1985 - Amikor utoljára fagyott be a Duna Mohácsnál

2026 januárjában a szokatlanul hideg időben újra megjelentek a jégtáblák. A meteorológusok a hónap második felére tartósan 0 °C fok alatti hőmérsékleteket jeleztek előre, esetenként mínusz 10 °C fok alatti éjszakai hőmérséklettel. Mostani bejegyzésünkben egy mohácsi példán keresztül mutatjuk be milyen volt az, amikor utoljára lehetett átkelni száraz lábbal gyalog a Dunán, milyen meteorológiai és hidrológiai helyzet kellett a jég beállásához, és röviden megemlékezünk arról is, hogy a Duna jégviszonyaiból miért nem lehet többé következtetéseket levonni az éghajlatváltozásra. 

Az utolsó séta Újmohácsra.

Klímatörténeti visszaemlékezésekben az 1984/1985-ös rendkívül hideg tél mind a mai napig hivatkozási pont, több szempontból is. Egy 1971-2019-es periódust vizsgáló kutatásban Magyarországon ezen a télen fordult elő a legtöbb téli nap, amikor 52 napig nem emelkedett a maximum hőmérséklet 0 °C fölé, ekkor volt a legtöbb zord nap is, szám szerint 35, amikor a minimum hőmérséklet -10 °C alatt volt, ebből 18 napon keresztül egyfolytában ilyen alacsony értékeket mértek [1]. 1985. év elején két tartósabb hideghullámot különböztetünk meg, közülük az első, a januári volt a hidegebb, ekkor állt be a Duna jege nagyjából Dunaföldvár és Vukovár között, de a februári második hullám is okozott jégzajlást a hazai folyókon, ha álló jeget nem is. A rendkívül hideg idő nem csak Magyarországot érintette, egész Európában, sőt, annak déli részein, pl. Olaszországban is éreztette hatását. Magyarországon az 1984. december végén beköszöntött hideg időjárás hatására a Dunán, főleg a déli országhatártól délre Vukovárig, január 5-én már erőteljes zajlás kezdődött, másnap a jégborítottság elérte a 40%-ot, a jégtáblák vastagsága átlagosan 6-8 cm volt [2].

A jegesedést okozó negatív léghőösszegek [2]

Január 7-e után a tartós, erős hideg hatására a dunai jégzajlás fokozatosan erősödött és január 10-én a Duna magyar szakaszán már elérte a 70-90%-os borítottságot, miközben a Duna déli országhatár és Vukovár közti szakaszán ebben az időszakban több kilométer hosszon már 100%-os volt a jégborítás és január 12-e körül több helyen, pl. a fejlett kanyarulatokban megállt a jég. A legnagyobb torlasz a vajdasági Apatin térségében képződött. Ezt követően a jég a felsőbb szakaszokon is beállt, délről északra terjedve; a Baja-déli országhatár között még 10-én éjjel, utána Dunaföldvárig január 15-én, majd a jegesedés elérte a főváros környékét is, Budafoknál január 19-én, Óbudánál 22-én és Dunakeszinél január 28-án jelent meg az álló jég, melynek vastagsága átlagosan 20-30 cm volt. 

A jegesedés folyamata Mohácsnál, sávozott mezőben a negatív léghőösszegek [2]

A rendkívül hideg időjárás rendkívül alacsony vízállással párosult, Budapestnél január 7-én reggel 94 centimétert (LKV₁₉₄₇+43 cm) mértek, ami az 1947-es LKV-t alig 43 centiméterrel haladta meg. Az alábbi táblázat nem csupán a vízállásadatokat, de a jégviszonyokat is rögzíti. A Duna ausztriai szakaszán az enyhe időjárás és a csapadék következtében január 25. körül árhullám indult el, amely észak felől feltörte a jégpáncélt, Budafoknál február 1-jén megkezdődött a jégzajlás, a jégtakaró az alsóbb Duna-szakaszon is felszakadt és több helyen összecsúszva, torlódva fokozatosan levonult. A zajlás a magyar és a közös érdekű jugoszláv szakaszon február 8-án fejeződött be, Mohácsnál az árhullám 615 cm-es vízállás mellett tetőzött [2]. 

Mohácsi vízállások és jégviszonyok 1985-ben [3]

Ezt követően szinte azonnal egy újabb, az előzőnél valamivel rövidebb és enyhébb hideghullám vette kezdetét és február 11-én a jégzajlás újra megindult a Mohács térségében a Dunán. Egyre gyarapodtak a jégtáblák, és a Dunaföldvár alatti szakaszon a borítottság aránya elérte a 60-80-90%-ot is. Február 19-től a hideg mérséklődött, a napi negatív hőösszeg emelkedni kezdett, ennek következtében a jég nem állt meg, sőt február 25-én, két hét után Mohácsnál már jégmentes volt a Duna.

A jég levonulását nem csupán az enyhülő idő, de az emberi beavatkozás is elősegítette, gyorsította. A második világháború alatti zord teleken volt már arra példa, hogy a jégtorlaszokat aknavetőkkel lőtték a Dunán. Ugyancsak a hadsereget vetették be 1956 márciusában, amikor utászok a jégtorlaszokon helyeztek el robbanótölteteket, és repülőgépekről is bombázták a jeget, igen mérsékelt sikerrel. Az utolsó jeges árvíz katasztrofális következményei (anyagi kár, töltésszakadások, kitelepítések és az elárasztott területek nagysága) arra kényszerítették a döntéshozókat, hogy felkészüljenek a hasonló alkalmakra. 1959-ben csusszant le a rámpán az első magyar jégtörőhajó a „Jégtörő I." Balatonfüreden, Összesen tizenegy jégtörőt állítottak üzembe a Budapest alatti szakaszon, ezek egy része időnként, mint pl. 1985-ben a Jugoszláv szakaszon teljesített szolgálatot, hiszen a jégtorlaszt célszerű volt alulról megbontani. 1970—71. telén a jégtörőknek köszönhetően mindössze három napig volt álló jég Mohácsnál. 

A jégtörők január 7-től teljesítettek szolgálatot, összesen harminc napon keresztül, négy hajó már a zajlás megindulásakor Jugoszláviába, Vukovárhoz és Apatinhoz vonultak. Feladatuk nem csupán a jég beállásának megakadályozása, illetve az álló jég megbontása volt, de szükség volt a segítségükre a paksi üzemvízcsatorna szabadon tartásánál és a jégbe rekedt hajók kiszabadításánál, a leghíresebb eset a Paks-Baja környékén befagyott Greinfenstein nevű osztrák tolóhajó volt [4]. Mohács és Komárom közötti összesen hatvanhét vontatóhajó, uszály kényszerült megállásra, nem csak a jég, de a kisvíznél előbukkanó zátonyok miatt is [5]. A jugoszláviában dolgozó hajók végül az első hideghullám végén, február 7-én tértek vissza Magyarországra, hogy aztán a második hullám idején újra bevessék őket, és ekkor sikeresen megakadályozták a Dunajég beállását [6].

A Dunán dolgozó jégtörők és a hatósági tiltás ellenére Laufer László 985 januárjában számos szabálysértő helyit megörökített, akik nem szerettek volna 200 kilométert kerülni Baja felé, hogy megtegyék a Mohács és Újmohács közötti kb. 800 méteres távolságot. A rendőrség volt megbízva a rend fenntartásával, több-kevesebb sikerrel: 

"Igazán nincs irigylésre méltó helyzetben a főtörzs, néni sír neki, hogy gyógyszerért jött át Mohácsra, két kis unokája várja, mert nincs otthon senki, engedje már vissza. — Nem engedhetem, értse már meg, veszélyes és tilos — mondja a főtörzsőrmester, de aztán tapintatosan elfordul, másokhoz, nekik magyarázni, hogy nem lehet átmenni a befagyott Dunán. A néni habozik egy kicsit, aztán nekivág. Mást már tapintatból sem enged a rend őre. Nehéz a szolgálat" [7].

"A Belügyminisztérium 8/1978-as rendelete ugyanis tiltja az ilyesfajta tevékenységet: „Folyóvizek, hajózóutak, valamint kikötők és lekötőhelyek jegén tartózkodni — az ellenőrzött átkelőhelyek, továbbá a biztonságos munkavégzés kivételével — tilos." A „Vízrendészeti jogszabályok" lehetőséget adnak arra, hogy bizonyos feltételek között át lehessen menni a folyón. Az „ellenőrzött átkelőhelyek” létesítésére a komp- vagy révhajókat üzemeltetőnek ad lehetőséget a rendelet, s egyben azt is szabályozza, hogy milyen feltételek mellett. Tóth Ferenc, a Mohácsi Révhajózási Vállalat igazgatója azonban nem hajlandó az átkelőhely kiépítésére: „Nem szeretném hátralévő napjaimat zárthelyen tölteni" [7]. 

"Férfi lehet, a túlpartról tart Mohácsra. Észrevehette a rendőröket, s hogy innen senki sem megy vele szemben, irányt vesz hát fölfelé. Bukdácsol a sima, majd föltorlódott jégen — bízik szerencséjében, s a hírben: van negyven centis is a jég" [7]. 

A Mohácsnál 1985 januárjában beálló jégnek a hidrológián túl a klímaváltozás kutatásában is voltak vonzatai. A Duna jégviszonyaiból ugyanis következtetéseket lehetett levonni a korabeli klímára. Ez a lehetőség a folyószabályozás kezdete óta halványul, hiszen a beavatkozás fő célja éppen hogy a jegesedés és a jégtorlaszok kialakulásának megakadályozása volt. Azaz ugyanaz az időjárási hellyzet, ami 1838-ban pusztító jeges árvizet okozott 1940 környékén már zajló jéggel, különösebb károkozás nélkül levonulhatott, hiszen megszűntek azok a szigetcsúcsok és túlfejlett kanyarulatok, ami a jeges árvizek kialakulásának fő okai voltak. Ez a felismerés már megvolt 1985-ben is, de a jégtörő hajók bevetése tovább csökkentette az álló jeges napok számát a Dunán. Így ha valaki az utóbbi évtizedek dunai jégviszonyait szeretné összevetni a korábbi adatokkal, hogy következtetéseket vonjon le az éghajlatváltozásra, komoly gondban lenne.  

Hivatkozások:

[1] https://masfelfok.hu/2021/02/28/attol-hogy-neha-zord-az-idojaras-meg-csokken-a-fagyos-napok-szama-klimavaltozas/

[2] Kovács Dezső-Hrehuss György: A jeges árvízveszély elleni védekezés 1985. Vízügyi Közlemények, 1986./1.

[3] https://www.hydroinfo.hu/vituki/archivum/mo1985.htm

[4] Dunántúli Napló, 1985-01-13 / 11. szám 

[5] Magyar Hírlap, 1985-01-12 / 9. szám 

[6] Dr. Szenti János: Jégtörő tevékenység a Dunán Dunaföldvár–Vukovár (1560–1333 fkm) között Hidrológiai Közlöny 1985. 6. szám. 

[6] Dunántúli Napló, 1985-01-16 / 14. szám 

Fotók: Dunántúli Napló/Laufer László

Az osztrák Dunafalva pusztulása

Ló a víz alatt. Schloss Donaudorf, Eugen Grimmer von Adelsbach festménye

Nem csak Dunaszekcsővel szemben található Dunafalva, az ausztria Ybbs-hez is tartozik egy Donaudorf. Szerencsétlen hely ez, amikor a magyar Dunafalva megalakult, ausztriai párját éppen akkor rombolták le az Ybbs és Persenbeug között megépített duzzasztómű építése miatt. Hatszáz éves várkastélyát, amely egykor grófok és más nemesek lakóhelye volt, sőt, később az erőmű építkezését is innen dirigálták, 1955-ben felrobbantották. Hűlt helye manapság a Duna mélyén, a tározó fenekén található. 

Donaudorf kastélya 1680 körül (forrás)

Ha egyszer könyv formájában is megjelenik a Dunai Szigetek, a címe valószínűleg egy Patrick Leigh Fermortól kölcsönvett kifejezés lenne, aki így búcsúzott a Dunától Erdők s vizek közt c. regényében: "Everything has fled", azaz "Mindennek nyoma veszett". Ez a szomorú szófordulat nem csak Ada Kaleh-ra, vagy más, folyószabályozás miatt eltüntetett dunai szigetre vonatkoztatható, ugyanúgy vonatkozik Donaudorfra is, ahol az erőmű építése során a falu, jobban mondva településrész, negyvenhét házából harminckettőt lebontottak, felrobbantottak, elárasztottak. Nem csupán a falu tűnt el, a duzzasztás az osztrák Vaskapu-szorost, a greini Strudel zúgóit, szirtjeit és örvényeit városi vízműhöz hasonlatosra domesztikálta a hajózás érdekében. 

A Piros színnel jelölt házakat bontották le
a vízerőmű építése során (forrás)

Nem ment egyszerűen és gyorsan a kastély elárasztása. Már az 1920-as években készültek tervek a Strudengaut átszelő Duna szirtjeinek megrendszabályozására, egy duzzasztómű emelte volna meg a Duna vízszintjét éppen annyira, hogy a mederből kiálló szirteket kisvíznél is elborítsák, és ha lehet, még villamos energiát is tudjanak termelni ezzel párhuzamosan. Win-win, azaz mindenki jól jár. Arról nem szóltak a hírek, hogy Donaudorf kitelepített lakóinak is beígérték-e az ingyenes villanyáramot, mint Ada Kaleh alaposan átvert török lakosságának. Az első tervek Ausztriában készültek ugyan, de a munkálatok már Németországban kezdődtek meg 1938-ban, de a II. Világháború kitörésekor ez abbamaradt. A háburú után Ausztria újból leporolta a terveket és miután 1953-ban sikerült visszaszerezni a balpartot megszálló szovjet hatóságoktól a korábban felhalmozott építőanyagokat, 1954-ben újraindulhattak a munkálatok. Ugyanebben az évben a Fritz Walter időjáráson felbuzduló Duna még egyszer, utoljára meglátogatta a donaudorfi kastélyt, elbúcsúzott a régi szomszédtól, amit a rákövetkező évben december 20-án dinamittal ferobbantották. 

A bontás végstádiuma (forrás: Österreichs Donau)

Donaudorf végzetét a tározótér kiterjesztése okozta, de nem teljesen pontos a"mindennek nyoma veszett" fordulat, a településrész földrajzi névként ma is megvan, áll még kb. egy tucat ház a régi faluból. Sőt a kastély bálterméből a Johann Wenzel Bergl által 1773-ban készített, keleti motívumokat ábrázoló freskókat is sikerült valahogy lefejteni a mennyezetről, amit aztán kulturális értékük miatt a bécsi Laudon kastélyba transzplantáltak. Az Ybbs és Persenbeug között megépített vízerőművet 1959-ben helyezték üzembe, és szuverenitását visszanyerő Ausztria háború utáni újjáépítésének szimbólumává vált.

A felrobbantott és kitermelt Schloss Donaudorf mellett épülő duzzasztómű 1956-ban (wikipédia)

Panaszkodás, magyar szokás, mondhatnánk, kissé szokatlan, hogy egy magyar miért panaszkodik egy osztrák szirt vagy kastély miatt, de ez is a Duna végső soron, és egy kastély, ami évszázadokon keresztül megszépítette a folyónak ezt a szakaszát. Panaszkodtak annak idején az osztrákok is. Patrick Leigh Fermor a Donaudorf kastéllyal majdnem szemközti Persenbeug vára tövében, egy fogadóban jegyezte fel egy kék szemű, hosszú arcú bőrnadrágos osztrák jós tökéletes angolsággal elmondott szavait az 1934-es év elején:

But a moment later, his brow was clouded by concern. "Everything is going to vanish! They talk of building power-dams across the Danube and I tremble whenever I think of it! They'll make the wildest river in Europe as tame as municipal waterworks. All those fish from the East - they would never come back. Never, never, never!"

Sajnos igaza lett. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Patrick Leigh Fermor: A time of gifts
• http://www.danube-culture.org/donaudorf-ybbs-an-der-donau-et-la-construction-de-la-centrale-hydroelectrique/
• https://www.grazwiki.at/Schloss_Donaudorf_(Ybbs_an_der_Donau)

Vesztegzár-sziget a Temes torkolatánál

IN ENGLISH

"A karanténban való henyélés jó gyakorlat a polip-léthez" - írta dunai útinaplójában Hans Christian Andersen dán meseíró 1841 tavaszán, a nagyzsuppányi karanténban eltöltött negyven nap alatt. A Habsburg Birodalom egészségügyi limese annak idején a katonai határőrvidékek keretein belül, azzal párhuzamosan kiépülve, az Adriai-tengertől Bukovináig védte a határokat a láthatatlan ellenségektől, úgymint a vírusoktól és baktériumoktól. Ezek a köznyelven kontumác állomásoknak nevezett karanténok szabályos rendben sorakoztak a dunai határvidéken is Zimonytól Nagyzsuppányig, egészen a XIX. század közepéig. Többségüket nyom nélkül felszámolták, a nagyzsuppányi például 25 méter mélyen van a víz alatt, egyikük nevét azonban mind a mai napig egy dunai sziget őrzi Szerbiában. 

A pancsovai karantén két épülete (alul)

"Megtörtént a vesztegzárba való beköltözés, s most Heléna-életünk kezdi magára ölteni napi nyugodt menetét" - írja nagyjából ugyanebben az időszakban, ugyanitt, a nagyzsuppányi kontumác állomáson Wilhelm Richter német utazó, akinek Magyarország útleírását jó pár éve, a dühöngő COVID-járvány idején ajánlotta figyelmembe Szálinger Balázs, mint potenciális dunás témát. A német Richter szerencsésebb volt a dán meseírónál, mindössze tizenegy napot kellett vesztegzár alatt töltenie, ugyanis a karanténban töltött napok számát a külhoni, jelen esetben a havasalföldi járványhelyzet határozta meg, járványmentes időkben lerövidült a várakozás. Már akkoriban is feleslegesnek tartották ezt az elhúzódó kényszerintézkedést, meglehetősen unalmas volt ugyanis az élet az erdős hegyekkel körülölelt, szőlőtövekkel beültetett kis kerttel díszített, de börtönfalakkal és őrséggel lezárt karanténban, ahol az útitársak csak farácson keresztül tudtak kommunikálni egymással, élelmezésükről (savanyúkáposzta, zsíros disznóhús) egy vendéglős gondoskodott, egészségüket minden nap a karanténorvos ellenőrizte. Az utazók, kereskedők anyagi lehetőségükhöz képest tudtak maguknak önálló, bútorozott lakrészt bérelni vagy kényszerültek másokkal osztozni egy rendszeresen meszelt szobán. Feltehetően a déli és keleti határ mentén az össze kontumác állomás hasonló elrendezésű, szabványú és szabályzatú lehetett, mint a nagyzsuppányi, azonban a pancsovai kissé kilógott a sorból.

A Vorkontumác és a Temes torkolata még világítótornyok nélkül (saját gyűjtemény)

Pancsován az Oszmán Birodalomból (később Szerbiából) érkezők számára épült állandó karanténállomás az 1741. június 6-i királyi rendelet alapján [1]. Egy egész háztömböt rendeltek erre a célra az akkori város déli szélén. Ez a háztömb ma is megvan a pancsovai városszerkezetben, legkönnyebben az első képen is látható Vörös Raktár (Kontumaz Magazin) alapján lehet beazonosítani, a Žarko Fogaraš, Dositej Obradović, Radoje Dakić, és Milorad Bata Mihailović utcák által határolt négyszögben. Szerbiában a mai napig számon tartják ezt a helyet, itt töltött el pár hetet a neves szerb nyelvész, Vuk Stefanović Karadžić, amikor Nyugat-Európa felé utazott.

A régi pancsovai vár környezetében, a törökök kiűzése után kialakuló település geomorfológiai okokból nem a széles ártérrel rendelkező Duna, hanem a Temes magaspartján állt. Ez azzal járt, hogy a dunai határon átkelők könnyedén kikerülhették volna a karantént, amennyiben nem Pancsovára, hanem valamelyik környékbeli határőrfalu irányába indulnak. Ezért szükséges volt egy további karanténállomást felállítani, 2,5 kilométernyire Pancsovától, közvetlenül a révátkelésnél, később hajóállomásnál, ami ekkoriban a Temes torkolata alatt volt, ezt volt a Vor Kontumaz, azaz elő-karantén. 

A két pancsovai karanténállomás elhelyezkedése 1775-ben (forrás)

Régi képek szerint négyszög alaprajzú, egy emeletes, sátortetős, masszív kőépület volt, úgy állt a Temes és a Duna egybekelése mellett, mint egy későrómai burgus a császárság határvidékén. Egyes térképeken a német "Wache" szót is melléírták, azaz katonai őrszemélyzet is tartozott hozzá, elvégre a járványügy 1776 óta az Udvari Haditanács, azaz a katonaság hatáskörébe került, de itt nem a reguláris katonaság szolgált, hanem sebesült vagy kiöregedett bakák. 

1857-ben az új dunai hajózási egyezmény keretében a felek (Törökország a Habsburg Monarchia, Württemberg és Bajorország) megállapodtak, hogy amennyiben egy évig nincs nyoma pestisnek a Duna mentén, a karantén megszüntetendő [2]. A magányos, funkcióját vesztett épület 1908-ban még állt, sőt szomszédokat is kapott, ekkor építették meg a Temes torkolatában a híres, manapság sajnos üzemen kívül pusztuló világítótornyokat. 

A Temes-torkolat világítótornyai,
a kép jobb szélén az elő karantén épülete. (képeslap, saját gyűjtemény)

Ironikus módon a parti karanténépület pusztulását majdhogynem a róla elnevezett, viszonylag fiatal dunai sziget okozta. Valamikor 1834 (Rauchmüller térkép) és 1856 (Pasetti térkép) között egy zátony emelkedett ki a Duna közepén, közvetlenül a Temes folyó torkolatában, a karanténállomás épülete mellett. Ez a Belgrád alatti Duna-szakasz amúgy is meglehetősen hajlamos volt zátonyosodásra, a meglehetősen tág folyókanyarulatban az új zátony megszületését már négy jókora sziget figyelte mindkét part irányából. Folyásirányból ezek a következők voltak: Ovcsai-sziget (b), a darázsderekú Csakljanac-sziget (j), Stefanec-sziget (j) és a Starcsovai-sziget (b), közigazgatásilag mind Pancsova városához tartoztak, annak ellenére, hogy délen csak egy nagyon keskeny ág választotta el a Csakljanac-szigetet Szerbiától. 

Vorkontumaz állomás és sziget 1914-ben (forrás)

Azzal, hogy a Vorkontumac (szerb fonetikus átírással: Форконтумац)-sziget felbukkant a Duna közepén az egységes főág vize kettéoszlott, két nagyjából egyforma méretű ágra, ahol egyaránt zajlott hajóforgalom, elvégre a Dráva és a Száva vízhozamával bővülő Duna itt már jelentős vízhozammal bírt. Mivel a meder nagy részét elfoglalta a gyorsan hízó újszülött sziget, területe 1866-ban már meghaladta az egy négyzetkilométert, a Duna vize mindkét irányban kitért és elkezdte átrendezni a két partot. Mind a pancsovai part, mind pedig a nagy, jobb parti szigetek főág menti oldala rohamosan erodálódott, az elmosott hordalék pedig a szigetek alsó része mentén rakódott le. Az erózió egszen 1908-ig pusztította a Temes torkolatát is, ekkor kőszórásokkal erősítették meg a világítótornyok mentén a partot, megmentve a karantén épületet a Dunába omlástól. Ez a kanyarulatfejlődés a torkolat alatti Starcsovai-sziget kb. felét vitte el azóta. 

A Форконтумац-sziget napjainkban (wikipedia)

A karantén pusztulásának ideje nem ismert, 1914-ben még állhatott az épület, annyi bizonyos, hogy a pancsovai vámkikötő öblének kiásása nem érintette azt a területet ahol állt. Romjai, alapfalai talán még megvannak valahol a Temes-jobbparti világítótorony melletti ártéri erdőben. Neve azonban fennmaradt a róla elnevezett, azóta alaposan meghízott sziget formájában, a Vorkontumaz-sziget jelenleg már 4 négyzetkilométernél is nagyobb kiterjedésű. Felső, Belgrádhoz közeli csúcsa lakott, itt épült fel a Fehér Szikla (Bela Stena) nevű üdülőtelep, ami az itteni fehér homokról kapta a nevét. A sziget nagyobb része természetes erdő, amit régi holtágak maradványai tagolnak hosszában, kisebb része azonban erdőültetvény, ahol fakitermelés is zajlik. 

Felhasznált irodalom:

[1] Linzbauer Xav. Ferenc: A Magyar Korona Országainak nemzetközi egésségügye (Pest, 1868) 

[2] Sabine Jesner: Cordon Militaire – Cordon Sanitaire. Járványmegelőzés az erdélyi katonai határőrvidéken (1760 körül–1830) Századok 2022. 1. szám

Ínséges év - Ez történt a Dunai Szigetek blogon 2025-ben

Most, 2025-2026 fordulóján a budapesti vízmérce éppen 67 centiméteren áll, alig harmincnégy centiméterrel a valaha mért legkisebb (jégmentes) vízállás fölött. Kilátszik az Ínség-szikla. Ismét. 2025-ben legalább negyedszer. Hidrológiai szempontból "ínséges" volt a helyzet 2025 márciusában is, ami a mérések kezdete óta soha nem fordult elő, és ez volt a helyzet július elején is, *macskaköröm*. Októberben és decemberben már volt ilyen. De hagyjuk a vészmadárkodást, szerencsére az idei szolnoki negatív tiszai vízállás-rekorddal sem kell foglalkozni, az egy másik folyó... 

Szent Péter gyógyuló tájsebei

2025-ben összesen 50 írás jelent meg a Dunai Szigetek blogon, ami több mint havi négy, de kevesebb mint heti egy. A tavalyi év kivétel volt, ekkor kevésbé kellett panaszkodni a blogszféra hanyatlása miatt, de idén ebből a szempontból is ínséges volt az év. Ezzel szemben az írások tematikája szempontjából talán még sosem volt ilyen változatos a felhozatal. Megjelent, bár csak érintőlegesen a klímaváltozás, ugyanis néhány helyen már nem csupán a folyószabályozás rovására írhatók bizonyos jelenségek, hanem a rendkívül tartós kisvizes időszakokra és a nyári szárazságra és hőhullámokra is, például a Verőcei-sziget ártéri erdeiben. 

Magyarország legszebb hajómalma Dunavecsén

Beszámoltunk induló és befejeződő revitalizációs projektekről, sok bejegyzés foglalkozott történeti-földrajzi-hidrológiai témákkal, volt szó közlekedésföldrajzról (ilyen-olyan kompok) helyet kapott a régészet is, hiszen a folyóparti római romok értékes információkkal szolgálnak az 1600 évvel ezelőtti állapotok rekonstruálásához. Megemlékeztünk az 1965. nagyárvíz kerek évfordulójáról, és írtunk az 1876. árnyékában elfeledett 1878-as jeges árvízről, ami elődjéhez hasonlóan ugyanúgy elpusztította a Csepel-szigetet. Továbbá sok írás foglalkozott még be nem járt partszakaszokkal, de mindeközben fontos, hogy olyan helyekről is újra beszámoljunk, ahol 10 vagy annál is több éve nem jártunk. Az írások negyede a folyó külföldi szakaszáról szólt, Regensburg, Wachau, Bécs és a szlovákiai szakasz mellett Péterváradig jutottunk délen. A 2025-ös év 10 legolvasottabb bejegyzései (top 20%) csökkenő sorrendben ezek voltak:

1. Miről mesél a Csillaghegyi-árok torkolata? 1610 

2. Kettészakadó Csepel-sziget és egy elfeledett jeges árvíz 1168

3. Folyóparti Mária és Vindobona pusztulása 1042

4. Gyomlálás a rezervátumszigeten 889

5. Nem mészkőbányából keletkezett a Zebegényi-sziget 847

6. Ahol a borostyánkőút keresztezte a Dunát 816

7. Szerémből Bácskába - A péterváradi Hadi-sziget lefűződése 761

8. Tizennégy év a Pap-szigeten 672

9. Változások kora a Kis Háros-szigeten 619

10. Az utolsó jeges árvíz az elfajzott Hármas-szigetnél 610

A Kis-Háros-sziget gyermekkorában

Mivel ezek a külföldi témák szélesebb érdeklődésre tarthatnak számot, idén 16 cikk angol fordítása készült el a Donauinseln blogra. Ezek a DeepL programmal készülnek, ami használ mesterséges intelligenciát, de fontos itt leszögezni, hogy ezen kívül a Dunai Szigetek blog direktben nem használ jelenleg ilyesmit. A jövőbeli alkalmazása nem kizárt, mert ezt is lehet értelmes dolgokra használni, pl. források gyűjtése, adatgyűjtés és elemzés (pl. vízállás, vízhozam), ha ilyesmi előfordul, a felhasznált program, illetve a konkrét munkafolyamat jelölve lesz az adott írásban. 

Vészmadár az Ínség-sziklán

A külföldi nyelvű cikkeken kívül három külsős megjelenést fontos kiemelni, ezek a felkérések rendkívül megtisztelők voltak; időben először a Válasz Online felkérése érkezett a nyári, klímaváltozás témájú "Hogyan éljük túl?" c. különszámuk kapcsán jártuk be a Vác-Alsógöd szakasz szigeteit, utána Jókai Mór születésének 200. évfordulójára jelent meg egy interjú a Petőfi Irodalmi Múzeum blogján, ahol ismét el lehetett mondani, hogy Jókai nem Ada Kaleh-ről mintázta a Senki-szigetét. Ez utóbbi kijelentés egy váratlan helyen is felbukkant, a Pangea blogon társszerző Timár Gábor szó szerint beleírta a "Határok kőbe vésve - Trianon a térképeken" c. új könyvében, az Ada Kaleh-ről szóló fejezetbe. Harmadjára a Magyar Krónika kért egy kevésbé hidrológiai, inkább személyes hangvételű interjút a 114. Dunás számukba, ami végül kiegészült a digáncsi hajóroncsokról szóló beszámolóval is. Köszönet tehát Vörös Szabolcsnak, Demeter Annának és Rózsavölgyi Zsuzsannának!

Beliczay Tükör

Térben 2025-re körülbelül 470 folyamkilométer jutott, az ausztriai Melktől a Tolna vármegyei Bottyán sáncokig jártuk be fizikailag a Dunát. A bejárt szigetek között voltak régi ismerősök, például a Kis-Háros-sziget, vagy az érdi Beliczay-sziget, de régi ismerősöktől is lehet új információkat megtudni, ha pl. nincs egy régi képes levelezőlap, sosem derül ki, hogy Illik Viktornak milyen legendás vendéglője volt a Népsziget déli csúcsán, és hogy a kiszáradó szentendrei Pap-szigetet, az év dunai szigetét csapadékos időben egy utcai esővízgyűjtő táplálja. Sok új hellyel is bővült a megismert Duna-szakaszok száma, Dunavecse kazettáival, a gyógyuló tájsebekkel Tahitótfalu-Szentpéteren, az eltűnt Verőcei-szigettel, a megújult Erebe-szigetcsoporttal, a más által már megírt Domariba-szigettel, és Zebegény másik szigetével, vagy éppen a Csillaghegy óholocén szigetcsúcsával, a Királyok útja 289. szám alatt. 

Gombosi gőzkompos gondok

2025-ben a jellegzetes, félhold alakú szentendrei Pap-sziget lett az év dunai szigete, még éppen időben, sajnos ennek a szigetnek már nincs sok hátra, a mellékága évtizedes távlatban is a felgyorsult beerdősülés képet mutatja. 

Ezt az évet is a szokásos köszönetnyilvánításokkal zárjuk; köszönet mindenkinek, aki segítette a munkánkat, hogy minél szélesebb körben megismerhessük a Duna múltját, jelenét és jövőjét, szerencsére nagyon sokan vannak, akik új témákat hoztak, tanáccsal szolgáltak, forrásokat kutattak vagy éppen csak helyesírási hibákra hívták föl a figyelmet. 

Folytatjuk 2026-ban is, az ezredik bejegyzésig mindenképpen!

Szávoszt-Vass Dániel

Alsógöd

Átmetszendő somosi sarkantyúk

Érdekes kísérletnek lehetnek szemtanúi, akik hajlandóak kigyalogolni a Surány-Tótfalusi határba, a Duna Váci-ágának partjára. Egy újabb, mérésekkel és áramlástani modellezéssel megtámogatott revitalizációs projekt keretén belül két szentendrei-szigeti sarkantyút fognak a tövüknél átmetszeni, amire eddig nem nagyon volt példa a magyar Duna szakaszon. Hogy mi ennek az értelme? A folyószabályozás által meglehetősen egyhangúvá tett parti zóna élőhelyeinek változatosabbá tétele, illetve az élővilágot fenyegető, a hajózás okozott ártalmak mérséklése.  

A surányi sarkantyú kisvizes időszakban, 2025. december 28-án (Vác -16 cm)

A jól megválasztott helyszín kellően távol esik minden lakott településtől, ahonnan esetleg negatív lakossági visszajelzések érkezhetnének. Közigazgatásilag az északi sarkantyú Tahitótfaluhoz, a déli pedig Pócsmegyer-Surányhoz tartozik, szemben a vogonok által tönkretett sződligeti part van.  A parton futó árvízvédelmi töltéstől egy ártéri erdő választja el, ami részben a sarkantyúk által megfogott hordalékon telepedett meg, a töltés túloldalán pedig a projektben részt vevő Fővárosi Vízművek ivóvízkútjai állnak, szabályos távolságban egymástól. 

A két sarkantyú egy 1953-as légifelvételre vetítve.

A két sarkantyú egy időben, 1953-1956 között épülhetett, ugyanis az alábbi, 1953-as légifelvételen még nincsenek rajta, holott a tőlük délre lévő sarkantyú-pár a Fegyveresi-szigeten ekkor már állt. 1956-ban már mindkettő megvan, látható részük nagyjából egyforma hosszúságú, azonban a tótfalusi sarkantyú majdnem a meder közepéig nyúlik, de a keleti vége kisvizes időszakokban is víz alatt van, csak a felszínen megjelenő örvények rajzolják ki. A surányi sarkantyú ugyan rövidebb, de joval nagyobb szerepe volt a hordalék megfogásában, tőle délre kb. 150 méter szélességű ártéri erdő nőtt fel, melynek északi része fokozatosan növekszik a sarkantyú irányába. Érdekesség, hogy rendkívül alacsony vízállás idején sem bukkan felszínre kavicszátony a két sarkantyú között, ott ahová az új zátony szigetet tervezik, ami más helyeken megfigyelhető, például a közeli fegyveresi-szigeti, vagy a gödi-szigeti sarkantyúknál. Ezt az alsó, surányi sarkantyút a tervek szerint nem az eredeti, hanem a jelenlegi tövénél metszik majd át, így az ártéri erdőt nem kell kivágni. 

Megtisztított munkaterület a szigetnek szánt surányi sarkantyún.

Favágás nélkül a projekt megvalósíthatatlan lenne, ugyanis nem csak a parti zónában, de mint sok más esetben, a sarkantyúkon is megtelepedtek a fák. Ugyanakkor a munkaterület megközelítése érdekében is végeztek már 2025 decemberében favágást, sőt, az árvízvédelmi töltés dunai oldalán is kialakítottak egy útvonalat, ahol az erdő korábban egészen a töltés lábáig ért.

A tótfalusi sarkantyú, és a mellette látható ismeretlen eredetű és funkciójú kőszórások

Következő lépés a sarkantyúk átmetszése lesz, amennyiben a vízállás is úgy akarja. Ez az elképzelés nem példa nélküli, idén már bemutattunk egy hasonló projektet a kolozsnémai szakaszról. Tudomásunk szerint jelenleg a kisvizes helyzet miatt a kotróhajók nem tudják megközelíteni a helyszínt, hogy megnyissák rajta a 25 méteres nyílást, közvetlenül a parttól számolva. A kitermelt anyagmennyiséget nem viszik majd messzire, a két sarkantyú között egy mesterséges zátonyszigetet alakítanak ki belőle, hogy megvédjék az új, gyors folyású, önmagát fenntartani képes part menti medret, ahol a tervek szerint a márna kedvenc élőhelyéhez hasonló áramlási viszonyokat hoznak létre (2-6 m mély víz, 1-1,5 m/s áramlási sebesség), miközben a mesterséges zátony és a két sarkanytú-csonk védi majd a sekélyebb vizekben fejlődő halivadékokat a hullámzástól. Utóbbi talán a legfontosabb felismerés, a dunai hajózás érdekében csatornává alakított folyóban a hajózás rendkívül ártalmas az ívóhelyek és a halivadékok számára, minden elhaladó hajó leszívó hatása elsodorhatja a halakat, a hullámzás kivetheti őket a szárazra, ez elől a homogenizált morfológiájú parton sehogy sem lehet elmenekülni. Nem véletlen, hogy a dunai halfauna egyik aranykora a COVID-időszakra esik, amikor nem jártak a Dunán a szállodahajók. 

A jelenlegi (fent) és a várható (alul) áramlási viszonyok összehasonlítása (forrás)

A tervezést tudományos, hidrológiai kutatás előzte meg; készült egy helyszíni mérésekkel megtámogatott hidrológia modell és egy digitális terepmodell a mederről, amelyen szimulálni lehetett az áramlási viszonyokat kis-, közép- és nagyvizes időszakra. Ugyancsak vizsgálták a hordalékmozgást, ennek ismerete nélkülözhetetlen a beavatkozás fenntarthatóságának szempontjából, hiszen ha a Duna továbbra is le tudja rakni a görgetett és lebegtetett hordalékát a kikotort szakaszon, akkor az újonnan kialakított meder szinte biztosan el fog záródni idővel. A várható eredmények alapján a kolozsnémaihoz hasonló mederszakasz jön majd létre Tahitótfalu és Surány között.  

Visszapillantás a tótfalusi sarkantyúra az ártéri erdőből.

Lehet azon vitatkozni, hogy a hasonló, természetmérnöki beavatkozásoknak van-e értelme, megéri-e az ilyen revitalizációkra elköltött, legtöbbször EU-finanszírozású pályázati pénz, vagy Jordán Ferenc véleményéhez hasonlóan jobb, ha békén hagyjuk a természetet, hogy a kívánt munkálatokat a maga belátása szerint végezze el, a dunai szigetek szempontjából azonban minden valószínűség szerint ez a beavatkozás létre fog hozni egy új, előzmények nélküli, mesterséges dunai szigetet (lehet majd neki nevet keresni, mi elsősorban a Somos-sziget elnevezést javasolnánk, ezért és ezért). Ez pedig elég indok ahhoz, hogy más revitalizációs projektekhez hasonlóan (Erebe, Kompkötő, stb.) a jövőben is nyomon kövessük (monitorozzuk) a munkálatokat, és azt, hogyan fogadja majd a Duna ezt az új szigetet. 

A projekt bemutatkozó plakátja ide kattintva érhető el.

Medermaradványok a Szentendrei-sziget legészakibb részén

Verőcével szemben, 1930 és 2015 között 64 hektárnyi erdő nőtt fel a Duna régi, széles medrében. Legutóbbi írásunkban bemutattuk a kisoroszi parton fekvő Kőgeszteri- és Verőcei-szigetnél végbemenő változásokat, azonban két kérdés megválaszolatlan maradt; maradtak-e az egykor viszonylag lapos, zátonyos területen felismerhető medermaradványok, illetve mi okozhatta azt a rejtélyes erdőritkulást, ami 2021-ben még nem, de a 2024-es űrfelvételeken már szabad szemmel láthatóvá vált. Ezen kívül felmerült egy további kérdéskör is; mi történik egy szigorúan védett ivóvízbázison a folyó által lerakott kommunális hulladékkal?

Alig észrevehető medermaradvány, ahol 80 éve még a Duna áramlott.

Háromból egy kérdésre viszonylag egyszerű a válasz, a másodikra már bonyolultabb, a harmadiknál pedig reménykedjünk, hogy összeszedik majd az Ipoly folyón 2025. november végén levonult, felső szakaszán rekord közeli árhullám által a Szob alatti partszakaszokon elteregetett kommunális hulladékot, amelynek az uszadékfán kívül egy jelentős része háztartási kemikália; főként szlovák feliratú dezodor, tusfürdős flakon és hasonlók. Az Ipoly árhulláma egy kisvizes időszaktól szenvedő Dunára érkezett, így a hulladék nem az ártéri erdőben, hanem annak peremén a kavicszátonyon jelöli ki a november végi vízállás legmagasabb értékét, ahonnét jóval egyszerűbb összeszedni, mint a télen korhadó aljnövényzetből. 

Ez a széles, kisvizes időszakban előbukkanó, parti kavicszátony az 1690 és 1686 folyamkilométerek között, a Szentendrei-sziget legészakabbi, domború partja mellett húzódik. Ez már akkor is jelentős kiterjedésű volt, amikor 1937-1940 között lezárták a Kőgeszteri- és Verőcei-szigetek mellékágát, mivel ezen a szakaszon a Váci-Duna viszonylag nagy szélessége (850 méter) lehetővé tette a zátonyképződést, ez a hordalékkiülepedés azonban a medermélyülés előtt viszonylagos egyensúlyban volt, és olyan területekre terjedt ki, ahol ma már ártéri erdők magasodnak. Mivel a parti növényzet reagál a Dunán tapasztalható, az 1960-as évektől fokozódó medermélyülésre, és kitölti a szabaddá váló zátonyokat, miközben követi a szukcesszió lépéseit, az erdősülés folytatódik a Duna meder rovására, amely egyszerre szűkül és mélyül. 

A sodrás, a hullámzás és az áramlási viszonyok miatt ez a kavicsos part egységes képet mutat, a Váci-Duna felől mindössze egy helyen törik meg a falanxként álló ártéri erdő, a Kőgeszteri-sziget alsó csúcsánál, közvetlenül a kőgát alatti szakasz egy normálisnak tűnő, a főági oldalán kőszórással megerősített szigetcsúcsot látunk, egy alig pár tíz méteres szakaszon. Ezt az öblöt rendszeresen kipucolja a magasabb vízállás, illetve az errefelé járó hajók által keltett hullámzás. Ez nem mondható el a Verőcei-sziget felső és alsó csúcsáról, az előbbinek már nyoma sem maradt, utóbbi felismeréséhez pedig némi fantázia szükséges, az egykor a Kőgeszteri-sziget csúcsáig tartó, igen széles mederből egy keskeny és lapos árok maradt, amit a part felől egységesen benőtt, hódok által szelektíven megrágott füzes zár el teljesen, bármiféle áramlásra utaló nyom nélkül. 

Ennek ellenére a szigetek fő tömegét fel lehet ismerni, mivel a szabályozás előtt a főág felé eső partjuk szakadásos, alámosott, vízbe dőlő fákkal jellemzett volt, azonban ez a meredek partél napjainkra jelentősen feltöltődött, csökkentve a magasságkülönbségeket. E reliktum szigetmagok közül a Verőcei-sziget jelenleg egy erdőültetvény, telepített, ipari igényeket kiszolgáló műveléssel. A telepítés határa egybeesik a sziget régi kiterjedésével. A Kőgeszteri-sziget erdőállománya sokkal természetközelibb, ahol nem zajlik erdőművelés, nyugati, azaz felső csúcsa fokozatosan laposodik el, mélyülő térszínein egyre fiatalabb fákkal. 

A markáns partél a mellékágak oldalain is kirajzolódik, az évtizedek óta zajló feltöltődés sem tüntette el (még) ezeket a morfológiai formakincseket. Azonban érdemes külön tárgyalni a két mellékágat, már csak azért is, mert a szabályozás előtt is nagyon eltérő jellemzőkkel rendelkeztek, szélesség, hossz és elhelyezkedés tekintetében. Arról jelenleg nincs információ, hogy milyen vízállás esetén indul meg a vízáramlás a lezárt ágakban.

• A Verőcei-szigeti-ág volt a szélesebb, a keresztgát kétszáz méter hosszúságban épült meg, alsó és felső torkolatánál ennél jóval szélesebb volt, ahol már a szabályozás előtt is széles kavicspadok bukkantak elő. A nyugati, felső oldalon feltöltődést gyorsította, hogy a keresztgát szűrőként fogta fel az érkező hordalék jelentős részét, lerakódásra késztetve a durvább szemcseméret-tartományba eső üledéket és csak a finomabb szemcséket engedte tovább. Az erdősülés jelentős hányada ebben a mederben zajlott, így az itt található medermaradványok változatosak, azonban kevésbé látványosak. Jelenlegi állapotában növényborítás nélküli, nyílt meder és vízfelszín csak egyetlen helyen mutatkozik, a keresztgát alatt kimosódott gödrökben, a szigeti oldalon, innen egy markánsabb meder indul és laposodik el a sziget keleti csúcsa felé. Ettől délre, a mellékágban képződött terjedelmes zátony túloldalán is maradt egy meder, valamivel laposabb és kevésbé észrevehető. Több olyan mélyedés van, ahol a vaddisznók tartják fenn a nyílt medret, dagonyának használva a talajvizes, vagy összegyülekező csapadékvizes foltnyi területeket. A légifelvételeken látható, nyílt medrek többsége erőden be van növényesedve, náddal, sással, rengeteg holtfával, ezek további gátakat képeznek az esetenkénti vízáramlás számára.
• A Kőgeszteri-szigeti ág jóval keskenyebb, kb. 50 méter széles volt, és rövidebb is a szomszédjánál. Lezárására az alsó részen került sor, és mivel a verőcei-szigeti keresztgát és a beerdősülő mederrészek további szűrőhatása révén kevesebb hordalék jutott bele, sokkal jobb állapotban maradt meg. Legmélyebb része a hosszúréti római erőd tövében maradt fenn, ahol kisvizes időszakban is marad némi vízfelület, de a szentendrei-szigeti partfal végig meglehetősen meredek, amit kiemel a vele párhuzamosan haladó nyári gát is. Nyugati irányban egyre ellaposodó, szűkülő képet mutat, sűrűsödik az aljnövényzet és a holtfák tömege, és ott ahol egykor széles, nyílt vízfelülettel csatlakozott a Verőcei-szigeti-ághoz, csak egy keskeny surrantó maradt egy pusztuló fém asztalka társaságában.  

A szabályozás óta eltelt lassan száz év alatt végbemenő visszafordíthatatlan folyamatok miatt a két sziget revitalizációjáról nem lehet szó, sőt a szigetekről is legfeljebb múltidőben lehet beszélni. Ahhoz, hogy a mederben felnőtt 60 hektárnyi erdő helyén újra víz áramoljon hatalmas földmunkákra lenne szükség, ami az itt felnőtt értékes ártéri ökoszisztéma pusztulásával járna, ráadásul valószínűleg folytonos karbantartás lenne szükséges a főági áramlási viszonyok miatt. A kőgeszteri keresztgát megbontása lehetne a legegyszerűbb beavatkozás, azonban az alulról beáramló vizekkel bejutó hordalék a maradék folyóág gyors feltöltődésével járna. Beavatkozás hiányában a mederformák további eltűnése borítékolható, az időszakosan jelentkező árvizek idején a hordalék csapdába esve tovább emeli az egykori ágak alját, ugyanezt teszi az éves periódusban hulló avar, a kidőlő fák, és a képgaléria után rá is térhetünk a második kérdés megválaszolására. 

Balra az "új" erdő, jobbra a kisoroszi szigetmagon növesztett fenyves.

A növényzet kitölti a rendelkezésére álló teret, amit a sorozatos kisvizek segítenek.

A növényzet térhódításának bőven van még helye a főági zátonyokon.

A kőgeszteri keresztgát alatti rövid szakasz még medernek néz ki.

A legnagyobb (és egyedüli) összefüggő vízfelület, a keresztgát alsó, szigeti oldalán.

A hosszúréti római erőd tavacskája a keresztgát fölötti szakaszon.

Légifotóról ezek a lomb nélküli szakaszok medernek tűnnek...

"Nyílt" medermaradvány, a Verőcei-sziget felső csúcsánál, vaddisznók által karban tartva.

A Kőgeszteri-ág holt- és élő fái.

A Kőgeszteri-ág felső szakaszának szűkülő és feltöltődő árka.

2015-ben a Verőcei-ágat elzáró keresztgát alvízi szakaszán élénkzöld, sűrű lombkorona jelezte a mellékág beerdősülésének végső stádiumát az országos légifotó sorozaton. Ez az erdő a Googleearth 2021. február 28-i felvételén is megvan, bár a téli időszak miatt kevésbé zöld a látvány. 2024-ben azonban a lombkorona vegetációs időszakban jóval ritkásabbnak látszódik, helyenként kidőlt fákat látni a felnyíló talajszinten. A változás drasztikus, mintha az erdősülés visszájára fordult volna, és újra teret hódítana a nyílt meder. Mivel a megmaradó, elmagányosodó fák véletlenszerűen helyezkednek el, és a területen nem látszott erdőirtásnak nyoma, ahol munkagépek jártak volna, így vélhetően más okok állnak a jelenség hátterében.

Ez az erdőpusztulás pedig legnagyobb valószínűséggel az éghajlatváltozás rovására írható, amely riasztó módon az ilyen vízzel viszonylag jól ellátott területeket is érinti már. 2022-ben az egész országot súlyos aszály sújtotta, a szárazodás nyomai megfigyelhetők ebben az ártéri erdőben is. Teljesen kiszáradt fatörzsek csonkjai, félig elszáradt, gallyak nélküli fák merednek az ég felé, miközben a talajszinten rengeteg letört ágat, kidőlt fát találni. Erre az aszályra érkezett a következő évben a decemberi dunai árvíz, majd kilenc hónappal később a Borisz-árvíz, amikor a víznyomás megdönthette a még lábon álló, de már kiszáradt fákat. Persze egy-egy nagyobb vihar is besegíthetett a pusztításban. Ezzel párhuzamosan vannak jelei a favágók munkájának is, láncfűrésszel levágott, otthagyott csonkok is korhadnak a maguktól kiszáradt törzsek mellett, de azt nem tudni biztosan, hogy még élő, vagy már kiszáradt állapotú fákat vágtak ki. Sajnos egyáltalán nem lehetetlen, hogy hasonló jelenségek a jövőben egyre gyakrabban fordulnak elő a Duna mentén, szélsőségesen száraz és kisvizes nyarak idején. 

Erdőpusztulás, száradás és favágás nyomai a Verőcei-sziget mellékágában

Összességében megállapítható, hogy a Verőcei- és a Kőgeszteri-sziget végleg elveszett, belőlük vált a Szentendrei-sziget legészakibb része, miközben a régi medrek maradványait eltemeti a hordalék és a bőségesen termelődő szerves anyag. 

Emléküket kegyelettel és tisztelettel megőrizzük.