Árhullám keltette életre a sződligeti medreket

Ugyan már tíz napja tetőzött a dunai árvíz Vác környékén, de az elöntés nyomai, például a szürke, iszapszínűre festett növényzet még mindig látható. Az elöntés talán leglátványosabb emléke azonban Sződligetnél tanulmányozható, a kettes út és a Budapest-Szob kerékpárút között. Itt a Duna természetes árvízi tározója, azaz a régen elhagyott medre újra megtelt vízzel, menedéket nyújtva a legkülönfélébb vízimadarak számára. 

Több mint 10 éve már írtunk a Sződligeti-szigetekről. A váci Gombás-pataktól a Sződrákosi-patak torkolatáig tartó ártéri öblözetben korábban legalább két sziget lehetett. A bizonytalanság oka az, hogy régi térképek sem jelölik már szigetként ezt a részt, azaz legalább kétszázötven éve lefűződött az a mellékág-rendszer, melynek nyomait az árvizek néha még kirajzolnak. Azonban ez egyre kevésbé látványos, hiszen a terület északi részét faültetvényként hasznosítják és ez a telepített erdő kiterjed a magaspart tövében húzódó medermaradványra is. Déli részén, azaz az Égető-szigetre vezető földút bal oldalán a kaszáló területén még mindig szépen kirajzolódik a meder, még akkor is, ha éppen nincs benne víz. "Normál" esetben ugyanúgy kaszálják rajta a füvet és a nádat, mint a magasabban lévő térszíneken. Éppen ezért szárazabb időszakban légifotókon sokkal kevésbé különül el a két térszín, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt (lásd alábbi kép). 

A Sződligeti-szigetek 1955-ben

Vácott 2021. július 21-én délután hat órakor tetőzött egy kisebb árhullám a Dunán. A nyers tetőzési szint—470 centiméter—elegendő volt ahhoz, hogy a parton lévő kerékpárút egy szakasza víz alá kerüljön. A vízborítás egészen az ármentes térszín pereméig, azaz a kettes útig terjeszkedett, miközben újra birtokba vette a régen elhagyott medrét. 

Miután az árhullám levonult és a kaszáló szárazulattá vált, a korábban egységes víztest kettévált. Napokkal az esemény után még mindig megvan a víz a mélyedésben, annak ellenére, hogy viszonylag sekély felszínformáról van szó. Mivel nem várható a közeljövőben hasonló árhullám a lefűződött medernek nincs felszíni utánpótlása (legfeljebb a csapadék) előreláthatólag hamarosan újra ki fog száradni. De addig is menedéket nyújt az állóvizet az áramló Dunával szemben jobban kedvelő vadkacsáknak, kócsagoknak és gémeknek. Érdemes addig is felkeresni, mert könnyebben alkothatunk képet arról, hogyan nézhetett ki az ártér Sződliget mellett évszázadokkal ezelőtt. 

A Sugovica új torkolata

Baja törvényhatósági jogú városa 1920 után gazdaságilag hanyatlásnak indult. Ennek csak részben volt oka a trianoni határmegvonás, sokkal inkább a korábban jelentős hajóforgalmat bonyolító Ferenc-csatorna feliszapolódása volt. A megoldást a Sugovica torkolatának áthelyezésében látták, mely érdekes módon egy korábbi, természetes nyomvonalat követett. 

A Türr István kilátó a Sugovica új torkolatában. (Fortepan / UVATERV)

A torkolat áthelyezése 1932-1936 között történt, de szokás szerint kissé visszamegyünk az időben, hogy jobban megérthessük a Duna mederváltozásait Bajától nyugatra, a Sugovica felső torkolata környékén. Ebben a bejegyzésben a Ferenc-tápcsatorna történetével, vízutánpótlási problémáival csak annyiban fogunk foglalkozni, amennyiben az a legfelső, Tejesnek is hívott szakaszát érinti, mely a Deák Ferenc zsilipig tart. Ezt a témát ugyanis korábban, a Mohácsi-sziget kiterjedése kapcsán már vizsgáltuk. 

A Sugovica a Duna egyik mellékága, amely Baja mellett ágazik ki a főágból, majd Szeremle érintésével torkollik vissza a főágba a Kádár-sziget alatt. Ha egyszerűbben kellene megfogalmazni, akkor a Sugovica a Pandúr-sziget déli, kb. 12,5 km hosszúságú mellékága. A délszlávos hangzású Sugovica földrajzi névnek két feloldása létezik etimológiailag; egy profán és egy romantikus. A profán szerint a Sugovica egyszerűen azt jelenti szerbül, hogy poshadt, büdös víz. A romantikus elmélet szerint Súgó Vica egy szépséges bajai leány volt, aki szerelmi bánatában fojtotta magát a Baja melletti folyóágba. Az első verzió talán valamivel közelebb állhat a valósághoz. 

A Petőfi híd a Sugovica felett (Fortepan / Szalay Zoltán)

Mivel Baja egészen 1921-ig szerb megszállás alatt állt más déli településekkel együtt, mint például Pécs, a visszatérő magyar közigazgatás ellenséget látott minden szláv hangzású névben, mely esetleg indokolhatta a délszláv hatalom kiterjesztését a földrajzi nevek elterjedése alapján. Az 1920-as évek elején ebből kifolyólag sorban cserélték le ezeket a neveket más, magyaros hangzású földrajzi nevekre. Ekkor kapta a Máriakönnye nevet a közeli katolikus (magyar, német és bunyevác) búcsújáróhely, Vodica. Ekkortól került használatba a Sugovica helyett a korábban ismeretlen Kamarás-Duna elnevezés, és ez e névváltozat vált hivatalossá például a térképeken. Annak ellenére, hogy a Bajára érkező turisták később rendszeresen a Kamarás-Dunát keresték, a helybéliek között fennmaradt a korábbi Sugovica verzió, és van használatban mind a mai napig. Ebben a bejegyzésben önkényes módon a helyi és történelmi délszláv elnevezést fogjuk használni.

Baja környékén a Duna gyakran változtatta medrének futását. Ennek egyik legszebb példája a gemenci folyóhálózat-labirintus. Fő oka a laza, finomszemcsés hordalék, valamint a folyó kisebb esése volt. A mérnöki pontosságú térképezések hajnalán a Duna főága majdnem egy kilométerrel nyugatabbra folyt Bajától, azaz a Sugovicának is ennyivel volt hosszabb a felső torkolati szakasza. Derékszögben ágazott ki, majd tartott egyenesen kelet, azaz a város felé, ahol a magaspart térítette el először déli irányba, majd vissza nyugatra, Szeremle felé. 1784-ben a Sugovica torkolata még Szeremle alatt volt, nagyjából ott, ahol ma is. Csakhogy közben a Duna kanyarulatfejlődése déli irányban jelentős területet mosott el a Pandúr-szigetből, és át is vágta azt Szeremle felett, így a település hirtelen a főág partjára került. Később ez az ág is feliszapolódott a felső szakaszán, az alsót pedig újra birtokba vette a Sugovica. 

Elpusztult települések Bajától nyugatra, 1784-ben (forrás: mapire.eu)

Ez a kanyarulatfejlődés okozta azt is, hogy a főág folyamatosan közelebb került Bajához. Megközelítette a Vajas-ág régi torkolatát, valamint a mellette fekvő, a Duna XVIII. századi áradásai miatt elhagyott Pandúr települést. Egykor ez a település volt a Pandúr-sziget névadója. Sorsa nem egyedülálló, a Duna árvizei ebben az időben üldözték el a Duna partjáról a kákonyiakat (lásd alábbi térkép), akik kénytelenek voltak más, környékbeli településre beköltözni. Mindeközben Sükösd és (Érsek)Csanád ugyancsak felköltözött az ártérről az ármentes magaspartra. 

Egyes források szerint 1845-ben a Sugovica kelet-nyugat irányú medrében elsüllyedt egy követ szállító dereglye. Az rendkívüli esemény következtében a vízhozama alaposan lecsökkenhetett. Olyannyira, hogy új medret kellett ásni a mellékágnak, amennyiben szerették volna fenntartani a város számára létfontosságú hajóforgalmat. Ezt az új medret Baja Szentjános városrésze mellett ásták ki és északnyugat felől érte el a régi medret. 1845-1932 között 87 éven keresztül szolgálta a várost, mígnem  olyannyira feliszapolódott, hogy képtelenség volt fenntartani rajta keresztül a forgalmat. 

Kilátás a Sugovica új torkolatára, nyugati irányba. (Fortepan / Szathmáry István)

Ugyanez a jelenség, a feliszapolódás tette szükségessé, hogy a Ferenc-csatorna számára új vízutánpótlási lehetőségeket kellett keresni, mivel a Bezdán melletti zsilip kisvíz esetén egyre gyakrabban került szárazra. 1870-ben Türr István vezetésével létrehozták a Baracskai-Duna nyomvonalán a Ferenc-tápcsatornát, mely a Sugovicán keresztül szándékozott kellő mennyiségű vizet juttatni a csatornába. Ekkor épült fel a Deák Ferenc zsilip, valamint a hozzá vezető Türr-féle átvágás, ami lenyisszantotta a Kis-Pandúr, későbbi nevén a Petőfi-szigetet és a téli kikötőt. Csakhogy a feliszapolódás meglehetősen hamar utolérte ezt a betáplálási pontot is. 

Hogyan kell ezt elképzelni? A Sugovica bajai felső torkolata kisvíz idején szárazra került és megszűnt az összefüggés a két víztest között. Hajók ilyen időszakokban nem közlekedhettek, hanem a főág mentén, a vasúti híd tövében kellett kirakodniuk. Ez a terület azonban hamarosan szűkösnek bizonyult a Sugovica torkolat közelsége miatt. Megszűnt az öntözővíz utánpótlása is, valamint rohamosan romlott a vízminőség a megfelelő csatornahálózat kiépítése híján. Utoljára 1916-ban végeztek kotrást ezen a szakaszon.

A feliszapolódó régi torkolat 1911-ben (forrás)

De mi okozta a feliszapolódást? A válasz egyszerű: a folyószabályozás. A kanyarulat-átvágások következtében a Duna hossza csökkent, az esése és ezáltal a munkavégző képessége megnőtt. A laza hordalékban a főág egyre mélyebbre vágta magát, a mellékágak ezzel nem tudtak lépést tartani, így relatív módon kiemelkedtek. 

Ez a helyzet fajult el annyira már az 1910-es évekre, hogy szükségessé vált a beavatkozás. Szükségmegoldásként 1914-1916 között felépült a Deák Ferenc zsilip szivattyútelepe. Ez a megoldás kisvizes időszakban 3 köbméter/másodperc átemelését tette lehetővé. Erről azonban hamar bebizonyosodott, hogy koránt sem elegendő, Bezdánnál már érzékelhetetlen volt a hatása a vízhozamra, így a telep gépeit leszerelték. Más megoldás után kellett nézni, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy 1921 után a Ferenc-tápcsatorna déli szakasza délszláv uralom alá került és át is nevezték Péter király-csatornára. 

Már 1918-ban készült olyan térkép Bajárol, ahol a Sugovica tervezett új, délkeleti nyílású torkolatát feltüntették. A megvalósításra azonban 14 évet kellett várni, ennyi ideig tartott letárgyalni a szükséges munkálatokat és annak pénzügyi fedezetét az érdekelt felek között. A csatorna magyar és szerb üzemeltetői mellett a magyar állam, a kalocsai érsekség és Baja városa is részt vett a tárgyalásokban, melyek közül az utóbbi számára volt létfontosságú a munkálatok megkezdése. Vojnics Ferenc polgármestert sürgette a hanyatló kereskedelem, a hajósok panaszai a szűk dunai rakpart miatt, valamint a város közegészségügyének kritikus helyzete. Mivel a városi szennyvizeket a Sugovicába vezették, kisvíz idején tífuszjárvány is előfordult. 

További problémát okozott, hogy a Ferenc-csatorna társasággal kötött szerződés rendkívül előnytelen volt a város szempontjából, hiszen a Sugovica melletti területek a Ferenc-csatorna Rt. koncessziós tulajdonát képezték. Éppen ezért a város azt szerette volna, hogy létesüljön egy új torkolat, épüljön ki a partbiztosítás, a régi meder területét kapja meg a város, bővülhessen a főági rakodópart, a tápcsatornát a Sugovicán keresztül lássák el vízzel, a Tejes átvágást pedig zárják el a Deák Ferenc zsilip felett. Ezzel szemben a szerb-horvát-szlovén félnek csak annyi igénye volt, hogy az előírt vízmennyiség megérkezzen hozzájuk, ezért extra munkálatokat nem voltak hajlandók finanszírozni. 

Baja város térképe a bejelölt új torkolattal 1923 után, (forrás)  

Végül 1930-re sikerült megegyezni, de ekkor már a gazdasági világválság is éreztette a hatását. 1931-re zárultak le a kisajátítások, Baja városa például vállalta, hogy a kalocsai érsekségnek nemcsak területet ad át, de még egy vadászházat is épít rajta. A munkálatok megkezdésénél szempont volt a környékbeli munkanélküliek foglalkoztatása, éppen ezért a meder nyomvonalán kubikosok (ún. ínségmunkások) kezdték meg a föld kitermelését, a kotrógépek csak akkor érkeztek, amikor már a mélyebb, vizes részek kitermelése került sorra. A kitermelt földdel visszatemették a régi medret, valamint partvédelmi művet építettek belőle. 

Az új torkolat légifotón, de még a régi is felismerhető 1933. augusztus 8. (forrás) 

Az új meder 1932-re készült el, de a kapcsolódó munkálatok 1936-ig elhúzódtak. Kikotorták a Sugovica városi szakaszát, új híd épült a Petőfi-szigetre, valamint 1934. június 24-én átadták az új torkolat felett épült Türr István kilátót. Később, 1942-ben kibővítették a Sugovica új torkolati szakaszát a mai szélességére. A hajóforgalom azonban nem növekedett, csak a kizárólag Bajára érkező hajók használták ezt a kikötőt, a forgalom nagyobb része a főági rakodón bonyolódott le. 

Az 1942-es bővítési munkálatok (forrás)

A régi meder nyomait az építkezések és a földmunkák teljesen eltüntették. Ugyancsak megszűnt a Ferenc-csatorna részvénytársaság is, tulajdona a magyar államhoz került 1945-ben. A Sugovica földrajzi név pedig összezsugorodott, manapság a Ferenc-tápcsatorna műtárgyainak köszönhetően csak a felső torkolattól a Deák Ferenc zsilipig húzódó kifli alakú kanyarulatot nevezik így. Az alsó szakaszt ugyanis két ponton, a zsilipnél és az alsó torkolatnál is leválasztották az élő vízről, ezzel holtággá vált, manapság ezt a szakaszt Szeremlei-Holt-Dunaként is említik. Bajához közel eső felső szakaszán előrehaladott a feltöltődés, évről évre csökken a nyílt vízfelülete. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

A témáról bővebben Nebojszki László: „MINDENÜNKET, AMINK VAN, EZEN ÁROKNAK KÖSZÖNHETJÜK”, A Ferenc Csatorna Részvénytársaság és Baja, című cikkében olvashatnak az érdeklődök:  https://mnl.gov.hu/mnl/bkml/multbanezo_14_2

• http://elbiferrum.blogspot.com/2011/03/gemenci-holtagak-sugovica.html
• https://adt.arcanum.com/hu/view/UjNemzedek_1930_03/?query=%22kamar%C3%A1s-duna%22%201930&pg=236&layout=s

Egy óholocén öblözet maradványa Muzslánál

A felvidéki Muzsla egyetlen szigete meglehetősen idős képződmény a Dunán. Több mint három évszázada is kitüntetett helyként hivatkoztak rá; gr. Bercsényi Miklós Rákóczinak írt leveleiben a csapatmozgások hivatkozási pontjaként szerepel. Régisége ellenére mégis fiatal képződmény; a Dunamocstól Párkányig húzódó egykori óholocén szigetvilág utolsó túlélője.  

A Muzslai-sziget 1991-ben (fentrol.hu)

A Muzslai-sziget jelenéről készült már bejegyzés a blogon; érdemes a gyöngyvirágos szigettel kezdeni! 

Bercsényi Miklós Köbölkúton kelt levelében 1705. július 3-án említi a Muzslai-szigetet, ebben a szövegkörnyezetben: 

"Okát idejövetelének megírtam már két ízbéli leveleim­ben Nagyságodnak, ugyan curírt is küldtem; de, az mint már ittlétemmel vizsgálom, bizonyossan írhatom Nagyságod­nak : több még nem ment által, hanem egy csuport, melynek még magam néztem meg 7 utszára sátorait; az muzslai szi­geten túl, táti sár mellett fekszik, itt egy mérfőd hozzám ha van, az Dunán kívül. Ugyan Muzslán van ezer lovasom, az ki reánéz. az Duna mentiben elhánt istrázsáim Komáromig." [1] 

Amióta térképen szerepel a Muzslai-sziget nem sok minden történt vele. Ha a felszínfejlődéséről kellene csak írni, akkor valószínűleg ez lenne a blog történetének legrövidebb és legunalmasabb bejegyzése. Adott ez a legalább 316 éves sziget, mely mindvégig ugyanott létezett, Nyergesújfaluval szemben ugyanabban a méretben. 1900 és 1911 között ugyan lezárták a mellékágát, de az árvízvédelmi töltés nyomvonala kikerülte, így ma is felismerhető jellegzetes félhold alakjáról. Hossza 1,5 kilométer, legnagyobb szélessége kb. 270 méter volt, vízállástól függően. Miután a zárás megépült a sziget nyugati csúcsa és a balpart között, a sziget mellékága részben feltöltődött és leszűkült. Korábban üde kaszálórétként hasznosították, később, a XX. század közepétől ültetvényerdőket telepítettek rá.

A Muzslai-sziget jelenlegi helyzete összevetve az 1823-as állapotokkal (forrás)

Elsőként 1823-ban írták le részletesen, a Duna Mappáció térképezéséhez kapcsolódóan. Ekkor két kisebb sziget tartozott hozzá. Egyikük a mellékág felső szakaszán, a másik pedig a keleti csúcs főági oldalán állt. Később mindkettő beleolvadt a Muzslai-szigetbe. Két évszázaddal ezelőtt fűz és nád borította [2] az erózió által alaposan megtépázott partokat. A szigeteket minden nagyobb árvíz elborította, csakúgy mint az öblözet legnagyobb részét. Érdekes módon a felmérést készítő Melczel János feljegyezte a mellékágban szeptember 20-án mért 2 láb 9 hüvelykes vízállást is, ami nem érte el az egy métert mai értékre számolva. 

A sziget formája korábban orsóhoz lehetett hasonlatos, de a már említett főági erózió elhordta az orsó alsó részét, így alakulhatott ki a félhold, vagy pontosabban egér-forma. Ebben szerepet játszhatott a zárás is, ami a főágba terelte a mellékág vizét is a hajósok kedvéért. 

A frissen felépített zárás 1911-ben (forrás)

Nem áll rendelkezésre adat azzal kapcsolatban, hogy a Muzslai-sziget pontosan mikor alakult ki, de az biztosnak tűnik, hogy egy hatalmas ártéri öblözet utolsó maradványáról beszélhetünk. Dunamocs és a párkányi papírgyár között a jégkorszakot követő évezredekben a Duna egy kb. 20 kilométer hosszú és 5 kilométer széles ártéren kanyargott. A főág Neszmély után élesen észak felé kanyarodott, majd a bal partot alámosva tartott Esztergom felé. Az összes település (Karvát leszámítva, amely korábban puszta volt) ezen a magasparton épült fel; Dunamocs, Búcs, Muzsla és Ebed. 

A Dunamocstól Párkányig húzódó balparti öblözet (mapire.eu)

Pécsi Márton kutatásai alapján [3] ez a Duna-ág idővel lezáródott, mivel a bátorkeszi és madari szőlőhegyekről érkező Nagyvölgy-patak Búcsnál egy hatalmas hordalékkúpot épített a régi mederbe. 1955-ben Pécsi Márton személyesen megfigyelhette, hogy a Duna-mederben képződött lápi fekete rétegekre települt a világosabb színű patakhordalék, amikor a patakot egy csatornán keresztül Süttő felé vezették le. Miután a Duna elhagyta a Búcs felé kanyarodó medrét a kiágazása keletebbre, Süttőhöz került át, amely a Csenke erdőt megkerülve érte el a korábbi mellékágat Muzsla felett. Ez a fiatalabb, a szántóföldek alatt megbúvó mederhálózat később erekké alakult, majd az ember az ereket felhasználva csatornát ásott a belvizek levezetése érdekében. Egy ilyen csatorna felett halad át a Muzsla-Dunamocs autóút is. 

Dunából ér, érből csatorna.

A már említett 1823-as duna mappációs leírásban feljegyezték azt is, hogy a dunai árvizek ezeken az ereken keresztül öntötték el az óholocén szigeten képződött ártere. Ezt az árteret néhány helyen ármentes homokdombok szakították meg, melyre erdőt telepítettek annak érdekében, hogy a szél ne fújhassa el szabadon a futóhomokot. Egy ilyen erdő volt a fácános is, melyet manapság Csenkei-erdőnek neveznek. Ez az az erdő, ahonnan az út a Muzslai-szigetre vezet. Ha esetleg valaki személyesen is bejárná ezt a földtanilag fiatal területet...

Felhasznált irodalom: 

[1] https://adt.arcanum.com/hu/view/Eltekonyvek_gb_00970_1_04/?query=%22muzslai-sziget%22&pg=627&layout=s

[2] Ádám Szilvia: Dunai szigetek ártéri erdeinek természetvédelmi, ökológiai és tájtörténeti kutatása, PhD értekezés.  2020.

[3] dr. Pécsi Márton: A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana, Akadémiai 1959.

Szabadulás a fénybörtönből

Idén jelent meg az első olyan könyv, amely kifejezetten a Dunavirágokkal foglalkozik. A gyönyörű képekkel illusztrált 64 oldalas könyv tudományos igényességgel készült, amelyből rengeteg új ismeretanyag mellett arra is fény derül, hogyan sikerült megmenteni ezeket az apró rovarokat a Duna kitüntetett pontjain előforduló káros emberi hatásoktól. 

A Dunai Szigetek blog 2012 óta számol be rendszeresen a dunaviágzásról. Ebben az évben fordult elő hosszú idő után először a Dunán élő kérészek tömege rajzása. Ugyanez a rácsodálkozás köszön vissza a szerzők visszaemlékezéseiből is, és ez indította el őket azon az úton, amely A Dunavirág Fénybörtöne című kötethez vezetett. 

Potyó Imre természetfotós és Farkas Alexandra tudománykommunikációs szakember mellett több más kutató munkája is szerepel a könyvben. Kriska György írása alapján képet alkothatunk arról, miért válhatott a Kárpát-medence a kérészek jégkorszaki menedékévé, annak ellenére, hogy pl. tiszavirágokkal találkozni manapság a Dnyeper folyó mentén is. Egri Ádám, aki Kriska Györgyhöz hasonlóan az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató intézetében dolgozik, a polarizált fény jelentőségét mutatja be a kérészek szemén keresztül. Kiderül milyen színt szeretnek a kérészek és az is, hogyan látják ezek a rövid életű rovarok a Dunát. A kérészek kapcsán természetesen nem mehetünk el a fényszennyezés problematikája mellett, Horváth Gábor és Kolláth Zoltán professzor írásában röviden bemutatja ennek a jelenségnek a hátterét és a megoldásra tett kísérleteket. 

A kötet gerincét a gödi Potyó Imre képei adják, aki többször is volt már Magyarországon az év természetfotósa. Képein keresztül megismerhetjük a kérészek a szabad levegőn eltöltött alig pár órás életét, ami gyakorlatilag a nászukra és halálukra korlátozódik. Megfigyelhetjük mi a különbség a hímek és a nőstények testalkata, fejlődése között és szó esik a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyről. 

Ez nem más, mint a folyóparti közvilágítás. A dunaparti lámpák fénye eltéríti a jellemzően napnyugta után rajzó kérészeket a folyótól, holott pont az lenne a lényeg, hogy a nőstények petecsomói a vízbe és ne a meddő szárazföldre hulljanak. Különösen nagy veszélyt jelenthet egy folyón átívelő híd, ami fénygátat képez a folyón. A nőstények kompenzációs repülése során folyásiránnyal szemben repülnek, hogy oda hulljanak a peték, ahol annak idején kikeltek. Erre azért van szükség, mert a folyó sodrása folyásirányban elviszi az éppen átalakuló kérészeket. Egy folyami híd lámpái csalogatóan hatnak a kérészekre, ennek következtében a kérész-peték milliárdjai hullanak a híd aszfaltjára. Ezekből soha nem lesz már kérész.

Felsőgöd, 2013. augusztus 21. Dunavirág rajzás Gödön. Fotó: Potyó Imre

A könyv legérdekesebb fejezete éppen arról számol be, milyen erőfeszítések és tudományos kutatások révén sikerült ezt a problémát kiküszöbölni. De én ezt itt nem fogom elárulni, a lényeg az, hogy ez a megoldás a kérészek 89%-át tartja a víz felett, azaz ilyen arányban kerül több pete a folyóba, hogy lehetőleg még sokáig gyönyörködhessünk a dunavirágok július végi-augusztus eleji násztáncában.

Farkas Alexandra - Potyó Imre: A Dunavirág Fénybörtöne, Kornétás Kiadó 2021.