Ellentétben a Balaton-felvidékkel Paks és Dunakömlőd löszdombjai nem szerepelnek a turisták bakancslistáján. Pedig hasonló a két táj, csak éppen a kömlődi dombok meredek lábánál nem egy végeláthatatlan víztükör csillog, csak egy ezüst szalag: a Duna. És megvan itt is minden ami a Balaton-felvidéken, csodálatos kilátás, szőlőskertek, hétvégi házak, csinos falvak és madárfütty.
Noha Paks és Dunakömlőd a Mezőföld területén, annak déli részén helyezkedik el a táj inkább emlékeztet egy dombvidékre és nem egy tipikus alföldi tájra. A Duna mentén ez különösen érződik, mert helyenként 30-40 méteres szintkülönbség alakult ki a jobb és a bal part között. A tereplépcső mezőföldi peremét a tektonikai vonalak mentén kialakult ÉNY-DK irányú völgyek tagolják. Egy ilyen mély völgy, a Vörösmalmi-árok mentén alakult ki Dunakömlőd település is.
A Duna jobb partján emelkedő, meredek lejtők anyaga a jégkorszakok idején a folyók medréből erős szelek által kifújt kőzetliszt alkotja. Kínában ma is gyakori porviharok révén ülepedett le a felszínen, vastag rétegekben betemetve állatmaradványokat, egykori talajrétegeket. A lösz néven ismert kőzetet a benne lévő kalciumkarbonát cementálta össze, ennek köszönhető jó állékonysága, ezt csak a vízfolyások és az erős terhelés tudja megbontani. Magyarországon helyenként 40-60 méter vastagságban is előfordul, a legszebb rétegsor éppen Paks mellett tanulmányozható. De ne szaladjunk ennyire előre!
Paks városának élő kapcsolata van a Dunával. Ennek legszebb tanúbizonysága szerintem nem a dunai színpad és a hozzá csatlakozó lelátó-szerű partbiztosítás, hanem a paksi halászati szövetkezet bárjája, ahol folyamatos az élő hal árusítás. Van itt csuka, ponty, keszeg kárász, a legkülönfélébb ragadozó halak. Egy fentről nyitható, vízzel elárasztott hajótestből lehet kiválasztani a nekünk tetsző példányokat. Minden dunaparti településen elkéne egy hasonló bárka, valószínűleg sokat dobna a magyarországi halfogyasztáson.
Pakson is voltak dunai szigetek, bár a nyomukat már nagyjából eltüntette az idő. Ráadásul a szemközti parton álltak, a kilométeresnél is szélesebb ártéren, mely a géderlaki révtől tart egészen az atomerőműig. E szigetekből csupán egy erdő látszik a városból.
Ha 170 évvel ezelőtt néztünk volna a paksi dunapartról észak felé még egészen más Dunát láthattunk volna. A látóhatárt lezáró ártéri erdő még nem létezett, sem a kelet felől érkező Duna-meder. A reformkor végén, amikor a szabályozások megindultak a Duna még észak felől érekzett a városba, miután kikerülte a hírhedt
imsósi félszigetet. Amikor 1841-ben átvágták ezt a jégdugó-képződésre kifejezetten hajlamos hajtűkanyart Paks városában világvége hangulat uralkodott. Komolyan tartottak tőle, a helyiek, hogy a keletről a városnak zúduló Új-Duna elpusztítja majd a partot. Ez szerencsére nem következett be, és a helybéliek talán meg is békéltek, amikor az addig a Duna-Tisza közéhez tartozó Imsósi erdő átkerült a város és Tolna megye tulajdonába.
Paks egy képen: atomerőmű, Duna és löszdomb. Talán egy halászcsárda még hiányzik a képről. A várost Dunakömlőd felé elhagyó utak metszéspontjában, a kikötő fölött kezdődnek az igazán meredek löszdombok. A Duna által közel 10000 éve fokozatosan pusztuló és hátráló Mezőföld meredek peremmel szakad le a Dunára. Ennek a hatalmas löszdombnak az oldalában létesítették 1890-ben a paksi téglagyárat. Ennek a gyárnak, ill. az itt zajló bányászatnak köszönhetjük
Magyarország legvastagabb lösz-összletét. Körülbelül fél millió év kellett ahhoz, hogy ez az 50 méter vastag réteg kialakuljon a hulló porból. Közben volt öt melegebb periódus is, ezeket eltemetett talajrétegek jelölik. A
paksi téglagyár területét a Duna-Dráva Nemzeti Park szeretné országos védettségre felterjeszteni.
A Dunától eltávolodva, földutakon Kömlőd felé barangolva bukkan fel a bevezetőben már említett Balaton-felvidék érzés. A téglagyár és Kömlőd között szőlőskertek, présházak tarkítják a dimbes-dombos tájat, miközben mögöttük itt-ott előbukkan a Duna ezüst szalagja és mögötte az imsósi rengeteg. Egy átlagos augusztusi hétköznapon tökéletes a csend errefelé és az is előfordulhat, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozni ezen a két kilométeres távon.
Dunakömlőd ugyan még mindig Paksnak számít (1978-ban csatolták a városhoz), de önkormányzatát tekintve akár független településnek is nevezhetnénk. Fontossági sorrend felállítását mellőzve két országos jelentősségű dolog található itt.
Lussonium római erődje, mely a kuruc-labanc harcokban ismét csatatérré vált, valamint a
Kömlődi Halászcsárda. Dunát szerető emberek számára mindkét helyszín
kötelező.
Lussoniumban remek tablókon mutatják be az erőd történetét és a dunai panoráma sem utolsó szempont. A Halászcsárda pedig nem véletlenül országos hírű, és még sehol máshol nem láttam az étlapon kecsegepörköltöt és roston sült vizát. Sajnos a vendégek száma megcsappant azóta, hogy elkészült az M6-os autópálya.
Dunakömlőd egykor sváb falu volt, manapság azonban már nem maradtak német anyanyelvűek a községben. A hirtelen beköszöntő demokrácia 1955 lakost telepített ki innen pusztán származásuk miatt (jelenleg 1300 lakosa van a településnek). Egyedül a temető jellegzetes sírkövei emlékeztetnek a helyi németekre.
Helyismeret nélkül igencsak nehéz megtalálni az utat Kömlődről az imsósi erdőbe. Az 55 hektáros természetvédelmi terület irányába egy főút és egy vasútvonal állja utunkat, melyen két átkelési lehetőség akad csupán. A vasúti töltés egyik oldala már gyakorlatilag Duna mederben végződik, amelyet nem víz, hanem áthatolhatatlan nádas tölt ki. Egykor itt folyt a Duna főága, amelyet az 1838-as jeges árvíz tanulságai miatt muszály volt megszüntetni. Az imsósi kanyart bármilyen jégzajlás érhette el, egészen biztos volt, hogy az el fog akadni ebben a kanyarulatban. A fölötte élők pedig már csomagolhattak is, garantált volt a jégdugó miatt medréből kiöntő folyó.
Az új mederbe kényszerített folyó hamar megszokta az új helyzetet és a régi meder gyorsan feltöltődött, elvékonyodott és ha nem az erdő, akkor a nádas nőtte be. Egyetlen helyen csillog még benne víztükör, a kulcslyukra emlékeztető terület északi részen halastavakat alakítottak ki.
Az egykori imsósi meder égtájak szerint különféle arculatot mutat. A nyugati rész nádasai és az északi tavak mellett a keleti rész leginkább egy tál alakú hosszanti mélyedésre emlékeztet, ahol már mindent benőtt az ártéri erdő. A meder még felismerhető, két oldalán egy lejtőn lehet lejutni az iszapos, aljnövényzet nélküli mélyedésbe, ahol vízfolyásra utaló nyomokat nem találni. A mederben növő fák törzse alapján a szukcesszió nem lehetett olyan régen, bár elképzelhető, hogy az erdőművelés miatt alakult így.
Imsós erdeit ugyanis már nem a természet, hanem az ember formálta azzá, amit ma láthatunk. Nyárfákon, szilfákon és egyéb ártéri fafajtákon kívül vannak itt különös fajták is. Talán nem is az "érdekes" a legmegfelelőbb kifejezés arra az erdei útra, ahol az egyik oldalon tuják, a másikon invazív (és módfelett büdös) bálványfák kísértek.
Az Imsósi erdő a Rákóczi felkelés alatt kapott stratágiai jelentősséget, amikor a Bottyán János vezette kuruc hadak a Dunántúl meghódítására készültek. Az imsósi rév majd később hajóhíd biztosítására felújították az 1300 éve minden hadászati jelentősségétől megfosztott lussoniumi löszdombot és új sánc épült Imsóson is. Ekkortól nevezték ezt a helyet Bottyán-sáncnak. A sánc 1706-ban került ismét királyi kézbe ettől kezdve stratégiai jelentőssége ismét elveszett.
Az itt zajlott harcok emlékére kopjafát emeltek azon a helyen ahol a legenda szerint Bottyán sáttra állt, amikor az átkelést irányította 1704-1705-ben.
Imsóst és a Dunát ma is egyfajta sáncrendszer szakítja el egymástól; egy árvízvédelmi töltés. Ezen egy zsilip biztosítja a Mezőföld felől érkező vizek távozását. A töltésen egy út vezet vissza a Dunántúli löszdombok lábánál futó úthoz és egyben Kömlődre.
A kömlőd-imsósi kirándulást nem is lehetne jobb helyen befejezni, mint a Halászcsárdában.
.JPG)
