Nyeles sziget

Öt lépesben tekintjük végig, hogyan hizlalták fel a Kácsás-szigetet Százhalombattán.

A Kácsás-sziget Százhalombatta-Dunafüreden 1964. július 7.

A Kácsás-szigetről már kétszer volt szó a blogon, elsőször a mellékágának kotrásáról írtunk, másodszor egy decemberi zúzmarás bejárás képei kapcsán már érintettük azt, amiről ezúttal szó lesz: a folyószabályozás szigetre gyakorolt hatásáról. 

Már a bejegyzés címe is erre a "hatásra" utal. A folyószabályozó mérnökök ugyanis egy nyelet illesztettek a "renitens" Kácsás-szigetre, amelyet a szakma párhuzammű néven ismer. Ez a nyél a sziget északi csúcsát köti össze a mai Damjanich utca tengelyében található hajóállomás alatt található partszakasszal. Lehetne mellékág elzáró gátként is hívni, ha a műtárgy merőlegest zárna be a sodorvonallal és nem párhuzamos lenne azzal. A párhuzammű építésével kapcsolatban két alapvető kérdésre keressük a választ; miért és mikor épült ez a "nyél"?

A két kérdést idősorrendben tettük fel. A miértre adott válasz egyben meg is indokolja a "mikor?"-ra adott választ. Egészen 1876 teléig kell visszamennünk az időben, amikor nem sok kellett hozzá, hogy Budapesten megismétlődjön az 1838-as jeges árvízi helyzet. 1876. február 26-án már a miniszterelnök előtt volt a javaslat a nemrég lezárt Soroksári-Duna megnyitásáról, hogy a fővárost fenyegető árvíz gond nélkül levonulhasson a másik mederben. A megnyitásra végül nem volt szükség, mert az utolsó pillanatban (szó szerint értendő) megmenekült a főváros és a gubacsi zárás is; a Duna utat talált magának a régi medrébe Tököl alatt, miután átszakadt a töltés. Mondjuk kevesebb kár keletkezett volna, ha időben megnyitják, vagy le sem zárják a Soroksári-Dunát. A gátszakadást korabeli beszámolók szerint egy sziget okozta, méghozzá az Ercsi, Batta, Tököl háromszögben található Kácsás-sziget. Itt torlódott fel a Duna jege a sziget észai csúcsán egy hatalmas jégdugót képezve, ami egészen Budapestig visszaduzzasztotta a folyót. 

1876. után szükségessé vált a budafoki ág rendezése, hogy a nagyobb árvizek is le tudjanak rajta vonulni, hiszen a meder már így is tele volt az ide átirányított Soroksári-Duna vizével. Itt térünk át a "mikor?" kérdésre. A meder rendezése érdekében a kormányzat 1878-81 között nekilátott elkotorni a zátonyokat, majd az 1881. év L. tc. mögé odatett pénzügyi források alapján folyószabályozási műveket is építettek. A munkálatokat Budafok és Pentele között 1881-1885 között végezték el. A Kácsás-szigeti párhuzammű is ebben az időintervallumban épült meg. Pontos évszámot nem ír Ihrig Dénes: A magyar vízszabályázás története c. művében, csupán a fenti intervallumot adja meg. Azonban a mapire.eu honlapon található Százhalombatta kataszteri térképén szereplő 1884-es dátum alaposan leszűkíti a lehetséges éveket két évre. Ezen a szelvényen (lásd alább) ugyanis még nem látható a "nyél". Tehát az vagy még ugyanabban az évben, 1884-ben, vagy egy év múlva 1885-ben épült fel (ha valaki tud pontosabb dátumot, írja meg nekünk!).

1884. Kataszteri térkép, mapire.eu

Az biztos, hogy 1911-ben már megvan a párhuzammű, legalábbis a Duna szabályozási térképén feltüntették. Mintegy 600 méter hosszú; egyik végpontja a hajóállomás, a másik pedig nem pontosan a Kácsás északi csúcsa, hanem attól valamivel keletebbre, a sziget oldalához csatlakozik be. A sziget ekkoriban 420 méter hosszú, 70 méter széles és kb. 2 hektár területű volt, természetesen a vízállás függvényében. Ezek a paraméterek tekinthetők a Kácsás utolsó természetes állapotának. A párhuzammű megépülése és a mellékág elzáródása után a sziget hízásnak indult. Eleinte lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. 

1911. folyószabályozási térkép

A hízás illusztrálásához öt 1964-2018 között készült légifelvételt használunk fel, a két bemutatott térképen kívül. Az első három a fentrol.hu-ról van, jó szokás szerint napra pontos dátummal. Közülük kettő, az 1978 és 1981-es légifelvétel nagyjából ugyanazt az állapotot örökíti meg, de különböző vízállásnál, így érdemes volt mindkettőt felhasználni: 

1964. július 7.

1978. július 16.

1981. október 9.

2005. országos légifényképezés

2018. Bing maps

Mivel a fentrol.hu-s légifotókat .tfw kiterkesztéssel lehet letölteni, így a légifotókat térinformatikai programmal egymásra tudjuk helyezni, hogy aztán egy látványos .gif animáció kerekedjen belőle.

Az első, szürkeárnyalatos képünkön, 1964-ben még nem sok változást látunk odafentről az 1911-es állapotokhoz képest. Hasonló a sziget alakja és métere is. Egyetlen különbség a sziget északi csúcsán felnövő ártéri erdő, amely egyben kijelöli a Kácsás-sziget jövőbeli növekedésének irányát. Ezen a részen az alacsony vízállás miatt kiterjedt sekély, zátonyos mederszakaszt látni. 80 évvel a felépülése után a párhuzammű még mindig javarészt nyílt vízfelületet szel ketté, annak ellenére, hogy déli részén már komoly fasor nőtt fel. A sziget közepén egy kopár részt látunk, ezt az egykori tulajdonosa elmondása szerint káposztaföldként hasznosították a '60-as évek derekáig. Az általa megadott 3,5 hektáros művelt terület kissé soknak tűnik, tekintve, hogy az egész sziget területe volt ennyi akkoriban.

1978-ra a sziget tovább növekedik északon, a párhuzamművön belül, a mellékág rovására. Alacsony fűzerdő nőtt az északi, zátonyos részen az elmúlt 14 évben. Némiképpen növekedett a sziget dél felé is, valamint a mellékág rovására nyugati irányban. 1964-hez képest a sziget két sarkanytúval "gazdagodott", közülük a felső alvizén magányos fák jelzik a meder megkezdődő feltöltődését. Az 1978-as képen viszonylag magas vízállást látunk, a víz fodrozódásából ítélve a Duna két helyen is átzúdul a kőszóráson; közvetlenül a hajóállomás alatt és a szigettől közvetlenül északra.

Ehhez képest a három évvel későbbi, 1981-es alacsonyabb vízállás már megmutatja, hogy a mellékág felső részének eliszaposodása előrehaladott állapotban van. Erdősülő zátonyokat látunk a párhuzammű középső részén, a sziget északi csúcsánál, valamint a sarkantyúk alatt is. 1981 után a meder (és az egykori szigeti káposztaföld) feltöltődése és beerdősülése rohamosan felgyorsult.

Huszonnégy év elteltével, 2005-ben egy egészen más Kácsás-szigetet látunk. A felső mellékág egy keskeny csapástól eltekintve bezöldült. Igazából már nem is beszélhetünk szigetről; a Kácsás már inkább egy félszigethez hasonlít, melynek a gerincét az egykori párhuzammű alkotja. Hízás figyelhető meg az alsó sarkantyú alatt is, ahol a sziget szélessége közel kétszeresére nőtt. A két sarkantyú között is egyre több fa bukkant elő, némelyikük valódi "egyfás" szigetként funkcionál és csak alacsony vízállás idején forr egybe a Kácsással. A 2005-ös év volt az utolsó, amikor a 120 éve tartó feliszapolódás zavartalanul formálhatta a dunafüredi Duna part arculatát. 2006-ban ugyanis kikotorták a mellékág alsó 2/3-át, (bár mintha a 2005-ös légifotón is egy sóderszállító uszályt látnánk a mellékágban).

Ez a kotrás a meder szélességén nem, csak a mélységén változtatott, a 2018-as Bing térkép szerint. Az elmúlt évtizedben — a sziget megmentése érdekében végzett erőfeszítéseknek köszönhetően —lelassult a Kácsás hízása, sőt a főágból el is tűnt egy magányos egyfás sziget. 

Az 1884 és 2018 között eltelt 134 év során a Kácsás-sziget hossza és szélessége megduplázódott, területe négy és félszeresére nőtt. A hízás jelentős része 1981 és 2005 között következett be. Ez a negyed század közel akkora mértékű gyarapodást eredményezett mint az ezt megelőző 100 év. Az alábbi táblázat szemlélteti a változás számszerű értékeit (év, hossz, legnagyobb szélesség, terület): 

1884. 420 m, 70 m, 2 ha

1964. 510 m, 90 m, 3,4 ha

1978. 610 m, 100 m, 4,5 ha

2018. 1000 m, 160 m, 9,1 ha

A Kácsás-sziget területe 1964-ben, 1978-ban és 2018-ban.

Hogy mi várható a jövőben Dunafüred egyetlen szigetén? Emberi beavatkozás nélkül a Kácsás minden valószínűséggel tovább fog hízni. Még ha a mellékágat karban is tartják a horgászok, evezősök kedvéért, a sarkantyúk alatt tovább terjeszkedik majd a növényzet. Ennek a terjeszkedésnek különösen kedvez a 2018-ban tapasztalt rendkívül tartós rendkívül alacsony vízállás. A kedvezőbb változáshoz mindenképpen szükséges lenne a párhuzammű megnyitása akár több helyen. Ez azonban elkerülhetetlenül az ártéri erdő kényszerű vágásával járna. 

Zúzmarás Kácsás-sziget

Beköszöntött a zord tél Százhalombatta egyetlen dunai szigetén, a Kácsáson is. A vízzel borított mellékág befagyott, a főági részen a keleti szél a város felé sodorja a gőzölgő Duna páráját, miközben a fákról hulló zúzmara hószállingózás képzetét kelti a párhuzamművel parthoz kapcsolt szigeten. 

A Kácsás-sziget hódoktól lerágott déli csúcsa.

Egyre fogynak a Budapesthez közeli dunai szigetek, amelyen még nem jártunk személyesen. Az egyik utolsó ilyen sziget volt a Százhalombatta Dunafüred nevű városrészében található Kácsás-sziget. Szó már volt róla a blogon Nagy Attila jóvoltából, aki öt éve az Újjáéledő Kácsás-szigetről írt nekünk, de személyesen tíz év alatt először sikerült eljutni ide — akkor is pont télen. 

Matrica római fürdője 

A hódok (?) által letarolt déli szigetcsúcs

A  Kácsás-sziget és mellékága

Zátony törte fel az apadó Duna jégpáncélját

Inkább földmunka, mint meder...

A felső sarkantyú

A párhuzammű átvágása, ahol magasabb vízállás idején vizet kaphat a mellékág

Zúzmara zászlók

Röviden összefoglalva a sziget történetét annyit érdemes tudni róla, hogy a déli szigetcsúcsánál található Matrica római tábor és a hozzá tartozó római fürdő. Talán éppen erről kapta nevét Dunafüred városzrész. Hogy létezett-e akkor a sziget nem tudni. Az biztos, hogy a Kácsás már a XVIII. század végén létezett, az első katonai felmérés már feltünteti. A folyószabályozás valamikor 1884-1911 között pecsételte meg a sziget sorsát, egy hosszú párhuzamművel. Ez a párhuzammű a Damjanich utca végétől indult, itt kapcsolódott a parthoz és tartott egészen a Kácsás északi csúcsáig, ami akkoriban még a dunafüredi Rigó utca magasságában volt. Google térképen a növényzet színe szépen kijelöli a régi és új ártéri erdőket. 

A párhuzammű remek munkát végzett mérnöki szempontból, hiszen terv szerint összeszűkítette a medret a Batta és Tököl közötti medertágulatban, ahol a széles medren a Kácsás-sziget a tököli Urbanovicza-szigettel osztozott. A régi szigetcsúcs és a párhuzammű parti kiindulópontja között lassan feliszapolódott a meder. Hogy egészen pontosak legyünk, kb. az 1960-as évekig lassan, ezután egyre inkább gyorsuló ütemben. A hordalék kiülepedése miatt a mellékág északi részén terjedelmes ártéri erdő nőtt fel a meder helyén. Ez még ma is megvan, annak ellenére, hogy 2006-ban kikotorták a meder alsó 2/3-át, de ez nem sokat ér azzal a szerény, alig 2-3 méter széles nyílással, amit a párhuzamművön vágtak. Ezen a kisvizek nem jutnak át, mint ahogy 2018. december 18-án délelőtt, Budapesten mért 125 centiméteres, apadó vízállásnál sem volt átfolyás.

A mellékág felső szakaszán is volt némi kotrás, bár az így kialakított "mederként" kissé értelmezhetetlen forma leginkább egy építési területre emlékeztet, ahol egyszer végigment egy buldózer és kiirtotta az ártéri erdőt, majd az útjába eső sódert kiszórta a kialakított út két oldalára. Két ilyen nyomvonalat lehet még ilyen térdig hóval borított aljnövényzetben is kinyomozni. A rövidebb és frissebbnek tűnő a felső sarkantyú felett nyílik, a másik, kissé észrevehetetlenebb ettől kb. 150 méterre északra. 

A felső sarkantyú alatt képződött sziget

Közepes vízállásnál (Kb. 160 centiméteres Bp-i vízállásnál) ezek látják el a mellékágat friss vízzel. Ez is több, mint a semmi. Mivel az nem várható, hogy a Duna kiszélesíti a párhuzamművön tátongó lyukakat talán csak abban lehet bizakodni, hogy a kellően magas vízállás kimossa a mellékág felső részén felhalmozódott tekintélyes mennyiségű sóderes üledéket. 

Hogy a Kácsás-sziget minél tovább megőrizhesse a sziget mivoltát. 

A szépvizű istenség

Vajon ki lehetett az első emberszabású, aki megpillantotta a Dunát? Mikor és ki nevezte el először a folyót? Hogy hívhatták akkor? Mióta Duna a Duna? Mikor, ki és mit írt róla először? 

Danubius isten ábrázolása a Traianus-oszlopon

A fenti kérdések nagy része költői kérdés csupán, soha senki nem fogja őket megválaszolni. A Duna új forrásai után kutatva jutott eszembe, hogy a folyónak vannak régi forrásai is. Ezekről szól(t) a Duna-Rajna háború, azonban a Dunának egészen másféle forrásai is vannak; ezek nevezzük történelmi forrásoknak. Mit mondanak nekünk ezek a történelmi források a Dunáról? Melyik közülük a legrégebbi? 

A bejegyzést ihlető gondolat csupán arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki volt a világtörténelemben az első, aki úgy írt a Dunáról, hogy az az utókor számára fennmaradt. A válasz viszonylag hamar meglett, de ha egyszerűen leírnám a szerző nevét és a mondatot, amelyben a folyó neve szerepel az egész olyan semmilyen lenne. Különösen annak fényében, hogy a válasz több kérdést is felvet. Szerencsére. 

Léda tojásainál kezdve, az első emberszabásúak, valamikor a pleisztocén kori jégkorszak idején érhettek el a Dunához. Legnagyobb valószínűséggel neandervölgyi emberek lehettek, akik már tudtak beszélni, így feltételezhetjük róluk, hogy valamiképpen kommentálták azt a pillanatot, amikor felbukkant előttük a hatalmas folyó. Ahogy elkezdtek együtt élni a folyóval nyilván adtak neki valami egyszerű nevet, amiről nem tudjuk, hogy mi volt. Még az is lehet, hogy a Duna valamelyik verziója volt, hiszen ez a ős-indoeuropai név is évezredeken keresztül fennmaradt. 

Az írás megjelenése a holocén korban lehetővé tette, hogy a szájhagyomány fizikai valósággá válhasson, azaz az utókor számára változatlan formában fennmaradhasson. Ekkor már a neandervölgyi ember letűnt Európából, helyüket átvette a Homo sapiens sapiens, akiknek egy kései utóda ógörög nyelvén írta le először a Duna nevét, ugyanis a folyó legelső ismert írásbeli említése a görög mitológiához kapcsolódik:   

Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,

szülte a Neiloszt, Alpheioszt és Éridanoszt is,

Sztrűmónt, Maiandroszt és szülte a szépvizü Isztroszt

A kis-ázsiai Küméből származó Hésziodosz valamikor időszámításunk előtt 800 évvel, azaz lassan három ezer éve írta a fenti sorokat az Istenek születése (Theogonia) c. művében, ahol a folyó istenei között sorolja fel a szépvizű Isztroszt. A Duna mint istenség a görögöknél (Istros) és a rómaiaknál (Danuvius) is hímnemű volt. 

Danubius kút, Budapest (Nagy László, Fortepan 51638)

Hésziodosz az ókorban az egyik legfontosabb költők közé számított és sokat vitatkoztak azon, hogy vajon ő, vagy Homérosz élt korábban. Jelenleg az a tudományos nézet, hogy Homérosz kb. két évtizeddel lehetett idősebb, azaz elméletileg találkozhattak is személyesen. Hogy miért fontos a Duna szempontjából Homérosz? Erre a kérdésre a választ nem az Odüsszeia, hanem az idén végre magyarul is megjelent Argonautika c. hőseposz adja meg, amely az aranygyapjú visszaszerzését meséli el Apollóniosz Rhodiosz tollából. Apollóniosz mintegy 500 évvel később élt Homérosznál és az Argonautika is ennyivel fiatalabb mű az Odüsszeiánál. Ez azonban csak az írásbeliségre vonatkozik, Homérosz Odüsszeiája ugyanis már említi Iaszónt és az argonautákat (XII. 70.):

Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül: 
elhírhedt Argó, Aiétésztól hazatartó.

És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,

ám Héré átvitte, mivel kedvelte Iászónt.

Hogy miért kell belekevernünk az Argonautikát a Duna legkorábbi említését kutató írásba? Azért, mert az argonauták a hazafelé vezető útjukon "kissé" eltévedtek és nem a megszokott úton tértek vissza a mai Grúzia tengerpartján található Kolkhiszból a görögországi Iólkoszba. Hanem a Fekete-tengert átszelve a Duna torkolatán felhajózva, majd a Szávára és Kulpára átnyergelve Isztriánál bukkantak ki az Adriai-tengerre. Később még Líbiába is ellátogattak. Kissé meseszerű út ez a mai földrajzi ismereteink fényében, de hozzá kell tennünk, hogy a maga korában Arisztotelész és id. Plinius is elképzelhetőnek tartotta a kapcsolatot a Duna és az Adriai-tenger között [lásd: Arisztotelész: Állattan 8.13; id. Plinius: Naturalis Historia 9.53.]

Herbert James Draper: Az aranygyapjú (forrás:wikipédia)

A Duna Apollóniosznál a IV. énekben (282-287), a hazaút során jelenik meg először (Tordai Éva fordítása):

Egy folyamár van, utolsó ága az Ókeánosznak,

széles, mély, megbírja a terhekkel teli bárkát,

Isztrosznak hívják, s úgy jelzik, messzire eljut,

és egy jó darabon számos földet maga szabdal

csak ketté, forrásvize arra, ahol boreász fúj,

Rhípai hegység ormainál, jó messze morajlik.

Homérosz előtt már majd' fél évezreddel szájról szájra hagyományozódott Odüsszeusz utazásának története. Ha tehát feltételezzük, hogy Homérosz korában létezett az Argonautikának is egy írott (és később elveszett), vagy egy szájhagyományos változata, akkor nagy valószínűséggel abban még korábban előfordulhatott az Isztrosz, azaz a Duna mint földrajzi név. Természetesen ezen kívül más művek is létezhettek, melyek említették a Dunát, és nem feltétlen csak szépirodalmi művek lehettek, hanem pl. útirajzok vagy gabonakereskedelmi számlák. Hiszen a történelem első fennmaradt írása is egy adásvételi szerződés volt Mezopotámiában. 

A Duna görög elnevezése az erőteljes görög irodalmi hatásra még a római korban is az Isztrosz maradt, a Danubius elnevezés csak lassan kezdett tért hódítani. Egyidőben is használták a kettőt, a Danubiust a Vaskapu feletti, az Isztroszt pedig a Vaskapu alatti szakaszra, ami körülbelül megfelelt a görög-latin nyelvterület elhatárolódásának. Jogosan merülhet fel a kérdés ezután, hogy mi a helyzet a másik elnevezéssel? Ki és mikor írta le először a Danubius formát?

A fürdő-szigeti oltár

A Danubius elnevezés első említése a görög változathoz képest viszonylag kései. A Kr.e. 64- Kr.u. 23 között élt Sztrabón görögül írt földrajzi feljegyzéseiben (Geógraphika hüpomnémata) még mindig a görögös Ister változatot használja. A Danubius kifejezés egy időszámításunk szerint 9-ben történt esemény kapcsán bukkan fel Carnuntum környékén, a ködös Noricum provinciában, ahol a római legatus és történetíró C. Velleius Paterculus szolgált Tiberius vezérsége alatt. A germán és pannon háborúk után megírt visszaemlékezésében (Róma története — Liber Posterior [110.]) művében már Danubiusként ír a Dunáról:

A sors azonban néha keresztülhúzza, néha késlelteti az emberek terveit. [Tiberius] Caesar már előkészítette a Duna mellett a téli tábort, és hadseregét az ellenség előőrseitől nem több mint öt napi járóföldre vezette. 

Ebben az esetben is hangsúlyozni kell, hogy ez a legelső fennmaradt említése a Dunának, ennél lehettek korábbi — elveszett — latin nyelvű művek is. 

A Danubius-forma a latin nyelvvel együtt gyorsan elterjedt, Pannoniában már ezen a néven emeltek oltárokat a folyó istenének. Például az Aquincum városához tartozó, 1873-ban elkotort Fürdő-szigeten.

De az már egy másik történet... 

Az Égető-sziget déli csúcsa

Egy rakás fa, némi deszka, egy kerékpáros strandoló, egy hajó és a Naszály-hegy a háttérben adja a keretet az 1941-es Égető-szigetnek, amelyre a Fortepanon bukkantam. Itt még sziget a sziget, aki esetleg ma erre kerékpározna rá sem ismerne a tájra, már csak azért sem, mert a képen látható déli szigetcsúcs sem ott van már, ha egyáltalán beszélhetünk még szigetcsúcsról.

Égető-sziget, 1941 (Fortepan 128884)

Vác déli részén, a Duna partján futó kerékpárút mellett található az Égető-sziget, melyről már sokat írtunk korábban. Előkerült egy hasonlóan régi, de évszám nélküli kép a sziget északi csúcsáról is, melyet az különböztet meg a délitől, hogy nagyjából ugyanott található ma is. A keskeny sziget 1941-ben mindössze egyetlen sor fából állt, élesebb szeműek azt is meg tudnák mondani pontosan hány darab fa állt rajta. 

Aki a sziget csúcsait keresi mostanában nincsen könnyű helyzetben. Az Égető fokozatosan egybenőtt a parttal, a főági oldalon sétálva simán el lehet menni az észrevehetetlen északi és déli betorkollás mellett. A holtág lefűződött, az év nagy részében csak áll benne a víz, kisvizes időszakokban teljesen kiszárad. 

Az Égető-sziget fejlődése (Kék vonal: régi Duna-medrek, sárga vonal: magaspart, piros vonal: jelenlegi part)

A kezdőképen látható szigetcsúcs ma már a sziget belsejében rejtőzik. Amikor manapság még áramlik a víz a holtágban az 300-350 méterrel délebbre ömlik vissza a főágba. Az egy sornyi fa szélesség is többszörösére nőtt. Strandolókat már nem találni ezen a szakaszon, az ártéri erdő és az aljnövényzet lassan kiszorította őket a partról. A mellékág feliszapolódott, medre ma magasabban van mint háromnegyed évszázaddal ezelőtt.

Az Égető-sziget (bal oldalon) 2016-ban

Az 1941-es fénykép egy fiatal Égető-szigetet örökít meg az utókor számára. Mintha a nagyszüleinket látnánk mosolyogni legszebb fiatalkori éveikben...

A Duna új forrásai

Az évmilliók óta zajló Duna-Rajna vízgyűjtő-háború egyik mellékhadszínterén a Duna ismét vesztésre áll. A Donauversickerung-jelenség miatt a folyó hossza hamarosan száz kilométerrel rövidülhet. A sorozat harmadik részében a jelenkori folyamatok alapján megpróbáljuk kikövetkeztetni a jövőbeli Duna forrásainak helyét. 

A Sváb-Alb mészkőszirtjei a Beuron apátság mellett. Foto: Schwäbische Alb Tourismusverband e.V.

Merthogy a Donaueschingeni kastélypark gyönyörű kútja, amely Tiberius császár óta a Duna forrásaként ismert a Rajna egyik eldugott mellékvölgyébe kerül át a Breg és Brigach forráságakkal együtt. A Duna "lefejezése" hátterében egy érdekes jelenség áll, melyet már korábban két (fentebb linkelt) bejegyzésben bemutattunk. Most ismét felvesszük a fonalat és részletesebben is kibontjuk azt a választ, miszerint ez az új, immár rövidebb Duna valahol a Sváb-Alb egyik kevésbé frekventált mellékvölgyében fog eredni.

"Donauversickerung"

A Sváb-Alb középhegység mészkőszirtjei adják a keretét a Duna legfelsőbb szakaszának. A 800-1000 méter magas középhegység Jura időszaki mészköve remekül karsztosodik, azaz a víz gyorsan oldja. A mészkőhegység koszorújában kanyargó Duna valamint a mellékfolyói helyenként kiszélesedő ártereket alakítottak ki maguknak a felszínen, miközben a leszivárgó — talajtól, növényzettől, légkörtől — savas vizek a mélyben tágítják a kőzet repedéseit üregekké, később barlangokká. A még gyermekcipőben járó, kb. 10 köbméter/másodperc középvízhozamú Duna folyócska a württembergi Immendingen és Fridingen között egyszerűen eltűnik a mederből. A mélyben húzódó kőzetrepedések az év bizonyos szakaszában képesek egy adott vízhozamot teljesen elnyelni.

A Duna elszivárgások helyszínrajza

A Duna itteni völgyének magasságviszonyai jelentős szerepet játszanak a folyó elszivárgásában. Immendingentől 12, Fridingentől 19 kilométerre található a Radolfzeller Aach patak forrása, amely a Bodeni tavon keresztül a Rajnába ömlik. Ez Németország legbővízűbb (karszt)forrása, volt olyan időszak, amikor másodpercenként 24000 liter (24 m³/sec) víz ömlött ki a forrásbarlang száján keresztül. Az átlag kb. 8 m³/sec, melynek egy része a Duna medréből származik. Ez a forrás az immendingeni Brühl kanyarulathoz képest — ahol a legerősebb az elszivárgás — 181 méterrel van mélyebben, a Fridingen  melletti mészkő-medertől pedig 135 méterrel. Ettől a két szélső ponttól 15 ill. 7 méter a vízszínesés kilométerenként a Rajna völgy irányába. Ez a láthatatlan patak tehát nem csak oldással, hanem mechanikailag is tágítja a mélyben található mészkövek repedéseit. Mindeközben a Duna Immendingen és Fridingen között 1,2 métert esik kilométerenként.

Nézzük, hogyan alakul át a táj először a mélyben, aztán a felszínen is!

Elszivárgás az év közel felében.

Ott, ahol a Duna medrét a leginkább repedezett mészkő alkotta az évezredek, évmilliók alatt az elszivárgó vizek lassan kialakították a maguk útját a mélyben. Először csak néhány cseppnyi víz szivárgott el. Később, ahogy a mészkő elkezdett egyre jobban oldódni a cseppekből vízerecske formálódott, amely a gravitáció és a kőzet rétegei hatására dél felé kezdett vándorolni. Ott pedig, ahol a kőzet hirtelen véget ért — esetünkben Aach városka mellett — forrásként lépett a felszínre és patakként csordogál tovább a Rajna felé. A Duna kezdetben tudta pótolni az elszivárgó vízmennyiséget, de ahogy a repedésekből hasadékok, a hasadékokból üregek, majd az üregekből barlangok váltak egyre gyakrabban fordult elő, hogy a kisvizek mind eltűntek. Csak a közepes- és nagyvizek jutottak át. 

Valahol itt tart most a helyzet. A jövőben az év egyre nagyobb részében, egyre nagyobb vízhozamok tűnhetnek el, mígnem a hasadékok olyannyira kitágulnak, hogy a Duna vize Fridingen alatt teljes egészében átfolyik a föld alatt a Rajnába. Ez az aachiak számára nem túl jó hír, mert az addig a Dunán levonuló árvizek ezentúl az ő településükön keresztül fog levonulni. A környékbeli földbirtokosok számára pedig a karsztbarlangok felnyílása okozhat gondot, amikor a föld alatti üregek olyannyira kiszélesednek, hogy akár be is szakadhatnak. Egy ilyen karszt aknán letekintve egyre több helyen láthatjuk majd a Dunát mint búvópatakot. Végső soron egy szurdokvölgy alakul ki, olyasmi, mint a Wutach-patak felső szakaszán, amely régen ugyancsak Duna forráság volt, csak azt a Rajna már korábban elorozta (alábbi képen). 

A Wutach patak kaptúrája (A kelet-nyugati Duna-völgyet délről érte el a Rajna mellékfolyója) 

Ha csupán a földtani folyamatokat vesszük figyelembe és a Duna-völgy megmentéséért tett emberi erőfeszítéseket (meder kibetonozása, meder áthelyezése az elszivárgásos részekről) mellőzzük a következőképpen alakulhat a Felső-Duna sorsa. Mivel az Immendingen melletti Brühl réten tapasztalható a legjelentősebb elszivárgás vélhetően a forrástól a rétig tartó 100 kilométeres szakasz kerülhet át elsőként a Rajna vízgyűjtőjéhez.

Hogy mikor fog mindez bekövetkezni? Lehetetlen megjósolni. Számítások szerint évente 7000 tonna oldott mészkő bugyog elő az Aachtopf forrástavában, ami körülbelül 2700 köbméternyi kőzetnek felel meg. 

A Duna Tuttlingennél

Immendingennél a Duna középvízhozama kb. 10 köbméter másodpercenként, ez a vízmennyiség hiányozni fog az alsóbb szakaszról. Amikor ez a teljes vízhozam az év minden napján a föld alatti barlangrendszerbe kerül a Duna jelenlegi forrásai megszűnnek létezni. Ennek a száz kilométeres szakasznak új nevet kell majd találni, földrajzilag valószínű, hogy a hosszabbik forráság neve öröklődne át, így Bregnek hívnák ezt a víznyelőig tartó szakaszt. 

A megrövidült Duna pedig kénytelen lesz új forrás után nézni. Tuttlingen felett két nagyobb mellékpatak vizét veszi fel a Duna; Möhringennél a Krähenbach-t, Tuttlingennél pedig az Eltát. Közel azonos hosszúsággal (16,3, ill. 15,7 km) és vízhozammal (1 m³/sec) rendelkeznek és az is közös bennük, hogy mindkét vízfolyás a tunningeni szeméttelep mellett ered; tőle délre a Krähenbach, északra pedig az Brandgraben, amely később egyesül az Eltával. Nem valami idilli terület egy ilyen nagy hírű folyó forrásvidékének...

A helyzetet némiképpen bonyolítja, hogy az Elta néven nevezett pataknak van egy hosszabb mellékága, a Schura városka mellett eredő Brandgraben, amely később felveszi a Schönbach nevet. Ez a két vízfolyás Seitningen-Oberflacht településtől délre egyesül. A Krähenbach vízrendszere ennél jóval egyszerűbb, forrástól a torkolatig ezen a néven ismert, jelentősebb mellékpatakja nincsen.  Eldönthetetlen, hogy kettejük közül melyik lenne "az igazi" forráság, az bizonyos, hogy ebben az esetben Tuttlingen lenne az első "dunai város".

A Duna három új forrása

Az immendingeni batükaptúra (mélybe fejeződés) kialakulása esetén mint láttuk a Duna felső szakasza a Rajna vízgyűjtőjéhez kerül át, a forrásvidék pedig 100 kilométerrel kerül keletebbre. Most tekintsük át azt a földtörténetileg később bekövetkező szcenáriót is, miszerint Fridingen mellett is teljesen elnyelődik a Duna már amúgy is lecsökkent vízhozama.

Immendingen és Sigmaringen között így alakul a Duna középvízhozama (dőlt betűvel a vízmércék folyamkilométer szerinti pozíciója):

Immendingen 9,4 m³/sec 2757 fkm

Möhringen 8,6 m³/sec 2749 fkm

Fridingen 6,1 m³/sec 2730 fkm

Beuron 12,6 m³/sec 2715 fkm

Sigmaringen 17,2 m³/sec 2683 fkm

Mint látható, az Immendingen utáni huszonhét kilométeres szakaszon eltűnik a Duna vízhozamának harmada annak ellenére, hogy három mellékpatak is érkezik észak felől. Fridingennél a Duna középvízhozama már csak 6,1 m³/sec. Így nem csupán egy helyszíni szemle, hanem a vízhozam adatok elemzése is jelzi, hogy itt bizony elszivárgás történik. Az Immendingennél eltűnő másodpercenként átlagosan 10 köbméter víz hiányban a hasadékok fejlődése lelassul, de a lassú víz partot mos elv idővel itt is érvényesülni fog. A három balparti mellékpatak (Krähenbach, Elta és Bära) vize ugyancsak a Rajnába kerül majd a földalatti járatokon keresztül. Amikor ez a mélybefejeződés is végbemegy a Dunának ismét új források után kell majd néznie!

A Fridingen melletti kanyarulatok.
Az elszivárgás a kép bal alsó sarkában jelentkezik, a Heiland Kapelle mellett (mapire.eu)

Fridingen és Sigmaringen között, pontosabban a Bära és a Schmeie patakok között a Duna az egyik legszárazabb mészkő térszínen halad át, ahol egyetlen jelentősebb mellékvizet sem vesz föl. A táj jellegét remekül összefoglalja a kezdőkép; magas mészkőszirtek között kanyarog itt még a Duna, érintve a hatalmas Beuron főapátságát is. Amennyiben Fridingennél is eltűnik a teljes vízhozam ez a  kb. 40 kilométer hosszúságú szakasz feltételezhetően teljesen kiszárad. Esetleg egy apró erecske marad a széles mederben a Schmeie torkolatáig, amely vélhetően át fogja venni a Duna forráságának szerepét. 

A Schmiecha patak és egyben a Duna leendő forrásvidéke Onstmettingen mellett.

Éppen ezért nem árt jobban megismerkedni a patakkal, amelyre az a hírnév vár, hogy a Duna legfőbb forrásága lehet. A 893 méter magas Heiligenkopf-hegy keleti lejtőjén eredő Schmiecha csak a felső folyásán, Az Albstadt-patak torkolatáig viseli ezt a nevet, utána Schmeie néven folytatja tovább egészen a torkolatig. Felső szakasza javarészt urbanizált területeken halad át, kiépített mederben, alsó szakaszán, a mészkőszirtek között jóval vadregényesebb. Hossza 41 kilométer, közepes vízhozama 1,6 köbméter másodpercenként. Elképzelhető, hogy a Rajna győztes hódítása után a Schmeie vízhozama nagyobb lesz, mint a nyugatról érkező Maradék-Dunáé. 

Összefoglalásul tehát négy forrás lesz versenyben a kitüntetett helyszínért; éppen annyi ahány most van (Donaueschingen kastélykert, Breg és Brigach forrása ill. e kettő összefolyása). 

1. Krähenbach, 806 m, Tuningeni szemétteleptől délre (48° 1′ 11″ N, 8° 37′ 16″ O)
2. Elta,  780 m, Gunningentől ÉNY-ra, az Espachstraße mellett (48° 3′ 37″ N, 8° 40′ 52″ O)
3. Brandgraben-Schönbach-Elta, Tuningeni szemétteleptől északra (48° 2' 26″ N, 8°  37' 1" O)
4. Schmeie (Schmiecha), 848 m, Heiligenkopf-hegy keleti lejtőjén  (48° 17′ 40″ N, 8° 57′ 46″ O)

Természetesen nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy egyéb források is bejelentkeznek majd a megtisztelő címért. Egy bizonyos, érdekes téma lesz a jövő geográfusai és hidrológusai  számára! 

Képzeletbeli térkép az Új-Felső-Dunáról

Ha a jövőben teljesen végbemegy a Duna mélybefejeződése át kell írni a földrajzkönyveket. 

• A Duna már nem a Fekete-Erdőben fog eredni (a teljes hegységet bekebelezi a Rajna vízgyűjtő területe), hanem a Sváb-Alb középhegységben. 
• Csökken a forrásvidék magassága; míg a Breg forrása 1078 méteres magasságban van, addig a Krähenbach 806, az Elta 780, a Schmiecha pedig 848 méteren. 
• A Duna hossza a fridingeni víznyelővel körülbelül 160 kilométerrel rövidülhet, de mivel a Breg forráság is beleszámítódik ebbe az értékbe, a Schmeie patakkal némiképpen kompenzálódik a végeredmény.
• Körülbelül 1500 négyzetkilométerrel csökken a Duna 801463 négyzetkilométeres vízgyűjtő területe. Legalább kerek, könnyen megjegyezhető szám lesz. 
• Az első dunai város Sigmaringen lesz, ahol Borus Demeter, Jules Verne dunai hajósa megnyerte a horgászversenyt. 
• Az egyetlen dolog ami miatt nem kell aggódni az a vízhozam és a vízállás kérdése lesz. A Rajna által elhódított (Zala folyónyi) 10-15 köbméter másodpercenkénti közepes vízhozam a budapesti vízhozamnak kb. fél százalékát teszi ki. Egyszóval Magyarországon vajmi keveset érzünk meg a változásból.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://de.wikipedia.org/wiki/Donauversinkung
• http://www.schule-bw.de/faecher-und-schularten/gesellschaftswissenschaftliche-und-philosophische-faecher/landeskunde-landesgeschichte/module/epochen/geowissenschaft/kalksteine/immendingen/3materialien.htm
• https://de.wikipedia.org/wiki/Schmiecha

Még sosem volt ekkora a Zebegényi-sziget

2018 őszén még sosem volt ekkora a Zebegényi-sziget sem, a többi még létező dunai szigethez hasonlóan. Október 25-én dőlt meg a közeli nagymarosi vízmérce rekordalacsony vízállása -72 centiméterrel. Zebegénynél az volt a kérdés, hogy sziget marad-e az új LKV idején is a Zebegényi-sziget. 

Zebegényi-sziget 2018 október. Polgár Balázs képe

Ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy a Zebegényi-sziget még sosem volt ekkora kiterjedésű meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem létezett-e valaha a történelem folyamán ennél nagyobb méretben. Nos, Zebegényben egy kifejezetten fiatal sziget található. XIX. századi történelmi térképeken hiába keresnénk, először 1930-ban bukkan fel homokzátonyként jelölve, de szigetként létezésének első nyomtatott bizonyítéka 1966-ból származik (fentrol.hu légifotó). Ugyanebben az évben, 1966. április 14-én a Pest Megyei Hírlap örömmel közölte a hírt miszerint a nyaralók kedvéért a Pilismarót-Zebegény között közlekedő kishajó ezentúl megáll a Zebegényi-szigetnél is. Ha itt végigpörgetjük a légifotókat megbizonyosodhatunk róla, hogy a címben tett kijelentés valóságalappal bírt 2018. október 23-án, Nagymarosnál mért -60 centiméteres vízállásnál, amikor az alábbi fényképek készültek. 

A Zebegényi-sziget az augusztusi kisvíz idején (Augusztus 11. ~ -17 cm vízállás N.Maros)

A Zebegényi-sziget fiatalságához megfelelően "karcsú testfelépítés" párosul. Még a rendkívül alacsony vízállás miatti hízás sem gyarapította számottevően a sziget szélességét. A hosszúságát annál inkább. Középvíznél a Zebegényi-sziget hossza körülbelül 450 méter, területe 1,5 hektár. Ebből a fásszárú növényzettel borított rész hossza 370 méter, területe 1,1 hektár. A zátonyos 80 méter kisebb része található az északi csúcson, míg a déli csúcsnál egy méretes kavicszátony-nyelv nyújtózik folyásirányban. A sziget szélessége 50-60 méter körül váltakozik közepes vízállásnál.

A Zebegényi mellékág alsó szakasza

A Zebegényi-sziget kavicszátony szintjei (balra az alacsony, jobbra a magasabb térszín)

A Zebegényi-sziget déli csúcsa a magaspartról fotózva

A Zebegényi mellékág felső szakasza (háttérben Szob templomtornya)

A Zebegényi-sziget északi, madaras csúcsa

2018. októberében az alacsony vízálláskor a sziget több mint 620 méter hosszúságúra nyúlt. Déli részén a kavicszátony kb. háromszorosára nyúlt. Déli csúcsa a Pilismaróti és Zebegényi hajóállomást összekötő képzeletbeli vonalat is átlépte. Északon a zátony ugyancsak megnyúlt Szob felé, de nem olyan mértékben mint délen. Érdekes módon a sziget szélessége nem változott számottevően. A balparti oldalán a sziget meredek partfala továbbra is a fák tövében húzódott. Tehát a Zebegényi-sziget ilyen rendkívüli kisvíz idején is valódi, azaz vízzel minden oldalról körülvett szigetnek bizonyult. 

És ez mindenképpen jó hír!

Még sosem volt ekkora a Helembai-zátony

A Duna felszíne alatt egy hatalmas zátony formálódik Esztergom és Szob között. Habár a 2018 őszi rekordalacsony kisvíz idején is csak három különálló darab látszik belőle elképzelhető, hogy a közeljövőben egy összefüggő nagy zátonyt látunk majd a közeljövő hasonlóan aszályos időszakban. 

Írta: Szávoszt-Vass Dániel és Szokolics György, fényképek: Szokolics György

Szigetek, zátonyok Esztergom és Szob között. (fotó: Kaszás Gergő)

A nemzetközi hajózóúttól délre, azaz Magyarország felé eső Helemba-sziget, Helembai-zátony és Szobi-zátony a Dunakanyar bejáratánál helyezkedik el a Kovácspataki-hegység és a Visegrádi-hegység által körülölelt területen. 2015. szeptemberében ugyancsak kisvizes időszakban már bejártuk a területet, kutatva, hogy mennyire függ össze ez a három mederforma. Három év elteltével a zátonyok helyzete, alakja némiképpen változott és a még alacsonyabb vízállás sohasem látott nagyságban mutatta meg mi rejtőzik a víz alatt. 

A Szobi-zátony lankásabb északi oldala.

A Szobi-zátony legnagyobb kiterjedése körülbelül 680 méter volt. Szob-Pilismarót rév feletti csúcsa viszonylag meredeken végződik el, ez a pont tekinthető a zátony-komplexum legkeletibb pontjának. Ennek közelében, 2018. október 22-én Esztergomban mért -10 centiméteres vízállásnál egy kör alakú kis aprókavicsos szigetet találunk, melyet 2 méteres csatorna választ el a nagy, orsó alakú szigettől. Ez egy új mederforma, az elmúlt három évben alakult ki, magassága ennél a vízállásnál körülbelül fél méter. 

Kerek-zátony

A Kerek-zátonytól nyugatra, az északi part mentén viszonylag sekély a víz, de ettől eltekintve a Szobi-zátony mindkét oldalán meredeken szakad be a meder. A kisvizes időszakra jellemző rendkívül tiszta (azaz átlátszó) vízben akár 2-2,5 méter mélységig le lehet látni, de ezeken a szakaszokon a kavics-lejtő hamar eltűnik a szem elől. Megigéző nézni, ahogy a parttól alig egy-két méterre eltűnik a meredek kavicsos lejtő a kristálytiszta vízben.

Kilátás nyugatra a Szobi-zátonyról

Felmerülhet a kérdés, hogy miért volt ennyire tiszta és átlátszó a Duna vize az alacsony vízállás idején? Ennek egyszerű oka volt: megszűnt a lebegtetett hordalék utánpótlása. A folyó partjai végig olyan vonalon futottak, amely messze a partfal talajszintje alatt volt. Szinte kizárólag kavicságyban folyt a Duna, azaz a hullámzás oldalról nem moshatott be finomabb szemcséket és a mellékfolyók vize is jóval kevesebb agyag, iszap és szerves anyagot hordozott. Továbbá megszűnt a hajóforgalom nagy része, így a hajók által keltett, a partot elmosó hullámok is gyakorlatilag hiányoztak. 

A Szobi-zátony meredek déli partja

A Szobi-zátony éppen az Ipoly torkolatában épült fel, de az anyaga nem az Ipolyból származik. Az Ipoly szorgalmasan építgeti a maga zátonyát a part mellett. Ilyen alacsony vízállás idején nagy szintkülönbséggel, saját hordalékkúpjáról bukik bele a Dunába. Ez a rész kisvíz idején a szobiak "kisoroszi szigetcsúcsa", sokan látogatnak ide ki bámészkodni. De ezt a hordalékkúpot és a zátonyt markánsan elválasztja egymástól a hajózóút. Miközben a Szobi-zátony három oldalról meredek falakkal szakad a Dunába nyugat felé, egy sekély nyúlványa nyújtózik nyugat felé, a Helembai-zátony irányába.

Madarak a Varjú-zátonyon

Ezen a nyúlványon sok helyen madarak jelzik azokat a sekély részeket, ahol a víz kellően alacsony a pihenéshez, de elég mély ahhoz, hogy ragadozók semmiképpen ne zavarják őket. Nem mintha a zátonyokon vadállatok élnének... Egy ilyen madárról neveztük el a Varjú-zátonyt, mely mederformaként a Szobi-zátonyhoz kapcsolódik, de a legkisebb vízállás esetén is egy csatorna választja el a fő tömegétől. Az elmúlt három év alatt ez a zátony alaposan "meghízott". A korábbi három apró zátony összenőtt és most egy nagyobb, körte formát alkot, ahol az elvékonyodó szár a Helembai-zátony irányába mutat. 

Vándormadarak paradicsoma. Kövek és kavicshátak a Szobi- és a Helembai-zátony között

Mindössze 100-140 méter a távolság a Szobi- és Helembai-zátony között, de mederformákat tekintve ez a legizgalmasabb rész. Kajakból egyszerre könnyű és nehéz megfigyelni a víz alatt rejtőző világot, ugyanis ez a világ helyenként előbukkan kövek és kavicszátonyok formájában, máshol olyan sekély a víz (10-40 cm), hogy szabad szemmel látni minden egyes kavicsot és kagylót. Persze ezeken a sekély, 70 centiméternél sehol sem mélyebb sebes folyású szakaszokon arra kell ügyelni, hogy a kajak alja ne sérüljön. Tapasztalható ugyanis egy viszonylag erős áramlás, amely a pilismaróti oldalról húz át a szobi oldalra, valamint egy gyengébb, amely éppen az ellenkező irányba halad, közvetlenül a Szobi-zátony felett. 

Bokáig érő víz a Duna kellős közepén

Itt akár ki is lehet szállni és egy sétát tenni a bokáig érő vízben a Duna kellős közepén. Azonban a két zátony fő tömege továbbra is elválik egymástól. A 2015-ben megfigyelt, 1,4-1,6 méter mélységű 6-7 méter széles Varjú-árok az a pont, ahol a két zátony tömege elkülönül egymástól. Ez az áramlási csatorna az elmúlt években a várakozás ellenére nemhogy feltöltődött, de tovább mélyült, mélysége 2018-ban már megközelítette a 2 métert (1,8-1,9 m). Ezzel párhuzamosan a benne áramló víz ereje is megnőtt, így egyhamar nem lesz összefüggő nagy zátony a Dunán.

A Helemba-zátony homokos nyúlványa

A két zátony közötti szakasz nem csak a meder mélysége miatt változatos, de az anyaga miatt is. Aprókavics váltakozik nagyobb kavicsokkal, sőt ki tudja honnan idekerült kőtömbökkel, melyek közül kétség kívül a legérdekesebb a Helemba-sziget keleti csúcsán található kerek "ágyúgolyó". Ahogy közeledünk a Helemba-zátony felé úgy változik a hordalék szemcsemérete és amikor kikötünk a legkeletibb nyúlványán lábunk süppedős finom homokot ér.  

Itt szó szerint a szemünk láttára épül a zátony. Mindkét oldalról érkező hullámok rakják le szorgos hangyaként a magukkal görgetett szemcséket ott ahol találkoznak. A homokzátony pedig szemcséről szemcsére magasodik; az pedig, hogy ilyen szemcseméret tartomány megtelepedhet itt bizonyíték arra, hogy az áramlás magasabb vízállás esetén is csak formálja, mozgatja de nem bontja el a Szobi-zátony felé épülő nyúlványt. 

A Helemba-zátony északi oldala a Helemba-szigettel a háttérben

A Helemba-zátony közel 800 méter (kb 1708,9-1709,7) hosszúra nőtt az őszi kisvíz idején. Mivel keleti szomszédjánál nemcsak hosszabb, de magasabb is a növényzet megtelepedése előrehaladottabb állapotban van rajta. A "landmark" három fűzfa mellett ezernyi apró fűzfa csemete telepedett meg, érdekes módon olyan sorokban, amelyek futása követi a zátony (elsősorban déli) szintvonalait. Ez nem véletlen, a magokat valószínűleg a hullámzás tette partra miközben apadt a folyó. Egy egész ültetvényt telepített meg a Duna, megalapozva egy jövőbeli sziget alapjait, amelynek majd más nevet kell találni, hiszen a Helemba-sziget már foglalt. 

A fűzfákon kívül az "ember" is megtelepedett

A természet megtelepedésével párhuzamosan az ember is fel-felbukkan a szigeten. Vannak akik csak sétálni, gyönyörködni jönnek, vannak akik céges bulit rendeznek itt és itthagyják a szemetüket. Vannak akik megpróbálják helyben elégetni a szemetüket, aztán csodálkoznak, hogy nem ég el sem az alu sörösdoboz, sem pedig az üveg. Bizonyára sohasem hallottak még róla, hogy a zátonyok és a szigetek a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartoznak hivatalosan. Mindemellett a Helemba-szigeten ipari méretekben vadásszák a régészeti leleteket a fémkeresősök, akik lehet, hogy egy múzeum megbízásából dolgoznak, de az is lehet, hogy nem.

A Helemba-zátony a hasonló nevű sziget (azaz nyugat) felé lassan ellaposodik, mintegy háromszáz méterre tőle még mindig alig egy méteres a vízmélység.  Több helyen nagyon régi fadarabok vannak a meder agyagos-kavicsos alján. Érdekes kérdés lehet, hogyan kerültek oda a Duna fenekére. Itt is jelentkezik az erős keresztirányú áramlás egy, a két zátonynál megfigyeltnél mélyebb és hosszabb szakaszon. A Helemba-sziget keleti csúcsán is felbukkant egy zátony október 22-én, ahol egy korábbi, október 20-i evezés alkalmával még csak a madarak jelezték, hogy rejt valamit a víz mélye.

Sőt a Helemba-sziget felső csúcsán is előbukkant egy kavicszátony közvetlenül a kőszorással megerősített zigetcsúcs felett. Azonban az Esztergom felé eső ágban már nyoma sincs a Kis Helembai-szigetnek, amelyet elkotorhattak korábban.

A három mederforma; a két zátony és egy sziget remekül megfigyelhető "odafentről" a Hideglelős-kereszttől.

Sosem volt ekkora még a Helembai-zátony

A Szobi- és Helembai-zátony közti szakasz

A Helemba-zátony ellaposodó nyugati vége

A Helemba-zátony épülő, homokos keleti nyúlványa

A három részes Szobi-zátony: Varjú-zátony, a Szobi-zátony és a Kerek-zátony

2018. október végén tehát még mindig nem volt elég alacsony a vízállás ahhoz, hogy egy egységes zátony jöjjön létre a Dunakanyar nyugati kapujában. Azonban érdemes kisvízről kisvízre figyelemmel kísérni e három mederforma alakulását, hiszen viszonylag kevés olyan hely maradt a Dunán, ahol "élőben" követhetjük nyomon a mederközépi zátonyképződést, formálódást és a szigetté válás folyamatát.