Bakcsó ország, négy átemeléssel

A Ráckeve és Dömsöd között fekvő Somlyó-szigetet nem egyszerű bejárni, hiszen olyan hatalmas, hogy alig férne be Budapesten a Nyugati pályaudvar és az Újpesti vasúti híd közé. Ráadásul egy labirintus is, benne tanyákkal földekkel, bozótossal, semmibe vesző földutakkal és ösvényekkel. Viszont a déli, elkeskenyedő része urbanizált terület, ahol a nyaralók könnyen megtalálhatják a számításukat. 2020. őszén a szárazföldről mutattuk be a sziget tükröződését a mellékágban, most Becz Miklós túrakajakjából kalauzol minket végig a vízen.

írta: Becz Miklós

Ráckevénél a Kis-Duna, kb. olyan széles mint a Nagy- Duna a Belvárosi részeken.

Végtelen hűs vizek a forró júliusban. Hétköznap van, és ilyenkor nincs motorcsónak, a folyó bármely pontján lehet fürdeni, legfeljebb a horgászokra kell figyelni, hogy ők is nyugodtan élvezhessék a lassan áramló vizet.

Az ilyen pillanatokban szeretem legjobban a Dunát.

Déli irányba haladtam. Hol, eveztem, hol meg úsztam a kajak mellett. Elhagytam a Senki-, és a Kerekzátony-szigetet.

A bal parton árnyas fák és stégek sorakoznak. Sokszor megpihentem itt korábbi útjaimon. Most viszont haladni akartam, tartósan, lendületesen evezni a széles folyón. De ekkor megakadt a szemem valamin. A keleti part futása egy ponton finoman megtört. Itt kezdődne a Somlyó-sziget?

Olyan észrevétlen ez a kis törés, hogy szinte láthatatlan a Soroksári Duna legnagyobb szigetének kezdete.

Az észrevétlenség oka egyszerű. A sziget mellékágát lezárták, a mellékág kezdete egy fél méter átmérőjű vascső. A parti út kissé elkanyarodik és szalagkorlátok közé szűkül.

Szerencsére ez a part nincs eladva, a vascső mellett viszonylag könnyű kikötni és kiszállni.

A szalagkorlátok mellől megszemléltem a Dömsödi-mellékág kezdetét. Csupa árnyék és titok. Kb. 30 méter széles, a hínár sem nőtte be, mindkét parton hatalmas fák, a nyugati oldalon néhány stég, de sehol egy lélek.

A mellékág bal partjának kezdete szinte érintetlen, nincs kerítés, de valaki lekaszálta a füvet. 20 méterre a vascsőtől remek kis horgászállás, de horgász nélkül. Itt letehetném a hajót... De megéri-e feladni az evezős edzéstervet egy ismeretlen vadonért? Érdemes-e lemondani a széles folyóról egy mellékágért?

Olvastam ugyan a cikkeket a Dunai szigetek blogon, a legérintetlenebb mellékágról, de nem ez döntött.

A horgászállás közelében egy bakcsó nézett velem szembe, meg sem ijedt hanem csak lustán arrébb röppent, hogy helyet adjon a nálánál nagyobb érkezőnek, nekem... 

Ez olyan volt mint egy meghívás. Ez a Kis-Duna ág biztosan megéri az átemeléseket!

Az a bizonyos Madár csak egy határőr volt Bakcsó ország peremén. A következő, kb. 4 kilométeren legalább három tucat Vakvarjúval találkoztam. 

Lakóhelyemen a csodálatos, de túlnépesedett Szigetszentmiklóson a part nagyrészt magántulajdon, nálunk ez a legritkább madár. Évente egyszer-kétszer, ha találkozhatok vele. Itt pedig (Ráckeve és Dömsöd határán) minden kidőlt fán 2-3 is nézelődött!

Mert a Dömsödi-mellékág északi része egy olyan vadon, ahol szinte ismeretlen a magántulajdon, a hódok a gémek és a jégmadarak világa ez! 

Itt a holtág lezárása óta megállt az idő. Senki nem evez ezen a vízen. Annyi a bedőlt fa, mintha valamiféle dunai gátfutást készített volna elő a természet. 

Sietni itt nem lehet, de nem is szabad. Sokszor fut víz alatt rejtőző, láthatatlan, vaskos faágakra a hajó. Ilyenkor csak a lassú óvatos mozdulatok segítenek. 

Szerencsére a legtöbb vízbe dőlt fa jól látható. Vagy a csupasz koronák ritkás ága között, vagy a vaskos törzsek hídszerű ívei alatt van átjárás. 

Egyetlen olyan pont volt ezen a 4,2 kilométeren, ahol egy vízbe temetkezett törzs, teljesen elzárta az utat. Viszont az egyszemélyes kajak merülése olyan kicsi, hogy itt is található átjáró. A kajak ugyan morogva tiltakozik, a hasát súroló, billegtető víz alatti küszöb miatt, de csiga lassan, mégis át csúszik rajta.

Senki nem jár fűrésszel ezen a vízen. A fák kivágásával csak a hódok foglalkoznak. 

De aki szereti ezt a fajta érintetlen vadont a kidőlt fákban nem akadályt lát, hanem a gémek, kócsagok és a kárókatonák pihenőhelyét. 

Volt olyan 100-200 méteres szakasz, ahol annyi volt a vízbe dőlt fa, hogy két három nagy kócsag, két kárókatona, és legalább hat szürke gém tanyázott. Sajnos ezek nem olyan bátrak mint a bakcsók, nem várják be közel, a közeledőt. De tovább haladva újabb és újabb, eddig takarásban lévő madarak röppentek föl. 

A gémek között volt egy feltűnően sötét tollú példány, amit mindig csak ellenfényben láttam. Valószínűleg vörös gém lehetett. Ezek a szürke gémeknél is ijedősebbek. 

A holtágban egy hatalmas sas is (ideiglenes?) tanyát vert. A gyakori barna réti héjánál, vagy háromszor nagyobb ragadozó, mindig csak messziről mutatta meg magát. 

Természetesen sok-sok jégmadár is volt, de ezeknek csak jobbára az éles hangja utalt a jelenlétre.

Az egyik szakaszon viszont szinte egy „városnyi” jégmadár hangoskodott. Legalább 10-20 lehetett egy 50 méteres körön belül. 

De a leggyakoribb lakók itt a bakcsók. Az elhaladó kajak elől csak félre állnak, utat engednek az utazónak, de nem nagyon zavartatják magukat. Tudják, hogy otthon vannak. Annyi itt a bakcsó, hogy néha még a hangjukat is hallom: „Vakk-vakk” kiáltásuk után egyértelmű, hogy honnan kapták ezek a madarak a Vakvarjúcska nevet. 

Élveztem a tökéletes, ember nélküli csöndet. 

A holtág első két kilométere ilyen. Zajt csak az evező csapásai keltenek. 

A néptelen part, a ragyogó idő és a tiszta víz fürdésre csábít. 

A víz itt vagy 1,5 m mély. Egy próbát biztosan megér. Nem számoltam azonban a vastag, puha iszappal. Pár karcsapás is alaposan felkavarja. Szerencsére az ilyen túrakajakból könnyű a ki és beszállás. 

De hiába volt távol a civilizáció minden zaja, a szárnysuhogós csöndbe új hang vegyült: rázendített a békalencsék hada. 

A holtág közepét teljesen beborították az úszó hínár legkisebb képviselői. A 30- 40 méter széles holtágat innentől zöld padlószőnyeg borítja. Semmi szél, tökéletesen sík, több cm vastag felület ameddig a szem ellát. A kajak evezés minden eddiginél nagyobb óvatosságot igényel. Semmi nem látszik a zöld takaró alatt. Itt minden bedőlt faág rejtve marad. Lassan lehet haladni, de ez a mozgás nem marad észrevétlen. A hajó olyan hangot ad, mintha padlószőnyegen húznák. Haladni csak lassan szabad. Ha leállt az evezés, egy araszon belül megállt a hajó is. A békalencsékkel a súrlódás elkerülhetetlen zajjal jár... 

De aki szereti ezt az érintetlen ősvadont, ennek is örülni tud...

A rekkenő hőségben tovább eveztem, csiga lassan persze. 

De egy kilométerrel a holtág vége előtt zárt nádfal állta el az utamat. Pont erre a részre fut ki a Nebáncsvirág utca. 

Mivel úgy tűnt nincs tovább, kikötöttem, elkezdtem felmérni a terepet, hogy vállon vihető-e a kajak tovább, vagy vissza kell fordulnom talán? 

Szerencsére az utolsó házból a heves kutyaugatásra egy kedves asszony bújt elő. 

Ő elmondta, hogy érdemesebb lenne evezve áttörni azt a nádfalat, mert mögüle tavaly is többen jöttek déli irányból. Egész biztos, hogy a végén van kikötésre alkalmas hely, mert valahol azok a „tavalyiak” is vízre rakták a hajót. Van tehát átjárás a nádfalon át, csak próbálja meg! 

Vállon vinni ilyen távon a kajakot biztosan nem szabad! 

Szerencsére megfogadtam az ismeretlen asszony szavát. 

Valóban ritkásabb volt a nád egy szakaszon mint máshol, de ezen átjutni vagy negyedórás küzdelem volt. 

Otthon a kenuval ez nem lett volna nagy feladat. Munkakesztyű, sarló, nádvágó, fűrész, metszőolló, bozótvágókés az alapfelszerelés része. A kedvenc vízi ösvényeimen a bedőlt fa sem állhatja utamat. 

De ebben a keskeny kajakban semmi ilyen nincs. Kesztyű nélkül a nádat megfogni nem szabad, mert a nádlevél néha mélyen elvágja az óvatlan utazó kezét, vágott sebbel pedig fürdeni, úszni, bajosan lehet.

Kesztyű hiányában a kajak evezővel törtem át a nádfalon. 

Egy ilyen akció után, iszap, hínár és békalencse borít be mindent. A hajó és a hajós színe alapvető változáson megy át. 

De a Nebáncsvirág utcai asszonynak igaza volt! 

A mesevilág a nádfal után folytatódott. Igaz a vizet szinte mindenhol hínár és békalencse borította. 

A Dunai szigetek cikke alapján tudtam, hogy a furcsa alakú, homokórára emlékeztető Somlyó sziget legkeskenyebb részéhez közeledek.  Vajon megtalálom-e az RSD legkisebb szigetét? Itt kellene valahol lennie az északi mellékág alsó részénél. 

Egyszer csak előtűnt az apró sziget északi csúcsa. Úgy emelkedett ki a vízből mint egy hajó orra, vagy egy valószerűtlenül magas és keskeny tortaszelet. 

Ez a pici sziget vagy másfél méterrel magasabb, mint a mellékág vize! Még a Somlyó sziget partja sem ilyen meredek! Micsoda régi áradás vághatta ilyen meredekre a tortaszelet  oldalát? 

Egy névtelen és lakatlan, erdős sziget, egy szinte néptelen mellékágban! Csodálatos! 

Persze rossz oldalról, nyugatról kerültem a szigetet, így egy második nádfalba ütköztem 

A sziget keletről viszont könnyen kerülhető, de mégsem emlékszem, hogy láttam volna a déli csúcsot. Talán csak figyelmetlen voltam, talán a parti nádas takarta el. 

A figyelmem már másra irányult. Hamarosan itt van a második átemelés helye. A Dunából kiágazó övcsatornával sajnos a szigetet ketté vágták. A mellékág északi része itt véget ért, a mellékág déli, rövidebb része az övcsatorna után folytatódik. Az északi mellékág végén nem egyszerű a kiszállás. A part sajnos elég meredek. 

Ilyenkor nagyon hasznos a vízi cipő. Ki tudja mibe lépne az ember. 

A kiszállás után megszemléltem, a Dömsödi-holtág déli részét: a békalencse szőnyeg itt is folytatódik, de az utat innentől súlyom és tündérrózsa mezők is nehezítik... 

Nem volt nehéz döntés, hogy az úszásra, fürdésre alkalmas, 250 m széles Kis Dunát, vagy a romantikusan vad hínár mezőket válasszam a forró napsütésben...

Természetesen győzött a Kis-Duna. Kiemelni a kajakot a meredek parton nem volt könnyű, a vízre bocsájtás viszont ideális helyen egy sörözővel szemben egy erre a célra kiépített alacsony mólócskánál történt. Még vaskarika is van a kikötéshez! Könnyű megtalálni ezt a helyet, a főmeder irányából is, mert a helyi horgászegyesület ~20 méter hosszú vasbeton stéget épített. Az evezős kikötő a beton stég mögött van. Ezt a vasbeton stéget el sem lehet téveszteni, mert szinte a zsilip északi szomszédságában van. 

A főágon érkező evezősök számára erről a pontról a mellékág északi és déli fele, de még a hínár mentes övcsatorna is könnyedén elérhető. 

... Én viszont a hínáros, nádas felöl érkeztem, a sűrűben vívott küzdelem nyomaival. 

A kocsmában a csapos előre köszönt, és csak annyit kérdezett, hogy talán a fűnyírásból jöttem-e...

Itt a zsilip mellett hideg sör is kapható. 

A küzdelmes” fűvágás” emlékét gyorsan lemosta a folyó. A sör pedig jólesőn pótolta az elpárologtatott vizet. A főágban folytattam az utat. Az úszás itt inkább ünnep, mint sport. 

Ha valaki éhes és enni akar, a közeli dömsödi strand-kemping konyháján megteheti ezt is. A strand belépős ugyan, de a víz felől érkezők nem is strandolni jönnek... Tőlünk belépőt sem kérnek. 

Az itt töltött kávézó percek gyorsan felejtették a nádi sár és hínár csata emlékeit.

Tovább evezve, a kajakból nézve „meglátogattam” Petőfi dömsödi fáját, és keresni kezdtem a Dömsödi holtág déli bejáratát. Csak pár perc evezésre van innen... 

A bejárat egy vashíd alatt van: tábla jelzi, hogy ide csak evezősöket várnak, szerencsére...

De ez a tábla csak rövid távra ad belépőt. A holtágat pár száz méter után kereszt töltés zárja le. A töltés koronáján a sziget déli részére vezető út fut. A töltés alatt itt is csak egy vastagabb vascső van, ez enged vizet a feldarabolt mellékág középső részébe. Ezen a vascsövön a mellékág felé zubog a víz. Legalábbis most, a normál, 165 cm körüli, Ráckevei vízállás idején. 

Szerencsére, ebben az évben,- a zsilip kezelőknek hála - 5 cm-en belül mozog a vízszint: a mellékág vízutánpótlása az épített környezet alapján folyamatos. 

A harmadik átemeléssel megnyílt számomra a mellékág déli része. Innentől szabad az út a homokóra alakú sziget délkeleti partja mentén. Innentől Ráckeve irányába haladva egészen az övcsatornáig lehet siklani.

A partokat viszont itt, a déli ágon, részben eladták. Dömsödi mércével sok az elkerített rész. (Szigetszentmiklóson viszont ilyen beépítés mellett az egész város boldog lehetne és élvezhetné a szép Duna partot...) 

Egy autós híd következik, mely a református templom melletti utcát köti össze a parti út, Petőfi fás részével. Ez a sziget legforgalmasabb bejárója.

Könnyű alatta átbújni, akár sokadmagammal még állva is evezhettem volna. 

A híd után lassan javul az amúgy sem túl rossz  helyzet, a part egyre természetesebb. 

Kelet felől termőföldek, és tanya szerű épületek vannak. Nyugat felől, itt-ott, pár ház. 

Itt evezgetni viszont nem egy leányálom... A megszokott békalencsés padlószőnyeget egyre gyakrabban zárt súlyom mező váltotta fel. Olyan mintha egy sűrű eperföldön akarna evezni az ember... 

A sűrű hínárban másképp kell evezni mint a szabad vizeken. Az evező itt csak félig merülhet a vízbe különben kikanalaznánk a hínárt, és elakadna minden további mozdulat. De az ilyesmiben már van gyakorlatom, ritkán hibáztam. Ha mégis eltévesztettem, hosszan kellett rázogatnom az evezőt, hogy a hínárhurkok leoldódjanak róla. 

De a csodás, szelíden ringatózó tündérrózsa is néha beleköt ilyen helyen az evezősbe. Képes kikerülhetetlenül elállni az ember útját! Ezen áttörni felér egy cukorrépa ültetvényen való evezéssel. Az utolsó szakasz tehát a korábbi hasonlatokkal élve hol cukorrépa földön, hol a zöld padlószőnyegen, hol pedig széles eper földeken vezetett... 

A déli holtág Ráckeve felőli végét egy meredek, gyékénnyel borított „fal” zárja le. Nyilván a víz is gyorsan mélyül. Nehéz kikötni, a parttól fél méterre, már combig ér a víz...

Szerencsére az akció pár próbálkozás után sikerült. A könnyű kajakot is gyorsan kiemeltem. Ez volt az utolsó, a negyedik átemelés. 

Az északi mellékág szépséges vadsága annyira megfogott, hogy vasárnap újra visszatértem. Most a Kagyló utca végi lejárón tettem vízre a kajakot. Az utolsó házban itt egy kezdetben gyanakvó nyugdíjas férfi lakott. Pár mondat után egy barátságos segítőre találtam benne. A kocsijával is félreállt volna, hogy a vízre szállásomat segítse. Elmondta, hogy a kacsák amíg sok volt a horgász egész szelídek voltak, ma azért ilyen bizalmatlanok, mert alig horgásznak manapság erre felé. Etetés nélkül vissza vadultak, ezért félnek annyira. 

Hiába volt az ünnepnap, most is csak maximum 4-5 horgász volt a vasárnap bejárt három kilométeren...

Most már távcső és egy 200-as teleobjektív is volt velem.

Az óvatos madarakra fényképezővel vadásztam. 

Nem is értem a szürke gémek félelmét. Egyetlen példányuk sem láthatott olyat, hogy egy ember megsütötte volna őket mint valami kacsát... Mégis legendásan óvatosak.

Az evezősök és a horgászok között is látszólag kibékíthetetlen az ellentét. 

Az egyik lezárja botjával a legjobb vízi utakat, a másik elzavarja a halakat... És a vasárnapi vízi sétám végén a kikötőmnél egy csupa izom horgász ült...

De kiderült, hogy a világ legszelídebb pecása volt. 

Jelezte, hogy merre kerüljek, hogy hová etetett, hol nem kellene felkavarnom a vizet, de rögtön megkérdezte, hogy kivegye-e a kajakot?

Gyorsan, de kapkodás nélkül kipakoltuk a hajót, és figyelve szákra és botra kiemeltem a kajakot. 

Harag nélkül, mosolyogva váltunk el. 

Azt mondta: .... És senki sem tud erről a láthatatlan mellékágról. Senki sem ismeri. Ezért is jár ide Pestről. És igen ő is olvassa hellyel-közzel, a Dunai szigetek blogot. 

Becz Mikós (Szigetszentmiklós), biológia-földrajz szakos tanár Csepelen, mindemellett amatőr csillagász, fotós és evezős, aki bejárta a Soroksári-Dunát és a Velencei-tavat.