A gerjeni Nagy Homokzátony

A Duna mellett csöndesen megbúvó kis település, Gerjen neve mostanában gyakrabban kerül elő a sajtóban. Ezt annak köszönheti, hogy a paksi atomerőmű közelsége miatt ide tervezik megépíteni a Paksot Kalocsával összekötő új hidat.

írta: Schell Gergely

Pedig a 800 éves Gerjen sok mindenről híres lehetne. Fogathajtó-versenyéről, rockfesztiváljáról, kompátkelőhelyéről, ártéri erdejéről, halászatáról, hagyományőrzéséről és vallási életéről is. Apropó: ha valakit kenun vagy kerékpáron hozna erre az útja, ki ne hagyja a töltés oldalában található kikötői kocsmát!

Ahogy az lenni szokott, a falu végső helyét és formáját a Duna szabályozásakor nyerte el. Korábban a folyam körbemosta a dombot, ahol a néhány házsornyi település állt, megközelíteni is csak csónakkal lehetett. Később, azaz ma már rendezett, szellős utcák sorakoznak valamivel odébb sakktáblaszerűen. Ártéri erdeje, fattyú- és holtágai ma is művelés alatt állnak, vadászatra, horgászatra és halászatra is alkalmas vidék ez. A falu széléről rálátni az erőműre.

Helybeliekkel beszélgetve hallottam először a Nagy Homokzátonyról. Strandok felől érdeklődtünk, akkor mondták el, hogy a helyiek nyaranta birtokba veszik a hosszú, lapos területet. Többször is nekifutottunk, hogy megtaláljuk, ám próbálkozásaink nem jártak sikerrel. Amikor a legtovább jutottunk az ártéri erdőben, az áradó Duna állta utunkat. Utólag persze tudjuk már, távol vettük be magunkat az erdőbe, célunktól jóval északabbra, így legfeljebb a Dunáig juthattunk volna ki. Végül tettünk egy próbát a katolikus templom mellett, és egy jó tízperces sétával elértük a homokzátony északi csücskét. Az erdőben traktorral is találkoztunk, útközben horgászoktól tájékozódtunk, érdemes-e továbbhaladnunk. Azt javaslom, ne sötétedés előtt vágjunk neki az ártéren való átkelésnek, mert visszafelé nehéz a sötétben botorkálni az ösvényen.

Alacsony vízállásnál jó 2,5 kilométer hosszan gyalogolhatunk a zátonyon dél felé. Nem csak vadmadarak, de halak, kagylók, csigák megfigyelésére is lehetőségünk nyílik. Róka- és madárnyomok között lépdelve magányos horgászt pillanthatunk meg ladikjában üldögélve. A naplementék gyönyörűek itt, és ha gumicsizmát húzunk, jó ötven-százméternyire is begyalogolhatunk a Dunába. Emberrel az említett horgászokon kívül egyáltalán nem szoktunk találkozni, igaz, mi ősszel fedeztük fel a helyet.

Egy madármonitoringgal foglalkozó TDK-dolgozat a következőket írja a Dunának erről a szakaszáról:

“A három nagy kiterjedésű zátonyunk közül az 1515-14 fkm-nél található a második. Ez a tőkés réce (Anas platyrhynchos) és a sárgalábú sirály (Larus michahaellis) vonulásában és telelésében játszik kiemelt szerepet alacsony vízálláskor. A zátonnyal átellenben a bal parton szinte minden évszakban horgásznak. A zátony főleg nyáron, napozó turisták kedvelt helye, ami igen nagy zavarással jár az ott pihenő madarak számára. Télen rendszeresen vadásznak ezen a részen.

A zátonyt téli időszakban a ludak éjszakázó helyként használják. A zátony alatti
folyamkilométernél ível át a Duna felett kettő magasfeszültségű vezeték. A madarakra gyakorolt hatását aligha vizsgálta bárki is, minden esetre feltételezhetően zavarja őket.

A fajszi szakasz egy enyhe délnyugati kanyarral kezdődik. Itt a part köves, kősarkantyúk sehol sem lassítják a sodrást. A nyugalmas parti köveken úszó récék gyakran gyűlnek össze, nem ritkán ezrével.

Galériaerdők mindkét oldalról keskeny sávban szegélyezik a folyót. A faddi oldal beépítése 2006-ban kezdődött, amikor is egy hatalmas gabonatárolót építettek közvetlenül a partra, annak minden egyes segédlétesítményével együtt.

A zavarás megnőtt, de a távolabbi kősarkantyúk biztonságos öblei menedékül szolgálnak az úszó récék csapatainak és kormoránoknak.” (Tamás, 2007)

Ottjártunkkor kárókatonákat és sirályokat figyelhettünk meg, a part menti kobolyán pedig hattyúcsalád riadt fel közeledtünkre.

Nem véletlen, hogy kedves kirándulóhelyünkké vált a Nagy Homokzátony. Természetközelisége és mégis valószerűtlen látványa hamar egy más tudatállapotba repíti az embert. Ha igazak a hírek, szerencsére az új híd Gerjentől északra épül majd, így legfeljebb az építkezés és a járművek zaja háborgatja majd ezt a különleges vizes élőhelyet. Aki teheti, nézze meg, élje át. Csak arra kérek mindenkit, ahogy a folyamhoz, úgy a zátonyhoz is tisztelettel közelítsünk.

Felhasznált irodalom:
Tamás Ádám (2007): A Duna Harta - Baja (1546 - 1479 fkm) közötti szakaszán végzett vízimadár monitoring eredményei. http://www.fagosz.hu/fataj/2008/03/040/TDK_TamasAdam.pdf

Baján is szabad a strand!

A bajai hídról letekintve strandolók tömegét láthatjuk nyaranta a hosszú homokpadokon. A színes napernyők alatt kisgyerekes családok, idősek és fiatalok gyűlnek össze. Használják a Dunát, élvezik a természet és a város összetalálkozását.

írta: Schell Gergely

Az 55-ös úton haladva a Potykacsárdánál kell lehajtanunk, hogy a híd lábánál árnyékos parkolóhelyet foglaljunk magunknak. A folyam jobb partján két nagyobb homokpad is kialakult: egy a híd déli és egy a híd északi oldalán. Az északi oldali homokpad közvetlenül a Vén Duna befolyása alatt kezdődik, itt – vélhetően az infrastruktúra miatt is – valamivel több strandolót találunk. A szebb napokat is látott, ma már düledező kis nyaralók között sétálva néhány perc után elérjük a sörcsappal, hűtővel és halsütővel is felszerelt, igényesen kivitelezett fabódét. Előtte fából készült padok és asztalok várják a vendégeket. Fürdőnadrágos fiatalok söröznek itt, hangszórókból szól a zene és süt a nap. Ezt tudja ez a beach. Ezen felül toi-toi vécék és kukák gondoskodnak a kényelmünkről. Látszik, hogy minden karban van tartva, mindent takarítanak.

Egy vélhetően régi tábla arra figyelmeztet, hogy tilos fürdeni. Ezzel az üzenettel szemben áll az, hogy felszabadult emberek kulturáltan használják a Dunát. Szeméttel alig találkozunk, a zene nem túl hangos, az emberek békésen álldogálnak vagy labdáznak a vízben. Még a balatoni strandok zajánál is csendesebb minden. A Sugovica kijelölt strandjától nem messze is zajlik a dunai élet. Azzal a különbséggel, hogy időnként lassan elúszik egy békés uszály a háttérben. Szemközt kisebb, magányosabb partszakaszokon más fürdőzők látszanak.

A víz szemmel láthatóan is tiszta. Egyedül valamiféle zöldesbarna algatelepeket hoz időnként a sodrás, ami 1-2 méter szélességben zavarhatja a lubickolókat. Ők előredőlve néhány karcsapással beljebb kerülnek, láthatóan nem kellemetlen számukra a jelenség.

Az este közeledtével egyre több napszemüveges fiatal érkezik, és a narancssárga fényben irigyelnivaló instragram-fotók készülhetnének akárkiről. A forró homokra terített törölközőmön ülve és olvasva látom, hogy a környékbeliek szeretik ezt a helyet. Kissé gyanakodva néznek, amikor meglátják nálam a fényképezőgépet. Ez nem egy fesztivál, ide nem a fotók miatt jönnek az emberek. Egyszerűen csak élik és élvezik a hűs, 23-24 fokos vizet, a természetet, a városukat, a társaságot, a nyarat.

És hogy legális-e a fürdőzés? Felhívtam a bajai városházát, és az alpolgármester nagyon kedvesen megerősítette: nem tilos használni ezeket a strandokat. Jó fürdőzést kívánt, mielőtt letette a telefont. Azt hiszem, ez mindannyiunknak szólt.

Bölcske kövei

 írta: Schell Gergely 
 

Bölcske és Madocsa két Duna-parti település Dunaföldvár és Paks között. A ma személyszállítást nem bonyolító vasút, és az autópálya miatt némileg tehermentesülő 6-os út viszonylag távol húzódik tőlük, ezzel is őrizve a falvak hagyományos zártságát. A történészek, régészek, antropológusok, néprajzosok és még ki tudja milyen szakemberek számára aranybányát jelentő terület ma is bővelkedik érdekességekben, amelyek miatt érdemes letérni a főútról.

 
Madocsa és Bölcske története szorosan összefonódik. A lakosság részben a besenyők leszármazottainak tartja magát, Madocsán a 12. században bencés apátság volt, melynek köveiből épült a későbbi bölcskei katolikus templom. Tanulmányok foglalkoznak a két falu közösen művelt földjeivel is. Az alföldi jellegű táj és a Duna közelsége határozta meg a helyiek életét. Érdekes tény, hogy Madocsán „őzve” beszélnek (ez a „szögedies” beszédhez hasonló), ugyanis kanyargó Duna árterében dombra épült falu hol az Alföldhöz, hol a Dunántúlhoz tartozott. Beszélik, hogy a török a nádasos-bozótos vidéken egyszerűen nem találta meg a falut. Sok anekdotikus történetet lehetne mesélni az itt élő emberekről, ám ezt az örömöt egy későbbi írás szerzőjének hagyjuk meg.

 

A Bölcskei erőd hozzávetőleges elhelyezkedése

  

Bölcskén egy kis keresgéléssel hamar rátalálunk a római kőtárra, amely a katolikus plébániával pontosan szemben épült, a katolikus templom szomszédságában. A római köveket a kis túlzással datált 1973-tól 1994-ig tartó feltárások során emelték ki a Dunából. A hagyomány szerint az alacsony vízállásnál kiemelkedő kövek az elsüllyedt Kali falu templomának romjai voltak. A hajósok féltek a gyakran léket okozó „szikláktól”, és bombázással, robbantásokkal igyekeztek megszabadulni a jégzajlás során is veszélyt jelentő falmaradványoktól. Rómer Flóris már az 1800-as években felismerte a kövek épület-jellegét, egy akkoriban élő helyi birtokos gyűjtötte is a római mészkő- és márványdarabokat. Mégis 1973-ig kellett várni, hogy egy zátonyra futó hajó balesetének vizsgálatakor a régészek is felfigyeljenek a kövekre. Ám az első magyarországi tervszerű víz alatti régészeti feltárás csak 1986-ban vette kezdetét.
 

 
Egy körülbelül 80x80 méteres kikötőerőd romjait tárták fel a búvárok. Cousteau kapitány és csapata a Dunáról forgatott filmjükhöz az ásatás helyszínén is forgattak. Az építmény falaiba a rómaiak faragott kőtöredékeket is beépítettek a helyben készült téglák közé, így kerültek ide az északról származó Gellért-hegyi kelta-eraviscus oltárkövek is. Ezért olvashatjuk Teutanus, az eraviscus főisten nevét Jupiter-oltárköveken: a szinkretista birodalom gyorsan asszimilálta a környező, meghódított népek isteneit saját vallási rendszerébe.

 

Az erődítményről idővel kiderült, hogy egy, a Birodalom keleti határát védő erődítményrendszer része volt, és az addigra államvallásában keresztény Birodalom szívfájdalom nélkül használta fel a „pogány” oltárokat is építőanyagul. A kutatók sokat elmélkedtek rajta, hogy a bölcskei erőd vajon a bal vagy a jobb parton állhatott-e, végül kiderült, hogy mindkét parthoz közel találunk romokat, tehát valóban a limes, a határrendszer fontos átkelőhelyét találták meg. E trans- vagy contraerődök léte az ellentétes parton gyakori dolog volt. A régészek szerint vélhetően köteles komp segítette a katonák folyón való átkelését. (Ehhez érdekes adalék, hogy jelenleg a legközelebbi kompátkelőhely Pakson található, ám Dunaföldvárról híd vezet át az Alföldre.)

 
Hosszú történetet kellene elmesélnünk, hogy elmondjuk, Bölcske leletei mennyiben változtatták meg a limesről addig gondoltakat. Mindenesetre úgy tűnik, hogy már Bölcskénél elkezdődött a gazdagon lakott római-jellegű terület, amely egészen a paksi Imsósig tartott, és mocsarak, szigetek határozták meg földrajzát.

  
Járjunk egyet a kövek között, látogassuk meg a kőtárat! A beszédes szoborfej-töredék, a vélhetően szőlőlevelekkel díszített sírkő és az oltárkövek sokat mesélnek a Római Birodalom világáról. Az igényesen kitáblázott, nem túl nagy szabadtéri kiállítás iskolai csoportok számára is érdekes látványosság lehet. A kapu nyitva áll, ezen keresztül felsétálhatunk a szomszédos katolikus templomhoz is, melynek kapujától jobb kéz felől újabb különös köveket találunk a bozótban. Vajon ezekből építették egykor a madocsai bencés apátságot? Erről sajnos nem árulkodik felirat. Bölcskéről délnek tartva hamarosan elérjük a Pakshoz tartozó Dunakömlődöt, és megpillanthatjuk a szép kis falu és a 6-os út fölé magasodó Lussonium római tábor rekonstruált kapuját, amely szintén rendkívül érdekes és beszédes emléke a római és a magyar történelemnek.

 
Felhasznált irodalom, további források:

• Vendégváró Útikönyvek – Tolna (1996), Well-Press Kiadó 
• Szabó Géza, szerk. (1994) Bölcskei Tanulmányok (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Bolcske/pages/Bolcskei_tanulmanyok_1/b1_010_b_sziklak.htm )
• A kőtár információs táblái