Stabil dunai partszakaszok három érdekes indikátora káposztásmegyeri példán

Ha valaki feltenné a kérdést egy geográfusnak, hogy hol találhatóak a Duna legstabilabb partszakaszai, ahol az évezredek során a legkevesebbet változott a part futása, lenne aki számtalan terepbejárás, fúrásminta és térinformatikai elemzés után tudna csak választ adni. A kérdés csak elsőre tűnik bonyolultnak, ha engem kérdeznének, csak annyit mondanék: ott a legstabilabb a partszakasz, ahol találunk egy működő folyami révátkelőt, egy ezzel kapcsolatos öreg csárdát, valamint egy római őrtornyot, vagy kikötőerődöt. Valahogy úgy, mint például a horányi révnél, vagy mostani bejegyzésünk témájánál: a megyeri révnél.

Kétségtelen, hogy a Duna egyik legfontosabb átkelőhelye volt a középkorban a megyeri rév. Legkorábbi írásos említése a XIII. század végéről való, Anonymustól származik, aki így ír róla:

"Néhány nap múltán Árpád fejedelem és előkelői közös döntéssel egyhangúlag és szabad elhatározásukból elhagyták a szigetet, és Soroksáron túl, a Rákos vizéig ütöttek tábort. Amikor látták, hogy minden irányból biztonságban vannak, és semmi sem fenyegeti őket, átkeltek a Dunán. A révet, ahol átkeltek, Magyar-révnek nevezték el, mivel a hétmagyarként ismert hét fejedelmi személy itt jutott át a Dunán. Átérvén letáboroztak a folyóparton, egészen felhévízig. A Pannónia földjét lakó rómaiak erről tudomást szerezvén, futással mentették életüket. Másnap pedig Árpád fejedelem és előkelői valamennyi vitézük kíséretében bevonultak Attila király városába."

Anonymus 300 év távlatából jegyezte le a magyar történelem e fontos eseményét. Gestájában sokszor a XIII. századi viszonyokat vetítette vissza a múltba, és gyakoriak a kitalált elemek is. 100%-ra nem állíthatjuk, hogy Árpád vezéreivel éppen itt kelt át a Dunán Pannonia meghódítására, de ami bizonyos: Anonymus korában a megyeri rév országos fontosságú folyami átkelő volt.
  

1. ábra A megyeri rév 1826-ban

 
Napjainkra a terjeszkedő város és part bekebelezte ezt a homokbuckákkal tarkított lapályt. Árpád vezérék ma kertes házakat, gyárakat, parti üdülőket látnának lovaik hátáról. A Külső Váci úton nagyon nehezen tudnának csak átkelni csúcsforgalom idején, a Duna pedig szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosulna előttük felgyorsult sodrásával és megnövekedett mélységével. A IX. század elején ez a táj még füves, ligetes puszta volt, néhány elhagyott avar kunyhóval és a folyót szegélyező erdőben megbúvó romos római őrtorony csonkjával. A viharos nyugati szél által közvetlenül a parton épített mozgó homokbuckákat árvíz idején a lomhán szétterülő folyó nem tudta elborítani, ezért a magyar törzsek itt eresztették be lovaikat a majd egy kilométer széles folyóba. Nyári kisvíz idején a legmélyebb ponton sem merültek be a lovak szügynél mélyebbre. Jobb kéz felől a Medgyesi-sziget két ágának különböző áramlataival kellett megközdeniük, mielőtt a hatalmas sereg iszaposan, sárosan kievickélt a Dunából, "Attila városától" északra. Számukra, ez csupán rutin hadművelet volt, kiküldeni az előörsöket, biztosítani a hadianyag átszállítását tutajokon, vagy más kezdetleges csónakon. Számtalanszor megtették már a végtelen etelközi, levédiai sztyeppeken.

A túlsó parton ugyancsak ott meredezett a letűnt rómaiak emléke, egy őrtorony, melynek kőomladékai dombként magasodtak ki az ártéri erdőből (1. ábra Magas kő, a jobbparti csárdától kissé keletre). 

A Kossuth Lajos üdülőpart 85. számú telkén feltárt őrtorony volt az egyik, amely ezt az átkelőt védte a szarmatáktól, a következő, kissé délebbre az 59. szám alatti telken állt (2. ábrán zászlóval jelölve). Mindkét romot magaslatként jelölték a dunai mappáció térképészei 1826-ban. Szemben, a Megyeri Csárda alatt is őrtornyot feltételeznek a régészek, ezt azonban még nem tárták föl. Köveit valószínűleg gyorsabban széthordták az építőanyagban szegényebb bal parton. Utóbbi őrtorony keletkezése II. Valentinianus császár utolsó határerődítési fázisához kapcsolódhat, a 370-es évekből.

Ezek a fontos folyami átkelők a rómaiak távozása után sem merültek feledésbe, egészen a nomád állattartás hanyatlásáig használatban voltak. Ez pedig nem is volt olyan régen, mint gondolnánk, a XVIII. század elején még lábon hajtották a ridegen tartott marhát a Német-Római Birodalom és az Örökös Tartományok piacaira. A hajcsárok számára a megyeri rév is egy ideális folyami átkelőhely volt. Ott pedig, ahol ez a kelet-nyugati irányú forgalom találkozott az észak-déli irányú hajóvontatási és kereskedelmi utakkal, okos számítással csárdák épültek a megfáradt utazók számára.
 

2. ábra A megyeri rév vázlata.

A megyeri rév két oldalán két csárda áll. Bal parton a Megyeri (1. kép), a jobb parton a Bivalyos. Azt nem tudni, hogy a török kor előtt is állt-e ott bármiféle fogadó, de nagy valószínűséggel igen. Mindkét csárda ármentes térszínen épült fel, ami ezen a Duna szakaszon a 105 méteres szintvonallal jellemezhető (2. ábra). Ez azonban nem jelentette azt, hogy a legnagyobb - jeges - árvizek nem tehettek kárt bennük. Ugyancsak a dunai mappáció térképészeitől származik ennek leírása:

  

"Az 1809 esztendő beli jéginduláskor...A Káposztás Megyeri Kortsmának Duna felől való részét a víz elérte, s a dombormókon kívül mindent elöntött; általis tsapott a későbben készűlt Pesti Országútnak azon tájján, melly a' Csőszházon alól vagyon most ezen Pusztának belső térségibe tódult az árvíz a patak kiömlésénél; a Köhid magosságánál fellyebb haladván annyira, hogy rohanásával egy rendbéli forspontot is levert, 's ezentúl a lapályokat széltire a homokdombok allyáig ellepte..."
 

1. kép. A megmagasított út és a helybenmaradt csárda épülete

A történelem folyamán a római őrtornyokat kőbányaként hasznosították. Nagyon ritkán előfordult, hogy erődítéseiket felújították és újra használatba vették (lásd: Pone Navata erődje, Visegrád Sibrik-domb) Legtöbbjüket azonban még a talajszint alatt is elbányászták. A dunakeszi rév kikötőerődjének kváderköveiből származik a helyiek pincefalazata, még a XIX. században is bányászták ezeket. Jutott belőlük bőven a romjaikon felépült csárdák falába. A közeli Budai-hegység kőbányáiból két fő kőzettípust használtak építkezésekhez, a könnyen faragható édesvízi mészkövet (lásd: aquincumi szarkofágok), valamint a Hárshegyi homokkövet. Vajon a Megyeri Csárda falában látható köveket az 1695-ös építkezésre szállították át a révészek, vagy az őrtorony maradványait használták föl másodlagosan (2. kép)?

2. kép A Megyeri csárda hátsó falában talált kövek.

Szemben, a Bivalyos Csárda nevében is őrzi az hajcsárok ősi mesterségét, 1798-ban épült falait nem lehet tanulmányozni, jobb állapotú vakolata elfedi a régi korok köveit.

A megyeri rév stratégiai fontosságának további jelentős középkori momentuma a szigetmonostori Medgyesi-sziget csúcsán épült sánc. A területet ma a Szentendrei-sziget legdélebbi csúcsának ismerjük. A mellékelt szelvényen (1. ábra) és vázlaton (2. ábra) feltüntetett sánc elhelyezkedése hasonló az Esztergom melletti Ebszorító-sziget sáncához. Építéséről és építtetőjéről nincsen semmiféle adat, csupán annyit jegyzett fel róla Keller Ignác mérnök 1826. június 30-án, hogy "A Sziget farka, hol régi santzolásnak maradványi láttzanak csorba..." A sánc méretéből és alakjából ítélve nem beszélhetünk állandó erődről, sokkal inkább egy jelentősebb hadművelet során épülhetett, a megyeri rév biztosítására. Feltételezhető, hogy Buda valamelyik ostroma során a támadó magyar királyi hadak emelhették 1542-1686 között. Ma már nyomát sem találni a sáncoknak.

A Duna szabályozás a káposztásmegyeri szakaszt sem hagyta érintetlenül. Árvízvédelmi töltés létesült, amely az ármentes homokhalmokhoz kapcsolódva a Megyeri Csárdától indult déli irányba. Különlegessége, hogy egykor vasúti sínpár futott rajta, mely a Tungsram gyárat kapcsolta össze Rákospalot-Újpest állomással. 

A Káposztásmegyernél szélesen terpeszkedő folyómeder akadályozta a hajózást a váci-ág déli szakaszán, ahol az összes vízhozamnak csak a kétharmada áll rendelkezésre (a maradék egyharmad a szentendrei ágban folyik le). 1921-23 között hatalmas T sarkantyú épült meg a mederben, amely 180 méterrel helyezte beljebb a partot, egy 900 méteres párhuzammű révén. A két pangó vizű öblöt - szokás szerint - szeméttel és építési törmelékkel töltötték fel. Ezen épült fel a lassan hét éve pusztuló, bezárt Tungsram strand. A meder szélessége az egyesült ágban 830 méterről 600-ra, míg a váci-ág szélessége 600 méterről 390 méterre csökkent. Örülhettek a komposok; így rövidebb utat kellett megtenniük a bal parti Rév utca végéből Pünkösdfürdőre.

1950 körül a párhuzammű északi szakaszát átvágták az ide költöző Dunai Flottilla kikötőjének építésekor.

 

3. kép. Az épülő Megyeri híd (legifotok.hu)

A megyeri rév átkelő jellege fokozatosan szűnt meg. A Dunán épült hidak, a rideg állattartás megszűnése, a vasúti közlekedés fejlődése együttesen okozták a forgalom csökkenését. Végül a Megyeri híd felépülése  (3. kép) adta meg a kegyelemdöfést az utasforgalomnak. 2011. január 1-jével  végleg megszűnt a kompforgalom Pünkösdfürdő hajóállomására. Sajnos a forgalom megszűnésével együtt járt a környék lepusztulása. Napjainkban a megyeri rév emlékét Anonymus Gestája és a két parton álló, mai napig működő csárda őrzi az utókor számára.

 

A témához szorosan kapcsolódó bejegyzések:
 
100. Palotai-sziget. Fejlődés és morfológia

118. És végül gát épül a Római parton
138. A váci rév vándorlásának hidrológiai okai

A Bécsben felejtett Medgyesi-sziget története

 
Eltűnt szigetek nevei sokféle módon fennmaradhatnak az utókor számára. Átöröklődhetnek dűlők, rétek, nyaralótelepek nevében, irodalmi művekben található névanyagban és más módokon. Számtalan olyan sziget van, amely az ember megjelenése előtt már eltűnt, ezeknek esetleg a holocén korral foglalkozó geográfusok adhatnak fantázianeveket. És nagyon sok olyan sziget van, melynek neve nemes egyszerűséggel kiveszett a közös emlékezetünkből. Ha belegondolunk számatalan ilyen memória törlés létezhetett a történelemben. Amikor felbomlott a római birodalom határvidéke a Duna mentén, amikor a népvándorlás hullámai sorozatban lepték el a Kárpát-medencét, és amikor a tatár, török egész megyéket tett lakatlan pusztasággá.

Ahogy József nádor ajándékba kapott térképlapjait böngésztem - melyek annyi éven át voltak magántulajdonban, majd lappangtak a Bécsi Állami Levéltárban - meglepődve vettem észre két felírást Káposztás- és Békásmegyer között. 

Medgyesi-sziget.

A meglepődés első oka a név tökéletes ismeretlensége volt. Soha egyetlen Szentendrei-sziget térképen nem találkoztam ezzel az elnevezéssel. Nem is valószínű, hogy a Medgyesi-sziget neve más térképen előfordulhat. Hogy miért? Mert a Dunai Mappáció térképszelvényei nem a nagyközönség számára készültek, polgári forgalomba még a mai napig nem kerültek. A hihetetlenül pontos és minden részletre, dűlőnévre, árvízszintre, felszínborításra kiterjedő felmérés (térképszelvények+leírás) eredménye a bécsi Állami Levéltárba került, ahol iktatták és valószínűleg rövid használat után feledésbe merült. A XIX. század folyószabályozási munkálatai fokozatosan tették elavulttá, így eredeti célját, a hajózás megkönnyítését egyre kevésbé tudta ellátni. Mindeközben nem csupán a térképek merültek feledésbe, annak névanyaga is kikerült a köztudatból. Ezen a mellékelt szelvényen is olyan dűlőnevekkel találkozhatunk (minden falu mellett a helybéli lakosság nyelvén megírva, lásd Békásmegyer környéke), melyekről még a ma ott lakók sem hallhattak soha.

A meglepődés második oka az elnevezés valószínűtlensége. Medgyesi-sziget. Békásmegyer és Káposztásmegyer között, a Megyeri révtől kissé északra, a ma Székesdűlőnek nevezett Megyeri-hegyektől átellenben. Ráadásul ma a Megyeri híd ível át fölötte. Nem véletlen tehát, ha az ember fejében megfordul az a gondolat, hogy ez az ismeretlen sziget egykor talán a Megyeri-sziget nevet viselhette. Majd egyszer, apró névmódosulással az idők során (talán az ott felnőtt ártéri gyümölcsös miatt) Medgyesi-sziget vált belőle.

A XIX. század mérnökeinek keze nyomát dícsérik a szelvényeken feltüntetett elhagyott medrek. Olyan elfeledett vízrajzi emlékeket örökítettek meg, melyek nyomát ma már hiába keresnénk. Ezekben a vízzel borított mélyedésekben, egykor a Duna folyhatott. Ilyen területet látunk Dunakeszi alatt az Erejáró földeknél és a békásmegyeri foknál, mely a Luppa-szigettől délre szakad ki a főágból és a római kor előtt még a Filatori dűlő és a Mocsáros vízi világát táplálták. Ez utóbbi ág valahol az Aranyhegyi-patak torkolata és a Margit sziget között csatlakozott vissza a főágba. Talán nem túl merész azt feltételezni, hogy valamikor az Óceán-árok lefűződése után (ahol ma a dunakeszi tőzegláp van) a Duna közvetlenül a Dunakeszi magaspart alatt kanyargott, majd nyugat felé vette az útját és az egykori Medgyesi-szigettől északra vágta át a Szentendrei-sziget ma egységes tömbjét. A Luppa-szigettől déli irányban folyt tovább, majd a Donau Aeck mezőtől északra ismét két ágra szakadt. A két sziget közti mellékágat később a Duna ágak feltöltötték, így az utolsó nagyobb szigetmag is hozzáforrt a Szentendrei-szigethez. Nagy valószínűséggel honfoglaló őseink a megyeri révhez érkezve még különálló szigetet láthattak északi irányban, melynek emlékét az utolsó pillanatban, a XIX. század harmadik évtizedében császári mérnökök mentették papírra.

A sziget területét napjainkban a vízművek hasznosítja, kiváló minőségű Duna vízzel látva el a budapesti lakásokat. Számtalan csápos kút található a 103 méter fölé alig emelkedő sziget-nyúlványon. 2008 óta itt ível át Magyarország legfiatalabb hídja, a Megyeri-híd.

Köszönhetően néhány lelkiismeretes császári szolgálatban álló hadi mérnöknek a vízrajzi múlt egy darabja őrződhetett meg az utókor számára.