2024. július 25., csütörtök

Végül lerombolták a Horányi csárdát is...

Már nem menthető meg a Horányi csárda. 2024. július 25-én már csak a romjai láthatóak a révállomás mellett. Hosszas szenvedés után, a tulajonosok elhanyagolása miatt kimúlt a szebb napokat látott csárdaépület. Élt legalább 257 évet. 


A lerombolt csárda, 2024. július 25-én.

Végső stádium, 2024. április 27.

A lerombolt csárda faragott kövei, 2024. július 25-én.

Végső stádium, 2024. április 27.

1767. (forrás)

Szellemek a csárda északi kertjében

Szellemek a vízen

Szellemek a teraszon

Buki. Pokol. Somos. Széchenyi. Dunakeszi. Bivalyos. Illik. Macskacsárda. Kutyavilla. És most a Horányi is. Dunai csárdák, melyek mind nyom nélkül eltűntek. Emléküket eltörölte az idő, a hanyag tulajdonos, porig rombolta az enyészet. A róluk készült képeslapokon megmerevedett szellemek kezében végleg megállt a kanál, kihűlt a halászlé, és bámulnak az örökkévalóságba. Aztán majd a képeslapok is elporladnak és nem marad semmi a tájképet évszázadokon keresztül meghatározó épületből. A révre várakozó autósoknak már nem tűnik fel a romba kényszerített csárda helyén álló sittkupac, megy mindenki a dolgára, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy az idejét múlt vendéglőt felváltó "modern" hajógyárat évtizedek alatt hogyan verte fel a gaz, hogyan lett a kockás terítővel megterített asztalokon gyöngyöző fröccs illatával díszített teraszból egy balkáni szeméttelep, ahol már csak a rozsda csámcsog hiénaként a szanaszét dobált fém alkatrészeken. Hiába, a fejlődés elől nehéz kitérni. Még akkor is, ha valamit ilyen jól megépítenek. A téglának gyanított falakból masszív terméskövek omlottak ki, és nem sokat tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ezek a sokszor megsétáltatott sziklák már épületeket alkottak Ulcisia Castrában, aztán itt, a közeli ártéri erdőbe telepített kikötőerődben, majd átcipelték őket a falunak is nevet adó monostorba, s aztán újra vissza a csárdába, hogy a kétezer éven keresztül építőanyagként szolgáló anyagot haszontalan sitté alakítsák át. Ha valaki el is tesz egy-egy bélyeges téglát emlékbe, egy generáció múlva már arra sem emlékszik senki, honnan származott egykor. Végül is mindegy. A sírgödörnek vélt romokat maroknyian állják körbe, még kevesebben hullajtanak könnyet érte. Béke poraira.

Isten veled, Horányi csárda.

2024. július 22., hétfő

Bakcsó ország, négy átemeléssel


A Ráckeve és Dömsöd között fekvő Somlyó-szigetet nem egyszerű bejárni, hiszen olyan hatalmas, hogy alig férne be Budapesten a Nyugati pályaudvar és az Újpesti vasúti híd közé. Ráadásul egy labirintus is, benne tanyákkal földekkel, bozótossal, semmibe vesző földutakkal és ösvényekkel. Viszont a déli, elkeskenyedő része urbanizált terület, ahol a nyaralók könnyen megtalálhatják a számításukat. 2020. őszén a szárazföldről mutattuk be a sziget tükröződését a mellékágban, most Becz Miklós túrakajakjából kalauzol minket végig a vízen.

írta: Becz Miklós

Ráckevénél a Kis-Duna, kb. olyan széles mint a Nagy- Duna a Belvárosi részeken.

Végtelen hűs vizek a forró júliusban. Hétköznap van, és ilyenkor nincs motorcsónak, a folyó bármely pontján lehet fürdeni, legfeljebb a horgászokra kell figyelni, hogy ők is nyugodtan élvezhessék a lassan áramló vizet.

Az ilyen pillanatokban szeretem legjobban a Dunát.

Déli irányba haladtam. Hol, eveztem, hol meg úsztam a kajak mellett. Elhagytam a Senki-, és a Kerekzátony-szigetet.

A bal parton árnyas fák és stégek sorakoznak. Sokszor megpihentem itt korábbi útjaimon. Most viszont haladni akartam, tartósan, lendületesen evezni a széles folyón. De ekkor megakadt a szemem valamin. A keleti part futása egy ponton finoman megtört. Itt kezdődne a Somlyó-sziget?

Olyan észrevétlen ez a kis törés, hogy szinte láthatatlan a Soroksári Duna legnagyobb szigetének kezdete.

Az észrevétlenség oka egyszerű. A sziget mellékágát lezárták, a mellékág kezdete egy fél méter átmérőjű vascső. A parti út kissé elkanyarodik és szalagkorlátok közé szűkül.

Szerencsére ez a part nincs eladva, a vascső mellett viszonylag könnyű kikötni és kiszállni.

A szalagkorlátok mellől megszemléltem a Dömsödi-mellékág kezdetét. Csupa árnyék és titok. Kb. 30 méter széles, a hínár sem nőtte be, mindkét parton hatalmas fák, a nyugati oldalon néhány stég, de sehol egy lélek.

A mellékág bal partjának kezdete szinte érintetlen, nincs kerítés, de valaki lekaszálta a füvet. 20 méterre a vascsőtől remek kis horgászállás, de horgász nélkül. Itt letehetném a hajót... De megéri-e feladni az evezős edzéstervet egy ismeretlen vadonért? Érdemes-e lemondani a széles folyóról egy mellékágért?

Olvastam ugyan a cikkeket a Dunai szigetek blogon, a legérintetlenebb mellékágról, de nem ez döntött.

A horgászállás közelében egy bakcsó nézett velem szembe, meg sem ijedt hanem csak lustán arrébb röppent, hogy helyet adjon a nálánál nagyobb érkezőnek, nekem... 

Ez olyan volt mint egy meghívás. Ez a Kis-Duna ág biztosan megéri az átemeléseket!

Az a bizonyos Madár csak egy határőr volt Bakcsó ország peremén. A következő, kb. 4 kilométeren legalább három tucat Vakvarjúval találkoztam. 

Lakóhelyemen a csodálatos, de túlnépesedett Szigetszentmiklóson a part nagyrészt magántulajdon, nálunk ez a legritkább madár. Évente egyszer-kétszer, ha találkozhatok vele. Itt pedig (Ráckeve és Dömsöd határán) minden kidőlt fán 2-3 is nézelődött!

Mert a Dömsödi-mellékág északi része egy olyan vadon, ahol szinte ismeretlen a magántulajdon, a hódok a gémek és a jégmadarak világa ez! 

Itt a holtág lezárása óta megállt az idő. Senki nem evez ezen a vízen. Annyi a bedőlt fa, mintha valamiféle dunai gátfutást készített volna elő a természet. 

Sietni itt nem lehet, de nem is szabad. Sokszor fut víz alatt rejtőző, láthatatlan, vaskos faágakra a hajó. Ilyenkor csak a lassú óvatos mozdulatok segítenek. 

Szerencsére a legtöbb vízbe dőlt fa jól látható. Vagy a csupasz koronák ritkás ága között, vagy a vaskos törzsek hídszerű ívei alatt van átjárás. 

Egyetlen olyan pont volt ezen a 4,2 kilométeren, ahol egy vízbe temetkezett törzs, teljesen elzárta az utat. Viszont az egyszemélyes kajak merülése olyan kicsi, hogy itt is található átjáró. A kajak ugyan morogva tiltakozik, a hasát súroló, billegtető víz alatti küszöb miatt, de csiga lassan, mégis át csúszik rajta.

Senki nem jár fűrésszel ezen a vízen. A fák kivágásával csak a hódok foglalkoznak. 

De aki szereti ezt a fajta érintetlen vadont a kidőlt fákban nem akadályt lát, hanem a gémek, kócsagok és a kárókatonák pihenőhelyét. 

Volt olyan 100-200 méteres szakasz, ahol annyi volt a vízbe dőlt fa, hogy két három nagy kócsag, két kárókatona, és legalább hat szürke gém tanyázott. Sajnos ezek nem olyan bátrak mint a bakcsók, nem várják be közel, a közeledőt. De tovább haladva újabb és újabb, eddig takarásban lévő madarak röppentek föl. 

A gémek között volt egy feltűnően sötét tollú példány, amit mindig csak ellenfényben láttam. Valószínűleg vörös gém lehetett. Ezek a szürke gémeknél is ijedősebbek. 

A holtágban egy hatalmas sas is (ideiglenes?) tanyát vert. A gyakori barna réti héjánál, vagy háromszor nagyobb ragadozó, mindig csak messziről mutatta meg magát. 

Természetesen sok-sok jégmadár is volt, de ezeknek csak jobbára az éles hangja utalt a jelenlétre.

Az egyik szakaszon viszont szinte egy „városnyi” jégmadár hangoskodott. Legalább 10-20 lehetett egy 50 méteres körön belül. 

De a leggyakoribb lakók itt a bakcsók. Az elhaladó kajak elől csak félre állnak, utat engednek az utazónak, de nem nagyon zavartatják magukat. Tudják, hogy otthon vannak. Annyi itt a bakcsó, hogy néha még a hangjukat is hallom: „Vakk-vakk” kiáltásuk után egyértelmű, hogy honnan kapták ezek a madarak a Vakvarjúcska nevet. 

Élveztem a tökéletes, ember nélküli csöndet. 

A holtág első két kilométere ilyen. Zajt csak az evező csapásai keltenek. 

A néptelen part, a ragyogó idő és a tiszta víz fürdésre csábít. 

A víz itt vagy 1,5 m mély. Egy próbát biztosan megér. Nem számoltam azonban a vastag, puha iszappal. Pár karcsapás is alaposan felkavarja. Szerencsére az ilyen túrakajakból könnyű a ki és beszállás. 

De hiába volt távol a civilizáció minden zaja, a szárnysuhogós csöndbe új hang vegyült: rázendített a békalencsék hada. 

A holtág közepét teljesen beborították az úszó hínár legkisebb képviselői. A 30- 40 méter széles holtágat innentől zöld padlószőnyeg borítja. Semmi szél, tökéletesen sík, több cm vastag felület ameddig a szem ellát. A kajak evezés minden eddiginél nagyobb óvatosságot igényel. Semmi nem látszik a zöld takaró alatt. Itt minden bedőlt faág rejtve marad. Lassan lehet haladni, de ez a mozgás nem marad észrevétlen. A hajó olyan hangot ad, mintha padlószőnyegen húznák. Haladni csak lassan szabad. Ha leállt az evezés, egy araszon belül megállt a hajó is. A békalencsékkel a súrlódás elkerülhetetlen zajjal jár... 

De aki szereti ezt az érintetlen ősvadont, ennek is örülni tud...

A rekkenő hőségben tovább eveztem, csiga lassan persze. 

De egy kilométerrel a holtág vége előtt zárt nádfal állta el az utamat. Pont erre a részre fut ki a Nebáncsvirág utca. 

Mivel úgy tűnt nincs tovább, kikötöttem, elkezdtem felmérni a terepet, hogy vállon vihető-e a kajak tovább, vagy vissza kell fordulnom talán? 

Szerencsére az utolsó házból a heves kutyaugatásra egy kedves asszony bújt elő. 

Ő elmondta, hogy érdemesebb lenne evezve áttörni azt a nádfalat, mert mögüle tavaly is többen jöttek déli irányból. Egész biztos, hogy a végén van kikötésre alkalmas hely, mert valahol azok a „tavalyiak” is vízre rakták a hajót. Van tehát átjárás a nádfalon át, csak próbálja meg! 

Vállon vinni ilyen távon a kajakot biztosan nem szabad! 

Szerencsére megfogadtam az ismeretlen asszony szavát. 

Valóban ritkásabb volt a nád egy szakaszon mint máshol, de ezen átjutni vagy negyedórás küzdelem volt. 

Otthon a kenuval ez nem lett volna nagy feladat. Munkakesztyű, sarló, nádvágó, fűrész, metszőolló, bozótvágókés az alapfelszerelés része. A kedvenc vízi ösvényeimen a bedőlt fa sem állhatja utamat. 

De ebben a keskeny kajakban semmi ilyen nincs. Kesztyű nélkül a nádat megfogni nem szabad, mert a nádlevél néha mélyen elvágja az óvatlan utazó kezét, vágott sebbel pedig fürdeni, úszni, bajosan lehet.

Kesztyű hiányában a kajak evezővel törtem át a nádfalon. 

Egy ilyen akció után, iszap, hínár és békalencse borít be mindent. A hajó és a hajós színe alapvető változáson megy át. 

De a Nebáncsvirág utcai asszonynak igaza volt! 

A mesevilág a nádfal után folytatódott. Igaz a vizet szinte mindenhol hínár és békalencse borította. 

A Dunai szigetek cikke alapján tudtam, hogy a furcsa alakú, homokórára emlékeztető Somlyó sziget legkeskenyebb részéhez közeledek.  Vajon megtalálom-e az RSD legkisebb szigetét? Itt kellene valahol lennie az északi mellékág alsó részénél. 

Egyszer csak előtűnt az apró sziget északi csúcsa. Úgy emelkedett ki a vízből mint egy hajó orra, vagy egy valószerűtlenül magas és keskeny tortaszelet. 

Ez a pici sziget vagy másfél méterrel magasabb, mint a mellékág vize! Még a Somlyó sziget partja sem ilyen meredek! Micsoda régi áradás vághatta ilyen meredekre a tortaszelet  oldalát? 

Egy névtelen és lakatlan, erdős sziget, egy szinte néptelen mellékágban! Csodálatos! 

Persze rossz oldalról, nyugatról kerültem a szigetet, így egy második nádfalba ütköztem 

A sziget keletről viszont könnyen kerülhető, de mégsem emlékszem, hogy láttam volna a déli csúcsot. Talán csak figyelmetlen voltam, talán a parti nádas takarta el. 

A figyelmem már másra irányult. Hamarosan itt van a második átemelés helye. A Dunából kiágazó övcsatornával sajnos a szigetet ketté vágták. A mellékág északi része itt véget ért, a mellékág déli, rövidebb része az övcsatorna után folytatódik. Az északi mellékág végén nem egyszerű a kiszállás. A part sajnos elég meredek. 

Ilyenkor nagyon hasznos a vízi cipő. Ki tudja mibe lépne az ember. 

A kiszállás után megszemléltem, a Dömsödi-holtág déli részét: a békalencse szőnyeg itt is folytatódik, de az utat innentől súlyom és tündérrózsa mezők is nehezítik... 

Nem volt nehéz döntés, hogy az úszásra, fürdésre alkalmas, 250 m széles Kis Dunát, vagy a romantikusan vad hínár mezőket válasszam a forró napsütésben...

Természetesen győzött a Kis-Duna. Kiemelni a kajakot a meredek parton nem volt könnyű, a vízre bocsájtás viszont ideális helyen egy sörözővel szemben egy erre a célra kiépített alacsony mólócskánál történt. Még vaskarika is van a kikötéshez! Könnyű megtalálni ezt a helyet, a főmeder irányából is, mert a helyi horgászegyesület ~20 méter hosszú vasbeton stéget épített. Az evezős kikötő a beton stég mögött van. Ezt a vasbeton stéget el sem lehet téveszteni, mert szinte a zsilip északi szomszédságában van. 

A főágon érkező evezősök számára erről a pontról a mellékág északi és déli fele, de még a hínár mentes övcsatorna is könnyedén elérhető. 

... Én viszont a hínáros, nádas felöl érkeztem, a sűrűben vívott küzdelem nyomaival. 

A kocsmában a csapos előre köszönt, és csak annyit kérdezett, hogy talán a fűnyírásból jöttem-e...

Itt a zsilip mellett hideg sör is kapható. 

A küzdelmes” fűvágás” emlékét gyorsan lemosta a folyó. A sör pedig jólesőn pótolta az elpárologtatott vizet. A főágban folytattam az utat. Az úszás itt inkább ünnep, mint sport. 

Ha valaki éhes és enni akar, a közeli dömsödi strand-kemping konyháján megteheti ezt is. A strand belépős ugyan, de a víz felől érkezők nem is strandolni jönnek... Tőlünk belépőt sem kérnek. 

Az itt töltött kávézó percek gyorsan felejtették a nádi sár és hínár csata emlékeit.

Tovább evezve, a kajakból nézve „meglátogattam” Petőfi dömsödi fáját, és keresni kezdtem a Dömsödi holtág déli bejáratát. Csak pár perc evezésre van innen... 

A bejárat egy vashíd alatt van: tábla jelzi, hogy ide csak evezősöket várnak, szerencsére...

De ez a tábla csak rövid távra ad belépőt. A holtágat pár száz méter után kereszt töltés zárja le. A töltés koronáján a sziget déli részére vezető út fut. A töltés alatt itt is csak egy vastagabb vascső van, ez enged vizet a feldarabolt mellékág középső részébe. Ezen a vascsövön a mellékág felé zubog a víz. Legalábbis most, a normál, 165 cm körüli, Ráckevei vízállás idején. 

Szerencsére, ebben az évben,- a zsilip kezelőknek hála - 5 cm-en belül mozog a vízszint: a mellékág vízutánpótlása az épített környezet alapján folyamatos. 

A harmadik átemeléssel megnyílt számomra a mellékág déli része. Innentől szabad az út a homokóra alakú sziget délkeleti partja mentén. Innentől Ráckeve irányába haladva egészen az övcsatornáig lehet siklani.

A partokat viszont itt, a déli ágon, részben eladták. Dömsödi mércével sok az elkerített rész. (Szigetszentmiklóson viszont ilyen beépítés mellett az egész város boldog lehetne és élvezhetné a szép Duna partot...) 

Egy autós híd következik, mely a református templom melletti utcát köti össze a parti út, Petőfi fás részével. Ez a sziget legforgalmasabb bejárója.

Könnyű alatta átbújni, akár sokadmagammal még állva is evezhettem volna. 

A híd után lassan javul az amúgy sem túl rossz  helyzet, a part egyre természetesebb. 

Kelet felől termőföldek, és tanya szerű épületek vannak. Nyugat felől, itt-ott, pár ház. 

Itt evezgetni viszont nem egy leányálom... A megszokott békalencsés padlószőnyeget egyre gyakrabban zárt súlyom mező váltotta fel. Olyan mintha egy sűrű eperföldön akarna evezni az ember... 

A sűrű hínárban másképp kell evezni mint a szabad vizeken. Az evező itt csak félig merülhet a vízbe különben kikanalaznánk a hínárt, és elakadna minden további mozdulat. De az ilyesmiben már van gyakorlatom, ritkán hibáztam. Ha mégis eltévesztettem, hosszan kellett rázogatnom az evezőt, hogy a hínárhurkok leoldódjanak róla. 

De a csodás, szelíden ringatózó tündérrózsa is néha beleköt ilyen helyen az evezősbe. Képes kikerülhetetlenül elállni az ember útját! Ezen áttörni felér egy cukorrépa ültetvényen való evezéssel. Az utolsó szakasz tehát a korábbi hasonlatokkal élve hol cukorrépa földön, hol a zöld padlószőnyegen, hol pedig széles eper földeken vezetett... 

A déli holtág Ráckeve felőli végét egy meredek, gyékénnyel borított „fal” zárja le. Nyilván a víz is gyorsan mélyül. Nehéz kikötni, a parttól fél méterre, már combig ér a víz...

Szerencsére az akció pár próbálkozás után sikerült. A könnyű kajakot is gyorsan kiemeltem. Ez volt az utolsó, a negyedik átemelés. 

Az északi mellékág szépséges vadsága annyira megfogott, hogy vasárnap újra visszatértem. Most a Kagyló utca végi lejárón tettem vízre a kajakot. Az utolsó házban itt egy kezdetben gyanakvó nyugdíjas férfi lakott. Pár mondat után egy barátságos segítőre találtam benne. A kocsijával is félreállt volna, hogy a vízre szállásomat segítse. Elmondta, hogy a kacsák amíg sok volt a horgász egész szelídek voltak, ma azért ilyen bizalmatlanok, mert alig horgásznak manapság erre felé. Etetés nélkül vissza vadultak, ezért félnek annyira. 

Hiába volt az ünnepnap, most is csak maximum 4-5 horgász volt a vasárnap bejárt három kilométeren...

Most már távcső és egy 200-as teleobjektív is volt velem.

Az óvatos madarakra fényképezővel vadásztam. 

Nem is értem a szürke gémek félelmét. Egyetlen példányuk sem láthatott olyat, hogy egy ember megsütötte volna őket mint valami kacsát... Mégis legendásan óvatosak.

Az evezősök és a horgászok között is látszólag kibékíthetetlen az ellentét. 

Az egyik lezárja botjával a legjobb vízi utakat, a másik elzavarja a halakat... És a vasárnapi vízi sétám végén a kikötőmnél egy csupa izom horgász ült...

De kiderült, hogy a világ legszelídebb pecása volt. 

Jelezte, hogy merre kerüljek, hogy hová etetett, hol nem kellene felkavarnom a vizet, de rögtön megkérdezte, hogy kivegye-e a kajakot?

Gyorsan, de kapkodás nélkül kipakoltuk a hajót, és figyelve szákra és botra kiemeltem a kajakot. 

Harag nélkül, mosolyogva váltunk el. 

Azt mondta: .... És senki sem tud erről a láthatatlan mellékágról. Senki sem ismeri. Ezért is jár ide Pestről. És igen ő is olvassa hellyel-közzel, a Dunai szigetek blogot. 



Becz Mikós (Szigetszentmiklós), biológia-földrajz szakos tanár Csepelen, mindemellett amatőr csillagász, fotós és evezős, aki bejárta a Soroksári-Dunát és a Velencei-tavat. 

2024. július 19., péntek

Macskacsárda

Budafokon két híres Duna-parti vendéglő működött egymással párhuzamosan. A Kutyavillát és a Macskacsárdát legtöbbször "egy lapon említik" a kerület múltjáról szóló beszámolók, azonban ha mélyebbre ásunk a múltjukban erős alá és fölérendeltségi viszony rajzolódik ki. Míg a Kutyavillát jóval többször említik a korabeli hírek, jobb volt az elhelyezkedése, vendégköre, addig a Macskacsárda több szempontból is hendikeppel indult; nagyjából az sem világos, hogyan érte meg egy ilyen elhagyatott helyen vendéglőt üzemeltetni. 

A Macskacsárda /Fotó tulajdonos: Promontor - Budafoki Polgárok Gyűjteménye/ 

A Macskacsárda Budafokon még így is szépen illeszkedik a két világháború között fénykorukat élő Duna-menti csárdák láncolatába, ezért fontos, hogy helyet kapjon a csárdákról szóló sorozatunkban, a hierarchia leképeződése miatt éppen a Kutyavillákról szóló rész után. 


Ugyan egyes források a Macskavilla alapításának évét 1858-ra teszik, de erre vonatkozó bizonyítékot nem találtam, sem térképeken, sem pedig korabeli újságcikkekben. Első említését 1899-ből találtam, Lovik Károly: Éjjeli történet című tárcájának főhőse utazik ide, ebben az évben már állt a csárda épülete, újságcikkekben rendszeresen említik mint atlétikai és úszóversenyek helyszínét. Ennek ellenére 1910-ben, egy dunai helyszínrajzon csak a régi Kutyavillát tüntetik fel, a Háros-sziget északi csúcsa és a budafoki hajóállomás között nem jelölnek épületet a Duna partján. A bizonytalan történelmi kiindulópont mellett földrajzilag sem sokszor sikerült eltalálni, hol található a Macskacsárda. 1931-ben a Pesti Hírlap alaposan feladja a leckét a "tudós geográfusoknak":
"A Macska-csárdát ismeri Budapesten minden valamire való „szalma“, aki csak némileg is vigyáz nyári renoméjára, mint fenegyerek. Azonban csak kevesen tudják, hogy e vendégszerető intézmény a Háros-szigeten terül el, sőt ezt, talán el sem hiszik. Mivelhogy miféle sziget az, amelyre gyalogszerre fel lehet jutni? A Budafoki megállónál le kell szállni és onnét mindössze néhány percnyi séta. Legjobb esetben emigyen félszigetről lehet szó. Dehát ezt döntsék el, a tudós geográfusok." (forrás)
Nos, így kilencvenhárom év távlatából kénytelenek vagyunk kijavítani a szerzőt, a csárda nem a Háros-szigeten, hanem annak északi csúcsától fél kilométernyire, a Budafok felé fokozatosan szűkülő jobb parti mező szélén állt, közvetlenül a Duna partján. A pontos (pontosabban: hűlt) helyéről még lesz szó a későbbiekben. 


Nem teljesen világos mi alapján választotta ki az építtető a Macskacsárda helyét. Lehet, hogy korábban is állt ott vendéglő, vagy valamiféle épület, de annyi bizonyos, hogy a XIX. század végén a telke viszonylag távol, 2,5 kilométerre állt Budafok központjától és még messzebb Nagytéténytől, ráadásul a Kutyavillával ellentétben itt nem volt folyami átkelőhely sem. A környék ekkor még beépítetlen terület volt, még kiépített út sem vezetett ide. A gőzhajóállomás, a HÉV és a vasúti megállóhely is viszonylag távol esett tőle, talán ezért fordulhatott elő, hogy a csárda történetében a leggyakrabban előforduló esemény a tulajdonosváltás volt. Ezek történetét Szántó András Kertvendéglők Délbudán című 2016-os cikkében foglalja össze. Virágkorát az 1930-as és 1940-es években két leghíresebb tulajdonosának köszönhette; Schindele Józsefnek, aki 1938. február végén adta el a csárdát és Czágler Ferencnek, aki megvette tőle.


Miközben a sokkal inkább "domesztikált" Kutyavilla 1914 környékén beköltözött Budafok centrumába, addig a Macskacsárda nevéhez hűen földrajzi szempontból mindvégig megmaradt félvad állapotában, pedig a két világháború között sikerült némiképpen háziasítani. Javult a megközelíthetősége, ekkor már különjáratok indultak ide a Szent Gellért térről, hirdetések népszerűsítették a fontosabb napilapokban, sőt reklámcélú képeslapokat is kiadtak, lásd az első három fényképet. Dél-budai kirándulások, sportesemények kedvelt végpontja volt, tanári, gyári kollektívák rendeztek falai között összejöveteleket, kifejezetten szép teraszáról nagyszerű kilátás nyílt a csepeli ipartelepről kitáruló beépítetlen Duna-partra. 

Környéke ugyan fokozatosan beépült, bár ebben nem sok köszönet volt. Szövőgyár, kartonlemezgyár, festékgyár, zománcedénygyár és a Gschwindt-féle szeszgyár épült fel közvetlen közelében, ezen kívül volt a szomszédságában tehervasút, városi vízmű és vágóhíd is. Azaz a vendégkör a gyufatésztával főzött dunai halászlé illata mellé megannyi más illatot is magába szippanthatott a gyárak zakatolása mellett. 




A Macskacsárda története során összesen kétszer dőlt össze. Először 1923. augusztus 13-án, éppen pénteken este fél hétkor. A halálos áldozattal is járó esemény Budafok egyik legnagyobb katasztrófájához kötődik, amikor körülbelül 30 tonna lőpor robbant fel a csepeli Weiss Manfréd hadiüzemben, nyomában beszakadt tetők, kitört ablakok, leszakadt oromdíszek maradtak szerte Budafokon, miközben a lakosság a nappali világosságot okozó tüzek fényében menekült Tétény felé. Hasonlóan a Kutyavillához, főleg a Duna áradásai rontottak sokat a Macskacsárda állagán, gyakorlatilag az összes nagyobb árvíz idején részben, vagy egészben víz alatt volt, ami komoly terhet rótt a tulajdonosokra, különösen az 1939-1941-es időszakban.

A második összedőlés már az utolsó volt. A második világháború után a tulajdonos Czágler Ferenc még kinyitotta a csárdát, és a telefonszáma alapján legalább 1950-ig birtokában is volt az épület, de egy későbbi időpontban a közeli gyárak távolból érkező munkásainak szállásává alakították át. Azonban a megviselt állapotú épületre, amely kb. három hónapig állt a Duna árvizében, 1965-ben, folyamatosan érkeztek a panaszok, melyet a korabeli sajtó részletesen tárgyalt, rávilágítva arra, hogy a szocialista rendszer sem törődött sokkal jobban a munkások életkörülményeivel: 
"A szoba faláról sexbombák mosolyognak. Az asztalon lábas, zsirosbödön, sótartó és egy pakli kártya. A lépések alatt nyikorog, recseg a korhadt deszkapadló. A mennyezeten, az oldalfalon mély repedés, az ablak szárnyát szél csapkodja. — Óvatosan nyissa ki a konyhaajtót — mondja az egyik lakó —, mert ha erősebben rántja meg, nyakunkba szakad az egész miskulancia. A sok toldozás-foldozás helyett lebonthatnák már ezt a rozoga vackot. A Macska csárda — így nevezik a viharvert házat — még útonállók betyár tanyájának sem felelne meg, nemhogy munkásszállásnak. Az épületben jelenleg a Szeszipari Vállalat vidéki dolgozói laknak." (forrás)
A panaszokat iktatták, és a hatóság intézkedett:
"Telefonált szerkesztőségünkbe Ecsedi Sándor, a Budafoki Szeszipari Vállalat munkásszállójának gondnoka. — Mi már nem szégyenkezünk — mondotta. — A rosszhírű, ócska Macskacsárdát bezártuk, hamarosan végleg eltüntetjük, csákány alá kerül. Vidéki dolgozóinkat a gyárral szemben felépített korszerű, mosdóval, konyhával ellátott munkásszállóban helyeztük el. Itt barátságos otthonra találtak." (forrás)
miatt valamikor 1966 szeptemberében, egy évvel a Kutyavilla pusztulása után a már munkásszállásként működő Macskacsárdát is eldózerolták. Pompás terasza korabeli légifelvételek alapján pár évvel túlélhette az épület pusztulását.

Búcsúpillantás. 1963. 09.07. (fentrol.hu)

Törmelékhalmok és a Macskacsárda hajdanvolt terasza. 1967.11.21. (fentrol.hu)

A Macskacsárda környékét, de a tágabb értelemben vett budafoki Duna-partot gyakorlatilag sittlerakóként használták az 1960-as években. Az építési törmelék, köztük hatalmas vasbeton darabok a háborús károkat szenvedett főváros lebontott épületeiből származott. A gyártelepek mentén ez az anyag biztosította a feltöltést, egyben a parterózió elleni védelmet is. Talán a Macskacsárda terasza is megvan még valahol, a ráhordott törmelék alatt. 

Jelenleg azonban nyomát sem találni, annak ellenére, hogy a Macskacsárda helyének beazonosítása nem túl bonyolult feladat, ugyanis a hozzá legközelebb álló hatalmas gyárépület mind a mai napig ugyanott áll. Ez egy kettős siló az egykori Gschwindt-féle szeszgyár telkén, melyből a II. világháború után Budapesti Szeszipari Vállalat (BUSZESZ) lett. A légifotón tisztán látszik, hogy a Macskacsárda épülete a silótól közvetlenül délre állt, körülbelül 30 méteres távolságra, ami nagyjából megegyezik a siló épületének hosszával. Ezen a területen jelenleg az élésztőgyár tartályai állnak, a telek kerítése valószínűleg metszi a csárdaépület egykori helyét. Az építési törmeléket jelenleg szépen nyírt fű borítja, és kerékpárút vezet keresztül. 

Itt állt egykor a Macskacsárda

Az itteni Duna-part egykor lankásabb volt, összehasonlítva a korabeli képeslapokat a jelenlegi helyzettel. A partra hordott vasbeton és építési törmelék szinte függőleges partfalat hozott létre, ahol a romokon nőtt növényzet miatt a folyó szinte megközelíthetetlen. Az emberi jelenlét elsősorban a lerakott tekintélyes mennyiségű szemétben nyilvánul meg, amit egyszerűen leborítanak a partra, hogy a többi munkát majd az áradás végezze el. Ezen kívül az itteni levegőt megüli a gyárból származó, tömény, émelyítő élesztőszag, ami valószínűsíti azt a feltételezést, hogy ezen a partszakaszon belátható időn belül nem épül újjá a Macskacsárda.

2024. július 10., szerda

Az évszázad árvize Aschach-ban


1954. július 10-én tetőzött Felső-Ausztriában az "évszázad árvize" a Dunán, ez alkalomból néhány korabeli fényképet válogattunk Aschach an der Donau városkából. Az árvíz Magyarországon a Szigetközt érintette leginkább, az itteni árvízről érdemes elolvasni a vonatkozó bejegyzésünket.

A komphoz vezető híd az aschach-i Keresztelő Szent János templom tornyából fotózva.

Németország déli részén és Felső-Ausztriában ez volt a 20. század legmagasabb vízállása a Dunán, levonulása során 12 ember életét vesztette, az anyagi kár is tetemes volt. Összesen 1701 települést öntött el, és több mint 9000 embert kellett evakuálni. A legtöbb árvízkár Bajorországban, és Felső-Pfalzban keletkezett, ahol összesen mintegy 150 000 hektárnyi területet öntött el az áradás, ebből 57 888 hektár csak Alsó-Bajorországban, 51 286 hektár Felső-Bajorországban és 38 535 hektár Felső-Pfalzban. A teljes kárt mintegy 120 millió német márkára becsülték, amelynek csaknem egyharmada a mezőgazdaságban keletkezett. Jelentős károk keletkeztek továbbá a vízi- és vízépítési műtárgyakban, a szárazföldi közlekedési útvonalakban és az épületekben.

Ausztriában különösen súlyos károkat okozott az elárasztott Eferding-medencében és Linz környékén. Linz városának több mint 2000 hektárnyi területe került víz alá, és 5500 embert evakuáltak. Schärding am Innben 833 embert kellett kitelepíteni, és a város területén az összes kár 9,6 millió osztrák schillinget tett ki. Csak a partvédelmi és szabályozási szerkezetekben keletkezett károkat a Duna mentén 23 millió schillingre, az Inn folyó mentén pedig 40 millió schillingre becsülték.

Érdemes röviden kitérni az árvizet okozó légköri jelenségekre is, különösen annak fényében, hogy a nyári dunai áradások jelentős részét hasonló meteorológiai viszonyok okozzák. Az alpesi folyókon jellemző nyári árvizekhez hasonlóan az 1954. júliusi rendkívüli árvizet is egy úgynevezett V (római ötös) b időjárási mintának köszönhető hosszan tartó csapadék okozta. Ez egy atlanti-óceáni eredetű légtömeg, amely Franciaország déli részén átkelve a Földközi-tenger felett egy alacsony légnyomású gócot alakít ki, jellemzően a Genovai-öbölben, vagy a Baleár-szigetek térségében. A földközi-tengeri meleg, nedves légtömegek vagy a Szahara fölötti túlhevült légtömegek az alacsony nyomású terület frontján felcsúsznak az északabbra fekvő közép-európai hideg levegőre. Mivel a magas léghőmérsékletű déli áramlás sok nedvességet szállíthat, ez néha hosszan tartó csapadékfázisokhoz vezet, amelyek az Alpokban és a középhegységekben meglehetősen nagy mennyiségű csapadékot is okozhatnak.

1954 nyarán először északnyugati irányból érkeztek nedves légtömegek Dél-Németországba, az eső június 27-én eredt el. Július 1-jétől egy északkelet felé haladó mediterrán alacsony nyomású légtömeg heves és tartós esőzéseket okozott a Dunától délre eső területeken, 70-90 órán keresztül egyfolytában esett, nagyobb megszakítások nélkül, egy olyan földfelszínre, melyet már a június 27-i esőzés is alaposan telített.




Kurzwernhartplatz. 2. szám, a templomtól északra

Oberlandshag házai, a Duna túlpartján



Az esőzések a következő napokon is folytatódtak. Az özönvízszerű eső július 7-én reggel kezdődött egy következő, északkelet felé haladó alacsony nyomású légtömeg hatására, és kezdetben a Duna-vidék délnyugati és déli részét, valamint a Bajor-erdőt érintette. A Kelet-Európa felől érkező szubtrópusi légtömegek a csapadék növekedését okozták, amely már a bajor Duna-völgy északi részére is kiterjedt. Az Alpok térségében a csapadékot az orografikus felhajtóerő tovább fokozta. A csapadék csak július 10. és 11. között mérséklődött. Bajorország délkeleti részén július 7-11. között helyenként több mint 400 mm csapadék hullott, de a Bajor-erdőben is több mint 250 mm csapadékot mértek ebben a négy napban.
Labdarúgó körökben ezt nevezték Fritz-Walter-időjárásnak, ugyanis a német csapat kapitánya a 2. világháborúban elkapta a maláriát, ezért jobban szeretett hűvös időben játszani. 1954. július 4-én, amikor Bernben Nyugat-Németország Fritz Walter vezetésével legyőzte a toronymagasan esélyes Magyarországot a Labdarúgó Világbajnokság döntőjében, végig szakadt az eső.
Az 1954. július 7-i özönvízszerű esőzések gyorsan lefolytak az amúgy is átázott talajról; miközben a Duna és déli mellékfolyói ekkor már erősen áradtak. A heves és tartós esőzések következtében Regensburgtól keletre rendkívüli dunai árvíz alakult ki. A Duna és a Naab árvízcsúcsai egy időben (július 12-én) találkoztak. Az Isar is hozzájárult az árvíz súlyosbodásához, mivel tetőzése csak röviddel a Duna tetőzése előtt (július 11-én) érkezett, és árhulláma megnyúlt. Ezenkívül a Duna jelentős mennyiségű vízutánpótlást kapott a Hofkirchen és Passau közötti, kivételesen átázott területről. Az Inn, amelynek árvízi csúcsa július 10-én érte el Passaut, meghatározó volt a passaui dunai áradás szempontjából. Az Inn és a Salzach árhullámai jellemzően szinte egy időben futottak össze; szokatlan módon a Salzach torkolata alatti árhullámot a csapadék jelentősen felerősítette. Az Inn alsó szakaszán majdnem elérte az 1899-es árvízszintet, és július 10-én Passauban majdnem háromszor olyan magas volt, mint a Duna.

A dunai árhullám július 10-én tetőzött Passauban, és késleltette az Inn áradásának lefolyását. A passaui Schanzlbrücke vízmércén a visszaduzzasztás következtében új csúcsot regisztráltak, és a Duna következő felső-ausztriai szakaszán a vízszint is az 1899-es szint felett maradt egészen az Enns torkolatáig. Korneuburgnál például 5 centiméterrel maradt el az 1899-es rekordtól. Mivel az Enns és a Traun csak viszonylag kevés vizet szállított, és az alsó-ausztriai mellékfolyók lefolyási csúcsai már napokkal a dunai tetőzés előtt levonultak, a Duna alsó-ausztriai árhulláma kiegyenlítődött, mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a Szigetköz és Győr városa Magyarországon megússza az árvizet. Érdekesség, Ausztriában az 1954. júliusi árvíz volt az utolsó olyan dunai árvíz, melynek nem állták útját vízerőművek, az első duzzasztógát 1956-ban készült el a jochenstein-i Nepomuki Szent János szobor szomszédságában.



A plébániatemplom mögötti utca házai

Aschach, Hiermanstraße


Aschach an der Donau városa a komoly károkat szenvedett Linz és Passau között fekszik (2161-2160 folyamkilométer), a Traun torkolatától nyugatra, azaz a rendkívüli esőzéssel sújtott terület keleti határvidékén. Az alábbi fekete-fehér képek egy azóta leszedett Facebook bejegyzés mentéséből származnak. Az ismeretlen fényképész az elárasztott jobb parton dolgozott, az árhullám különböző magasságaiból következtetve több napon keresztül követte nyomon az árvíz tetőzését és levonulását. A képeken nyoma sincs a nyári verőfénynek, a háttérben látható égboltot súlyos felhők ülik meg, az erdők felett ködpamacsok úsznak. Legtöbb kép Aschach belvárosában készült, sok képen szerepel a már lebontott jellegzetes hajóhíd, ami a folyó közepére telepített kompkikötőt kötötte össze a templom melletti térrel, de készültek fotók külterületen, illetve külvárosi gyárak környékén is.

Ami a képeken nem látszik: 1954-ben Felső-Ausztria kettős megszállás alatt állt. A Duna északi (bal) partján a szovjetek, a déli (jobb) parton, azaz Aschach-ban az amerikai hadsereg segített az árvízi védekezésben, de többek között a két fél közötti nehézkes kommunikáció és gyanakvás csak tetézte az árvíz pusztítását.




Ajánlott és felhasznált irodalom:

http://docs.dpaq.de/3976-hochwasser_passau_1954.pdf

https://www.dwd.de/DE/service/lexikon/Functions/glossar.html?lv3=102888&lv2=102868

https://undine.bafg.de/donau/extremereignisse/donau_hw1954.html

https://www.wien.gv.at/rk/historisch/1954/juli.html

2024. július 8., hétfő

Megújuló Erebe-szigetek


Nagyszentjánosban és Gönyűn az alábbi írást már valószínűleg kézbesítették szórólap formájában, hiszen az Erebe-szigetvilág revitalizációja közigazgatásilag az ott lakók belügyének számítana, ha a Duna nem lenne egy nemzetközi folyó, ahol a revitalizáció is nemzetek feletti módon, Európai Uniós szinten intéződik. A projekt honlapja 2024. június eleje óta él, sőt a munkálatokat Facebookon és Instagramon is lehet követni majd, ha a Duna visszaengedi a munkásokat a munkaterületre.

A Vöröskői-vezetőművön megtelepedett facsoport

Az élőhely-rekonstrukciós munkálatok ugyanis hosszú évek előkészítése után már tavaly, 2023-ban megkezdődtek az Erebe-szigeteknél, legalábbis a projekt honlapja szerint. Ezzel szemben a Fertő-Hanság Nemzeti Park által kezelt honlap, Instagram és Facebook oldal csak idén indultak el. A természetvédelmi projekt hármas célt tűzött ki: a biodiverzitás növelését, a vizes élőhelyek helyreállítását, valamint a helyi lakosság életminőségének javítását. Az indoklás szerint minden baj okozója a blogon bőven kitárgyalt átgondolatlan folyószabályozás: 
A Duna németországi és ausztriai szakaszán lévő erőművek, a bősi vízlépcső, valamint a szigetközi fenékküszöbök akadályt képeznek a folyó természetes kavicshordalékának útjában. Mivel a folyó az alsóbb szakaszokon nem tudja pótolni ezt az elszállított kavicshordalékot, a Duna főmeder folyamatosan mélyül. Ezáltal pedig a mellékágakba csak nagyon ritkán jut be a víz, pár évente egy-egy magasabb vízállás esetén csak - mint ami jelenleg is tapasztalható. A mellékágakban az ott felgyülemlett kavicshordalék ennek következtében ott marad. A mellékágak és a dunai főmeder mederszintkülönbsége folyamatos nő, ezáltal a mellékágak szárazodnak, a szigetek pedig elvesztik a „sziget” jellegüket. Ezt a folyamatot szeretnék visszafordítani a Wild Island projekt keretén belül a vizes élőhelyek és a biodiverzitás védelme érdekében.
Az erebe-szigeti medertágulat az 1965. évi árvíz idején (fentrol.hu)

Az Erebe-szigetek jelenleg NATURA 2000-es védettség alatt állnak és a rajtuk található az egyetlen, nem Gemenchez köthető dunai erdőrezervátum. Az előkészítő munkálatok során felmérték az idegenhonos invazív fásszárú növényeket, várhatóan ezek ritkítása is megtörténik, az újulatot fűzfákból tervezik telepíteni, ilyen módon 10 hektár ártéri puhafás erdő újulhat meg és juthat valamivel több áramló vízhez. 

Változatos mederformák kavicszátonnyal, kőszórással és mély gödrökkel

Gönyűnél, pontosabban Nagyszentjános külterületén a Duna egykor majdnem 1,5 kilométer széles ártéren terülhetett szét. Ebben a medertágulatban számos sziget és zátony keletkezett, miközben a Duna egyaránt alámosta a csallóközi és a dunántúli partját. A szélesebb ártér a déli, magyar oldalon található, azonban a medermélyülés miatt napjainkra egyre kevésbé öntik el az árvizek. Ezen a szakaszon mintegy 5 kilométeres hosszúságban épült kőszórásos vezetőmű a főági mederben, ami azt jelentette, hogy még a mellékágelzárás is túl széles medret hagyott volna a folyónak. Ezért szükséges volt további 200 méternyi szűkítés, ami a közel másfél kilométerből mindössze 420 métert hagyott meg a folyónak, ami alig harmada az eredeti keresztszelvénynek. A kőszóráson csak néhány helyen maradt rés, ahol a mellékágrendszer vízutánpótlást kaphatott, de idővel ezek is az elzáródás útjára léptek. Az árvizek idején bejutó víztömeg ereje és a behordott elsősorban kavicsos üledék kifejezetten élénk felszínformákat, gödröket, kavicszátonyokat, alámosódásokat képzett az egyre inkább beerdősülő zátonyok között. Összefoglalva annyit érdemes megjegyezni, hogy a sziget-zátony komplexum nyugatról kelet felé fiatalodik, legidősebb tagja a Kis-, és Nagy-Erebe szigetek, az alsó szakasz mentén elhelyezkedő legfiatalabb erdők helyén még a kilencvenes években is kopár kavicszátonyokat találunk.

Október végi hajnal a sziget melletti legelőn

Az élőhely-rekonstrukció ezeket a hatásokat próbálja ellensúlyozni, de a bemutatott tervek alapján kétséges lehet a kitűzött tervek elérése. Elsődleges cél megnyitni a vezetőmű kőszórását, ezt három helyen tervezik, a sziget feletti Vöröskői-vezetőművön, aztán a mellékágat közvetlenül lezáró, a mederre majdnem merőleges zárást, valamint a Macska-sziget felső csúcsánál alakítanának ki állandó átfolyást. Mindegyik alig 20 méter széles lenne, de csak az utóbbi kettőhöz terveztek mederkotrást a mögöttes mellékághoz. Ez a két 2018-as kisvíz alatti mederkotrás két különálló részre tagolná a szigetvilágot, a nyugati Erebe-szigetekre és a keleti Macska-szigetre és a kapcsolódó zátonyokra. Ehhez kapcsolódóan szükséges rendezni a Cuhai-Bakony-ér torkolati szakaszát, és a leghosszabb, 2800 méteres mellékágkotrás lehetővé teszi nyugodt, a hajózás által állandóan generált hullámzástól mentes ívóhelyek kialakítását.

Az Erebe-szigettenger nyugati részén tervezett beavatkozások (forrás)

Az Erebe-szigettenger keleti részén tervezett beavatkozások (forrás)

A Fertő-Hanság Nemzeti Park részéről célszerű lett volna a szóróanyagból néhány példányt az ácsiak postaládájába is bedobálni, ugyanis a kikotorni tervezett 40 ezer köbméter kavicsot a vezetőmű elvégződése alatt, már ácsi területen terítenék szét a Duna főágának magyar oldalán. A helyi lakosság életkörülményeit a parton kialakított pihenőhelyekkel és információs táblákkal tervezik megoldani, valamint várhatóan 2027 nyarára a szigetek és zátonyok teljes területét megtisztítják a szeméttől, de ebbe bárki besegíthet, akit arra visz a jó sora. A projektet az Európai Unió finanszírozza 65%-ban, a koordinálás az ausztriai Donau-Auen Nemzeti Park kezében van, akik a WildIslands projekten keresztül előreláthatóan 2027-ig nemcsak a dunai szigeteket számolták meg és kategorizálták, hanem tevékenyen részt is vesznek a dunai élőhelyek rendbehozásában. 


Kapcsolódó oldalak:

https://wildisland.ferto-hansag.hu/tevekenyseg/vizes-elohelyrekonstrukcio/

https://www.facebook.com/erebe.fhnp

https://webgate.ec.europa.eu/life/publicWebsite/project/LIFE20-NAT-AT-000063/danube-wild-island-habitat-corridor

https://wildisland.danubeparks.org/wildislands/about-the-project/

2024. július 3., szerda

Sziasztok, át lehet menni a Homokszigetre?

 — hangzik a nyaranta leggyakrabban feltett kérdés Gödön. A kérdező általában az igen-nem dichotómia mentén vár választ, azonban a helyzet ennél kissé bonyolultabb. Nem mindegy, hogy valaki száraz lábbal szeretne-e átmenni, vagy csónakkal, pontosan melyik részen; északon, délen vagy középen. Átkelési kisokos következik, nem csak helyieknek.

A Gödi-sziget, ismertebb nevén a Homoksziget észak felől fényképezve.

Szerencsére a kérdésre az év minden napján, a nap minden órájában megvan az aktuális, interneten hozzáférhető válasz. Ehhez két dolgot kell csak ismerni, 1, a választ tartalmazó honlapot, 2, hogyan kell a választ értelmezni. 

Ebben az írásban abból a feltevésből indulunk ki, hogy a kérdező arra kíváncsi, hogy be tud-e menni a szigetre száraz lábbal, értelemszerűen strandolás céljából. A bejutást alapvetően egy tényező, a vízállás befolyásolja, ez határozza meg az, hogy szárazon marad-e a strandoló lába, illetve van-e a szigeten egyáltalán hely strandolni. A válasz az alábbi honlapokon található:

1. Hydroinfo 

2. Vízügy.hu 

A Hydroinfo váci vízállás-adatsora

Aki szeret maga a dolgok végére járni, nincs más teendője, mint megnézni az aktuális vízállásadatot (lehetőleg a legközelebbi, felsőgödi, vagy váci vízmércén), majd lesétálni a partra és megfigyelni mi a helyzet. Amennyiben a mellékágban áramló vizet látunk érdemes egy megvárni egy alacsonyabb vízállást, addig ismételve a megfigyelést, amíg száraz lábbal be lehet jutni a szigetre. Az adatot érdemes feljegyezni, amit nagy megbízhatósággal a következő években is lehet használni, hogy a fotelből eldönthessük, mi a helyzet a Homokszigeten, vagy akármelyik másik dunai szigeten. 

A Vízügy.hu váci vízállás-adatsora, előrejelzéssel

Ha valakinek ehhez nincs türelme, vagy csak nem szeret adatokkal bíbelődni, azoknak segítség lehet az alábbi táblázat, ugyanis ezek az ún. "küszöbszintek" már rendelkezésre állnak a Dunai Szigetek blog 2004-ig visszamenő megfigyelései alapján. Ilyen küszöbszintből rögtön három is van, attól függően, hogy a Feneketlen-tónál, a keresztgáton, vagy a sziget északi csúcsán szeretnénk bejutni a szigetre. Fontos: az alábbi vízállásadatok a váci vízmércéről leolvasott adatokra vonatkoznak! 

Feneketlen-tó, Bartók Béla utca, déli átjáró: ~90 centiméter
Keresztgát, Kereszt utca, középső átjáró: ~110 centiméter
Szigetcsúcs, Köztársaság út vége, északi átjáró: 120 centiméter

A Homoksziget északi csúcsa, Vácott mért 130 cm körüli vízállásnál.

Először tehát az északi szigetcsúcson lehet száraz lábbal bejutni a szigetre, amikor 120 centiméter alá süllyed a Vácott mért vízállás megszűnik a mellékágban a vízáramlás. Ez viszonylag alacsony vízállásnak számít, ennek gyakoriságát évek óta vizsgáljuk a blogon (2009., 2018. és 2022.). 120 centinél a Feneketlen-tónál még vízben kell átgázolni a homokos strandra. Ha a fenti értékekhez hozzáadunk kb. 50 centimétert, megkapjuk azt az értéket, amikor térdig érő vízben kell átkelnie egy felnőttnek és így tovább. 

A keresztgát, Vácott mért 130 cm körüli vízállásnál.

A keresztgáton nem célszerű olyan vízállásnál átkelni, amikor nem látszik hová lépünk. A legnagyobb veszélyt az uszadék és a mélyben rejtőző síkos, nedves, iszapos, algás kövek jelentik, komoly balesetveszélyt, akár elsodródást előidézve. Régebben ez volt a legegyszerűbb módja a szigetre igyekvőknek, azonban a falazott kőgát idővel szétfagyott és a pusztulásával párhuzamosan a magassága is alaposan csökkent.

Átjáró a Feneketlen-tónál, 130 centiméter körüli váci vízállásnál.

Kérdés persze, hogy melyik az a vízállás, amikor van még hol strandolni, egyáltalán kilátszik a homokos part, és nem közvetlenül az aljnövényzetig ér ki a Duna. Vácon mért 190 centiméteres vízállás felett a Gödi-sziget déli csúcsa önálló sziget lesz, ekkor ugyanis a Feneketlen-tavi átkelőnél átfolyás alakul ki a mellékágból a főágba. Ekkor még van némi tér strandolásra, de ez végleg megszűnik 250 centiméteres vízmagasság körül, tehát ilyenkor már kenuval, kajakkal sem érdemes nekivágni, ugyanis az élővilág (puhatestűek, rovarok, hüllők) ilyenkor a szűkösen maradt földfelszínen, illetve a vízből kiálló növényeken gyülekezik. Ez a strandolók szempontjából ínséges időszaknak számít, azonban vegetációs időszakban különösen fontos, hogy a szigetnek minél több ilyen emberi zavarástól mentes időszaka legyen, hiszen mégiscsak egy természetvédelmi területről, jobban mondva a Duna-Ipoly Nemzeti Parkról beszélünk! 


A Gödi-szigetet a legmagasabb vízállások teljesen elborítják, azaz egyértelműen csak ekkor lehet kijelenteni, hogy nem, sehogy nem, még kenuval sem lehet átmenni a Homokszigetre. Ennek a szintnek a meghatározása azonban egy komolyabb árvízi expedíciót igényelne.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...