Román-bolgár határviták a Dunán

A folyók, mint például a Duna, nem mindig viselkednek "megfelelően". Mármint az ember szempontjából. Egy folyó hol kiárad, hol túl kevés víz van benne a hajózáshoz, hol (szikla)zátonyokat formál, máshol szigetek nőnek ki belőle a leglehetetlenebb helyszíneken. Oldalazó eróziójával pusztítja az egyik partját, míg a másikat építi és bővíti. Hát hogyan lehet egy ilyen rakoncátlan folyón egy tisztességes államközi határt megrajzolni? Románia és Bulgária több mint 100 éve küzd ezzel a problémával, még sincs megoldás a látóhatáron. 

1966. április 14-én és 17-én, majd május 4-én a Bulgáriához tartozó Vetren-szigetnél román határőrizeti szervek bolgár állampolgárokat tartóztattak fel, akik a Dunán halásztak. Románia szerint a halászok román felségvizeken tartózkodtak. 1966. május 13-án a román határőrök őrizetbe vették Tachev alezredest, a bolgár határőrizeti megbízott helyettesét is, más bolgár állampolgárokkal együtt, akik szintén az említett sziget térségében tartózkodtak. Az incidensek után felmerült a 135 hektáros Vetren-sziget tulajdonjogának kérdése. 1966-ig a román félnek semmi problémája nem volt azzal, hogy a jobb parton élő bolgárok fát termeltek ki, szarvasmarhát legeltettek rajta, vagy halásztak körülötte a Dunában. Az incidensek rávilágítottak a két állam között fennálló határvitára, amelyet több mint egy évszázada nem sikerült megnyugtatóan rendezni. A problémás helyzetet jól illusztrálja, hogy a Vetren-sziget a Google térképen Bulgáriához, az OpenStreetMap-en pedig Romániához tartozik. 

Остров Ветрен, a bolgár Vetren-sziget (Google)

Ostrovul Ciocănești, a román Vetren-sziget (OpenStreetMap)

A Duna mintegy 470 kilométer hosszúságban határfolyó Románia és Bulgária között. A Timok folyó torkolatától egészen Szilisztra város utolsó házsoráig a bal part Romániáé, a jobb part pedig Bulgáriához tartozik. Ez a megállapítás azonban csak nagy vonalakban igaz. Ha jobban belenagyítunk a földrajzi részletekbe, láthatjuk, hogy a Wikipédia (lásd alábbi ábra) is téved, mivel van néhány eltérés. A Duna bolgár szakaszán jóval szélesebb, mint amilyennek a például magyar szakaszt ismerjük. Vannak azonban más különbségek is. Ezen a szakaszon nemcsak vízierőművek nem épültek, de a nagyobb városokon kívül partvédművek, illetve folyószabályozási műtárgyakkal is alig találkozni. A Duna alsó szakaszán ugyanis elegendő a vízmélység a hajók számára, nem volt szükség a hajózás érdekében szabályozni a folyót. Éppen ezért a dunai szigetek is megmenekültek; a Vaskapu és a Delta között nem találunk keresztgátakkal, párhuzamművekkel a parthoz kapcsolt szigeteket és a folyóban mind a mai napig szabadon fejlődhetnek a zátonyok is. Végső soron erre a tényezőre vezethető vissza az is, hogy nem az ember formálja a meder futását, hanem maga a Duna. A Duna pedig nincsen tekintettel réges-régen megrajzolt határvonalakra, hanem elkanyarog erre-arra, ami azt eredményezte, hogy Románia néhol átkerült a jobb partra és valamivel több helyen Bulgária is átkerült a bal partra. 

Dunai államok határvonalai folyamkilométerek szerint (Wikipédia)

Ez az írás Spaska Shumanova cikke alapján készült, ami eredetileg a Múlt (Minalo) c. folyóirat 2021/2-3. számában jelent meg, majd a bolgár és román nyelvű Podul Prienteniei – Мостът На Приятелството – The Bridge of Friendship közölte újra. Mivel a cikk főképp a diplomáciai tárgyalásokat tárgyalja, a Dunai Szigetek blogon szerkesztve közöljük, elsősorban a folyó és a szigetek szempontjából vizsgálva a kérdést, néhol kibővítve, néhol lerövidítve az eredeti szöveget. 

A Bulgária és Románia közötti folyami határt először a berlini kongresszus határozta meg 1878-ban. Korábban a Duna mindkét partja oszmán befolyás alatt volt, az első első ideiglenes elhatárolás az 1828-1829-es orosz–török háborút lezáró békeszerződés alapján történt az Oszmán Birodalom és Havasalföld vazallus fejedelemsége között. Ez a szerződés a Duna hajózható csatornáját (német kifejezéssel: Thalweg) határozta meg a két szomszédos ország közötti határként. A Thalweg egy olyan vonal, amely a folyómeder legmélyebb pontjait köti össze. A Thalweg futása nem állandó, mert főként a szabad folyású szakaszokon a sodorvonal mozgása és hordalék lerakódása miatt módosulhat. Emiatt nem esik egybe a folyó középvonalával, ami a partoktól egyenlő távolságra lévő pontokat köti össze. A berlini kongresszus utáni, 1879-es szerződés előírta egy kétoldalú román–bolgár határmegállapító bizottság felállítását a Thalweg pontos helyének meghatározására. A következő három évtizedben azonban a dunai határ kérdése szóba sem került a két ország között.

Románia és Bulgária dunai határát három évtizeddel később sikerült rendezni. 1908. januárban írták alá az egyezményt Bulgária és Románia között a folyami határ kijelöléséről, melyet március 31-én ratifikálták. A Thalweg meghatározása során a Dragovei-szigetet (amelyet korábban Románia birtokolt) ingyenesen átengedték Bulgáriának, hat bolgár sziget került át Romániához, míg öt román sziget pedig bolgár terület lett. Az 1908-as egyezmény szerint a Bulgária és Románia közötti határ a folyó főmedrének folyását követi. Ahol szigetek vannak, ott a határ annak az ágnak a közepét követi, amely mentén a Thalweg fut.

Az egyezmény 6. cikke kimondja, hogy a Thalweg felmérését 10 évente el kell végezni, és a szigetek hovatartozását a határvonalhoz viszonyított helyzetük alapján kell meghatározni. Csakhogy a bolgár dunai határvonal 1913-ban, a vesztes második Balkán-háború következtében lerövidült. Dobrudzsa déli részét Szilisztrával együtt egészen a mai Nova Cherna faluig megkapta Románia. Ráadásul az első tíz éves évforduló az első világháború utolsó évére esett, melyben Románia és Bulgária ismét az ellentétes oldalon harcolt. Az 1908. évi egyezmény felülvizsgálatának szükségességét Bulgária és Románia a két világháború közötti időszakban eredménytelenül tárgyalta. 1940-ben, amikor Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, a krajovai megállapodás alapján Bulgária is visszakaphatta Dél-Dobrudzsát Szilisztráig, kialakítva a jelenlegi hosszúságú dunai határt a két állam között.

A második világháború befejezése és a "népi demokrácia" bulgáriai és romániai bevezetése után a két szomszédos ország bel- és külpolitikai érdekei közelebb kerültek egymáshoz, ami a kétoldalú kapcsolatok bővítését és elmélyítését tette lehetővé, beleértve a dunai határ rendezését. Azonban 1949 és 1989 között, a szocialista időszak rendszeres kétoldalú találkozóin gyakorlatilag a süketek párbeszéde zajlott. 

A probléma jogi hátterét az okozta, hogy az 1908-as egyezményt de jure hatályon kívül helyezték, mivel a Bulgáriára vonatkozó Neuilly-i békeszerződés (1919. november 27.) 168. és 171. cikke szerint ahhoz, hogy az érvényben maradjon, a Román Királyságnak hat hónapon belül értesítenie kellett a Bolgár Királyságot azokról a kétoldalú szerződésekről és egyezményekről, amelyek érvényességét fenntartja. Az 1908. évi román–bolgár egyezményről szóló értesítésről nincs feljegyzés, amiből az következik, hogy az automatikusan és formálisan hatályát vesztette. A Neuilly-i szerződés 27. és 30. cikke a Duna mentén a Bulgária és Románia közötti határt a folyó "fő hajózó csatornáján" állapította meg, és rendelkezett egy új bizottság által elvégzendő új határmegállapításról. Ilyen kétoldalú demarkációs bizottság nem alakult, így 1919 után a román–bolgár határvonal továbbra is a Duna hajóútja maradt. A második világháború befejezése után aláírt párizsi szerződés (1947. február 10.) értelmében minden bolgár határ az 1941. január 1-jei állapotnak megfelelően maradt, azaz a dunai status quo nem változott.

A kétoldalú tárgyalások során a román fél ragaszkodott ahhoz, hogy a két ország közötti határt a hajózó útvonal mentén húzzák meg. A folyók esetében ez a csatorna általában a legnagyobb mélységvonal (Thalweg) mentén halad. Románia azért is ragaszkodott ehhez a megoldáshoz, mert ezáltal a dunai határvonaltól balra lévő szigetek Románia, a jobbra lévő szigetek pedig Bulgária tulajdonába kerültek volna. Ez a változás területi nyereséggel járt volna Románia számára, ugyanis többnyire bolgár szigetek kerültek át a hajózó útvonal román oldalára a mederváltozások következtében. Mivel a vízi út természetes változásoknak van kitéve, a román elképzelés szerint a folyami határ mozgó határ lenne, ami azt jelentené, hogy a szigetek is változtatnák a tulajdonjogukat (ilyen mozgó határ van az Ipolyon, valamint a Maros folyó román–magyar szakaszán). Éppen ezért a határt 10 évente fel kellene mérni, és a szigetek tulajdonjoga pedig automatikusan változna a hajóút változásainak megfelelően. Ennek az elvnek az elfogadása azonban azt eredményezné, hogy hat Bulgáriához tartozó dunai sziget átkerülne Románia birtokába, amivel érthető okból a Bolgár Népköztársaság nem értett egyet.

A vita tárgya: a román oldalra átkerült három bolgár sziget (Tsibar, Cidricza, Kicsa) 

A román fél fő szempontjai a Románia és a Szovjetunió közötti, a román-szovjet határnak a Prut folyó mentén és a folyó alsó szakaszán történő meghatározásáról szóló 1961-es szerződésen alapultak. Más szóval, Románia kérelme a nemzetközi jogon alapult, és nem vette figyelembe a Duna-szigetek kérdését, amelyeket különösebb jelentőséggel nem bíró "technikai kérdésként" határoztak meg, amelyek tulajdonjogáról a határ megállapítása után lehetett volna dönteni.

A bolgár fél azt javasolta, hogy a határt a folyó középvonala mentén húzzák meg, mivel a hajóút, azaz a meder legmélyebb pontjait összekötő vonal mint határvonal nehezebben meghatározható. Ami a szigeteket illeti, Bulgária szó szerint átvette a Román Népköztársaság és a Szovjetunió közötti 1949-es kétoldalú szerződés egyik cikkelyét, amely kimondja, hogy minden olyan sziget esetében, amely az egyik szerződő államhoz tartozik, de a középvonal vagy hajóút másik oldalán marad, külön megállapodást kell kötni a tulajdonjog megváltoztatására. Ellenkező esetben a két ország egyikének érdekei sérülnének, mert a meder természetes változásai miatt egyes szigetek a másik ország partjaihoz csatlakoznak. Ilyen bolgár sziget például a Malâk Boril, amely az Iszker folyó torkolatánál helyezkedik el, és a Duna román partjával forrt össze. A bolgár kormány beleegyezett, hogy pénzügyi vagy területi kompenzációért cserébe átengedi. Más szigetek (összesen 500 hektár) "jelentős gazdasági jelentőséggel bírtak", és a "Gorski Stopanstva" állami vállalat tulajdonában voltak, amely másfél millió levát fektetett be ezek kanadai nyárfával való beültetésébe, amelytől Bulgária mintegy 150 ezer köbméter fát vár, több mint 10 millió leva értékben. A szigeteken a bolgár tengerparti gazdaságok által használt legelők és kiterjedt kukoricaföldek találhatók. A szigetek Bulgária folyóvízi halászata szempontjából is fontosak. 

További jogi akadálya volt az egyezségnek a Bolgár Köztársaság alkotmánya, amely nem teszi lehetővé bolgár területek átengedését egy másik államnak, azaz egy ilyen elvű egyezmény megkötése alkotmányellenes lenne.

Ugyancsak bolgár érv volt, hogy a fő hajózási csatorna elvét a román–jugoszláv határ meghatározásakor sem követték maradéktalanul. Jugoszlávia és Románia közötti határ ugyanis elvileg a Duna hajózható csatornája mentén húzódik. Ez azért fontos, mert létezik két román sziget, (Moldova-sziget és Ada-Kaleh) amelyek Románia területéhez tartoznak, de a fő hajózási csatorna elválasztja őket a román partoktól, azaz valójában Jugoszlávia felségvizein vannak. Románia azonban hasonló engedményt nem volt hajlandó megtenni Bulgária esetében.  

Államhatár és a hajózóút eltérései Nikápolynál, a Szrednyak- (b) és a Lakut-sziget (j) körül (forrás)

Románia általában véve elégedetlen volt a bolgár javaslatokkal, és azzal vádolta Bulgáriát, hogy egyoldalúan csak a saját érdekeiket veszik figyelembe azzal, hogy a számukra előnyös részeket vesznek át korábbi, vagy más államokkal kötött folyami határvonal-szerződésekből. Románia felajánlotta Bulgáriának, hogy pénzügyileg kárpótolja a szigetek miatti területi veszteségekért, ami körülbelül 500 hektár körül volt. A bolgár szakértők a kártérítés összegét 16 millió levában állapították meg. A Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Irodájában folytatott viták során azonban olyan vélemények hangzottak el, hogy ha ezeket a szigeteket átengednék Romániának, "mind a görögök, mind a törökök, mind a jugoszlávok területi problémákat vetnének fel". Attól tartva, hogy precedens teremtődik, és problémák merülnek fel Bulgária más szomszédaival, Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt főtitkára úgy gondolta, hogy az Olt torkolatánál tervezett somovit-i duzzasztómű megépítése átvághatná ezt a gordiuszi csomót azzal, hogy elárasztja a problémás szigeteket, megoldva ezzel a román–bolgár határ problémáját a Dunán.

Az 1970-es években még úgy gondolták, hogy a Dunán épülő vízerőműveken ("Nikápoly - Turnu Măgurele" és Cerna Vodă) tervezett víztározók megépítése után gyakorlatilag az összes folyó menti szigetet elárasztják, a munkatáboráról elhíresült Belene-sziget kivételével. Ebben a helyzetben a meglévő határ fenntartása gyakorlati nehézségekbe ütközött volna a természetes tájékozódási pontok eltűnése miatt. A Duna mentén a határvonal megváltoztatásának egyik lehetősége a tározó geometriai tengelyének, azaz a bolgár és a román part közötti középpontnak az elfogadása lenne. Az elvégzett tanulmányokból kitűnik, hogy ez 868 hektárral növelte volna a Bolgár Köztársaság területét. A számok elemzése azt mutatta, hogy a régi határ eltávolítása nem lenne Bulgária hátrányára, még akkor sem, ha figyelembe veszik a tározó létrehozásakor ténylegesen elöntött területeket. A Nikápoly - Turnu Măgurele erőmű építéséről szóló román–bolgár kétoldalú megállapodást 1973. március 20-án írták alá, és annak 14. cikke rendelkezett egy új államhatárvonal meghatározásáról és kijelöléséről Bulgária és Románia között a Duna mentén.  

Az 1980-as években a Duna menti román–bolgár folyóhatár kijelölésének kérdése a háttérbe szorult a szocialista tábor általános válsága, valamint Bulgária és Románia belső gazdasági és politikai nehézségei miatt. A kétoldalú kapcsolatok keretében főként a folyó energetikai potenciáljának kihasználása került napirendre (Nikápoly - Turnu Măgurele és a Silistra - Călărași vízerőművek). Ezek az erőművek végül a szocializmus bukása miatt nem valósultak meg. 

Az 1989-1990-es demokratikus változásokat követően Bulgária és Románia továbbra sem tett konkrét lépéseket a Duna menti folyami határvonal meghatározására, bár a kérdés gyakran felvetődött a határ menti képviselők munkatalálkozóin és a külügyminisztériumok közötti konzultációk során. A határ kérdése valószínűleg az 1990-es évek belpolitikai eseményei (előrehozott parlamenti választások és gyakori kormányváltások) miatt sokadjára is háttérbe szorult.

A hajóút túlsó oldalára került Piasaka- és Goliam Brushlen-sziget (forrás)

1998-ban Szófiában megalakult egy tárcaközi bizottság, amely a külügyi, a védelmi, a közlekedési, a mezőgazdasági és a környezetvédelmi minisztérium képviselőiből állt. Feladata a folyó teljes, a Timok folyótól Szilisztráig tartó bolgár–román szakaszán a partok és szigetek ellenőrzése volt. Ennek során az eredményeket összehasonlították az 1908-ban, 1930-ban, 1950-ben és 1960-ban kiadott régi térképek adataival. A Bizottság megállapította, hogy a Thalweg és a Duna jelenlegi medre között jelentős eltérés alakult ki, a szigetek helye és helyzete megváltozott, és hogy a folyó partjának nagy részét az erózió elbontotta. A Duna a bolgár oldalon belemart a szárazföldbe, és több ezer hektár szántóföldet vitt el. A tárcaközi bizottság hivatalos jelentést készített az elvégzett vizsgálatok eredményeiről, amelyet a Belügyminisztérium és a Védelmi Minisztérium elé terjesztett. Javasolták, hogy Románia készítsen kölcsönös jelentést, majd kormányszintű kétoldalú találkozót tartson a határkérdés megoldása érdekében. Nem tudni arról, hogy ez a román–bolgár találkozó létre jött volna, mindenesetre a tárcaközi bizottságot 2000-ben a Bolgár Köztársaság Minisztertanácsának határozatával bezárták.

A bolgár és román pártok és kormányok képviselői közötti rendszeres kétoldalú találkozók, megbeszélések és viták, valamint a közös szakértői bizottságok ellenére több mint 110 éve képtelenek megoldani a román–bolgár dunai határ vitás kérdését. Emiatt a Bulgária és Románia közötti de facto határt jelenleg is az 1908-ban aláírt egyezmény alapján határozzák meg.

Végezetül érdemes beszélni arról is, hogy mennyire bonyolult a határ helyzet a bolgár Duna mentén. Jelenleg körülbelül 15 vitatott sziget található ezen a szakaszon. A szám annak függvényében változhat, hogy melyik térképet nézzük. Annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tag, a határok pontos megrajzolása fontos feladat, ennek ellenére öt különböző online elérhető térképes alkalmazás ötféle határvonalat ábrázol. A folyamkilométer szerint sorba rendezett szigetek hovatartozását az adott térképes alkalmazás szerint az alábbi táblázat ismerteti. Ezen a zölddel jelölt szigetek aktuálisan Bulgáriához, a narancssárgák Romániához tartoznak, míg azokat, amelyeket a határvonal kettészel fehérrel jelöltük.   

Források: maps.google.com, https://www.bing.com/maps/, https://www.openstreetmap.org/,
https://mapcarta.com/Map, https://www.danubecommission.org

A Duna Bizottság által használt térképen a hajózási útvonalat is feltüntették. A táblázat utolsó oszlopában az látható, hogy az adott sziget melyik országhoz tartozna, ha a kitűzött hajóút lenne a határ a két állam között. Példának okáért a bevezetőben említett Vetren-sziget is Bulgáriához tartozna, márpedig éppen a román fél által ajánlott határmegvonási elv alapján.

Miközben a két ország közvéleménye szempontjából sem mindegy, hogy a határvonalak rendezése során melyik országnak mekkora területről kell lemondania, addig az élővilág köszöni szépen és élvezi a helyzetet a vitatott hovatartozású szigeteken, a problémás tulajdonviszonyok miatt ellehetetlenült gazdálkodás miatt.

Paks letűnt Duna-partja

IN ENGLISH 

Jellemzően Budapestet szokták felhozni rossz példaként azzal kapcsolatban, hogyan lehet egy település lakóit közlekedési infrastruktúrával elzárni a Dunától. Kisebb léptékben ez máshol, vidéki városokban is megtörtént. Pakson a mai napig fájó pont ez, annak ellenére, hogy a kérdéses beruházás, a 6-os út megépítése hetven évvel ezelőtt történt. 

A 6-os főút átadása, balra a ma is meglévő szovjet emlékmű. (Fortepan / UVATERV)

Valamikor 1952. év végén készülhetett a fenti kép, a 6-os út paksi avatásán. A pontos dátum bizonytalan, az eseménnyel kapcsolatban nem írt a korabeli sajtó. A Tolnai Napló is mindössze annyit írt 1952. november 2-án, hogy "a Paksi Betonútépítő Vállalat dolgozói kollektíván kötelezettséget vállaltak, hogv november 22-re, a III. Magyar Békekongresszusra összekötik Szekszárd és Budapest közöli a 6-os műutat." Sőt, még az is elképzelhető, hogy az avatás átcsúszott a következő évre. Sajtóhírek szerint 1953. májusában adták át teljes hosszában a Budapestet Péccsel összekötő útvonalat, és ekkor is volt avatóünnepség az érintett településeken. Az építkezés nem ment zökkenőmentesen, a munkások gyakran igazolatlanul hiányoztak, vagy önkényesen elhagyták az útépítést, feltehetően a kegyetlen és erőltetett munkakörülmények miatt. Ugyanis nem csak az út épült, hanem a hozzá csatlakozó kiegészítő létesítmények is, pl. hidak, felüljárók, úton átvezető csillesorok. Ezeket a munkásokat hónapokra nevelőtáborokba zárták. Helyiek visszaemlékezése szerint az út északról, Dunakömlőd felől érte el Paksot, ahol már 1951-ben elkészült a helyi szakasz. 

Paksnál bizonyos földrajzi körülmények is nehezítették az építkezést. Pakstól északra Bölcske irányába, valamint délre Fadd és Tolna felé több kilométer szélességben kitágul a Duna ártere. Paksnál azonban a Mezőföld kibillent löszös tömbjei közvetlenül a Duna fölé magasodnak, a téglagyári szelvénynél például több mint hatvan méterrel a Duna 0 szintje fölött, de említhetjük a Kömlődön található Lussonium erődjét is (később Bottyán vár), melynek egy részét alámosta a Duna. Paks elsősorban ennek a Duna mellett közvetlenül elterülő ármentes helyzetnek köszönheti előnyét, a többi környékbeli településhez képest. Ezzel együtt a Mezőföld meredeken leszakadó pereme, valamint az imsósi kanyarulat eróziós tevékenysége megnehezítette a dunaparti közlekedést. Régebbi térképeken a Kömlőd felé vezető utat a löszplatón, a Malomhegytől nyugatra jelölték. A helyzeten az Imsós-kanyarulat 1841. évi levágása javított, ami ugyan megfosztotta Kömlődöt a Duna-partjától, ellenben ezzel párhuzamosan a Dunát is megfosztotta egy jégtorlaszok kialakulására kifejezetten alkalmas hajtűkanyartól. 

A szinte függőlegesen leszakadó partfal, és annak biztosításának tetemes költsége volt az oka, hogy a Pusztaszabolcs-Paks vasútvonal nem készült el az eredeti tervek szerint Tolnáig. Az 1896 decemberében átadott vasútvonal paksi végállomása a településközponttól messze északra, a téglagyárnál volt. 

Ekkoriban Paks fő közlekedési ütőere a városközponton keresztülhaladó Deák Ferenc utca—Szent István tér—Dózsa György út—Tolnai út volt. Ez az ütőeret helyezték át 1952-ben a Duna partjára. A 6-os út a Rókus kápolnától egészen a Kölesdi útig új nyomvonalon létesült, melynek jelentős szakasza közvetlenül a Duna mellett épült meg. Az új nyomvonal déli szakaszához töltést is kellett építeni, ugyanis itt egy mélyen fekvő területen vezetett keresztül (konzervgyár környéke), ahol a néhány száz évvel ezelőtt tavat és mocsarat jelöltek a térképek. Paksot ezáltal egy árvízvédelmi töltésként is funkcionáló, egyre forgalmasabb út választotta el a Dunától, az új út miatt kellett felszámolni a számtalan képeslapon megörökített dunai parkot. A város egykori fő közösségi terének számító duna-parti parkot Flórián János telkéből alakították ki. A pergolákkal és rózsaágyásokkal díszített rózsakert mellett később japánkertet is kialakítottak, majd 1898-ban, Erzsébet királyné meggyilkolásának évében gesztenyefasort ültettek a Duna mentén. Az útépítés során mindez elveszett, csak az Erzsébet sétány fasora menekült meg. 

1976-ban újabb beruházás nehezítette a nagyközség kapcsolatát a Dunával. Az atomerőmű építése miatt szükségessé vált az 1896-ban félbehagyott vasútvonal meghosszabbítása, de csak az építési területig. 80 év után folytatódott a vasút építése, a 6-os úttal párhuzamosan, annak a dunai oldalán. A Pusztaszabolcs-Dunaújváros-Paks vonalon volt vasúti személyszállítás is, de ez 2009 óta szünetel. 

Pakson időről-időre felmerül a város dunai kapcsolatának rendezése, de ez az út és a vasút áthelyezése nélkül nem valószínű, hogy megvalósulhat. Mostani bejegyzésünket egy visszatekintéssel zárjuk: milyen volt a dunai élet Pakson az út és vasút megépítése előtt, kosáruszodával, hajómalmokkal. Ehhez 1945 előtti képeslapok és Kenedi János 1937-re datált paksi képeit használjuk a Fortepanról. 

Paks, Dunai park. A 6-os út építése során felszámolták.

Paks, dunai látkép hajómalmokkal.
A mezővárosban feljegyezték, hogy 1861-ben 56 hajómalom őrölt a Dunán. 

Hága-féle dunai kosáruszoda a gesztenyefasor mellett

A dunai kosáruszoda és hét hajómalom

Teltház az uszodában

Paks, hajóállomás. Az első gőzhajó 1846-ban érkezett Paksra.
A személyhajó-forgalom 1964-ben szűnt meg, ezt követően a kikötőt a Halászati Szövetkezet hasznosította.

Paks, Dunarészlet

Hajómalmok a hajóállomásnál

A hajóállomás

A hajóállomás a másik irányból, balra a gesztenyefasor

Az Erzsébet királyné emlékére ültetett gesztenyefasor. A dunai parkból ennyi maradt napjainkra.

Az Erzsébet sétány fái fiatalkorukban

Gőzhajó Pakson, a kikötőnél

A hajóállomás a gesztenyefasorral

Hajómalmok alkonya (Fortepan / Kenedi János)

Átkelés (Fortepan / Kenedi János)

Mosás a hajóállomásnál(Fortepan / Kenedi János)

A nagy folyó partján (Fortepan / Kenedi János)

Száradó halászhálók (Fortepan / Kenedi János)

Várakozás (Fortepan / Kenedi János)

Hová tűnt Turnu Severin?

Amikor tavaly képeket kerestem a Vaskapuban található Golu-szigetről szóló bejegyzéshez meglepve vettem észre, hogy az 1790. évi Havasalföld térképen nyoma sincs Turnu Severinnek. A napjainkban közel 100 ezres dunai kikötőváros, a középkori Szörényvár és az ókori Drobeta helyén csak pusztaságot és romokat látni. Mostani bejegyzésünk arra koncentrál, hogy hová tűnt Turnu Severin és mikor került fel újra a térképre. 

Turnu Severin környéke 1790-ben. (mapire.eu)

Turnu Severin, azaz Szörényvár földrajzi elhelyezkedését tekintve leginkább egy dunai hídfőként írható le legjobban. Hídfője volt délnek, amikor a Római Birodalom Dacia meghódítására indult és damaszkuszi Apollodórosz megépítette az antik világ egyik csodáját, a Dunán átívelő hidat. A rendkívül gyorsan, alig két év alatt (103-105) felépített, húsz kőpilléren álló híd lehetővé tette Dacia meghódítását, ezt követően római légióstábor épült Drobeta néven a Duna bal partján. Román kutatások szerint a Septimus Severus császár uralkodása idején colonia rangra emelt településnek fénykorában akár 40 ezer lakója lehetett. Sokat köszönhetett tehát a település a császárnak, de Szörényvár neve mégsem tőle ered. A hidat ugyan már Hadrianus császár visszabontotta, majd Aurelianus császár döntése folyamán a rómaiak 271-ben feladták Dacia provinciákat, de Drobeta továbbra is római katonai hídfőként szolgált egészen Gratianus császár uralkodásáig (375-383). Ezt követően közel ezer éven keresztül pusztult a hatalmas kiterjedésű rommező, mígnem közel egy évezreddel később köveiből új erődöt építettek. 

A római határvidék pusztulásával párhuzamosan egy rövid kitérőt teszünk a Duna felső szakaszára, de még mindig maradunk Szörényvárnál. 

Az V. század közepére a Római Birodalom határvidéke a felbomlás állapotába került. A központi hatalom gyengülése, a germánok betörése következtében összeomlott a közigazgatás és közellátás. Ebben a helyzetben nagyon kevés római úszott szembe az árral, a többség dél felé menekült. Egy ilyen makacs szerzetes volt noricumi Szent Szeverin, aki legenda szerint előkelő itáliai életét cserélte fel az Alpokon túli lakosság szolgálatáért. Életét a Duna fonalára fűzte fel; Bécs és Passau között tevékenykedett. Elsősorban a kétségbeesett noricumiak pasztorizációjával foglalkozott, de az anarchikus viszonyok közepette rengeteg más feladat szakadt a nyakába; foglalkozott az élelmiszer-utánpótlás megszervezésével, a közrend fenntartásával, autoritása révén germán királyokkal tárgyalt hadfoglyok szabadon bocsátásáról. A halál a Wachauban található Favianis városában (Mautern an der Donau) érte 482-ben, holttestét Nápolyban helyezték végső nyugalomra. Noricumi Szent Szeverin Bajorország védőszentje. És az ő tiszteletére szentelték fel a magyarok által felépített Szörényvár első katolikus templomát, ezáltal tőle ered a település elnevezése is. 

A középkori Szörényvár története összekapcsolódik a Magyar Királyság történetével. Felépítése összefüggött a bolgár fenyegetés elleni határvédelem kiépítésével a XII.-XIII. században. Ebben az időszakban a nyugati kereszténység előretolt bástyája volt a Duna mentén, ahonnan a magyar királyok Havasalföldet szerették volna katolikus hitre téríteni. Székhelye volt a Szörényi bánságnak és a szörényi bánnak, várát vélhetően a római erőd köveiből építették fel. A Magyar Királyság uralma többször megszakadt, például a tatárjárás idején, rendre meg kellett küzdeni az oláh bánok függetlenedési törekvéseivel szemben, de velük szemben ez többnyire sikeres küzdelem volt. És előfordult az is, hogy a birtokadomány és a vele járó felelősség elől egyszerűen elmenekültek a nyugati lovagok. A "nyugattól" végül nem a "kelet", hanem ismét a "dél" ragadta el a hídfőállást. 1522-ben a törökök elfoglalták Orsovát, ezzel Szörényvár helyzete és utánpótlása kritikussá vált. 1524 októberében, egy hosszú ostrom után Kállai János bán a szabad elvonulásért cserében feladta a várat, ezzel végleg megszűnt a magyar uralom Szörényvár felett. És ezzel véget ért a Szörényi bánság története is, amely nem keverendő össze Szörény vármegyével, amely Magyarország legrövidebb életű vármegyéje volt (1873-1881).

A "dél" azaz a törökök nem terveztek hosszú távra. 1526-ban porig rombolták az erődítményt és a hozzá tartozó települést. Ezzel Szörényvár 309 esztendőre eltűnt a térképekről. Nem tudni mi állhatott ennek a stratégiai döntésnek hátterében. A Magyar Királyság ekkor nem állt olyan helyzetben, hogy visszafoglalhassa, az Oszmán Birodalom pedig megszilárdította uralmát a Duna mindkét partján, azaz az erőd őrizhette volna továbbra is a stratégiai fontosságú dunai átkelőhelyet. 

Turnu Severin 1855-57-ben. (maipre.eu)

A rommező környéke ennek ellenére továbbra is megőrizte központi szerepét. Havasalföld 17 megyéje közül a legnyugatibb, Mehedinți központja sokáig a közeli Cerneți volt. Ez a legkevésbé sem városias elrendezésű falu a Topolnița-patak túlsó partján fekszik, alig 3,5 kilométerre Drobeta romjaitól. Egy kolostoron és a környékbeli bojárok udvarházain túl Szörényvár újjászületése miatt is említésre méltó.

A rómaiak és a magyarok után egy újabb nemzetiséget fontos megelmlíteni Turnu Severin alapítói között, de ismét nem a románokról lesz szó. Turnu Severin harmadik alapítása az 1828-1829-es orosz–török háború következménye volt. Amellett, hogy Cerneți-t rendszeresen fenyegették a Topolnița-patakon levonuló árvizek, a háborúban a törökök felgyújtották a települést. Az oroszok győzelmével végződő háború után Havasalföld orosz kormányzót kapott gróf Pavel Kiszeljov személyében, aki 1834-ig töltötte be ezt a pozíciót. Kiszeljov egy reformpolitikus volt, neki köszönhető Havasalföld és Moldova első alkotmánya. Öt éves megbízatása alatt igyekezett a helybéliek életkörülményein is javítani. Amikor Kiszeljov Mehedinți megyében járt, a cerneți lakosok kérvényezték tőle, hogy áttelepülhessenek a Duna partjára, a római és magyar romokkal borított, a Duna felé lejtő ármentes teraszra. 

Turnu Severin városrendezési terve 1893. (Gyulai Attila gyűjteménye) 

1833. április 23-án, Szörényvár pusztulása után 300 évvel adták ki Turnu Severin alapító okiratát. Azonban a harmadik alapítás nem ment zökkenőmentesen. A cernețiek nem voltak hajlandók átköltözni, ugyanis bizonyos díjat számítottak fel nekik az új telkekért. Turnu Severin sakktábla alaprajzú városszerkezetét Bukarest főépítészének, a katalán Xavier Villacrosse-nak köszönheti, a megvalósítás pedig az ugyancsak külföldi illetőségű, de Havasalföldön élő Moritz von Ott munkáját dicséri. Mivel a város betelepülése vontatottan haladt, 1836-ban külföldiek is engedélyt kaptak, hogy Turnu Severinbe költözhessenek. Ezután az új város rohamos fejlődésnek indult, miközben Cerneți visszasüllyedt egy agrártelepüléssé. 1841-ben Mehedinți megye székhelye is Turnu Severinbe költözött. 

Turnu Severin 1914-ben

A külföldiek beköltözése miatt Turnu Severin Havasalföld, majd később Románia nyugati hídfőjévé vált. 1910-ig a románság csak a második legnépesebb etnikum volt a németek mellett, rajtuk kívül éltek itt még görögök, törökök, magyarok, olaszok, szerbek, zsidók és örmények. A tágas, közvilágítással ellátott utcák, terek, közintézmények, gyárak, kikötők és múzeumok egy nyugati város képét mutatják, annak ellenére is, hogy a későbbi városrészek már nem követték szigorúan a Villacrosse-féle terveket. A város terjeszkedésével párhuzamosan zajlott a régészeti emlékek feltárása, Drobeta és Szörényvár emlékei szerves részét képezik a fiatal Turnu Severinnek. 

Bukin búcsúja a Dunától

A bukini svábok alig fél évszázadon keresztül éltek közvetlenül a Duna mellett. Ahogy telt-múlt az idő egyre kevésbé tekintettek áldásként a Dunára, sokkal inkább egy szörnyre, amely egyszer majd elpusztítja mindenüket. Nem csak a rendszeresen jelentkező árvizek keserítették meg mindennapjaikat, hanem mintha a Duna is évről-évre közelebb került volna a falu széléhez. Évekig halogatták a költözést, de aztán eljött a nap, amikor lebontották házaikat és három kilométerrel arrébb újrakezdték az életüket. 

Bukin költözési terve 1805-ből, rajta az új faluhellyel. (forrás)

Bukin esete nem egyedi a Duna mentén. A XVIII. és a XIX. század fordulóján tucatnyi település volt kénytelen távolabb költözni a Dunától. Ennek fő oka az volt, hogy az 1700-as évek vége felé egyre nagyobb árvizek érkeztek a Dunán. Ezek jelentős része jeges árvíz volt, levonulásuk a jégmentes árvizeknél sokkal nagyobb pusztítást végzett mind anyagi, mind természeti értelemben. Ez utóbbira bővebben is kitérünk majd, hiszen Bukin költözésében a földrajzi környezet átalakulása ugyanolyan fontos szerepet játszott. 

Nézzük milyen okok álltak a költözés hátterében! Elsősorban éghajlati viszonyai voltak a Duna vízjárásának szélsőségessé válásának. Egyfelől még tartott a kis jégkorszaknak nevezett hűvösebb, csapadékosabb periódus. Ennek hatásait különböző csillagászati és globális események felerősíthették. 1790 és 1830, vagy más források szerint 1796 és 1820 között zajlott az úgynevezett Dalton minimum. Ezt az időszakot alacsony napfoltszámú, alacsony naptevékenység jellemezte, ami akár egy egész fokkal is csökkenthette az átlaghőmérsékletet. 1783-ban kitört a Laki vulkán Izlandon, ami közvetett módon a Kárpát-medencében is éreztette hatását. A kitörést követő vulkanikus tél azon túl, hogy kiirtotta Izland lakosságának negyedét a Dunán is komoly áradásokat okozott. Ekkor költözött a Dunától beljebb a nyugat-bácskai Szonta. Néhány évtizeddel később, 1815-ben, hasonló volumenű kitörés zajlott le. A Szumátra szigetén található Tambora vulkán kitörése során kb. 80 köbkilométernyi anyag került a légkörbe, a kis jégkorszak leghidegebb periódusát okozva, nyár nélküli évekkel és rendkívül zord telekkel. 

Bukin a Tambora kitörése idején már nem a Duna mellett feküdt. A költözés 1811-1812-ben lezajlott, és bár a település lakói azt hihették az árvizek ezentúl elkerülik őket, várakozásaik nem igazolódtak. De ne szaladjunk ennyire előre, tekintsük előbb át a földrajzi környezetet! 

A középkorban a Mosztonga-ér dunai torkolata mentén, a Szerémséggel átellenben több falu létezett. Ezek többsége a török hódítás miatt elnéptelenedett, de dűlőnevekben tovább élhettek. Bukintól nyugatra Szentlőrinc, északra pedig Széplak neve maradt meg ilyen formában. Érdekesség, hogy Szentlőrinc túlélte a hódoltságot, és csak 1720-ban néptelenedett el végleg, éppen a Duna áradásai miatt.  Az 1750 óta több hullámban betelepülő bukini sváb lakosságot hiába keresnénk ma már a Duna mentén, de ebben nem a folyó volt a hibás, sokkal inkább a történelem. 1945-ben eltűntek a svábok, és eltűnt az addig szerbül is csak Букин-ként ismert földrajzi név. Az új, délszláv jövevények már Mladenovóban (Младеново) találtak új otthont a régi házakban. Ebben a bejegyzésben a szerb Mladenovó és a Bácskát is elérő névmagyarosítás által kreált Dunabökény településnevek helyett a korabeli Bukint fogjuk használni. 

Bukin 1779-ben még a Duna mellett, nyugatra tájolva. (forrás)

Egy 1779-ben készült kataszteri térképen Bukint még a Duna mellett látjuk, tőle nyugatra, a Mosztonga-ér torkolatánál mocsarat jelölnek. Ez a tipikusan síkvidéki vízfolyás a Bácska nyugati részén egykor párhuzamosan cammogott a Dunával északról dél felé. Széles, mocsaras, nádassal borított medre Gákovától indult, Zombort nyugatról kerülte meg, elhaladt a bácsi vár tövében, majd kanyarogva érte el Bukinnál a Dunát. A XVIII. század végén megépülő Ferenc-csatorna Zombortól délre kettévágta a Mosztongát, északi vízgyűjtője ekkor került át a Dunától a Tiszához. A Bukin mellett található alsó szakasza egy lefűződött dunai kanyarulatot vett birtokba, ami az egykori Kis-, és Nagy-Kallós szigetet fogta közre. Ezek régen a Szerémséghez kapcsolódó félszigetek lehettek, mielőtt a Duna kanyarulatának lefűződése miatt át nem kerültek a Bácskához. Ezt a medret sajátította ki magának a Mosztonga, és egy fokon keresztül tartotta a kapcsolatot a Duna fő ágával. 

Az 1779-es térkép egy apró részlete már jelzi, hogy a Dunával már akkoriban is gondok lehettek. A török kiűzése után a Duna mentén rendszerszerűen kiépülő élelem- és hadianyag raktár-hálózat egyik lerakata Bukinban létesült. Azonban ennek a "magazin"-nak a déli sarka ekkor már elmosódott, amennyiben feltételezzük, hogy eredetileg szabályos négyszög alakú telken építették fel. Pánya István hasonló jellegű, de kisebb mértékű elmosódásról számol be a szomszédos Futak erődített raktáránál is [1]. 

Bukin a második katonai felmérésen. 1866. (mapire.eu)

Bukin elköltözése és a Duna helyi szabályozása között eltelt szűk egy évszázad igazolta a helyiek félelmeit. Az árvizek és a Duna túlfejlődő kanyarulata egyszerre jelentett fenyegetést, és a lakók egyszerre voltak tehetetlenek mindkét hidrológiai jelenséggel szemben. A költözés azonban csak az utóbbi problémára jelentett megoldást; az nagyobb árvizek később is elöntötték Bukint, például 1876-ban: 

"Folyó hó [1876. február] 20-án azonban ismét új veszély állott be, különösen az Al-Dunán, a Bács megyei Palánkától Orsováig, mely vonalon több községek teljesen elöntettek, nevezetesen Novoszello, Villova, Plavna, Vaiszka, Bukin, Gyurgyevo. Nagyobb veszélyben forgott és forog Újvidék sz. kir. városa is, melynek környékén a védgátak, a Ferencz-csatornán levők kivételével, szétromboltattak..." [2]

A gyakori árvizek után még úgy-ahogy rendbe lehetett hozni az elöntött házakat, vagy építhettek volna védtöltést is, de a partelmosódás ellen nem volt orvosság. Ennek ütemét követhetjük nyomon, ha két térképen összevetjük a közel száz év alatt bekövetkezett változásokat. A sarengradi kanyarulatnak ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy mélyen belevágjon a bácskai partba és elmosta a régi Bukin település kétharmadát-háromnegyedét. Mivel a hajók számára komoly akadályt jelentett a kanyarulat, és a jégtorlaszok is jellemzően az ilyen túlfejlett kanyarulatokban alakultak ki, a Magyar Állam 1896 után a kanyarulat átvágásával új medret alakított ki a Dunának.   

Bukin elmosott településrésze (mapire.eu)

A Duna hamar birtokba vette a lerövidített medrét. A régi kanyarulat belső vonalán maradt egy élővizet szállító mellékág, azonban a Bukint elmosó külső ív feliszapolódott és holtággá vált. A régi Bukin faluhelye ma már 4 kilométerre esik a főágtól, az áttelepített új Bukin pedig ennél is távolabb van. Az, hogy Horvátország szerint a sarengradi kanyarulat Bácskába vágódott külső íve az államhatár Szerbiával, miközben Szerbia szerint a főág a határ, már egy másik történet. 

[1] Pánya István: Újkori erődített raktárak a Duna mentén, Várak, Kastélyok Templomok magazin

[2] Nagy László: Az 1876. évi Duna-völgyi árvízkárok. Vízügyi Közlemények, 2004. 3-4.