan létesítmény Esztergomban. Amellett, hogy 50000 forintot adományozott közkórház javára (ma Vaszary Kolos Kórház) adománnyal támogatta a Kis-Duna mellett kiépített sétányt és platánsort. Ő volt az, aki lemondott az érseki kincstárat gazdagító hajóhíd vámjáról, így lehetővé vált 1895-ben a Mária Valéria híd felépítése. Ugyancsak elévülhetetlen szerepe volt Esztergom város létrejöttében, mely 1895-ig három különálló nagyközségből (Szent Tamás, Szentgyörgymező, Víziváros) és Esztergom városából állt (6. kép). Munkássága példaértékű lehetne az utókor városvezetői számára.

6. kép Esztergom négy városrésze (Pallas Nagylexikon)

A kétarcú Prímás-sziget Esztergomban

 
A kisvizek idején feltáruló Duna-meder az ország minden pontján mágnesként vonzotta a kíváncsiakat. Vajon mik bukkannak elő a habokból? Kincsgyűjtők, hidrobiológusok, amatőr fényképészek és egyszerű járókelők egyszerre csodálkoznak rá a feltáruló látványra. Mintha egy nő éppen a ruháit dobta volna le, feltárva teste körvonalait. Jó volna ilyenkor végig bejárni az egész Duna-medret forrástól torkolatig, de ez persze egyenlő a lehetetlennel. Egy párkányi sörözés alkalmával talán utoljára volt alkalmam megtekinteni a kisvízi mederformákat Esztergomban, hiszen megérkezett végre az eső. Azért végre, mert ilyenkor extrém kisvízi helyzetekben mindig felerősödik a vízlépcső-lobbi hangja. Őket csak az eső, és a vízzel megtelt meder tudja majd újra elhallgattatni. Tehát éppen ideje, hogy a Duna újra kitöltse medrét.

A prímás-szigeti mellékág a kelő nap fényében.

 

Az esztergomi Prímás-sziget abban a szerencsés helyzetben van, hogy még ilyen helyzetben is körülöleli a Duna. Esztergom park-szigete, amely Tát felé egyre inkább érintetlen ártérré alakul át csak hídon, vagy csónakon át közelíthető meg. A városnál a Duna folyásiránya lassan északivá válik, a Gönyűtől egyenesen kelet felé tartó folyó itt ütközik először hegységbe. A hegy lábánál kialakuló öblözet szorosan kapcsolódik a táti medertágulathoz és annak hatalmas szigeteihez. Ez a széles Duna meder Esztergom alatt szűkül össze és kezdi meg kanyargását a Dunakanyarban. 

 

Alámosott zsilip

   
Esztergom városát töltés választja el dél felől a régi dunai ártértől, melyet nem is olyan régen, még vízzel kitöltött medrek hálóztak be. Egy ilyen máig élő vízfolyás torkollik be a mellékágba az árvizek által megroggyasztott zsilipnél. Az erőteljes alámosódás miatt meggyengült műtárgyat hatalmas repedések hálózzák be.
 

A déli szigetcsúcs

  

A Prímás-sziget délnyugati irányból a város felé egyre szélesedik, alakja leginkább egy hegyesszögű háromszögre hasonlít. Hegyesebbik csücske valódi ártér, természetes növénytakaróval. Ez egy kerítéssel elzárt vízmű terület, ugyanúgy a szigeten, mint a parton is. Napi  12000 köbméter vizet adnak az itteni parti szűrésű ivóvízkutak hat település 36000 lakosának. Itt a várostól legtávolabb eső részen egy vízmércével ellátott gyaloghídról tekinthetünk a déli szigetcsúcsra.
 

Balra a fő-, jobbra a mellékág.

  

A szigetcsúcson az ismerős kisvízi látvány fogadja az arra tévedőket. Széles kavicsszegély övezi a fiatal bokorfüzest. Balra a párkányi lakótelep és a Bazilika, jobbra pedig a szerencsére élő mellékág foglalja keretbe a Prímás-szigetet. A kavicsfelszínen láthatjuk a szinte szokásosnak mondható motoros nyomokat, melyeket majd a következő vízszint emelkedés fog elgereblyézni.
 

A szénrakodó

 
A környék egyetlen stabil partszakaszán, ahol kissé összeszűkül az ártér a táti és az esztergomi öblözet között létesült a dorogi szénmedence folyami kapcsolata. Ez a birodalmi lépegetőre emlékeztető létesítmény tette lehetővé a szénszállító uszályok gyors megrakodását. A szénbányászat hanyatlásával sorsa megpecsételődött. Mostanában egykedvűen áll - száraz parton. Ha a magyar szénbányászatnak pénz hiányában szobrot kellene állítani, a zsűri valószínűleg gondolkodás és lelkiismeretfurdalás nélkül rábökhetne erre a szerkezetre.

 

Uszadékfa által letarolt bokorfüzes

   
Az árvizek által lerakott szemét súlya nehezedik a fiatal fűzfákra a sziget déli csücskén. A fák által megfogott szemét és uszadékfa egy következő áradásra vár, mely majd továbbszállítja innen. Helyette pedig örök körforgásként érkezik majd az újabb szemét.

Apró kavicszátony bukkant a felszínre

 

A mederbeli áramlási viszonyoknak tükre a hordalék. A legváratlanabb helyeken lehet a legszokatlanabb formakinccsel találkozni. A parti zátonyok állandóan mozgásban vannak, jövőre talán ez a kisebb példány is máshol lesz már, más alakban.
 

A növényzet nem ismer lehetetlent

A Prímás-sziget főági oldalán szinte teljesen hiányzik a finom szemcséjű üledék, jobbára kavics vagy homok borítja a part menti sávot. A csendesebb vizű mellékágban még találhatók iszapos részek, de ott is hangsúlyos szerepet kapnak a durvább szemcsék. Ez elsősorban a folyó áramlási viszonyait jellemzi, a felgyorsult víz elmos mindent egy bizonyos szemcseátmérő alatt. Másrészt a lebegtetett hordalék sem tud megpihenni a parton. Az osztrák szakaszról pedig már alig érkezik utánpótlás.

 

Kilátás Esztergomra és Párkányra

Kiterjedt kavicspadok találhatók a Prímás-sziget főági oldalán. Itt, középtájon "hízik" a sziget. Ezt a gyarapodást a parton ugrásra készen várják a bokorfüzesek. A kis fűzfák a csupasz kavicson is megtelepednek, feltéve ha elég ideig marad szárazulat a zátony.

A Mária Valéria híd zátonyai

  
A madarak számára ideális telelőhely az ilyen sekély partszakasz. A kibukkanó zátonyokon védve vannak a parti ragadozóktól és elegendő táplálék áll rendelkezésükre a tocsogókban. Néha fel-fel rebbennek ha valaki közelít, de aztán a veszély elmúltával hamar visszatérnek. Madártani megfigyelésekre tehát kiválóan alkalmas helyszín a Prímás-sziget.
 

A kétarcú prímás-szigeti mellékág

 
A mellékág városi szakasza a Tabán hídtól északra szépen parkosított terület. Két oldalán fasorok kísérik a folyót kikövezett sétány mellett. A parti oldalon platánok, a szigeti oldalon pedig fényükből sokat vesztett vadgesztenyék sorakoznak. A hídtól délre még félig-meddig természetes parton sétálhatunk, a város területét elhagyva azonban már valódi ártéri erdőben járunk. Ez a kettősség teszi a Prímás-szigetet egyedülállóvá Magyarországon.

Mellékágban pihenő hajók

  
A sziget városias részén a történelmi koroktól kezdve magasították a felszínt, az árvizek kiküszöbölése miatt. Ma már olyan létesítmények találhatók itt, például könyvtár, aquapark és hotel, melyek nem engedhetik meg, hogy az árvíz elöntse a területet. A szabályozási munkálatok miatt ezek a részek magasabbak, mint a déli természetes rész. Utóbbiról a korabeli térképészek csupán ennyit állapítottak meg lakonikusan térképükön, hogy "überschwimmt", azaz elárasztott terület.

A Prímás-sziget északi visszatorkollása.

  
A vízivárosi szakaszt rendszeres kotrással csónak és hajókikötőként használják a városias rakpartok között. A várhegy által tölcsérként összeszűkített két Duna meder 2,7 kilométeres külön útja során itt találkozik újra, s folytatják együtt útjukat a Dunakanyarban.

A növényzet íve kirajzolja a Prímás-szigetet ha a Bazilika kupolájából tekintünk dél felé.

A Bazilika kupolájából visszatekintve a Prímás-szigetre már nem is tűnnek olyan hatalmasnak a főágat kísérő zátonyok. Az üresen álló betonpalotáktól kezdve a déli rész érintetlen természetéig minden megtalálható ezen a kicsit városi, kicsit vadvilág szigeten.

Török sziget a Duna fenekén

 
Mindenkinek szeretettel ajánlom a Falanszter blogon a minap megjelent "40 éve a Duna mélyén a titokzatos Senki-sziget" című bejegyzést. Nagyszerűen összefoglalt munka erről a szerencsétlen szigetről, amely leginkább az al-dunai Bözödújfaluként lehetne jellemezni. A sziget egykori otthonaiban ma halak laknak, török lakosai szétszóródtak a világban. Kár érte.

Ada kaleh erődjének vázlata 1736.

Ada Kaleh szigete nyugati irányból 1956-ban.

Ada Kaleh 1835 körül.

Ada Kaleh szigete és Orsova a II. katonai felmérésen

Kiegészítésképpen csupán négy ábrát és ezt a remek hadtörténeti munkát tenném hozzá.

Olimpiai-sziget, Budapest

 
Időről-időre felvetődik a gondolat, hogy rendezzen-e Budapest Olimpiát. Vannak, akik olyannyira lelkesednek az ötletért, hogy népszerűsítő mozgalmat szerveznek. Nem újkeletű ez az ötlet,  visszanyúlik egészen az előző századfordulóig. A magyar főváros talán sosem volt annyira közel egy olimpia megrendezéséhez, mint a XX. század első évtizedeiben. Kevéssé ismert, hogy Budapest pótrendezése felvetődött Athén pénzügyi nehézségei miatt az első Olimpiai játékoknál. Később a magyar sportvezetők komoly reklámhadjáratot indítottak a magyar fővárosnak, és már biztosra vették az 1920-as megvalósulást, ám a világháború közbeszólt és Antwerpen kapta meg a szervezés jogát. Megcsúfolva az olimpiai szellemet, a vesztes országok csapatai el sem indulhattak rajta.

A trianoni tragédia után az ország testi és szellemi megújulásra tett erőfeszítései között újra megjelent a budapesti Olimpia, mint távlati terv. Egy ilyen nagyszabású rendezvényhez azonban szükség volt egy több tízezer fős, korszerű stadionra és egyéb sportkomplexumokra. Ilyen létesítmények akkoriban nem léteztek az országban, így hát elsőként ezt a problémát kellett megoldani. Helyszínként számos terület jött szóba, köztük - és itt kanyarodnánk vissza saját témánkhoz - több budapesti sziget is. Elsősorban természetesen a Margit-szigettel számoltak, hiszen ott már szinte kész infrastruktúra várta volna a fejlesztéseket. Szóba került az Óbudai-sziget, bár az akkoriban leginkább konyhakert, szántó és legelő volt.

A kor egyik neves sportolója, a délvidéki görög családból származó Manno Leonidas ekkor saját ötlettel állt elő. Ő és a bátyja, Manno Miltiades amatőr sportolók voltak, akik szinte a kor összes sportágát űzték. Ellentétben a mai sportolókkal, akik mindössze egyetlen sportágban érnek el eredményeket.  Komoly nemzetközi sikereik voltak úszásban, atlétikában, kerékpározásban, síelésben, evezésben, korcsolyázásban, sőt még a footballban is. Leonidas saját költségén vett részt magyar színekben az Athéni Olimpián. Később mind a ketten huszártisztként harcolták végig az első világháborút. Manno Leonidas 1921-ben megjelent könyvében, mely "A Nemzeti Stadion ügye" címet viselte, hitet tett egy stadion építése mellett, mely valamennyi sportág képviselőjét befogadhatná és mindemellett alkalmas lenne az 1928-as budapesti Olimpia lebonyolítására. A helyszínül pedig nem mást választott, mint az újpesti Szunyog-szigetet.

1. ábra. A Nemzeti Stadion ügye c. könyv mellékleteként megjelent térképvázlat.

A helyszín kiválasztásában az is szerepet kapott, hogy a szórakoztatóipar legyen minél messzebb a sportolóktól. „Hogy képzelik ők a sport komoly tréningjét? Hogy a sportoló ifjúság egyik szemével a trénerjére tekint, a másikkal pedig a női bokákban fog gyönyörködni?” -hangzott a fő ellenérv a Margit-szigettel szemben. A Szunyog-sziget mellett szólt számos érv, miszerint itt van elegendő terület a létesítményekhez, a téli kikötő kiválóan alkalmas evezős versenyek lebonyolítására. Megközelítése ugyan nehézkesebb mint például a Margit-sziget esetében, de közlekedés fejlesztés is szerepelt a tervben. Itt a Duna-parton helyben állt rendelkezésre a kavics és sóder, ami a beton elengedhetetlen alapanyaga. Ezt kotrással kívánták biztosítani, így egyben el is készült volna az öböl meghosszabbításával nyert 2 kilométeres evezőpálya. Ez majdnem egészen a Rákos-patakig nyúlt volna. A célt a tervek szerint 130 000 négyzetméter területről 900 000 köbméter anyag megmozgatásával kísérelték meg elérni. Ez az anyagmennyiség elegendő lett volna a sziget megmagasításához, hogy az árvizek ne veszélyeztethessék az épületeket. Az evezőspályát a Dunai oldalon tribünökkel szegélyezték volna. Ugyancsak ide szánták az öböl vizén ringó úszó uszodát is. A Szunyog-sziget területén ekkoriban elszórtan álltak csónakházak, az Északi-Összekötő hídtól északra emelkedett a  Pesti és Fiumei hajógyár ipartelepe. A '20-as években a parton is jobbára még beépítetlen telkek álltak itt, így hát a stadion építése valódi zöldmezős beruházás lett volna.

2. ábra. A szigeti létesítmények térképvázlata

A tervek szerint a szigeti részre került volna a stadion 400 méteres futópályával, elegendő hellyel az atlétáknak, kerékpár-pályával, valamint egy focipályával a közepén (B). Tőle északra épült volna fedett csarnok a tornászok, vívók, birkózók számára (C). A második sportkomplexumban kapott volna helyet nagy tribünnel a hokipálya, a futók és focisták edzőpályái, valamint a motorverseny-pálya (E, F, G, H). Ettől északra létesült volna a lósportokat befogadó pálya (I, J, K). A sziget dunai oldalán következtek a lövészek (M), és még a hídtól délre állt volna a krikett és rögbi pálya (U). A híd túloldalán a kutyáké lett volna a főszerep, kiállítási csarnok, (X) versenypálya és rendőrkutya tréningtelep (Y) formájában. A fő stadion mellé tervezték a kiszolgáló létesítményeket, szállodát (R), kávézókat (O), hajóállomást (S), strandot (N) valamint számtalan teniszpályát (T). Ha belegondolunk ma mennyi minden kell egy Olimpia megrendezéséhez, ez a terv egy megyeszékhely sporttelepének is kevés lenne. Mindössze két villamos és egy hajókikötő jelentette volna a tömegközlekedést. Nem vették figyelembe, hogy a  Zsilip utcai bejáró mellett kis átalakítással a vasúti híd alkalmas lehetne a szigetre való belépésre. És csupán egyetlen szálloda felépítése állt a tervrajzokon, ami bizonyára a sportolók elhelyezését tűzte ki célul. Az impozáns terv a Szunyog-sziget parkosításával számolt, mely kifejezetten üdítőleg hatott volna a gyárkülváros látképére.

3. ábra. Az 1928-as Olimpai tervezett helyszíne napjainkban.

Az elképzelések egy mai Olimpiához mérten aprócskának tűnhetnek, de abban a korban valószínűleg megfeleltek volna a célnak. Azonban Trianon után egy évvel ezek a tervek is messze meghaladták az ország teljesítőképességét és pénzügyi lehetőségeit. A Monarchiából hozott hatalmas tervnek, a budapesti Olimpiának ekkor már nem volt semmi realitása. Elnézve a Népsziget mai elhanyagolt állapotát, különösen szívfájdító, hogy ezek az elképzelések nem valósulhattak meg. A Manno Leonidas elméjéből kipattant szikra az újpesti Szunyog-szigetet gyakorlatilag egy szintre emelhette volna a Margit-szigettel. Mai szemmel tekintve ez a papíron megálmodott sport és park-sziget nagyon hiányzik a városból.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Diószegi György Antal: Két sokoldalú sportember

Zeidler Miklós: A Nemzeti Stadiontól a Népstadionig

Manno Leonidas: A Nemzeti Stadion ügye, 1921

Sziget a ködben épülő híd alatt

Az elmúlt napok legalacsonyabb vízállását mérték 2011. december 3-án Budapesten, mely mindössze 16 centiméterrel haladta meg a valaha mért legalacsonyabb jégmentes vízszintet. Váratlan, de annál örömtelibb meghívásnak tettünk eleget, amikor Nagytétényben meglátogattuk a Kis-Háros-szigetet, leánykori nevén a Fácánzátonyt. Ezt a kicsiny földdarabot normális esetben állandóan víz veszi körül, ennek köszönheti védettségét és viszonylagos érintetlenségét. 1999 óta természetvédelmi terület, tilos belépni rá, sőt még csónak sem köthet ki a partjainál. Ugyanolyan védettséget élvez tehát, mint nagyobb testvére, a Háros-sziget (mely már a Deák Ferenc híd túloldalán Budafokhoz tartozik, 1. kép). Ebben azonban ki is merül a hasonlóság, hiszen a Háros már csupán félsziget, és a Csőt-sziget révén a földtörténetbeli életkorát tekintve is jóval idősebb mederképződmény.

1. kép. A Kis-Háros-sziget keleti csúcsa, háttérben a bővülő M0 körgyűrű hídja.

A Kis-Háros-sziget zátonyként született a folyószabályozások következtében, valamikor a XX. században. Pontos születési dátumot lehetetlen meghatározni, hiszen a kavicspad szépen fokozatosan emelkedett ki a Duna habjaiból. Az évek múlásával egyre többször bukkant a víz fölé, és amikor elég időt töltött szárazon, megtelepedhetett rajta a növényzet, mely egyfelől felgyorsította a kiemelkedést, másfelől stabilizálta az addig folyásirányban vándorló Fácánzátonyt. A szigeten végzett botanikai felmérés szerint a szigeten található legidősebb fa körülbelül 40-50 éves. 

A Kis-Háros fiatal korának köszönhetően még sziget. A budafok-tétényi oldalon zajló mederszűkülés káros hatásai itt még nem jelentősek. A Hárosi-öblözet szabályozása során lezárt mellékág, valamint a sodorvonal áthelyezése  következtében nagy területen ártéri erdők vették birtokba az addig nyílt vízfelszínt. A Deák Ferenc híd nyugati hídpillérei is egy ilyen új erdőt metszenek át. A Kis-Hárosi-sziget mindössze 400 méter hosszú, legnagyobb szélessége 100 méter. Mellékága viszonylag jó állapotban van, csupán ilyen extrém kisvizeknél szűnik meg benne a vízáramlás. Mélysége azonban most is elegendő a vízi élőlények túléléséhez. A sziget nyugati vége épül, míg a keleti csúcsán az elmosódás jelei mutatkoznak. A Hárosi-öblözet felszámolása révén keletkezett tehát a Kis-Háros-sziget, de valószínűleg az áramlási viszonyok miatt hamarosan teljes egészben a parti ártérhez fog csatlakozni. Erre azonban ma még szinte semmi sem utal - közép, vagy nagyvíznél.

1. ábra. A Kis-Háros-sziget kisvíznél.

Kisvíznél viszont már más a helyzet, ilyenkor előbukkannak az addig rejtett mederformák (1. ábra). A Kis-Háros-sziget esetében a legfontosabb egy kiterjedt, méteres magasságú kavicspad, mely összeköti a szigetet a parttal. Budapesten mért 68 centiméteres vízállásnál ez volt az egyetlen út a szigetre.  Ugyan a szigetre lépni tilos, de mivel jelenleg a Kis-Háros nem sziget, nem éreztünk különösebb lelkiismeretfurdalást. Próbáltunk csupán a parton sétálni és a lehető legrövidebb időn belül távozni. Ez körülbelül 1 órát vett igénybe. Nem csupán 6 fős társaságunk volt az egyetlen a szigeten. Ilyen vízállásnál akinek csak van otthon elfekvőben fémdetektora vagy crossmotorja mind leviszik a partra. Utunk során számtalan iszapból kiforgatott, haszontalan fémtárgyat és keréknyomot találtunk.
 

2. kép. A szigetet a parthoz kapcsoló kavicszátony

A part többi (iszapos) részétől anyagában különböző kavicszátony kisvízi relatív magassága fél méter körüli volt (2. kép). Ekkora vízszint emelkedés kellene ahhoz, hogy a Kis-Háros újra sziget lehessen. Kissé idegen testként húzódik keresztben a mellékágon.
 

3. kép. A sziget nyugati irányból

 A sziget nyugati csúcsára kiérve változik a hordalék szemcsemérete, itt már a mellékág irányába finomodó szemcséjű homokot találunk. Szinte tökéletesen sík terep, körülbelül 50 méterre nyúlik be a Duna medrébe (3. kép). Itt a növényzet még nem telepedett meg.
  

4. kép. Homoksivatagból kiemelkedő apró szigetmag

A Dunakeszinél található Szürkő-szigethez hasonlóan leszakadt fűzfacsoportot láthatunk a nyugati szigetcsúcson (4. kép). Fűzekből áll az ártéri erdő döntő hányada, néhány zöldjuhar és nyárfa  tarkítja a  felnőtt bokorfüzest. Itt is megfigyelhető a Hunyadi-szigetet elborító függőavar.
 

5. kép. Parti zátony a főági oldalon

A Nagy-Duna mentén nem egységes a sziget partvonala, az áramlási viszonyok szerint kacskaringózik. Hol halmenedéknek kiváló nagyobb mélyedések, hol vízbedőlt fákkal jelzett kimosott öblözetek, hol pedig szemmel is jól látható limányok váltakoznak (5. kép). A hajózás keltette állandó hullámmarás jelei is megmutatkoznak a parton. Élesen elváló, szakadozott perem kíséri végig a sziget oldalát ott, ahol a csupasz meder és a növényzet találkozik. Gyakran a fák gyökerei a levegőbe lógnak már, több fa emiatt ki is dőlt.

6. kép. Parti zátonyok a betorkollásnál, valamint a távolban egy kavicszátony

 
Az északi szigetcsúcs állandóan ki van téve a Duna pusztító erejének. Az elmosódás ellen itt muszáj volt megerősíteni a partfalat kőszórással (1. kép), ez mellesleg az egyetlen emberi létesítmény a szigeten. A kőszórásokkal beszűkített betorkollás mindkét partján szépen fejlett parti zátonyt figyelhetünk meg, sőt valamivel beljebb a mellékágban egy kavicspad is felbukkan (6. kép). Ezek a mederformák előrevetítik a mellékág jövőbeli lefűződését és holtággá válását. Ez sajnos nem az ördög falra festése, hanem a Duna mentén tapasztalt jelenkori folyamatok szomorú következménye.

Hol található a Zsitvatorok?

1606. november 11-én, Szent Márton napján nagy esemény szemtanúja volt az egykor virágzó mezőváros és folyami átkelőhely, akkor már puszta Zsitvatő. I. Rudolf magyar király és I. Ahmed török szultán itt zárták le Bocskai István közvetítésével az 1591 óta tartó 15 éves háborút. A zsitvatoroki béke elnevezés a történelemben a gyakrabban használt fogalmak közé tartozik, dolgozatokban, felvételikben vissza-visszatérő kérdés. A történészek már alaposan kivesézték ezt a témát. Ha a vizsgán esetleg azt a földrajzi kérdést is megkapnák a diákok, hogy "hol található a Zsitvatorok?" valószínűleg sokan gondban lennének. A bejegyzés megírása előtt több történelem szakos ismerősömnek feltettem ezt a kérdést, de egyetlen jó válasz sem érkezett. Számukra talán az sem jelentene könnyítést, hogy az öreg tölgy, amely alatt - állítólag - aláírták a szerződést még 1940-ben is megvolt és jelölte a nevezetes helyet.

1. kép Zsitvatorok ma - Szeder L. képe

Ha elolvassuk a zsitvatoroki béke dátumát - "Datum in castris inter Danubium el fluvium Sitva positis, in festo sancti Martini, Anno Domini millesimo sexingentesimo sexto" - hiányérzetünk támadhat. Egy békekötést általában várhoz, városhoz szokás kötni, ahol egy kényelmes teremben, palotában a tárgyaló felek akár heteket is el tudtak tölteni. Itt a Zsitvatoroknál is állt egy település, de már nem említik a szerződésben. Nyilván 1606-ban már a romjai sem voltak meg az egykor virágzó Portus de Sytwathew-nek, azaz Zsitvatőnek. Az itt állt település a XV. század második felében pusztult el, gótikus templomának romjai még a XIX. században is álltak. Elnevezése igen beszédes, nem kell különösebb etimológiai eszmefuttatás a megfejtéshez: a Zsitva folyó itt torkollik a Dunába. A település ma újra létezik, mint Dunaradványhoz tartozó puszta. Azonban hiába keresnénk már a Zsitva folyó torkolatát, csupán egy kisebb zsilipen át csordogáló vízfolyást találnánk. (1. kép) A "valódi" Zsitvatorok ma innen 20 kilométerre északnyugatra található, Martos mellett. A béke szerződő felei tehát kénytelenek voltak a novemberi hidegben egy táborban aláírni az eseményt, mi pedig kénytelenek vagyunk kinyomozni, hogyan tűnt el a névadó folyó a Zsitvatorokból.

 A Zsitva folyó (szlovákul: Žitava) Pálosnagymező határában ered az Újbányai-hegységben. Hossza jelenleg 100 kilométer, vízgyűjtő területe 1244 km², közepes vízhozama 5 m³/s. A mi Galgánknál valamivel nagyobb vízfolyás. Tipikus dombvidéki folyó, nagyvizei tavasszal és télen jelentkeznek. Ezzel ellentétben nyáron és ősz elején pedig a párolgás miatt folyik benne a legkevesebb víz. Völgye széles, lapos, mocsaras, alsó szakasza kifejezetten posványos. Szabályozása előtt egy hosszú mocsár képét mutatta. Csupán néhány stratégiai fontosságú helyen lehetett átkelni rajta (pl. Verebélynél), így nem lehetett véletlen, hogy Bars és Nyitra vármegyék határát itt húzták meg eleink. Völgyének szélessége magyarázható azzal, hogy egykor (talán a jégkorszak idején) jelentősebb vízhozamot vezethetett le. Miután kiért a Kisalföldre közös hordalékkúpot épített a Nyitrával, melyen gyakran változtatták a folyásirányukat. Ugyancsak itt terítette szét hordalékát a Vág és a Csallóközt határoló Kis-Duna. Egykori meandereiket nagyon nehéz szétválasztani egymástól. Ezen kanyarulatok fejlettsége - mely összefügg a vízhozammal - adhat némi támpontot.

Hogy a vizsgált terület vízrajzának változásait megismerhessük, a történelemhez kell fordulnunk. Középkori oklevelek szerint a Csallóközben létezett árvízvédelem a török hódításokat megelőző korokban. Királyi rendeletek írták elő gátak építését és azok karbantartását. Ha feltételezzük, hogy létezett árvízvédelem a Csallóköztől közvetlenül keletre, akkor nyilván a Vág, Nyitra és a Zsitva folyását is megpróbálta a kor embere kordában, azaz "mederben" tartani. A Kárpátokból a Kisalföldre érkező folyók kuszasága  miatt ez komoly erőfeszítést igényelt a helybéliektől. Az árvízvédelem a török előrenyomulásával egy időben kezdett először föllazulni, majd megszűnni, végül átment az ellentetjébe, a szándékos elárasztásba.

 

Ez utóbbi tendenciának a kezdőpontja egy vár felépülése volt. A török fenyegetés hatására 1546-ban készült el Oláh Miklós esztergomi érsek birtokán az általa finanszírozott (Oláh)újvár, mely már abban a korban is elavultnak számított. Fából és földből készült palánkja egy komolyabb ostromot sem állt volna ki.  A török Duna menti előrenyomulása miatt 1571-ben új vár építését határozta el a bécsi Haditanács, melyet a mai Érsekújvár város elődjének tekinthetünk. A gyakran változó határvonal állandó pusztításnak tette ki a vidéket, az elmenekült népesség már nem tudta többé karban tartani a vízfolyásokat, így azoknak medre fokozatosan elfajult. Ez azonban nem volt ellenére a várbélieknek, a mocsarak térhódítása komoly védelmet jelentett az ilyen síkvidéki váraknak. Az önálló életre kelt vízfolyások behálózták az Érsekújvári-síkot, kiterjedt vízivilágot hozva létre, melynek felszámolása később évszázadokat vett igénybe.

2. kép A Tormás-árok Ohaj és Érsekújvár között 1790 körül.

 
A török kiűzése után elsődleges fontosságú volt, hogy az elfajult medreket rendbetegyék. Ezt kívánta a közlekedés, a mezőgazdaság és a környék lakosságának egészségügyi érdeke is. Ennek érdekében a Zsitva folyót a lehető legrövidebb mederbe terelték, gátak közé szorították, és egy szakaszon új medret ástak neki. Az első beavatkozás, egy mesterséges csatorna nyoma megtalálható az I. katonai felmérés térképein. Hogy nem természetes képződményről van szó, azt bizonyítja a "graben" - azaz árok felirat (2. kép). Mesterséges mivoltát bizonyítja az is, hogy több észak-déli fattyúágat keresztez. A Tormás-árok igazi hidrológiai érdekesség, egy napjainkban is létező bifurkáció. A Zsitva vizének egy részét közvetlenül átvezeti a Nyitrába, a maradék lecsökkent vízhozam pedig halad tovább dél felé a régi mederben. Ez az árok azonban nem oldotta meg a széles, mocsaras Zsitva-völgy problémáját, sőt a hiányzó friss víz miatt tovább romlott a helyzet az alvízi területeken. Éppen ezért újabb beavatkozásra volt szükség. Kubikosokkal ásattak új, csatornaszerű medret, mely a Baromlaki-patak torkolatától Bajcsig húzódott. Ezt a csatornát később észak és dél felé is folytatták, így elmondható, hogy napjainkban a Zsitva jelentős szakaszán embekéz által alkotott mesterséges mederben folyik. Bajcstól délre, Ógyalla mellett volt a Zsitva második, immár természetes bifurkációja. A folyó vize hol a Nyitrába ömlött, hol a régi medrében haladt tovább a Duna irányába, a Zsitvatorokba. A Bagota-Ógyalla Zsitva-szakasz szabályozása révén szűnt meg végül a régi Zsitvatorok torkolat mivolta, ettől kezdve azt a szakaszt már csak mint Öreg Zsitvát emlegették, melynek mélyebb részeiben ugyan még van víz, de a meanderek nagy részét már csak szántóföldek alatt nyomozhatjuk. Így történt tehát, hogy a Duna elveszítette egyik mellékfolyóját.

1. ábra A Nyitra-Zsitva vízrendszer jelenlegi, szabályozott állapota (forrás: wikipedia.org)

 
A XX. század 60-as éveiben történt az utolsó komolyabb folyószabályozás, melynek során a Nyitra folyót Érsekújvártól nyugati irányban ásott mederben Kamocsánál vezették a Vágba. A mai hivatalos szlovák nevezéktan szerint az Érsekújvár alatt levágott mederszakaszt nevezik Öreg Nyitrának, (Stara Nitra) az Ohajnál kiágazó Tormás-árok alatti Zsitvát pedig Öreg-Zsitvának (Stara Žitava) nevezik (1. ábra).

2. ábra A Nyitra-Zsitva szabályozás előtti vízrendszere 1850 körül.

 

Ha a régi állapotok után nyomozva a Zsitva déli szakaszának térképéről lehámozzuk a számunkra érdektelen információkat és csak a hidrológiára koncentrálunk valami hasonlót kell, hogy kapjunk, mint az az  2. ábrán látható. A térképen feltárulnak a terület mára beszántott, elterelt, csatornázott folyómedrei. Kékkel látjuk azokat a medreket, melyben a II. katonai felmérés idején még nyílt vízfelületet találtak a térképészek, zölddel azokat, amelyek nagy valószínűséggel elhagyott medret jelölnek. Két fő folyónk a Nyitra és a Zsitva külön kiemelést kapott. Ha megpróbáljuk a lefűződött meandereket nagyság szerint csoportosítani, akkor szembeötlő, hogy a nagyobb kanyarulatok elsősorban a térképszelvényünk nyugati oldalán jelentkeznek. Ez a Vág és a Kis-Duna vizei által bejárt terület, e két folyónak nagyobb vízhozama nagyobb kanyarulatokat is rajzolt a tájba. A Nyitra és a Zsitva kisebb vízhozamát jelzik az apró meanderek, például Érsekújvártól keletre, vagy közvetlenül a Hetény határában. Ha jobban megfigyeljük a Zsitva egykori torkolathoz közeli szakaszát, nem nehéz két folyóágat elkülöníteni. Az egyik a régi Zsitva, mely Ógyalla irányából követhető, a másik ettől nyugatabbra, mintha a Nyitra egykori medre volna. Talán nem túl merész az a  következtetés, hogy előfordulhatott a középkorban olyan állapot, amikor a Nyitra folyó ugyancsak a Zsitvatoroknál ömlött a Dunába. A két folyó egyesült vízhozama magyarázatot adhatna arra, hogy miért tűnik túl szélesnek az egykori torkolati mederszakasz Zsitvatőnél. Ahol négyszáz éve a követek még egy dunai mellékfolyó torkolatát láthatták.