Koronát lelt a segédkertész Szent Margit szigetén

A Margit-sziget 1542-ben. (Forrás hg.hu)

Siralmas látványt nyújthatott József nádor szigete 1838 tavaszán, amikor végre leapadt annyira a Duna, hogy ki lehetett kötni partjain. Hosszú évek gondos munkája és fáradozása veszett kárba. A nádor személyes tulajdonát képező területen a jég 2-2,5 méter magasságban leborotválta a fiatal faültetvényeket, elpusztította a virágágyásokat, tövestül csavart ki hatalmas fa matuzsálemeket. A nádori nyári lak földszinti falai még 20 év elteltével sem száradtak ki teljesen. Elpusztultak a parti védművek, a töltések és hosszú szakaszon mart bele a Duna a Palatinus (=Nádor)-sziget testébe. Az apadó folyó egy lábnyi vastag (kb. 35 cm) iszapréteggel magasította meg a felszínt (akkoriban ez 102,5 m.B.f. volt, napjainkban a feltöltések miatt 104,85 m.B.f.).

József nádor főkertésze, Toszt Károly irányította a nyári lakot övező park rendbetételét. A javítások hatalmas földigényét a sziget egyenetlen felületeinek elsimításával kívánták folytatni. Úgy mint arra az árvizet megelőzően is volt példa. A főkertész utólagos elbeszélése szerint a sziget egykori legmagasabb pontja a domonkos nővérek zárdája romjainak tetején volt. Mulató is állt rajta, amit még a nagy jeges árvíz előtt elbontottak. Az alatta magasodó törmelék dombot kezdték elhordani, melyben csontokat, fémolvadékot és rengeteg épületmaradványt találtak. A romot tehát nemes egyszerűséggel földbányának használták, nem kímélve a még magasan futó falakat sem.

A domonkos kolostor szentélye a XIX. század derekán (Radványi I.)

Érthető, hogy a nagy jeges árvíz után Toszt Károly királyi főkertész vezetésével ismét ide folyamodtak anyagért, a sziget kárainak kijavítása végett. Ekkor azonban olyan dolgokra bukkantak, melyre még álmukban sem gondoltak volna. Radványi művében így emlékezik meg a történtekről: 

"...A tavasz egyik szép reggelén Veszelovszki segéd-kertész a romok között végezvén teendőit, történetesen az egyházba tekintett, s tapasztalván, hogy víz-lepte földje már fölszikkadt, beljebb irányozta lépteit, míg a templom jobb oldalán a szószék alatt feltűnő süppedést vett észre, mellyből egy márványlap hegyes szöglete kifelé dülledt. Vizsga-szemekkel tekintgetvén az üregbe, valami csillogó szereket látott ott ben; mire egyik karját lebocsátván, ott kotorgatott, a fénylő kincset keresvén. Ezalatt a márványlap karjára nehezül, és minden erőfeszítés hasztalan; segítség után kell kiáltozni. 
A munkások, köztök a főkertész, hallván a zajt, a hely színére jönnek, és a kapzsi segédet kikalodázzák. Ezzel ásót, kapát fognak, -siettetvén a kincsszomj tevékenységüket;- s csak hamar előttük van a korona, gyűrű, pénz, arany foszlányok és gyöngyök..."

A kolostor romja a levegőből (wikipedia.org)

A nyulak-szigeti domonkos apácakolostort IV. Béla király fogadalomból kezdte építeni Margit leánya számára, akit - mivel a tatárok kitakarodtak az országból - Istennek ajánlott. Az építkezés 1245-46-ban indulhatott meg és 1255-ben a félkész épületekbe már beköltözhettek az apácák. A sziget igazi szerzetesi központ volt, a domonkosokon kívül rendháza volt itt a premontreieknek és a ferenceseknek, vára az esztergomi érseknek, valamint a johannita lovagoknak. A török előrenyomulása során elnéptelenedő falak közül a nővérek elvitték Margit ereklyéit Pozsonyba. Buda ostromai alkalmával (a szigetről kiválóan lehetett tűz alatt tartani a várat) egy darabig hadikórháznak és lőszerraktárnak használták, majd az enyészeté lett. 1838-ig még a létezéséről is teljesen megfeledkeztek.
 

Feuerné ábrája. 1964.

Az árvíz által könnyedén megbontott templomi törmelékanyagot az áramlatok lehordták a masszív, márványlappal borított sírról, így az napvilágra kerülhetett. Így találta meg a kíváncsi segédkertész. A sírból (mellékelt alaprajzon 3. számmal jelölve) előkerült még egy aranyozott szövetdarab is, mely a megtalálók leírása alapján a napvilágra kerülve foszlányaira esett szét. Ezen a homokkőből faragott síron kívül felfedeztek még egyet, melyet kard és sarkantyú, valamint a pénzlelet kapcsán "görög lovag" sírjának neveztek el. További leletek után kutatva feltúrták az egész szentélyt, szétdobálva a csontokat, összekeverve a rétegeket, lehetetlenné téve a későbbi részletes dokumentálást. A szakszerűtlen régészeti és muzeológiai gyakorlat révén mára csak a korona maradt meg a leletegyüttesből, melyet József nádor hagyatékából annak halála után a Nemzeti Múzeumba került. Leltári száma 1847.43a.

Már a kincs megtalálásának napján megindult a találgatás, kinek a fejét ékesíthette egykor ez a műremek. Elsőként a már akkor (1838-ban) szentként tisztelt Margit királylányra gondoltak, aki az akkoriban Nyulak-szigetének nevezett helyen töltötte életének javát. Az ő sírjának pontos helyét az 1937-38-as ásatásokon sikerült pontosan tisztázni (a rajzon 1. számmal jelölve). Fölmerült V. István király neve is, akit itt helyeztek 1272. augusztus 6-i halála után végső nyugalomra. Előbbi ellen szól, hogy Margit apácaként, minden világi hívságot megtagadva szegényen halt meg és mint apácának nem járt koronás temetés. V. István király ellen szólt, hogy a korona meglehetősen kicsiny, mindössze 17 centiméter átmérőjű. Egészen napjainkig nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni kié is lehetett az ékköves, gyöngyös arannyal futtatott ezüst diadém. A '60-as években - nyugati analógiák kapcsán - a kutatók hajlottak abba az irányba, hogy mégiscsak V. Istváné lehetett.

V. István király (1270-1272)  feltételezett koronája (muvtor.btk.ppke.hu)

Az 1838-as jeges árvíznek a korona mellett léteznek más emlékei is a Margit-szigeten. A nádor nyári lakjának sarkán árvízi tábla jelezte az egykori vízállást, a Kis-rét közelében fekvő öreg narancseperfának törzsét még a jég torzította közel vízszintessé. Néhány diófa a Nagyszálló előtt is őrzi a 173 évvel ezelőtti pusztító jégár nyomán szerzett sérüléseit. Azóta nagyot változott a világ, többé nem fenyegeti sem jég, sem árvíz Szent Margit-szigetét. Egykori kolostorának feltárása azonban a mai napig sem fejeződött be. Ki tudja, talán rejt még egyet-mást a föld a feltöltések alatt...

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Luczenbacher J.: Margit sziget in. Magyar hajdan és jelen. 1847.
• Radványi Imre: Margitsziget története. Szent István Társulat 1858.
• Kubinyi Ferenc: Margitsziget műemlékei. 1861.
• Vattai Erzsébet: A margitszigeti korona in. Budapest Régiségei 1958. XVIII. köt
• Feuerné Tóth Rózsa: V. István sírja a margitszigeti domonkos apácakolostor templomában. Budapest Régiségei 1964. XXI. köt.
• http://budapestcity.uw.hu/03-muemlekek/13/Margitsziget/index-hu.htm

Tersánszky Józsi Jenő: Sziget a Dunán

 

1926 nyarán játszódik ez az idilli, vízparti történet. A Gröhner és Társa Ingatlanforgalmi Iroda dolgozói elhatározzák, hogy a nagy forróságra való tekintettel minden nap munka után lerándulnak a Szúnyog-szigeti (ma Népsziget) csónakházba. A történet nyomán megelevenedik előttünk a két világháború közti pezsgő vízi világ. Találkozhatunk uszályok, kotróhajók, vízművek személyzetével. Horgászokkal és "önkéntes vademberekkel", akik a városi életet felcserélik nyaranta a nomád sátorozással. Szó esik a korabeli vandál vízitúrázókról, akik a vízműveket rongálják, kocahajósokról, akik csak a Megyeri csárdáig eveznek, vagy csak éppen vontattatják bárkájukat Tahiig. Pontos leírást kaphatunk  napszúrást követő éjszakáról, és az orvosi vonalnál maradva, még egy vízihullával is találkozhatunk.
Vízi sport rajongóknak különösen ajánlott ez a novella, nyelvezete, hangulata és a korabeli Duna-leírások miatt. Sokan fognak magukra ismerni, miután végigolvasták ezt a romantikát és kalandokat sem nélkülöző történetet.

Álljon itt néhány részlet a novellából, kedvcsinálónak:

"Tegnap családommal Szentendrén jártam. A MFRT egyik pompás gőzhajóján utaztunk. Elképesztett, mekkora tömegben nyüzsög a csónak a Dunán. Úgyszólva több a csónak, mint a víz. És a parton, végtől végig, a teméntelen csónakház, egymást érik a víkendházak. És az a sokadalom, ami a nyári vendéglők cigánybandás vagy szaxofonbúgásos teraszait tölti meg, egymás hegyén-hátán! Ki gondolta volna tíz-tizenkét évvel ezelőtt, hogy ezek a partok így beépülnek és benépesülnek. Nekem és a feleségemnek aztán igazán a világon mindenkinél különb okunk van, hogy örökre visszaemlékezzünk ezekre a helyekre! Mikor a kis Lupa-sziget mellett haladt tova a hajó, akkor éppenséggel nagyot kacagtunk össze. Itt dőlt el annak idején, hogy életünk összekötődött. De hát akkoriban még nyoma sem volt ezen a szigeten a mostani nyaralóknak, hajóhídnak, parkoknak, a nyírott pázsitból elővilágló színes, homokos utakkal. Elhagyott, buja füves foltnak zöldellett ez a kis sziget a Duna sodrában. Legföllebb a partjának egy részén magaslott néhány öreg fűz és némi rekettyés. Meg a belsejében düledezett egy-két pásztorkunyhó. Azok között sem mindig legelt a kevés számú tehéncsorda, és füttyengetett a pásztorgyerek a hajók felé. Ez a nagy forgalom, nagy fejlődés, csinosodás az alatt a tizenkét év alatt lendült neki az öreg Dunán és mellékén, amióta nem jártunk erre."

  

"-Ezek tévednek, hogy mivelünk a Lidón találkoznak, mert egyáltalán nem kötünk ki ott. Úgy utálom azt a helyet! Már a neve neki nagyzási hóbort. Egy kis rongy szigetnek az orrában homokos strandcsík van és sekély, elég jó iszapmentes víz, zátonyok között. Rögtön itt van az összekötő hídon túl. Minden kezdő csónakos, minden kényelmes, gyáva társaság ott csődül össze a környékről a Lidón. A férfiak zabálnak, isznak, és akár a kávéházban, ütik a kártyát a pokrócon. Vagy pedig fölnyitják a gramofonos dobozt, és táncolnak a nőkkel. Ezeknek aztán éppenséggel a fürdőruha divatbemutatóra megy ki az egész szórakozás. A fürdőbe is ajakrúzzsal mennek... Ugyanazokat a vicceket, pletykákat hallja valaki, ugyanazoktól a pofáktól..."

 

"A nap aranyporban homályló budai hegyek pereméről sugárzott. Egy szétfolyó, nagy, pirosas gömb. A parti fűzfák koronáját és a vízművek pogácsa alakú, óriás kútjainak kúpját melengették már csak a napsugarak. Az árnyékok messze benyúltak a Dunába. A csöndes habfodrok közül fölvetette magát a levegőbe egy-egy halacska. A kék égen csókacsapat repült éji pihenőre. A hasukon, szárnyukon megcsillant a hunyó napfény."

 

"Szentendrén alul van egy kis sziget a Dunában. Hivatalos neve Lupa-sziget. De mert a tahi kerület képviselőjének volt a tulajdona, hát a nevéről nevezték. Mikor választották a képviselőt, a kortesek a szigetnek a legelőjét ugyan odaígérték a tahi gazdáknak, de a választás után elfeledkeztek az ígéretről. A képviselő kiadta bérbe a szigetje legelőjét. Erre az egyik gazda dühében kifakadt: minket kéne arra a szigetre vinni legelni, mert marhák voltunk, hogy erre a képviselőre szavaztunk! Azóta a kis szigetet Marhák-szigetének hívják a környéken."

Kincseket rejt a Duna Szobnál

 

A legenda szerint a Lutzenbacher családot egy halászat során arannyal teli korsóval ajándékozta meg a Duna, ezzel kezdődött Szob aranykora. Lutzenbacherék ugyanis kőbányát nyitottak, erdőket vásároltak, hajókat és bútorokat készítettek, munkát és megélhetést adtak az ott élőknek – meséli Szőke István szobi polgármester.

 

A Duna Szobnál a Lutzenbacher sétányról nézve.

 A Duna nem csak széles Szobnál, de számtalan titkot is rejt. Például a menekülő Mária királyné flottájából is jónéhány hajót, amelyeket a mohácsi csata után fosztogató csapatok süllyesztettek el. Fésű József, a Börzsöny Múzeum Baráti Körének vezetője szerint a római kortól a második világháború időszakáig találhatunk emlékeket a folyóban.

A régészeknek sokkal nehezebb a Dunában búvárkodni, mint a tengerekben, mert jóval kisebb a látástávolság – mondja Fésű József. Ha árad a folyó, és zavarosabb a víz, fél méterre is alig lehet ellátni, ilyenkor műszerrel vagy kézi tapogatással igyekeznek eligazodni. Viszont éppen a nehézségek adhatnak reményt arra, hogy a fosztogatók és a kincsvadászok nem vittek el mindent.

A régészek már megtaláltak a folyó mélyén egy Mária Terézia korából származó fahajót, és néhány dereglyét is kiemeltek a vízből. A maradványokat a közeli tóban helyezték el, hogy itt várjanak a végleges tartósításra és restaurálásra. Keresik a szakemberek Mária királyné elsüllyedt hajóit is, a kutatást Tóth János Attila búvárrégész vezeti, aki most éppen a zentai csata emlékeinek feltárásán dolgozik.

A Visegrádi-hegység koszorúzta Duna Szobnál.

Szobon a be nem fejezett sportcsarnokból egy hajórestaurátor műhelyt és bemutató központot szeretnének létesíteni. Innen szabad a lejárás a Dunához, fel lehet hozni a hajókat, nagy medencét kell benne kialakítani a konzerválásra – ismerteti az elképzeléseket Szőke István polgármester, aki hozzáteszi: a leleteket meg kell menteni, különben az enyészeté lesznek.

A cikk forrása MR1.hu 

Tóth János Attila búvárrégész blogja
 
A riport meghallgatható az MR1 honapján. (11:46-tól)

http://www.mr1-kossuth.hu/mrplayer.php?d=0058c67d_4697540.mp3

Bifurkáció és batükaptúra - A Donauversickerung-jelenség

Sok természettudománnyal és azon belül a földrajzzal foglalkozó honlap és nyomtatott lap küzd azzal a problémával, hogy mennyit áldozzon föl a szakmaiságból a közérthetőség oltárán. Gyakran döntetek úgy, hogy nem terhelik az olvasókat ilyen szavakkal, mint bifurkáció, meg batükaptúra, mert az átlag olvasó ezek hallatán kiejti kezéből az újságot. Ilyen címmel nem lehet eladni egy cikket, takarjon akármennyire érdekes témát. Egy bulvárújság bizonyára másként tálalná a németországi Felső-Duna mentén megfigyelhető jelenséget: "Szenzáció! Akár 60 kilométerrel is rövidülhet a Duna", vagy "Németországban a föld nyelte el a Dunát", esetleg "A Duna márpedig az Északi-tengerbe ömlik". Itt a Dunai Szigeteken ez a veszély nem fenyeget, címnek megfelel ez a két szó, hiszen tökéletesen leírja mi is történik a Dunával Immendingen és Fridingen között a Sváb-Alb áttörésben (1.kép). Lássuk hát a részleteket!
 

1. kép A Felső-Duna szakasza Németországban

A Donaueschingennél kelet felé induló fiatal Duna rövid távot megtéve Geisingennél éri el a Sváb-Alb mészkővonulatait. A meder a Felső-Dunai Natúrpark területén egy nyílt karsztfelszínre ér. A Jura időszak tengereiben kiülepedett, 161-145 millió éves (Malm) meszes üledék ma jól rétegzett, pados elválású mészkőből álló középhegységet alkot. Ez a fajta kőzet kifejezetten kedvez a karsztos folyamatok kialakulásának.

A Kalkfelsen-nek nevezett mészkőszirtek között kanyargó Duna Immendingen városka után kiér a helyiek által Brühl mezőnek nevezett kanyarulatba.  Ha kisvízi időszakban érünk erre a területre érdekes jelenséget figyelhetünk meg. A Duna vize lassacskán patakká vékonyodik, majd érré, végül az ér egy kürtőn keresztül a föld gyomrába távozik (2. kép). Még hallani is lehet, ahogy a mélyben tovacsobog. A meder innentől kezdve egy keskeny kősivatagra emlékeztet. Karsztos területeken ez elég gyakran megesik a folyókkal.
    

2. kép "Donauversickerung"azaz a Duna elszivárgása

Földrajzos, és azon belül is a karszthidrológiával foglalkozó berkekben ezt a jelenséget nevezik görög eredetű szóval batükaptúrának. Magyar megfelelője tükörfordításban a mélybe fejeződés. Németül egy szóval írják le a Duna batükaptúráját: Donauversickerung.

A Duna eltűnéséről először 1705-ben írtak. 1719-ben pedig már arról is szó esett, hová is szivároghat el ennyi víz, hiszen csak úgy nem tűnhet el nyomtalanul egy folyó. 1864-ben a Duna völgyében vasútépítés közben újabb víznyelőkre leltek a sínek alapozásánál. 1874-ben az év nagy részében teljesen eltűnt a Duna a Brühl mezőn.
 

3. kép Fluoreszceinnel megfestett patak látványa

Mivel ez a víz nagyon hiányzott a Duna mentén élő lakosságnak - nem volt mi hajtsa a malmokat, nem volt hol itatni az állatokat - elhatározták, hogy fényt derítenek a rejtélyre. 1877. október 9-én Adolf Knop geológus, a karlsruhei Műegyetem tanára alaposan felszerelve érkezett meg a Duna felső folyásához. Csomagjában volt 10 kg fluoreszcein, 20 tonna só, valamint 1200 kg olaj. A mai szemmel környezetbarátnak semmiképpen sem nevezhető kísérlet során mindezt beleöntötte ez elszivárgó Dunába, majd várta, hogy a környék mely forrásaiban jelentkezik a szennyeződés. 60 óra múlva mindhárom komponens feltűnt 12 kilométerrel délebbre fekvő Aachtopf forrásban. Szemtanúk szerint a forrástó vize "gyönyörű élénkzöld színben" pompázott (3. kép).
 

4. kép Az Aachtopf forrástó

Az aach régi német nyelven egyszerűen vizet jelent míg a topf tálat. Az Aachtopf forrás jelenleg Németország legbővizűbb forrása, Aach településen található (4. kép). Vízhozama átlagosan 8300 l/sec, szélső értékei 1300 és 24100 l/sec. Összehasonlításképpen a maximális érték több mint duplája a Szolnoknál mért Zagyva átlagos vízhozamának. Tengerszint feletti magassága 475 méter, vizeit 240 négyzetkilométernyi területről gyűjti össze. Tulajdonképpen egyáltalán nem zavarja, hogy a kontinentális vízválasztó kettészeli vízgyűjtőjét. A Fekete-tenger felé haladó Dunát éppúgy megcsapolja, mint a Konstanzi-tó felé lejtő dombok csapadékvizeit. A forrástóból ered a Rudolfzeller Aach, mely a Konstanzi tavon keresztül a Rajnába és így végső soron az Északi tengerbe jut. A Duna közép-, és nagyvízi helyzet esetén bifurkál, azaz vizét két tenger (Fekete és Északi) vízgyűjtő rendszere között osztja meg. Az állapot mindenképpen ideiglenes, egy hosszú folyólefejeződés (kaptúra) kezdeti szakaszát jelzi. A forrástó alatt elterülő barlangot 1907-tól kutatják barlangi búvárok (5. kép).
 

5. kép Az Aachtopf forrásbarlang-rendszere

A két szint között, ahol a Duna elszivárog és ahol az Aachtopf forrásban újra felszínre tör 180 méternyi különbség van. A víz által a felszín alatt megtett út hossza változó, Immendingentől 12, Fridingentől 18 kilométer. A közelebbi víznyelőkből gyorsabb a lefolyás; 180 m/h, a távolabbiakból ez 100 m/h értékig csökkenhet (6. kép).
 

6. kép A Duna-Rajna kapcsolat Aach-nál.

A XX. század elején a Duna elszivárgása olyan méreteket öltött, hogy többször nem volt víz a mederben, mint ahányszor volt. 1921-ben 309 napon keresztül volt csontszáraz a meder. A helyiek ezt nem hagyták annyiban, kővel, agyaggal, fával, betonnal kezdték eltömíteni a víznyelőket. Ez oda vezetett, hogy az Aachtopf forrás vize kezdett elapadni. A forrás vizéből élők és a duna-völgyiek közötti  vízjogi konfliktus 1927-ben a Birodalmi bíróság elé került, ahol törvény híján nem tudtak döntést hozni. Végső soron kompromisszumos megoldás született. Immendingennél néhány száz méteren kibetonozták a Duna medrét, de elegendő vizet kellett hagyni az Aachtopf forrás számára is.

    
A Duna elszivárgása viszonylag fiatal jelenség, erre utalhat az, hogy csak 1705 után készültek csak írásos feljegyzések róla. Ugyancsak a recens folyamatra utalhat, hogy a víznek csak egy része tud elszivárogni. A repedéshálózat még nem képes befogadni a középvíznél nagyobb vízhozamot a Dunából. Ilyen esetben a folyó ugyanúgy kitölti a medrét, mintha az elszivárgás nem is létezne. Természetesen a folyamat nem visszafordítható, az oldás és a vízzel bejutott hordalék koptató hatása révén a repedéshálózat csak tágulni fog, így nő majd az elnyelhető víz mennyisége is. Napjainkban évente mintegy 3000 köbméternyi mészkő oldódik ki az Aachtopf vízgyűjtőjének mészköveiből (7. kép).
 

7. kép A terület geológiai keresztszelvénye.

A földtörténet során már volt rá példa, hogy a Rajna elhódított vízgyűjtő területet a Dunától. A téma megérne egy külön bejegyzést, ezért összefoglalom röviden. A 300 km hosszú svájci Aare folyó egészen az Alsó-Pleisztocénig a Duna forrásága volt. Mintegy 2 millió éve a  Rajna az erőteljes hátravágódása révén elérte az Aare-Duna medrét. A folyamatban szerepet játszott még a Fekete erdő kiemelkedése, melynek révén megszakadt a kapcsolat az Aare és a Duna között.  Ezáltal 18000 négyzetkilométerrel csökkent a Duna vízgyűjtő területe.

Ugyancsak a Pleisztocénben, de már annak a végén, a würmben az ún. Feldberg-Duna is leszakadt a Duna vízgyűjtőjéről. A jégkorszak folyamán a Duna a Fekete erdő legmagasabb hegycsúcsának, a Feldbergnek tövében található Feldsee-ből eredt. Ezt a forráságat érte el Blumberg városánál a Wutach patak erőteljes hátravágódása. Ez a Rajna mellékfolyócska rövidítette meg legutoljára a Dunát. A Feldberg-Duna egykori medrében ma az Aitrach patak folyik.

Jelenleg a Breg és Brigach a két forráság (Brigach und Breg bringen die Donau zuweg), ám belátható időn belül a Rajnának két mellékpatakjává fognak válni. A Duna felső folyása teljes egészében a föld alatti barlangrendszeren jut majd el az Aachtopf forrásig, mindaddig, amíg a barlangok fel nem nyílnak az erőteljes oldódás hatására. Ha ez bekövetkezik, a Duna forráságát körülbelül 60 folyamkilométerrel keletebbre kell majd keresnünk. Át kell írni majd a földrajzkönyveket, hiszen a Duna már csak 2724 kilométer hosszúságú lesz. Egyéb földrajzi név problémák is felvetődnek majd: hogyan fogják nevezni Donaueschingent, ha már a Rajna vízgyűjtőjéhez tartozik? Hol lesz a Duna "hivatalos" forrása ezután?  Átöröklődik-e a Breg vagy Brigach neve a Rajnába torkolló Felső-Dunára?

Mivel a karsztos folyamatokat nem lehet megállítani emberi beavatkozással sem, hosszú távon a Rajna áll nyerésre. És ebben az esetben a geográfus-hidrológus szakmának előbb-utóbb meg kell válaszolnia ezeket a kérdéseket.

Ajánlott honlapok (német nyelven):

• http://www.donauversickerung.info 
• http://www.naturpark-obere-donau.de

Rejtőzködő Szürkő-sziget

 

Aki nyaralót keres magának egy nyugalmas szigeten, és mellékesen az sem zavarja, hogy a szomszédjában akár horrofilmet is lehetne forgatni az őserdővel benőtt szellemházakban, akkor azok számára ideális választás lehet a Szigetmonostorhoz tartozó Szürkő-sziget. Az 1666-os folyamkilométernél fekvő földdarabon egy 540 nm-es telken álló 62 nm-es nyaralót az érdeklődők már 5,2 millió forintért megvásárolhatnak, amennyiben nem zavarja őket, hogy a sziget csak csónakkal megközelíthető. Annak ellenére, hogy az egész terület fel van parcellázva, erdő besorolás alá került valamilyen oknál fogva. Az árvizek rendszeresen elborítják, ezért az ingatlantulajdonosok kénytelenek voltak betonból készült kacsalábakra építeni nyaralóikat. Ez a magasság többnyire egy emelet, a földszinten fészer, csónaktároló, és egyéb raktárcélú hasznosítás lehetséges csak. Az árvizek nyomai megtalálhatók ezen a lábazaton sőt a lakott részek burkolatán is, ami azt jelenti, hogy a parcellázás idején (80-as évek) még alacsonyabb árhullámmal számoltak az építkező tulajdonosok. A Duna nemcsak az árvizeknél ostromolja a sziget partjait, hanem a közepes vízállásnál is komolyabb károkat tud okozni a hajózás keltette hullámverés és az erős sodrás. A főág felőli részt sok helyütt a nyaralók előtt kőszórással próbálják menteni. A sziget növényzete egyaránt magán viseli a természet (ártéri erdők) és az ember (kertből kiszökött bambusz, tuják, stb.) keze nyomát. Érdekes a sziget északi csúcsán elburjánzott, kiirthatatlan bambuszerdőben sétálni.

A Szürkő-sziget Göd felől.

Lábas nyaralóházak.

Elhagyott lábas nyaralóház.

Kerti zuhany.

Árvizek által ideiglenesen lerakott fatörzs.

Kőszórással megerősített főág felőli partszakasz.

A sziget déli csúcsán veszteglő hajók.

A dunakeszi medertágulatban kialakult, orsó alakú sziget egy zátony benyomását keltette még az 50-es években (légifelvétel: Hadtörténeti Múzeum, 1953). Erdőnek akkor még nyoma sem volt. A vízjárás csak satnya fűzfáknak hagyott életteret. Ha ma megnézünk egy légifelvételt  a  Szürkőről, egy egységes, erdővel borított szigetet látunk, itt ott  elszórt épületekkel. Ha azonban lehántjuk a növénytakarót, érdekes morfológiát tanulmányozhatunk. Az egységes sziget négy jól elkülönülő részre valamint két szintre bontható. Az északi részen, a főág felőli oldalon a fattyúágak két apró szigetmagot ölelnek körül. Ez a fattyúmeder mind a mai napig felfedezhető a szigeten, az érkező árvíz elsőként veszi birtokba.
 
A szigetet elkerülte a Duna szabályozása, ennek köszönhetően az év minden napján víz öleli körül. Itt nem épültek sarkantyúk, mellékág elzáró gátak. Rendszeres mederkotrások azonban zajlanak a szigettől egészen Alsógödig, ahol a kemény oligocén mederanyagot kell eltávolítani a hajók útjából. Ha  az itteni nyaralókon múlik valószínűleg még sokáig megőrződik a sziget elzártsága.

Búcsúpillantás a Szürkő-szigetre a Fortepan egyetlen "Dunakeszi" találatán. A honlapon található csúszka szerint éppen egyidős a Hadtörténeti Múzeumból származó képpel.

A dunai hajós

 

Éppen ma 135 éve, hogy az ipolyszalkai illetőségű Borus Demeter Donaueschingen alatt bárkájába szállt, miután Sigmaringenben megnyerte a Duna Liga horgászversenyét. Fogadást kötött, hogy az útja során kizárólag a saját maga fogta halból fogja fönntartani magát. Ezzel kezdetét vette A dunai hajós kalandos 700 mérföldes (2850 km) utazása.

Bár Jules Verne soha nem járt Magyarországon, sőt a Dunát sem látta közelebbről, ez korántsem akadályozta meg műve megírásában. Számára csupán térkép volt e táj, de fantáziája révén kipótolta személyes ismereteinek hiányát. Számára nem okozhat gondot, hogy leírja egy német vendéglő belsejét, akkor sem jön zavarba, amikor hőseit a Dunakanyarba helyezi, lehet szó a zimonyi börtönről, az olvasó mindenütt úgy érzi, mintha maga is ott lenne a szereplőkkel együtt.

A dunai hajós 1908-ban jelent meg először Franciaországban, Verne halála után 3 évvel. A regény magán viselte Michael fiának keze nyomát, aki a címét is megváltoztatta. Eredetleg franciául "Le Beau Danube Jeune" lett volna, ami annyit tesz "A szép szőke Duna". Ez változott át a posztumusz kiadásban "Le Pilote du Danube"-ra, azaz A dunai hajósra.

A történet főhőse Borus Demeter, aki valójában nem az, akinek mondja magát. Ez azonban nemcsak rá, hanem a másik két főhősre is igaz, a bécsi Jäger és a bolgár Ladko jól megfontolt szándékból tesz így.  De vajon miért siet annyira Borus Demeter lefelé a Dunán? Vajon miért szegődik útitársául a bécsi Jäger polgár? És ki irányítja a Duna mentén mindenütt felbukkanó titokzatos fosztogató rablógyilkos bandát? Főhőseinkkel végigjárhatjuk a Duna folyását a forrástól a torkolatig, képet kaphatunk a tájakról és a  bonyolult történelmi viszonyokról, melyek 1876 nyarán jellemezték a Duna medencéjét. Sőt egy helyen még a dunai szigetekről is szó esik:

"...Itt a folyam kiszélesedik és medrét sok kisebb-nagyobb sziget teszi változatossá. A nagyobb kiterjedésű szigetek két ágra osztják a folyamot, és a folyam sodra az ilyen helyeken meglehetősen erős. Ezek a szigetek nem termékenyek. A gyakori áradásoktól odahordott iszapos talajon csak nyárfák, rezgőnyárfák és fűzfák nőnek. De szénát bőven kaszálnak itt, és színültig megrakott bárkáikon szállítják a partmenti tanyákra vagy a mezővárosokba..."

A magyar fordításba néhány helyen hiba csúszott. A horgászversenyen Borus Demeter nem 170 fontos csukát fogott, csupán 17 fontosat, és a második helyezett Wagner sem 35, csupán 3,5 fontos domolykót. Ennek ellenére A dunai hajós Magyarországon a Sándor Mátyás mellett nagy népszerűségnek örvend. Hazánkban több kiadást megért, 1974-ben pedig filmet is forgattak a regény alapján. A szereposztásban a legjobb magyar színészeket találjuk: Koncz Gábor, Agárdy Gábor, Bujtor István, Kállai Ferenc, Koltai Róbert, Latinovits Zoltán, Menszátor Magdolna. A film néhány jelenetéről úgy tudom, hogy a Szigetközben forgatták, így érdemes összevetni a korabeli tájat a mostani viszonyokkal. A mai nevezetes évforduló kapcsán álljon itt egy kis kedvcsináló a filmhez (A Youtube-on megtalálható az összes rész):

 

Linkajánló - Híd Nagymaros és Visegrád között

Ferencz József királyunk Albrecht főherceggel Nagymaroson szemléli a pontonhídon átkelő huszárokat.

A Timelord (Utazások az időben) blogon olvastam ma ezt a bejegyzést, amit akár írhattam volna én is. Mivel Frisnyák Zsuzsa megelőzött a Visegrád és Nagymaros közötti híd történetének megírásával, ezért csak ízelítőt nyújtanék belőle:

"Ez a sztori nem a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőről és a Dunakanyarba tervezett hídról, hanem egy megvalósult projektről szól. 1894-ben hadgyakorlatot rendeztek a Dunakanyarban, amelynek során osztrák és magyar katonai hídászok egy pontonhidat állítottak fel Visegrád és Nagymaros között. A hadgyakorlaton mintegy nyolcezer katona vett részt. A katonákat Visegrádon és környékén szállásolták el. A hadgyakorlat legfőbb attrakciója a hídverés volt. A korabeli beszámolók szerint, a dunai hídveréshez hasonlót az osztrák–magyar hadsereg hadgyakorlaton még sohasem vitt véghez."

A teljes bejegyzés itt olvasható.

Folyóparti ligeterdők I. - Bokorfüzesek

Ártéri erdőtípusok (Kárpáti 1957.)

Az idei tavasz elmaradt árvizei kapcsán már volt szó itt a blogon az ártéri szukcesszióról (az ártéri növénytársulások esetében végbemenő időbeli egymás utáni következést nevezik ártéri szukcessziónak). Ezen a tavaszon, végig a  Duna mentén a szárazon maradt partszakaszokon a megtelepedett lágyszárú növényzet zöldre festette a csupasz hordalékot. Az ártereken végbemenő mindennemű változást, amely a növényzet érinti indikátorként jelzi. Azonnal reagálnak az ökológiai viszonyok megváltozására. Akik rendszeresen megfordulnak a Duna partján, észrevehették az elmúlt évtizedekben ártereinken a bokorfüzesek térhódítását. Ahol nemrég még a Duna hullámzott, vagy apró homokpadon strandolhattunk 20 éve, ott ma lesétálva már erdőt találunk. Hogyan történhetett ez? Létezik a szukcessziónak egy elsődleges, azaz természetes változata. A szakirodalom ismeri az ún. másodlagos szukcessziót is, amely antropogén hatások miatt zajlik. A Duna menti bokorfüzesek ugrásszerű térfoglalása a folyószabályozások következtében meginduló medermélyülésre vezethető vissza. Ahogy a Duna egyre mélyebbre vágódik medrébe, úgy követi a part menti növényzet az alászálló vízszintet.

 
Az ártereken a  növényzet térhódítása elsősorban a vízborítás tartósságának függvénye. Könnyen belátható, hogy ahol ez az érték 100 %, ott a szárazföldi növényzetnek esélye sincsen a megtelepedésre. Azonban ott, ahol időszakosan visszahúzódik a vízborítás, kedvező feltételek alakulhatnak ki számukra. Ilyen területet vízpartjainkon sokfelé találhatunk, ilyenek a kiszáradó morotvák, holtágak, mesterséges (pl. árvízvédelmi, partvédelmi) létesítmények, zátonyok, szigetek, valamint egyéb partszakaszok.

A Duna két árhulláma által beszintezett bokorfüzes.

A bokorfüzes társulások jellemzően nyers öntéstalajon alakulnak ki. Ez a talaj tulajdonképpen egy hordalék összlet, melyben előfordulhat az agyagtól kezdve az iszapon, homokon keresztül minden szemcseméret, még a kavics is. Humusztartalma minimális, 1% alatti érték. A humuszosodás feltételei csupán időszakosan adottak, ugyanis az időszakos elöntések meggátolják az avar, vagy más szervesanyag felhalmozódását. A bokorfüzesek öntéstalaja minden elárasztás után új réteggel gyarapszik (kivétel ez alól természetesen a pusztuló partszakasz). Rendkívül sűrű gyökérzetükkel képesek arra is, hogy a periodikusan kiülepedő hordalékot folyamatosan megkössék, ezáltal gyorsítva a relatív térszínemelkedést. Természetesen ezzel maguk idézik elő a szukcesszió felgyorsulását, így hosszú távon a saját pusztulásukat.

Az ártéri szukcesszió folyamatának bemutatása képekben:

Az ártéri szukcesszió iniciális fázisában lévő csupasz zátony a Gödi-sziget északi részén, melyet rendszeresen elönt a Duna. Növényzet még nem volt képes megtelepedni rajta. Anyaga áradások által időről-időre áthalmozott durva homok és kavics.

Sarkantyú a Dunában. A csupasz kőszórást lágyszárúak és fűzfák veszik fokozatosan birtokba. Mivel az elöntés mértéke évről évre változik, előfordulhat, hogy a lágyszárú növényzet teljes egészében kipusztul. A füzek sokkal szívósabban kapaszkodnak gyökereikkel a kövek közé. Gyakran megfigyelhető, hogy a Duna hullámain érkező nagyméretű kidőlt fák derékba törik a fiatal bokorfüzest. Így jönnek létre a Palotai-szigeten is megfigyelhető, a talajjal párhuzamosan növekedő fák.

Kiszáradó holtág Sződligetnél. A képen a szukcesszió fázisainak fokozatos átmenetét lehet megfigyelni. Egy helyen van a csupasz meder, a lágyszárú növényzet, a fiatal bokorfüzes, valamint egy későbbi stádium, a  fűz-nyár ligeterdő. Nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, pár évtizeden belül itt is záródni fog a puhafás erdőtakaró.

Az iniciális fázis vége felé már nincsen üres földfelszín, nyílt víztükör. Megtörténik a lágyszárú növényzet záródása. Hamarosan kiszorítják őket a két oldalról lassan terjeszkedő fűzfák. A szervesanyag felhalmozódással együtt felgyorsul a humuszosodás és a talajképződés.

A bokorfüzesek kifejlődött (optimális) stádiuma egy kecske-szigeti példán. A birtokba vett zátonyon áthatolhatatlan, sűrű cserjeszint alakul ki. Könnyű megkülönböztetni ezt a társulást a mögötte látható magasabb fűz-nyár ligeterdőtől.

Mellékág elzáró zátonyon felnövekvő füzes a Kompkötő-szigetnél. Magassága már csaknem megközelíti a sziget magján nőtt erdőét.

Egy példa a gödi Duna-partról a degradációs fázisra. Az elmosott part előtt szigetként merednek az öreg fűzfák az ég felé. Az erdő tömbje felszakadozott, így a gyökereik egyre kevésbé tudják megkötni a hordalékot, melyet a folyó magával ragad. Rendszeresen érkező árvizeknek köszönhetően itt a Duna visszahódítja azt a területet, melyet régen az erdő elfoglalt tőle.

A bokorfüzes társulások jellemzése

Nehéz eldönteni, ha bokorfüzesben jár az ember, hogy ezek a füzek fák, avagy cserjék. Magasságuk maximálisan 4-7 méter, így jobbára két szintet különíthetünk el bennük; a gyep és cserjeszintet. Általános jellemzője a bokorfüzes társulásoknak a pionír jelleg, mely az ökológiai tényezők változására igen érzékeny. Gyorsan (akár évtizedek alatt) átalakulhat más társulássá. Továbbá jellemző még a fajok alacsony száma, mely nélkülözi az igazán ritka növényeket. Azonban tartalmazhat más társulásokból származó fragmentumokat, melyek magjait a folyó szállítja magasabban fekvő területekről. Ilyen fragmentum a Szigetközben található csermelyciprus (Myricaria germanica), az Alpokból származó havasi ikravirág (Arabis alpina) és erdei csillaghúr (Stellaria nemorum). Külföldről származó legjellemzőbb invazív faja a kipusztíthatatlan kanadai aranyvessző (Solidago canadensis).

Csermelyciprus

     A bokorfüzes társulásoknak két típusa van, az elsőn belül több altípust is megkülönböztetünk:

I. Csigolyafüzes bozót. Hazánkban állományai a  Szigetköztől a Csepel-szigetig terjednek. Megtelepedését elsősorban a Duna esés-, és hordalékviszonyai határozzák meg. A durva kavicsos zátonyokon, valamint a homokból felépülő szigetcsúcsokon találjuk ezt a társulást. Legnagyobb összefüggő bozótjait a Szigetközben találjuk. A szélsőséges vízállás ingadozást is elviseli, gyakran borítják el teljesen az árvizek. Kisvíznél előfordulhat, hogy a talajvíz -70 centiméterre száll alá, ezt is elviseli. Erdészeti szempontból legfeljebb az elmosódó partszakaszok védelmére alkalmas fajokat érdemes telepíteni.

Szelíd keserűfű

I. 1. Szelíd keserűfüves típus. A fásszárú növényzet borítása 70-100% között változhat, ami azt jelenti, hogy az állományt alkotó vörös- más néven csigolyafűz (Salix purpurea), kosárkötő fűz (Salix viminalis), csörögefűz, ciglefűz (Salix eleagnos) és csermelyciprus gyakorlatilag áthatolhatatlan bozótot alkot. A maradék felszínen a gyepszint lágyszárúi telepednek meg: a pántlikafű (Phalaris arundinacea), lapulevelű-, és szelíd keserűfű (Polygonum mite), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), kúszó boglárka (Ranunculus repens), vízi menta (Mentha aquatica). Két altípusa létezik:

1. a. Pántlikafüves, mely a Szigetköz zátonyaira jellemző, valamint  

Pántlikafű

1. b. Nefelejcses.

Mocsári nefelejcs

I. 2. Veresgyűrűsomos típus. A fásszárú növényzet ennél a típusnál valamivel ritkább borítású (60-90%), de sokkal áthatolhatatlanabb az előbb említettnél. Megjelennek a füzeken kívül más fásszárúak: a hamvas éger, (Alnus incana) a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), az egybibés-, és fekete galagonya (Crataegus monogyna, ill. nigra). Zátonyszigeteken és emeltebb helyzetben lévő partszakaszokon találjuk ezt a típust. A talaj humusztartalma itt már magasabb, ritkább az elöntés, így faültetvények (nemes nyáras) telepítésére alkalmas lehet.

Veresgyűrű som

I. 3. Nyári tőzikés típus. Mozaikszerűen előforduló társulás, elsősorban morotvatavak, holtágak, teknők szegélyét alkotja. Az év 3-5 hónapjában ellepi a víz. Elnevezését a tömegesen megjelenő nyári tőzikéről  (Leucojum aestivum) kapta. A hófehér mezőket alkotó tőzike mellett előfordul még a mocsári aggófű (Senecio paludosus), réti kakukktorma (Cardamine pratensis), sárga nőszirom (Iris pseudacorus), réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis). Talaja a gyenge vízáramlás miatt humuszban gazdag.

Nyári tőzike

II. Partmenti bokorfüzes. Másik elnevezését a fő fafajáról, a  mandulalevelű fűzről (Salix triandra) kapta. Ez a társulás a kiegyenlítettebb vízjárású zátonyokon, partszakaszokon telepedik meg, ahol iszap és agyag is képes kiülepedni. Az egész magyar Duna-szakaszon előfordul. A mandulalevelű fűz mellett megtalálható ebben a társulásban a fehér fűz (Salix alba) és a kosárkötő fűz is.

Mandulalevelű fűz

Mivel van úgy, hogy az év több mint felében víz borítja a bokorfüzeseinket, ritkán adódik alkalom, hogy felkeressük ezeket a part menti zátonyokat, szigeteket. Ez így van jól, hiszen a Duna megvédi ezeket a társulásokat az antropogén hatásoktól. Megközelíthetetlenségük miatt sikerült megőrizniük egy darabot a szabályozás előtti Duna hangulatából.

 Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Hortobágyi Tibor - Simon Tibor (szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia 2000.
• Pannon Enciklopédia - Magyarország növényvilága 1995.
• Kárpáti István - Varga György: A vegetáció kialakulásának és a Duna vízjárásának kapcsolata a Gödi-szigeti mintaterületen. Hidrológiai Közlöny 1964/3
• Kárpáti István - Kárpáti Istvánné: A hazai Duna-ártér erdőtípusa 1957.

Növények képeinek forrása: enfo.hu, terebess.hu, wikipedia.org, botanikaiforum.xobor.de, retep.sk.